Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-12-01 / 48. szám

6. oldal 2002. DECEMBER 1. Evangélikus Élet A bajor-magyar evangélikus kapcsolatok gyökereiről Lapunk a közelmúltban két cikkben is foglalkozott egyházunk és a bajor evan­gélikus egyház között tíz esztendővel ezelőtt megkötött és aláírt együttműködés­sel. A második írás - D. Szebik Imre püspök tollából - említést tesz arról, hogy már korábban is volt kapcsolat a két egyház között, például a diakónia vonalán. Ez a megjegyzés késztetett arra, hogy tollat ragadjak, és írjak mindarról, ami megelőzte és lehetővé tette a bajor és a magyar egyház közti kapcsolat létrejöttét. A Bajor Evangélikus Egyház és egy­házunk közötti kapcsolat távoli időkre vezethető vissza. Ezek a kapcso­latok elsősorban személyes ismeretsége­ket jelentettek, és valóban nem terjedtek ki az egész egyházra. Az ilyen irányú partnerkeresés a második világháború után erősödött meg és kapott különleges hangsúlyt, hiszen a hazánkból kitelepí­tett - és ezáltal szétszakított - német csa­ládok tagjai közül sokan kerültek Bajo­rországba. Németországban elsőként a Bajor Diakóniai Egyesületnél szerveztek meg és állítottak fel Magyarországgal foglalkozó részleget a magyar családok gondozása céljából. A Bajor Diakóniai Egyesület - nehéz po­litikai helyzetben, a hidegháború éveiben - lehetőségeihez mérten már 1947-től kezdve magára vállalta ezeknek a családoknak a gondját. Segített az otthonteremtésben, anyagi támogatást nyújtott az anyaország­ban maradiaknak, gyógyszert, egészségügyi felszereléseket adományozott és így to­vább. Ugyanakkor - és ez az érem másik oldala - sokszor az egyház közreműködé­sével szervezték meg a hazánkban - első­sorban Tolna, Baranya, Somogy és Fejér megyében - hősi halált halt német katonák sírjának ápolását és őrzését. Ebben a cseppet sem elhanyagolható „félhivatalos” szolgálatban kezdettől fog­va részt vállaltak egyházunk lelkészei is. Gondolok itt - egyebek mellett - Várady Lajos és id. Krähling Dániel esperesekre, Lackner Aladár lelkészre, Muncz Frigyes diakóniai ügyvivő lelkészre vagy dr. Groó Gyula teológiai tanárra és több gyü­lekezeti lelkészre. Az ő akkori - sokszor illegális - munkájuk nélkül nem alakul­hatott volna ki az az alap, amire az egyház később építhetett. A 70-es évekre mindkét egyház részé­ről úgy gondolták, hogy - az adott körül­ményeket figyelembe véve - megérett az idő arra, hogy az együttműködést maga­sabb szintre emeljék: a személyes kap­csolatokon túl mindkét fél részéről „félhi­vatalos” egyházi elismertetés szülessék. Ennek előmunkálataiban elévülhetetlen érdemei vannak a fent említett két espe­resnek. Egyházunk akkori Külügyi Bi­zottságában Várady Lajos esperes lett e kérdés nem hivatalos felelőse. 1971-ben sajnálatos módon bekövetkezett korai és váratlan halálával a továbblépés ismét vá­ratott magára. E sorok írója 1971 nyarán - főtitkári munkaköre mellett - a korabeli egyetlen egyházi segélyszervezet, a „Gyülekezeti Segély” országos lelkészi vezetője lett. Az akkori egyházvezetés azzal bízott meg, hogy most már egyház­vezetői szinten is próbáljak meg kapcso­latot létesíteni azokkal a német egyházi szervezetekkel és egyesületekkel, ame­lyekkel a magyar evangélikus egyház már korábban - azaz a háború előtt - is kapcsolatban állt. így 1972. október 5. és 10. között - meghívás után - felkereshet­tem Kasseiben a Gustav Adolf Egyesü­letet (GAW), az erlangeni Luther Márton Egyesületet (MLB) és a Bajor Diakóniai Egyesületet (BDW) Münchenben. A Bajor Diakóniai Egyesületnél tár­gyalópartnerem az a Heinrich Reitinger volt, aki nemcsak hivatali be­osztása, de szülőhazája iránti szeretete miatt is szívügyének tekintette, hogy régi és új egyházának (a Magyarországi és Bajor Evangélikus Egyháznak) kapcsola­ta minden téren elmélyüljön. Akkor még • egyik félnek sem volt könnyű ilyen kér­désekkel foglalkoznia, de a kitartó akarás és a nehézségek felvállalása végül mind- kettejük számára gyümölcsözővé tette a partneri kapcsolatokat. A német fél részé­ről már 1973-ban megindult egyházunk támogatása: a szórványgyülekezetekben szolgáló lelkészek motorkerékpárt, sze­mélygépkocsit kaptak. 1980-ban - Istennek legyen hála - tovább tudtunk lépni a két egyház, illetve két egyházi munkaág közti kapcsolatok szorosabbá tétele érdekében. A fő kezde­ményező dr. Leipziger lelkész és felesége volt. Olyan - írott megállapodás nélküli (!) - partneri kapcsolatfelvételre tettek ja­vaslatot, melyet egyházunk vezetősége örömmel fogadott, és biztosította annak zökkenőmentes voltát. Ez a gyakorlatban azt jeleptette, hogy a bajor vendégek to­vábbra is rendszeresen látogatták gyüleke­zeteinket Soprontól Mezőberényig. Évente meghatározott összegben folyó­sítottak segélyt az építkező, tatarozó gyülekezeteknek, felkarolták a diakóniai intézményeket. Minden nagyszabású egyházi építkezéshez hozzájárultak. D iakóniai intézményeinkben ekkor indult az első nagyobb „korszerűsí­tési hullám”. Itt említeném Piliscsabát, Kistarcsát (dr. Leipziger felesége halála után az ún. koszorúmegváltást ennek az otthonnak a megsegítésére ajánlotta fel), Pécset, a nyíregyházi Étimet, Gyenesdiást és Győrt. 1981 áprilisában a Bajor Diakóniai Egyesület - dr. Leipziger vezette - kül­döttsége érkezett Magyarországra, hogy részt vegyen a felújított Gyenesdiás ünne­pi felavatásán, majd tárgyalásokat folytat­tak egyházunk vezetőségével is. Ezen a látogatáson hivatalosan meghívták egy­házunk képviselőit, hogy vegyenek részt különböző egyházi alkalmakon Bajoror­szágban. Erre sor is került 1982 áprilisá­ban. Ekkor Káldy Zoltán püspök, Reuss András külügyi titkár és jómagam egyhe­tes látogatást tettünk Münchenben a tarto­mányi egyház püspökénél. Előadásokat tartottunk több diakóniai központban, va­lamint lelkészekkel, diakóniai munkások­kal vettük fel a kapcsolatot. (Azért eme­lem ki ennek a látogatásnak a fontosságát, mert Káldy püspök nem hangsúlyozta a német nemzeti egyházakkal való szoro­sabb kapcsolatok kiépítését, erősítését. O inkább az egyházi világszervezetek felé orientálódott. De ez már egy másik téma.) A delegáció látogatásának ered­ményeképpen - a nyolcvanas évek má­sodik felében - már előre megszervezett diakóniai konferenciát tartottunk, fel­váltva itthon és Bajorországban, magyar és bajor diakóniai munkások részvételé­vel. Az utolsó ilyen találkozóra 1989- ben került sor Bajorországban. Az elért eredményekre visszatekintve azt kell mondanunk, hogy - bár a körülöt­tünk lévő világ nem nagy teret hagyott ar­ra, hogy két ellentétes ideológiájú ország egyházai szorosabb kapcsolatot építsenek ki egymással - mégis, nagy türelemmel és teljes nyíltsággal, egymás jogos igé­nyeit elfogadva és megértve sikerült egy korrekt és áttekinthető együttműködést létrehozni. A partneri viszony egyik gyü­mölcse volt az is, amikor a Lutheránus Világszövetség nagygyűlése után nem sokkal a teológiai akadémia díszdoktoro­kat avatott - egyebek mellett - dr. Kari Leipzigert, a Bajor Diakóniai Egyesület akkori vezetőjét, Dietrich Gangot, a Gustav Adolf Egyesület elnökét, dr. Friedhelm Borggrefe dékánt, a Gustav Adolf Egyesület alelnökét, Mag. Dieter Knall-lal, a Gustav Adolf Egyesület volt főtitkárával és Peter Schellenberggel. a Luther Márton Egyesület főtitkárával együtt. A Bajor Diakóniai Egyesület és a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház közti jó viszony, amely egészen a rendszerváltá­sig mindkét fél számára gyümölcsöző volt, nagyban elősegítette és megtermé­kenyítette a további kapcsolatokat. Ily módon vált lehetővé - immár tíz eszten­dővel ezelőtt -, hogy aláírásra kerüljön a két egyház közti partneri megállapodás. M ivel tudjuk, hogy mindennek van előzménye - így a közelmúltban ünnepelt jubileumnak is -, ezért szeret­tem volna lapunk olvasóit emlékeztetni arra, hogy csírájában éppen harminc esz­tendővel ezelőtt indult el az a kapcsolat, amely - mára kiteljesedve - a Bajor Evan­gélikus Egyházzal való igazi partneri viszonyhoz vezetett. Dr. Karner Ágoston UTÁNAJÁRTUNK Az Evangélikus Élet szept. 22-i számában olvastam, hogy a Nemzetközi Ordass Lajos Alapítvány Magyarországon járt képviselői látogatást tettek egyházunk vezetőinél, majd az ,, alapítvány Ordass Lajos püspökre vonatkozó iratállományát az Országos Le­véltárnak adta át további megőrzésre és kutatásra ", Ez a szöveg azt a nehezen elkép­zelhető helyzetet sejteti, hogy - bár a norvég egyházi vezetők a magyarországi egyhá­zi vezetőknél tettek látogatást - az Ordass püspökkel kapcsolatos levéltári anyagot (mégis!) a Magyar Országos Levéltárnak adták át. (Az Országos Levéltár megjelölé­sen ugyanis általában az állami levéltárat szokták érteni!) Ezt - bár nehezen tudom el­képzelni -, nagyon nehezményezném, ha így lenne. (Volt ugyanis korábban arról szó, hogy az iratanyagot az Ordass alapítvány az állami levéltárnak kívánja átadni!) Amennyiben mégis arról van szó, hogy az iratokat az Evangélikus Országos Le­véltár (ez a levéltárunk pontos neve) kapta meg, akkor szerintem nagyon fontos len­ne ennek a ténynek a lapban való tisztázása, vagyis a valóságnak megfelelő közle­mény közzététele. Szívességüket előre is köszönöm. Őszinte tisztelettel: Vető Béla, az Evangélikus Országos Levéltár ny. igazgatója Tisztelt Szerkesztőség! Helytálló volt az Evangélikus Életnek az a közlése (szept. 22-i szám), hogy az Ordass alapítvány kuratóriuma „Ordass Lajos püspökre vonatkozó iratállományát az Orszá­gos Levéltárnak (tehát a Magyar Országos Levéltárnak) adta át további megőrzésre és kutatásra”. A kuratórium tagjai skandináv (északi), német, amerikai kutatók és egyházi veze­tők. Számukra az volt a természetes, hogy az Ordass-archívumot egy nyilvános, „hi­vatalos” levéltár vegye gondozásba. 1990 előtt e tárgyban skandináv vagy német ál­lami levéltárak felé tájékozódtak. 1990 után hamar világos lett, hogy egy hasonló külföldi‘Ordass-gyüjteményre vonat­kozólag a tulajdonos, Szépfalusi István lelkész testvérünk megállapodott a Magyar Orszá­gos Levéltárral, hogy az ő gyűjteménye oda kerüljön. Ezt levében is, és telefonbeszélge­tésekben is többször megismételte. Biztosra veszem, hogy ezt egyházunk vezetőségével is közölte. Ezen túl azt is javasolta, hogy a két gyűjteményt egyesíteni kellene. Az Ordass alapítvány kuratóriumának határozatáról, hogy az Ordass-archívum a Magyar Országos Levéltárba kerüljön, egy 2001. június 5-i keltezésű levélben éresítet- tem az Evangélikus Gyűjteményi Tanácsot. Szépfalusi István anyaga 2001 májusában érkezett meg Budapestre, az oslói Ordass-archívum 2002 júliusában. (Ez utóbbi ma­gában foglalja az 1998-ban elhunyt Vajta Vilmos professzor Ordass-anyagát 1942-től kezdve, továbbá - legalább részben - Zeuthen Mogens, Viljanen Paavo és más kül­földi lelkésztestvéreink hagyatékának Ordass-anyagát is.) így a külföldön levő, sze­mélyes gyűjteményekben megtalálható minden levéltári Ordass-anyag Magyaror­szágra és egy helyre került. Terray László, az Ordass alapítvány titkára Protestáns kulturális napok A november 3-i szám címoldalán beszámolót olvashattunk a protestáns kulturális est­ről. A cikk nyitva hagyta azt a kérdést, hogy mikorra datálható az országos protestáns napok születése. Az alábbi idézet Túróczy Zoltán püspöki jelentéséből származik, amely a tiszai egyházkerület 1940. augusztus 27-i rimaszombati közgyűlésére ké­szült. Nem informál az előzményekről, és természetesen nem szólhat a folytatásról, de az alapvető kérdést, a születés időpontját megválaszolja. „A református testvéregyházzal való viszonyról annál örvendetesebb a beszámolóm. A Protestáns Napokkal kell kezdenem, amely az elmúlt év [1939] reformációi he­tében volt Budapesten. A hárommilliós magyar protestantizmusnak ez az első orszá­gos megmozdulása fényes bizonysága volt nemcsak annak, hogy milyen tömegeket tud mozgósítani a magyar protestantizmus, hanem annak is, hogy milyen nívót kép­visel, és milyen lovagias még nagy tömegekben is, a maga dolgairól beszélve és nem másokat támadva. A Protestáns Napokkal kapcsolatban külön örömünk az, hogy a vele kapcsolatos bélyegakció oly szépen sikerült, hogy jövedelme 200 000 P körül van, s ebből meg­épül a magyar protestáns társadalom központi otthona, a Bethlen Gábor-ház.” (Isten embere. Túróczy Zoltán evangélikus püspök /1893-1971/. MEVISZ, Budapest, 2002, 466. o.) Ittzés András (Budapest) Konfirmáció: igen, úrvacsora: nem Nyári hazalátogatásom során abban a meg­tiszteltetésben volt részem, hogy beszámolót tarthattam norvégiai tapasztalataimról az országos nőkonferencián. Az esti kötetlen beszélgetésen még mindig záporoztak a kér­dések, többek közt egy konfirmációi isten- tisztelettel kapcsolatban, amelyen nem volt úrvacsoraosztás. A résztvevők jogos miértjére nem tudtam megnyugtató feleletet adni, ezért elhatároztam, hogy amint lehet, kiderítem ennek a gyakorlatnak az okát. Most igyekszem megadni a választ arra a kérdésre: hogyan lehetséges konfirmáció - úrvacsora nélkül? A konfirmáció a norvég egyházban egészen más jelentőséggel bír, mint ná­lunk. Mérföldkőnek számít, amelynek so­rán a fiatal megerősítést kap a gyüleke­zetében. Nincs szó vizsgáról, amelyen számot kell adnia az egyház tanításának ismeretéről, hanem társaival együtt ál­dásban részesül. Különösen is megható pontja az istentiszteletnek, amikor a kon­firmandusok egyenként térdelnek az ol­tárhoz, ahol a lelkész - kezét áldásra emelve - imádkozik a fiatalért. Ez az imádság mindig személyre szóló. A fiata­lok általában a konfirmációt követő va­sárnap részesülnek először Krisztus tes­téből és véréből, ezt azonban nem kíséri kitüntető figyelem, sem a gyülekezet, sem a lelkész részéről. Az is előfordulhat, hogy az első úrvacsoravétel már a kon­firmáció előtt megtörtént, hiszen lehető­ség van arra, hogy a gyermek vagy fiatal - szüleivel együtt vagy azok távollét­ében, de az ő engedélyükkel - az Úr megterített asztalához járuljon. A konfirmáció tehát nem a keresztség- ben már Isten gyermekévé vált fiatal val­lástétele, amely után Krisztus gyülekeze­tének felnőtt, hitét tudatosan megvalló tagjává válik, és élhet az úrvacsorával. Jelentősége sokkal inkább a személyes áldásban van, amelyben az oltárhoz tér­delve részesülnek. Egy magyar evangélikusnak termé­szetesen mindez talán több mint meghök­kentő. Én mindenesetre továbbra is Isten iránti hálával emlékszem vissza saját konfirmációmra, az izgalomra, amely nemcsak bennünket, hanem az egész gyülekezetei átjárta, s arra a pillanatra, amikor felhangzott az „Először lépek ol­tárodhoz ” kezdetű énekünk. Hulej Enikő, Oslo Püspöki vendégszolgálat egy szürke vasárnapon Örök élet vasárnapján hálaadó istentiszteletre szólt a meg­hívás Tatabányára. A gyülekezet vezetősége nem látványos ünnepséget tervezett, hanem az egyházi esztendő utolsó va­sárnapján egyszerűen csak hálát adott a megújult parókiá­ért, áldást kért jövőbeli terveire, és megemlékezett elhunyt szeretteiről. Az istentisztelet szolgálatát Ittzés János püspök végezte, aki igehirdetésében a talentumokról szóló példázat (Mt 25,14-30) jelentéséről beszélt. Kifejtette, hogy a szolgákhoz hasonlóan mi is megajándékozottak vagyunk. Ha nem is találunk ma­gunkban rendkívüli tehetséget, gondoljunk csak arra, hogy szeretteinket, hivatásunkat, fizikai képességünket kaptuk aján­dékba. De önmagában már az is elég az üdvösséghez, hogy az élettel és az Istenre figyelés alkalmával ajándékoztattunk meg. Időnk egyszer lejár, és el kell számolnunk kapott talentumaink­kal. Ha tudatában is vagyunk megajándékozottságunknak, a fe­lelősségünket mégis elfelejtjük. Lehetünk sikeresek az életben, társadalmilag is elismerhetnek minket, de az embert a kegye­lem teszi jó emberré. Tudatosul-e bennünk, hogy a globalizá­lódott világban már egy ember mulasztása is az egész világ ar­cát csúfítja? Az ajándékkiosztás és a számadás közötti időben vagyunk valahol. Aki úgy él, hogy tudja. Istennek tartozik számadással, annak szól az ígéret. Hü szolga volt, aki bemehet ura ünnepi lakomájárá, az üdvözöltek seregébe. Megható pillanatai voltak az istentiszteletnek, amikor név sze­rint, egy-egy gyertyát gyújtva emlékeztek meg azokról, akik eb­ben az egyházi esztendőben hunytak el. Hét gyertya és név felett hangzott el nekrológ. Közöttük volt egy csecsemő, akinek egy hó­napig tartott az életútja, és Lábossá Lajos, aki közel fél évszáza­don keresztül pásztorolta a tatabányai gyülekezetét. Hangzott a vigasztalás evangéliuma az előrementek nevei felett... Az elhunytak nevei után Szigethy Szilárd segédlelkész ismer­tette a megkereszteltek, konfirmáltak és eskettek örömteli sta­tisztikáit. Fogyatkozó gyülekezeteinket látva jó volt hallani, hogy Tatabányán közel kétszer annyi keresztelő volt, mint teme­tés az elmúlt egyházi esztendőben. A hála szava szólalhatott meg a megújult parókiára gondolva is. Az istentisztelet utáni közgyűlésen a püspök az aktuális egy­házi és egyházpolitikai helyzetet ismertette a testvérekkel, vala­mint szó esett a gyülekezet további terveiről is. Bízunk benne, hogy ezek megvalósulásáról is hírt adhatunk a közeljövőben.- Menyes Gyula Alázat - imádság - szeretet Egészségügyi dolgozók találkozója a budavári gyülekezetben Néhány évvel ezelőtt egy érdekes sorozatot indítottunk út­jára a budavári gyülekezetben, amely a „Hivatásunkban Istennek szolgálunk!” címet kapta. Ennek keretén belül ta­lálkoztak már egymással a gyülekezetünkhöz tartozó peda­gógusok, az egészségügyben dolgozók, művészek, vállalko­zók és jogászok. November 24-én ismét azokat hívtuk össze, akik az egészségügy területén munkálkodnak. A bevezető igei gondolatokat a heti ige alapján fogalmaz­tam meg: „Legyen derekatok felövezve, lámpásotok meggyújt­va!” (Lk 12,35) Ez a felszólítás amolyan „vészhelyzetes” ké­szenlétet kíván tőlünk. Olyat, amelyben az ember mindig indulásra kész. Ilyen az egészségügyben dolgozók szolgálata - és ilyen a Krisztus-követőké is. Ezt követően „Hitem és hivatásom” címmel három orvosnő sze­mélyes hangú vallomását hallgattuk meg. Dr. Sréter Lídia belgyó­gyász főorvos (II. Belgyógyászati Klinika) először arról szólt, hogy miként került erre a pályára, s hogy a tanításban és a hivatása gya­korlásában milyen erőforrást jelent az, hogy Isten vezetésével vé­gezheti küldetését. A gyógyulást Isten adja, az orvosok csak eszkö­zök Isten kezében. Fontosnak tartotta az imádságot, amely által erőt és új (olykor bátor) ötleteket nyert a gyógyítás folyamatában, illetve azt a békességet, amely átáradhat mindenkire, aki a kezelé­sére bízatott. Dr. Apor Asztrid altatóorvos, UH-laboratóriumvezető (Ér- és Szívsebészeti Klinika) az alázat, az igaz szó és az imádság fontosságát emelte ki, igei idézetekkel. Őszintén szólt arról a teher­ről, amelyet a „sikertelenségben” élhet át minden orvos, s amely ar­ra kell, hogy indítsa, hogy nem mindentudóként, hanem alázatos, segítséget nyújtó embertársként álljon a betegek mellé. Dr. Balog Rita - mint a bizonyságot tevők legifjabbja - a családorvosok hely­zetéről számolt be, valamint arról, miként lehet ő „családtaggá” az­zal a szeretettel, amelyet Istentől kapott. A három bizonyságtételt őszinte beszélgetés követte, ami lehetőséget adott minden résztvevőnek a személyes vallomásra és kérdezésre. Az ősünte, mélységeket is feltáró eszmecsere után elhatároztuk, hogy jövőre nem csak egyszer találkozunk, s ha módunkban áll, a körünket kibővítjük. A jövő évi témák is körvonalazódtak: többek közt az evangélikus kórház tervével is­merkednénk meg, szó lenne a betegség bibliai-teológiai értelme­zéséről, illetve a halálesetek közlésének, a gyászolók lelkigon­dozásának témájával foglalkoznánk. Az alkalmak időpontját és témáját az Evangélikus Életben is közzé tesszük majd! Bence Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom