Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-11-24 / 47. szám

2002. NOVEMBER 24. 7. oldal Evangélikus Élet Hajnali áruház Az utcán szitál a hajnali őszi eső. A par­koló jóformán üres, ilyenkor csak néhány, munkásokkal tele kisbusz áll be. Páran fázósan sietnek a sötét parkolón keresz­tül, a csillogó tócsák között az éjjel-nap­pal nyitva tartó bevásárlóközpont kivilá­gított bejárata felé. Jóllehet bent sincsenek sokan, de a kevés üzemelő pénztár előtt feltorlódik a sor. A vásárlást már befejező munkások itt gyűlnek össze, kosarukban pékáruval, kolbásszal és az elmaradhatatlan sörrel. Hangosan szór­ják egymás felé a másnak érthetetlen uta­lásokat tartalmazó vaskos tréfáikat. A sor elején idősebb hölgy, éppen ö ke­rült sorra, sietősen pakolja a gumiszalag­ról a kocsijába a frissen vásárolt élelmi­szereket. Öltözéke arra utal, a közelből ugorhatott le - még a reggeli tömeg meg­érkezése előtt - bevásárolni. Elfogynak az áruk, a pénztáros a „summa" gomb meg­nyomása után már mondja is a fizetendő összeget. S ekkor „ robban a botrány ”. Kiderül, hogy a hölgynél nincs pénz. Vélhetően otthon felejtette pénztárcáját. Fülig elpirul, a pénztáros pedig egyked­vűen néz rá, várja döntését. Ha van nála kártya, vehet fel pénzt az automatából, esetleg mobiltelefonon kérhet segítséget, vagy vissza az egész, a pénztáros „kiüti" a tételt, s az áruk visszakerülnek polca­ikra. Ez utóbbi tűnik valószínűnek, hi­szen nem látszik, hogy közeledne a segít­ség. Am ez senkinek nem jó, legfőképp a néninek nem, hiszen tíz perc alatt meg­járná oda-vissza, addig elálldigálhatna a kocsiban az áru, a biztonságinak nem nagy teher, hogy fél szemét rajta tartsa. A néninek meg nem kellene még egyszer ugyanezeket összeválogatni, s újból vé­gigái In i a később már jóval hosszabbra növő sort, s persze az áruház is így jár­na a legjobban. Csakhogy ehhez a „sortársak” meg­értése és türelme kellene. Ami pedig igencsak fogytán van.- Minek jön az ilyen vásárolni - hal­latszik hátulról „ a bölcs ” hangja.- Mi van, mamika, ráér? - jópofás- kodik az egyik munkás, és hangos röhö­gés fogadja az idétlenkedését.- Jellemző a formámra - motyog ma­ga elé sóhajtva egy középkorú kosaras, és feladván elindul egy másik sor vége felé. Az „ilyen"próbálja menteni a menthe­tőt, halk szóval igyekszik rávenni a pénztá­rost, hogy hagyja a gépben a tételt, hiszen kitörölni ráér tíz perc múlva is, ha nem jönne vissza - igaz, ő nem tudja, hogy ak­kor már kicsit bonyolultabb a művelet. A fene a vén ... - és kimondja! -, hogy pont ilyenkor kell itt szórakoznia! — szit­kozódik egy nagydarab munkásruhás, és sajnos senki nincs, aki rendre merné uta­sítani. Am hogy miből következtetett a hölgy feslett életére, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Hiszen lehetne ép­penséggel filozófiaprofesszor, vagy mondjuk egy tisztességben megöszült jegyellenőr, illetve bármi más. A hölgy végül dönt, s bízva a pénztá­ros és a biztonsági jóindulatában, sorsá­ra hagyja bevásárlókocsiját, s sietve el­távozik megszerezni a hiányzó összeget. Valószínűleg idörekordot készül beállíta­ni lakóhelye és az áruház közötti út meg­tételében, abban reménykedvén, hogy megvárják őt beszerzett árui. Csak a kérdés marad kimondatlanul is az imént elhagyott helyén: ha a szük­ség úgy hozza, tőlünk, többi vásárlótól kapott-e volna egy csöpp megértést, tü­relmet? Mennyire számíthat segítségre, és mennyire van biztonságban az, aki egy picit is fel meri tartani a sort - fel­gyorsított életünket? Gyarmati Gábor Otthon szolgáltam A Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimná­zium (Líceum) evangélikus diákjai éven­te egy liturgián maguk is közreműköd­nek. Megdobbant a szívem, amikor meghallottam, hogy lehetősem nyílik no­vember 17-én az istentiszteleten szülőfa­lumban, Bükön szolgálni. Többször is szerepeltem már templomunkban, de ez az érzés más volt. Felemelő, lázas izga­lommal vártam velem szolgáló osztály­társaimat és néhány tanáromat, akik ígér­ték, hogy eljönnek erre az alkalomra. Solymár Mónika líceumi lelkész ige­hirdetésével végeztük a szolgálatot. Ezt követően Szakonyban tartottunk isten­tiszteletet, ahol ugyanolyan szeretettel fo­gadták kis csoportunkat. Közös éneklé­sek, imák, majd együtt elfogyasztott ebéd után jó érzés volt bemutatni régi iskolá­mat. Az ebéd közben beszélgetve szóba került nagypapám is, aki annak idején ma­ga is a líceum padjait koptatta. Délután szeretetvendégségen vettünk részt, amely­nek nálunk, Bükön novemberben hagyo­mánya van. A hangulatot gitáros ének, trombitakíséret, furulya is elmélyítette - Budaker Dóra, a liturgia „megtanulásá­ban” is segédkező hittantanárunk közre­működésével. Fatalin Helga lelkésznő szintén megemlékezett a líceumba járt bükiekről, így Gyurátz Ferenc püspökről, a falu szülöttéről. Szóltunk a líceum jelenéről, arról, hogy milyen oktatás és hitélet folyik iskolánk­ban. Kedvenc zsoltámnk elmondása után pedig Tölti Balázs igazgató úr részvételé­vel, kötetlen beszélgetés keretében igye­keztünk felkelteni intézményünk iránt a 7-8.-os diákok érdeklődését. Remélhetőleg lesznek új büki licisták... Varga Tamás 10/II.D oszt. licista Hitnyomokba lépni... Egy bogiári szolgálat margójára Örök emberi kérdés: milyen nyomokat hagyunk magunk után? Évek múltán ennek súlya egyre nehezül. Örülünk, ha igénylik munkánkat, érdeklődnek utá­nunk. A gyermek még valamit ránk bíz, az unoka beugrik egy csókkal, ké­réssel. Jó érzés, ha volt munkahelyün­kön valakit helyettesíthetünk. Ha nem féltik az új nyomokat, amiket szorgos munkával kialakítottak. Nemrég meghívást kaptam a bogiá­ri ifjú lelkésztől, Aradi Györgytől, hogy német és magyar nyelven szol­gálatokat végezzek a gyönyörű temp­lomukban. Megpillantásakor a torony önkéntelenül is az ajkamra adta: Erős vár a mi Istenünk! Közel ötven évvel ezelőtt járva a dél-balatoni missziói szórványgyülekezeteket, még sehol sem volt evangélikus templomunk, de hitünk Erős Vára ajtót nyitott evangé­liuma meghallására. Példaértékű számomra, ahogyan a bogiári gyülekezetben az egymás nyomába lépés az évtizedek során végbement. Az ötvenes évek Vajda Jánosa és presbitertársai nyomaiba léptek az újak, akik új nemzedékként a sziklaként álló „régi ige nélkül” nem tudtak volna a sziklatomyú templom és az otthonos, új, modem papiak épí­tésébe belefogni és külső segítséggel befejezni. A szolgálati nyomokba lépés szép példája, hogy a nyugdíjban lévő Ma­darász István lelkész nagy lendülettel vállalta felkérésre az új templom és parókia építésével járó ügyvitelt, és így a fiatal utód végezhette a gyüleke­zetek lelkigondozását. Az istentisztelet végén keresztelés is volt. Egykori gyülekezetem (Ecseny) fíliájának, Polánynak volt hűséges tisztségviselője, Pfeiffer János déduno­káját keresztelte a gyülekezet lelkésze. Kint, a templom előtt elém áll Judit, a nagymama, akit konfirmáltam, esket­tem, fiát, az ifjú apát kereszteltem. Miközben átöleljük egymást, átélem annak örömét, hogy Isten nem enged­te eltüntetni a hitnyomokat. Pedig vi­haros, hitfagyasztó szelek akarták tönkretenni ezeket a múlt század 60-as éveiben. De a kőszálként megálló Igébe, Jézus Krisztusba kapaszkodó testvérek nem tévesztették el a nyo­mokat. Ezeknek örülhettem Bogláron is. És hálát adhattunk azért, amit az istentiszteleten a kezdő énekkel fe­jeztünk ki: „Minden elhagy, elfeled, Isten vég nélkül szeret.” Amit az ember önmagának alkotott, annak nyomai eltűnnek, de Urunk vég nél­küli szeretetének végcélba vezető nyoma megmarad! Szimon János EGÉSZSÉGÜGYI ALAPÍTVÁNY Majdnem későn Bizonyára valamennyiünkkel előfordult már, hogy hirte­len, váratlanul belenyilallt valahol, valamelyik testtájé­kunkba a fájdalom. Lehetett ez mondjuk a derekunk, a gyomrunk, netán a szívünk körüli nyilallás, ami azután - a jelek alapján - amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt, va­gyis nem mondhatjuk, hogy a sajgás valamilyen betegség­gel kapcsolatos. Nem mondhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy „ó, hát per­sze, sajog és nyilall, de ez semmiség, csak jelzi valamelyik szervünk, hogy létezik”. A fájdalom, ha tetszik, ha nem (s miért tetszene?), azért van, hogy jelzést - általában előrejel­zést -, figyelmeztetést kapjunk: valami nincs rendben, és ide­je feltárni, mi a baj forrása. Igen, de ki az, aki az egyszeri vagy csak nagyon ritkán jelent­kező - tehát rendszeresnek a szó semmilyen értelmében nem ne­vezhető -jelenségek hatására rohan az orvoshoz? Pedig az lenne a jó, ha a keletkező betegségeket a lehető leghamarabb fel lehet­ne tárni és idejében nekikezdeni a kezelésnek. így ugyanis sok­szorosan gyorsabb és biztosabb lehetne a gyógyulás, mint akkor, amikor már előrehaladott, „kifejlett” a betegség. De hát ehhez az első jeleknél, sőt már a tünetek megjele­nése előtt orvoshoz kellene fordulnunk... - és megint oda kanyarodtunk vissza, hogy ezt nem tesszük. Mit szólna az orvos, ha azzal keresnénk fel: „nincs semmi bajom, csak vizsgáljon meg”. Még ha az orvos örülne is egy ilyen láto­gatásnak (ami nem valószínű, de lelkiismeretes gyógyító esetében nem is lehetetlen), egy szokványos vizsgálat (mert a módszerek ilyenek) nagy valószínűséggel semmit sem fog kimutatni. Sajnos ismerősöm, Géza is ennek a „csapdának” köszönhe­ti, hogy kis híján belehalt a betegségébe. Egyszer-egyszer ér­zett ugyan némi fájdalmat a gyomortájékon, de valóban csak ritkán. Orvoshoz fordulni nem akart, jóllehet a dolog azért egyre jobban aggasztotta. Nagy szerencséjére hallott arról a di­agnosztikai eljárásról, amelyet íriszdiagnosztikának neveznek. Ez az, amit az Ormos Intézetben alkalmaznak, és fájdalom- mentesen, alig 30 perc alatt elvégezhető... A végeredmény: gyomorfekély, méghozzá előrehaladott állapotban. Még jókor, de valóban az utolsó, műtét nélkül is kezelhe­tő fázisban fedezték fel a bajt, ám csak a véletlenen múlt, hogy felkereste az intézetet! Ha nem teszi meg, lehet, hogy ma már csak fél gyomorral élne. Vagy úgy sem... Az íriszdiagnosztika éppen ezért nagy lehetőség a beteg­ségek megelőzésében. Elegendő félévente egyszer rászánni 30 percet, s nagy valószínűséggel már gondoskodtunk is ar­ról, hogy idejében felfedezzék a kezdődő bajt. Az, hogy a gyógyítás az alternatív vagy a hagyományos orvosi módsze­rekkel történjen, már a beteg döntésétől függ, a fontos az, hogy időben történjen. Gondoljunk mi is - még időben - az íriszdiagnosztikára. Az Ormos Intézet Egészségügyi Alapítvány címe: 1184 Budapest, Hengersor u. 73. (Bejárat a Bozsik Stadionnal szemben.) Telefon: 295-5963 evél&levél Németországi testvéreinknél A Kassel melletti Naumburg Komárom testvérvárosa. Az itteni evangélikus egyházköz­ség meghívására, énekkaruk 75 éves jubileumára látogatott el november elején a mind­össze háromezer lakosú városkába a Komáromi Evangélikus Egyházközség kórusa. Hál’ Istennek, a testvérvárosi kapcsolatokban már egyre inkább az egyházak is felfedezik az igazi testvéri kapcsolatteremtés lehetőségeit. A finnországi Lieto tavaly már vendégül látta a komáromi gyülekezet küldöttségét. A Duna túlpartján fekvő szlovákiai - vagy ahogyan mi mondjuk - észak-komáromi testvéigyülekezet magyar ajkú hívei pedig (egy államközi-püspöki egyezmény alapján) havi rendszerességgel, anyanyelvükön hallhat­ják Isten igéjét Ihász Beatrix komáromi lelkész szolgálata által. A németországi Kassel melletti Naumburg (a másik, talán híresebb Naumburg Lip­cse mellett fekszik, s festett szobrokkal díszített dómja miatt nevezetes) gyönyörű fa- vázas-fagerendás házai miatt is figyelemre érdemes. A városka fölött magasodó góti­kus Szent Crescentius-templom a 13. századból való. Az evangélikus templom, bár neogót építmény, nemes arányaival, ízlésesen visszafogott berendezésével a kisváros másik építészeti ékessége. Vallását tekintve a lakosság szinte fele-fele arányban oszlik meg. Jelesebb alkalmakon a katolikus és az evangélikus hívek megtisztelik egymást, s részt vesznek a másik felekezet egyházi vagy társadalmi ünnepein, mint ahogyan ezt ta­pasztaltuk is. A hitéletet számos „hangos” csoport gazdagítja. A városi-polgári együt­tesek mellett mindkét egyháznak van ifjúsági és felnőtt énekkara, sőt füvósegyüttese is. Persze sokszor ez csak úgy lehetséges - mint egyik vendéglátónk és kísérőnk, Andreas Jakobi esetében -, hogy van, aki kórustag és trombitál is. A komáromiak első éneklésére a Szent Crescentius-templomban a mindenszen­tek! ünnepi misén került sor. A helyi plébános többször kitért az énekkar szolgálatá­ra, az éneklés lelkeket emelő nemességére (külön figyelemre méltó volt, hogy az énekszámokat nem egy vasútállomás-szintű, pirosán villogó táblán jelezték, hanem kellő időben és kellő ideig a karzatról egyszerűen a falra vetítették a számokat). Itt, a helyi plébániatemplomban kaptunk lehetőséget a halottainkról való, saját szertar­tásunk szerinti megemlékezésre is. A kórus várva várt szolgálatára az evangélikus egyházközség énekkarának 75 éves, jubileumi fellépése alkalmából a vasárnap esti istentiszteleten került sor. A zsú­folásig megtöltött templomban D. C. Peuckert lelkész köszöntötte a város és a test­véregyház képviselőit. Jó hangú orgona és harsonások kísérték a népénekeket. Az antifónás zsoltáréneklés náluk természetes része az istentiszteletnek. A jubiláló kó­rust gyülekezetiének-feldolgázásokkal magyar, latin és német nyelven, közép- és újabbkori egyházi kórusművekkel köszöntöttük. Az ünnepi szolgálat a két énekkar közös éneklésével fejeződött be. Otthonról hozott ajándékainkat és jókívánságainkat az egyházközség gyülekezeti termében egy remek hangulatú fogadás és vacsora közben adtuk át. Ők is megajándé­koztak minket, többek között egy, az egyházkerületükben használatos énekeskönyvvel, benne magyar szövegű énekekkel, így az egykori komáromi lelkész Pécseli Király Imre énekével: „Paradicsomnak te szép élő fája, ó, drága Jézus...” Ezer kilométerre otthonunktól a sok szép élmény mellett igaz, élő istenhitet él­tünk meg, s hoztuk haza mindezt gyülekezetünkbe, szeretteink, testvéreink közé. .............-......................................................... - st ­Mécses-krónika A tengelici Mécses csoport tagjai (Tolna megye, Pakstól 16 km-re), ha névnapjukat ünnepük, a közeli próbán választhatnak egy kedvenc éneket, egy igés lapot - a sok jó kívánság mellett. Nekem, mint „öreg” Mécses tagnak, most volt a névnapom,s ennek apropójából meglepetésként ezúttal én szeretnék ajándékot adni a kórusnak, illetve fő­ként a kórusvezetőnknek. Az én ajándékom, hogy bemutatom Füller Tímeát, Füller Mihály evangélikus lelkész 30 éves feleségét, három pici leánygyermek édesanyját. Az Evangélikus Élet rendszeres újságolvasói több esetben is találkozhattak nevé­vel kedves, lelkiekben gazdag írásai végén. Témája főként családja - három leány- gyermeke, az iskola, a természet gyönyörű kertje. ír azokról az emberekről, akikben a felületes szemlélő nem talál semmi érdekeset, ám akik elesett testükkel és lelkűk­kel Timi által közvetíteni tudnak valamit abból a szeretetböl, melyet Isten ránk bízott, hogy továbbadjuk. Tímea nem ásta el talentumait: az írás mellett énekel, több hangszeren játszik, és zeneszerző. Ő vezeti a már említett Mécses csoportot, sok esetben ő a házi zeneszer­zőnk. Ragyogóan játszik billentyűsön, gitáron és furulyán. Az énekhangjáról nem is beszélek, mert aki ilyen szeretettel szólaltatja meg hangszereit, annak az énekhangja is muzsika a fülnek. Nem akarom még ennél is jobban fokozni az ő szerepét, de fér­je valódi jobb keze, igazi segítőtársa. Ha nem sikerül helyettest találni a hétvégi is­tentisztelethez, Tímea szolgál, s nem is akárhogyan. Ez az ajándék, a köszönet, mely szívem szerint nemcsak Tímeának, hanem Mi­hálynak is szól. Köszönöm, hogy általad megismerhettem Tímeát, és hogy a Mécses csoport egymást hordozva igazi lelki közösséggé válhatott. Kívánom, hogy még so­káig szolgáljatok együtt a gyülekezetért, az óvódás és iskolás hittanosokért, a gitáros „tanoncokért” és a Mécses csoportért. Tudjátok egymást hordozni, megőrizve a saját talentumaitokat - a másikéra is ügyelve. Mint az Evangélikus Élet olvasója szívesen olvasnék riportsorozatot a Tímeához hasonló feleségekről, akik civil hivatásukkal lelkész férjüket támogatják, segítve és kiegészítve társuk szolgálatát. Bodáné Patrik Szilvia, Tengelic ügyes vagyok- Elpakoltam a gombkákat. Ügyes va­gyok, anyukám? - emeli rám kérdőn a tekintetét az alig kétéves kis Kamilla. Szívesen megdicsérem, hiszen kell a visszajelzés, csak most tanuljuk megkü­lönböztetni a jót a rossztól. Aztán néhány perc múlva sikeredik valami a bilibe. Na­gyon örülök persze, még nagy szó ez ná­lunk. Örömöm láttán ő is büszkén mére­geti az eredményt, és csak úgy mellesleg megjegyzi: - Ügyes vagyok, pisiltem a bijibe. - Ha már én elfelejtettem megál­lapítani. Néha persze előfordul szidás, sőt bün­tetés is nálunk. Olyankor komoly képpel figyel, vajon most ez egyszer még elné­zem-e a gaztettet. Persze, ha nem volt tu­datos, akkor csak megalkuszunk, hogy ezért legközelebb rácsapok a kicsi kezé­re. Megérti, látszik a szeméből, de néha bizony nagy a kísértés, nem sikerül meg­állnia. Ilyenkor tartja a csöpp kis man­csát, és már előre bömböl keservesen és őszintén, de harag nélkül. Különös látni, ahogy fejlődik a jó és a rossz tudása a szivükben. Noémi immár három és fél éves. Néhány napja valami összetűzés volt közöttük, amit - hiába kér­tem többször is - nem sikerült verekedés nélkül megoldaniuk. Csak egy lépés a szo­bájuk a konyhánkból, mindent kitűnően láthattam. A két szőke épp nagy tottyanás- sal ért földet, egymás csépelésének hevé­ben elvétették az ágy szélét. Kamilla még egy becsületeset húzott a nővére fejére, ek­kor elégeltem meg a dolgot. - Melyik ke­zed volt? - kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon. A verekedést igazán nem sze­retem, a leghatározottabban igyekszem leszokatni őket róla. Nyújtotta a kezét, és rá is csaptam, igaz, csak amolyan jelké­peset. Nincs szive az embernek arra, hogy egy ilyen picike puha valamit elpáholjon. Persze rögtön eltörött a mécses. Lebiggyedt szájjal hüppögve borult a nyakamba a csibész. Noémi meg komo­lyan lesütött szemmel elém állt. - Édes­anya, én is voltam. - Már tartotta is a ke­zét, pedig ő nem is tudom már mióta nem kapott piros pacsit, de most úgy érezte, ez így van rendjén. Csak hadd fájjon az, ami rossz! Nincs mese, csapni kell. Görbül a második kis rózsaszínű szájacska, bújik a karomba a második rendetlen leányzó. Együtt sírnak, én meg majdnem csatlako­zom hozzájuk. Micsoda igazságszeretet lakozik bennük! Jó lenne ellesni... Füller Tímea » A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom