Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-11-24 / 47. szám
2002. NOVEMBER 24. 7. oldal Evangélikus Élet Hajnali áruház Az utcán szitál a hajnali őszi eső. A parkoló jóformán üres, ilyenkor csak néhány, munkásokkal tele kisbusz áll be. Páran fázósan sietnek a sötét parkolón keresztül, a csillogó tócsák között az éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóközpont kivilágított bejárata felé. Jóllehet bent sincsenek sokan, de a kevés üzemelő pénztár előtt feltorlódik a sor. A vásárlást már befejező munkások itt gyűlnek össze, kosarukban pékáruval, kolbásszal és az elmaradhatatlan sörrel. Hangosan szórják egymás felé a másnak érthetetlen utalásokat tartalmazó vaskos tréfáikat. A sor elején idősebb hölgy, éppen ö került sorra, sietősen pakolja a gumiszalagról a kocsijába a frissen vásárolt élelmiszereket. Öltözéke arra utal, a közelből ugorhatott le - még a reggeli tömeg megérkezése előtt - bevásárolni. Elfogynak az áruk, a pénztáros a „summa" gomb megnyomása után már mondja is a fizetendő összeget. S ekkor „ robban a botrány ”. Kiderül, hogy a hölgynél nincs pénz. Vélhetően otthon felejtette pénztárcáját. Fülig elpirul, a pénztáros pedig egykedvűen néz rá, várja döntését. Ha van nála kártya, vehet fel pénzt az automatából, esetleg mobiltelefonon kérhet segítséget, vagy vissza az egész, a pénztáros „kiüti" a tételt, s az áruk visszakerülnek polcaikra. Ez utóbbi tűnik valószínűnek, hiszen nem látszik, hogy közeledne a segítség. Am ez senkinek nem jó, legfőképp a néninek nem, hiszen tíz perc alatt megjárná oda-vissza, addig elálldigálhatna a kocsiban az áru, a biztonságinak nem nagy teher, hogy fél szemét rajta tartsa. A néninek meg nem kellene még egyszer ugyanezeket összeválogatni, s újból végigái In i a később már jóval hosszabbra növő sort, s persze az áruház is így járna a legjobban. Csakhogy ehhez a „sortársak” megértése és türelme kellene. Ami pedig igencsak fogytán van.- Minek jön az ilyen vásárolni - hallatszik hátulról „ a bölcs ” hangja.- Mi van, mamika, ráér? - jópofás- kodik az egyik munkás, és hangos röhögés fogadja az idétlenkedését.- Jellemző a formámra - motyog maga elé sóhajtva egy középkorú kosaras, és feladván elindul egy másik sor vége felé. Az „ilyen"próbálja menteni a menthetőt, halk szóval igyekszik rávenni a pénztárost, hogy hagyja a gépben a tételt, hiszen kitörölni ráér tíz perc múlva is, ha nem jönne vissza - igaz, ő nem tudja, hogy akkor már kicsit bonyolultabb a művelet. A fene a vén ... - és kimondja! -, hogy pont ilyenkor kell itt szórakoznia! — szitkozódik egy nagydarab munkásruhás, és sajnos senki nincs, aki rendre merné utasítani. Am hogy miből következtetett a hölgy feslett életére, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Hiszen lehetne éppenséggel filozófiaprofesszor, vagy mondjuk egy tisztességben megöszült jegyellenőr, illetve bármi más. A hölgy végül dönt, s bízva a pénztáros és a biztonsági jóindulatában, sorsára hagyja bevásárlókocsiját, s sietve eltávozik megszerezni a hiányzó összeget. Valószínűleg idörekordot készül beállítani lakóhelye és az áruház közötti út megtételében, abban reménykedvén, hogy megvárják őt beszerzett árui. Csak a kérdés marad kimondatlanul is az imént elhagyott helyén: ha a szükség úgy hozza, tőlünk, többi vásárlótól kapott-e volna egy csöpp megértést, türelmet? Mennyire számíthat segítségre, és mennyire van biztonságban az, aki egy picit is fel meri tartani a sort - felgyorsított életünket? Gyarmati Gábor Otthon szolgáltam A Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) evangélikus diákjai évente egy liturgián maguk is közreműködnek. Megdobbant a szívem, amikor meghallottam, hogy lehetősem nyílik november 17-én az istentiszteleten szülőfalumban, Bükön szolgálni. Többször is szerepeltem már templomunkban, de ez az érzés más volt. Felemelő, lázas izgalommal vártam velem szolgáló osztálytársaimat és néhány tanáromat, akik ígérték, hogy eljönnek erre az alkalomra. Solymár Mónika líceumi lelkész igehirdetésével végeztük a szolgálatot. Ezt követően Szakonyban tartottunk istentiszteletet, ahol ugyanolyan szeretettel fogadták kis csoportunkat. Közös éneklések, imák, majd együtt elfogyasztott ebéd után jó érzés volt bemutatni régi iskolámat. Az ebéd közben beszélgetve szóba került nagypapám is, aki annak idején maga is a líceum padjait koptatta. Délután szeretetvendégségen vettünk részt, amelynek nálunk, Bükön novemberben hagyománya van. A hangulatot gitáros ének, trombitakíséret, furulya is elmélyítette - Budaker Dóra, a liturgia „megtanulásában” is segédkező hittantanárunk közreműködésével. Fatalin Helga lelkésznő szintén megemlékezett a líceumba járt bükiekről, így Gyurátz Ferenc püspökről, a falu szülöttéről. Szóltunk a líceum jelenéről, arról, hogy milyen oktatás és hitélet folyik iskolánkban. Kedvenc zsoltámnk elmondása után pedig Tölti Balázs igazgató úr részvételével, kötetlen beszélgetés keretében igyekeztünk felkelteni intézményünk iránt a 7-8.-os diákok érdeklődését. Remélhetőleg lesznek új büki licisták... Varga Tamás 10/II.D oszt. licista Hitnyomokba lépni... Egy bogiári szolgálat margójára Örök emberi kérdés: milyen nyomokat hagyunk magunk után? Évek múltán ennek súlya egyre nehezül. Örülünk, ha igénylik munkánkat, érdeklődnek utánunk. A gyermek még valamit ránk bíz, az unoka beugrik egy csókkal, kéréssel. Jó érzés, ha volt munkahelyünkön valakit helyettesíthetünk. Ha nem féltik az új nyomokat, amiket szorgos munkával kialakítottak. Nemrég meghívást kaptam a bogiári ifjú lelkésztől, Aradi Györgytől, hogy német és magyar nyelven szolgálatokat végezzek a gyönyörű templomukban. Megpillantásakor a torony önkéntelenül is az ajkamra adta: Erős vár a mi Istenünk! Közel ötven évvel ezelőtt járva a dél-balatoni missziói szórványgyülekezeteket, még sehol sem volt evangélikus templomunk, de hitünk Erős Vára ajtót nyitott evangéliuma meghallására. Példaértékű számomra, ahogyan a bogiári gyülekezetben az egymás nyomába lépés az évtizedek során végbement. Az ötvenes évek Vajda Jánosa és presbitertársai nyomaiba léptek az újak, akik új nemzedékként a sziklaként álló „régi ige nélkül” nem tudtak volna a sziklatomyú templom és az otthonos, új, modem papiak építésébe belefogni és külső segítséggel befejezni. A szolgálati nyomokba lépés szép példája, hogy a nyugdíjban lévő Madarász István lelkész nagy lendülettel vállalta felkérésre az új templom és parókia építésével járó ügyvitelt, és így a fiatal utód végezhette a gyülekezetek lelkigondozását. Az istentisztelet végén keresztelés is volt. Egykori gyülekezetem (Ecseny) fíliájának, Polánynak volt hűséges tisztségviselője, Pfeiffer János dédunokáját keresztelte a gyülekezet lelkésze. Kint, a templom előtt elém áll Judit, a nagymama, akit konfirmáltam, eskettem, fiát, az ifjú apát kereszteltem. Miközben átöleljük egymást, átélem annak örömét, hogy Isten nem engedte eltüntetni a hitnyomokat. Pedig viharos, hitfagyasztó szelek akarták tönkretenni ezeket a múlt század 60-as éveiben. De a kőszálként megálló Igébe, Jézus Krisztusba kapaszkodó testvérek nem tévesztették el a nyomokat. Ezeknek örülhettem Bogláron is. És hálát adhattunk azért, amit az istentiszteleten a kezdő énekkel fejeztünk ki: „Minden elhagy, elfeled, Isten vég nélkül szeret.” Amit az ember önmagának alkotott, annak nyomai eltűnnek, de Urunk vég nélküli szeretetének végcélba vezető nyoma megmarad! Szimon János EGÉSZSÉGÜGYI ALAPÍTVÁNY Majdnem későn Bizonyára valamennyiünkkel előfordult már, hogy hirtelen, váratlanul belenyilallt valahol, valamelyik testtájékunkba a fájdalom. Lehetett ez mondjuk a derekunk, a gyomrunk, netán a szívünk körüli nyilallás, ami azután - a jelek alapján - amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt, vagyis nem mondhatjuk, hogy a sajgás valamilyen betegséggel kapcsolatos. Nem mondhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy „ó, hát persze, sajog és nyilall, de ez semmiség, csak jelzi valamelyik szervünk, hogy létezik”. A fájdalom, ha tetszik, ha nem (s miért tetszene?), azért van, hogy jelzést - általában előrejelzést -, figyelmeztetést kapjunk: valami nincs rendben, és ideje feltárni, mi a baj forrása. Igen, de ki az, aki az egyszeri vagy csak nagyon ritkán jelentkező - tehát rendszeresnek a szó semmilyen értelmében nem nevezhető -jelenségek hatására rohan az orvoshoz? Pedig az lenne a jó, ha a keletkező betegségeket a lehető leghamarabb fel lehetne tárni és idejében nekikezdeni a kezelésnek. így ugyanis sokszorosan gyorsabb és biztosabb lehetne a gyógyulás, mint akkor, amikor már előrehaladott, „kifejlett” a betegség. De hát ehhez az első jeleknél, sőt már a tünetek megjelenése előtt orvoshoz kellene fordulnunk... - és megint oda kanyarodtunk vissza, hogy ezt nem tesszük. Mit szólna az orvos, ha azzal keresnénk fel: „nincs semmi bajom, csak vizsgáljon meg”. Még ha az orvos örülne is egy ilyen látogatásnak (ami nem valószínű, de lelkiismeretes gyógyító esetében nem is lehetetlen), egy szokványos vizsgálat (mert a módszerek ilyenek) nagy valószínűséggel semmit sem fog kimutatni. Sajnos ismerősöm, Géza is ennek a „csapdának” köszönheti, hogy kis híján belehalt a betegségébe. Egyszer-egyszer érzett ugyan némi fájdalmat a gyomortájékon, de valóban csak ritkán. Orvoshoz fordulni nem akart, jóllehet a dolog azért egyre jobban aggasztotta. Nagy szerencséjére hallott arról a diagnosztikai eljárásról, amelyet íriszdiagnosztikának neveznek. Ez az, amit az Ormos Intézetben alkalmaznak, és fájdalom- mentesen, alig 30 perc alatt elvégezhető... A végeredmény: gyomorfekély, méghozzá előrehaladott állapotban. Még jókor, de valóban az utolsó, műtét nélkül is kezelhető fázisban fedezték fel a bajt, ám csak a véletlenen múlt, hogy felkereste az intézetet! Ha nem teszi meg, lehet, hogy ma már csak fél gyomorral élne. Vagy úgy sem... Az íriszdiagnosztika éppen ezért nagy lehetőség a betegségek megelőzésében. Elegendő félévente egyszer rászánni 30 percet, s nagy valószínűséggel már gondoskodtunk is arról, hogy idejében felfedezzék a kezdődő bajt. Az, hogy a gyógyítás az alternatív vagy a hagyományos orvosi módszerekkel történjen, már a beteg döntésétől függ, a fontos az, hogy időben történjen. Gondoljunk mi is - még időben - az íriszdiagnosztikára. Az Ormos Intézet Egészségügyi Alapítvány címe: 1184 Budapest, Hengersor u. 73. (Bejárat a Bozsik Stadionnal szemben.) Telefon: 295-5963 evél&levél Németországi testvéreinknél A Kassel melletti Naumburg Komárom testvérvárosa. Az itteni evangélikus egyházközség meghívására, énekkaruk 75 éves jubileumára látogatott el november elején a mindössze háromezer lakosú városkába a Komáromi Evangélikus Egyházközség kórusa. Hál’ Istennek, a testvérvárosi kapcsolatokban már egyre inkább az egyházak is felfedezik az igazi testvéri kapcsolatteremtés lehetőségeit. A finnországi Lieto tavaly már vendégül látta a komáromi gyülekezet küldöttségét. A Duna túlpartján fekvő szlovákiai - vagy ahogyan mi mondjuk - észak-komáromi testvéigyülekezet magyar ajkú hívei pedig (egy államközi-püspöki egyezmény alapján) havi rendszerességgel, anyanyelvükön hallhatják Isten igéjét Ihász Beatrix komáromi lelkész szolgálata által. A németországi Kassel melletti Naumburg (a másik, talán híresebb Naumburg Lipcse mellett fekszik, s festett szobrokkal díszített dómja miatt nevezetes) gyönyörű fa- vázas-fagerendás házai miatt is figyelemre érdemes. A városka fölött magasodó gótikus Szent Crescentius-templom a 13. századból való. Az evangélikus templom, bár neogót építmény, nemes arányaival, ízlésesen visszafogott berendezésével a kisváros másik építészeti ékessége. Vallását tekintve a lakosság szinte fele-fele arányban oszlik meg. Jelesebb alkalmakon a katolikus és az evangélikus hívek megtisztelik egymást, s részt vesznek a másik felekezet egyházi vagy társadalmi ünnepein, mint ahogyan ezt tapasztaltuk is. A hitéletet számos „hangos” csoport gazdagítja. A városi-polgári együttesek mellett mindkét egyháznak van ifjúsági és felnőtt énekkara, sőt füvósegyüttese is. Persze sokszor ez csak úgy lehetséges - mint egyik vendéglátónk és kísérőnk, Andreas Jakobi esetében -, hogy van, aki kórustag és trombitál is. A komáromiak első éneklésére a Szent Crescentius-templomban a mindenszentek! ünnepi misén került sor. A helyi plébános többször kitért az énekkar szolgálatára, az éneklés lelkeket emelő nemességére (külön figyelemre méltó volt, hogy az énekszámokat nem egy vasútállomás-szintű, pirosán villogó táblán jelezték, hanem kellő időben és kellő ideig a karzatról egyszerűen a falra vetítették a számokat). Itt, a helyi plébániatemplomban kaptunk lehetőséget a halottainkról való, saját szertartásunk szerinti megemlékezésre is. A kórus várva várt szolgálatára az evangélikus egyházközség énekkarának 75 éves, jubileumi fellépése alkalmából a vasárnap esti istentiszteleten került sor. A zsúfolásig megtöltött templomban D. C. Peuckert lelkész köszöntötte a város és a testvéregyház képviselőit. Jó hangú orgona és harsonások kísérték a népénekeket. Az antifónás zsoltáréneklés náluk természetes része az istentiszteletnek. A jubiláló kórust gyülekezetiének-feldolgázásokkal magyar, latin és német nyelven, közép- és újabbkori egyházi kórusművekkel köszöntöttük. Az ünnepi szolgálat a két énekkar közös éneklésével fejeződött be. Otthonról hozott ajándékainkat és jókívánságainkat az egyházközség gyülekezeti termében egy remek hangulatú fogadás és vacsora közben adtuk át. Ők is megajándékoztak minket, többek között egy, az egyházkerületükben használatos énekeskönyvvel, benne magyar szövegű énekekkel, így az egykori komáromi lelkész Pécseli Király Imre énekével: „Paradicsomnak te szép élő fája, ó, drága Jézus...” Ezer kilométerre otthonunktól a sok szép élmény mellett igaz, élő istenhitet éltünk meg, s hoztuk haza mindezt gyülekezetünkbe, szeretteink, testvéreink közé. .............-......................................................... - st Mécses-krónika A tengelici Mécses csoport tagjai (Tolna megye, Pakstól 16 km-re), ha névnapjukat ünnepük, a közeli próbán választhatnak egy kedvenc éneket, egy igés lapot - a sok jó kívánság mellett. Nekem, mint „öreg” Mécses tagnak, most volt a névnapom,s ennek apropójából meglepetésként ezúttal én szeretnék ajándékot adni a kórusnak, illetve főként a kórusvezetőnknek. Az én ajándékom, hogy bemutatom Füller Tímeát, Füller Mihály evangélikus lelkész 30 éves feleségét, három pici leánygyermek édesanyját. Az Evangélikus Élet rendszeres újságolvasói több esetben is találkozhattak nevével kedves, lelkiekben gazdag írásai végén. Témája főként családja - három leány- gyermeke, az iskola, a természet gyönyörű kertje. ír azokról az emberekről, akikben a felületes szemlélő nem talál semmi érdekeset, ám akik elesett testükkel és lelkűkkel Timi által közvetíteni tudnak valamit abból a szeretetböl, melyet Isten ránk bízott, hogy továbbadjuk. Tímea nem ásta el talentumait: az írás mellett énekel, több hangszeren játszik, és zeneszerző. Ő vezeti a már említett Mécses csoportot, sok esetben ő a házi zeneszerzőnk. Ragyogóan játszik billentyűsön, gitáron és furulyán. Az énekhangjáról nem is beszélek, mert aki ilyen szeretettel szólaltatja meg hangszereit, annak az énekhangja is muzsika a fülnek. Nem akarom még ennél is jobban fokozni az ő szerepét, de férje valódi jobb keze, igazi segítőtársa. Ha nem sikerül helyettest találni a hétvégi istentisztelethez, Tímea szolgál, s nem is akárhogyan. Ez az ajándék, a köszönet, mely szívem szerint nemcsak Tímeának, hanem Mihálynak is szól. Köszönöm, hogy általad megismerhettem Tímeát, és hogy a Mécses csoport egymást hordozva igazi lelki közösséggé válhatott. Kívánom, hogy még sokáig szolgáljatok együtt a gyülekezetért, az óvódás és iskolás hittanosokért, a gitáros „tanoncokért” és a Mécses csoportért. Tudjátok egymást hordozni, megőrizve a saját talentumaitokat - a másikéra is ügyelve. Mint az Evangélikus Élet olvasója szívesen olvasnék riportsorozatot a Tímeához hasonló feleségekről, akik civil hivatásukkal lelkész férjüket támogatják, segítve és kiegészítve társuk szolgálatát. Bodáné Patrik Szilvia, Tengelic ügyes vagyok- Elpakoltam a gombkákat. Ügyes vagyok, anyukám? - emeli rám kérdőn a tekintetét az alig kétéves kis Kamilla. Szívesen megdicsérem, hiszen kell a visszajelzés, csak most tanuljuk megkülönböztetni a jót a rossztól. Aztán néhány perc múlva sikeredik valami a bilibe. Nagyon örülök persze, még nagy szó ez nálunk. Örömöm láttán ő is büszkén méregeti az eredményt, és csak úgy mellesleg megjegyzi: - Ügyes vagyok, pisiltem a bijibe. - Ha már én elfelejtettem megállapítani. Néha persze előfordul szidás, sőt büntetés is nálunk. Olyankor komoly képpel figyel, vajon most ez egyszer még elnézem-e a gaztettet. Persze, ha nem volt tudatos, akkor csak megalkuszunk, hogy ezért legközelebb rácsapok a kicsi kezére. Megérti, látszik a szeméből, de néha bizony nagy a kísértés, nem sikerül megállnia. Ilyenkor tartja a csöpp kis mancsát, és már előre bömböl keservesen és őszintén, de harag nélkül. Különös látni, ahogy fejlődik a jó és a rossz tudása a szivükben. Noémi immár három és fél éves. Néhány napja valami összetűzés volt közöttük, amit - hiába kértem többször is - nem sikerült verekedés nélkül megoldaniuk. Csak egy lépés a szobájuk a konyhánkból, mindent kitűnően láthattam. A két szőke épp nagy tottyanás- sal ért földet, egymás csépelésének hevében elvétették az ágy szélét. Kamilla még egy becsületeset húzott a nővére fejére, ekkor elégeltem meg a dolgot. - Melyik kezed volt? - kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon. A verekedést igazán nem szeretem, a leghatározottabban igyekszem leszokatni őket róla. Nyújtotta a kezét, és rá is csaptam, igaz, csak amolyan jelképeset. Nincs szive az embernek arra, hogy egy ilyen picike puha valamit elpáholjon. Persze rögtön eltörött a mécses. Lebiggyedt szájjal hüppögve borult a nyakamba a csibész. Noémi meg komolyan lesütött szemmel elém állt. - Édesanya, én is voltam. - Már tartotta is a kezét, pedig ő nem is tudom már mióta nem kapott piros pacsit, de most úgy érezte, ez így van rendjén. Csak hadd fájjon az, ami rossz! Nincs mese, csapni kell. Görbül a második kis rózsaszínű szájacska, bújik a karomba a második rendetlen leányzó. Együtt sírnak, én meg majdnem csatlakozom hozzájuk. Micsoda igazságszeretet lakozik bennük! Jó lenne ellesni... Füller Tímea » A