Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-11-17 / 46. szám

Evangélikus Élet 2002. NOVEMBER 17. 3. oldal ÜLÉST TARTOTT A DÉLI EGYHÁZKERÜLET KÖZGYŰLÉSE Feladataink a 2001-es népszámlálás adatainak ismeretében Az adományok eYangéliuma November 8-án az Üllői úti székház­ban ült össze a' Déli Egyházkerület közgyűlése. A tanácskozás előtti isten­tiszteleten Szirmai Zoltán esperes Zsid 10,36 verse alapján az állhatatosságra és Isten akaratának hűséges követésé­re hívta a kerület képviselőit. A z ülést dr. Sólyom Jenő kerüle­ti felügyelő nyitotta meg jelen­tésének ismertetésével, amely­ben hangsúlyozottan foglalkozott a 2001-es népszámlálásról megjelent köz­léssel. Mellékletben a kerület területén fekvő minden településre megadta a kö­zölt lélekszámokat, egyházközségenként csoportosítva. Az adatok tükrében az egyházkerület területén mintegy 115 ezer evangélikus lehet. Tanulságos volt, hogy beszámolójában a legutolsó nép- számlálás adatai mellett visszamenően három jellegzetes kor, az 1900-as, az 1930-as és az 1949-es összeírás eredmé­nyeit is közölte. Az adatok között elgon­dolkodtató számsorokat találhatunk, amelyekből kiolvasható, hogy egy-egy korosztályon belül mennyi az evangéli­kusok száma. A 60 év felettiek között 4,3 % az evangélikusok aránya, a 10 év alattiaknál már csak 2,2 %, az 5 évnél fi­atalabbak között pedig 2. „Az egyházunk előtt álló egyik nagy kihívás, hogy tu­dunk-e ezen a tendencián változtatni emelte ki az előadó. A gazdasági kérdéseknél foglalkozott a jelentés azzal, hogy az egyházközsé­gek bevételének csak egynegyede szár­mazott a hívektől, másik negyede a gaz­dálkodásból, fele pedig az állami költségvetésből vagy a helyi külső támo­gatásból tevődött össze. Ide tartozik még, hogy az év elején elkészült az egy­házi ingatlanok felmérése abból a szem­pontból, hogy milyen felújításokra lenne szükség a következő években. Ezt elvé­gezték a többi egyházkerületben is, és ennek összesítése objektívebb gazdasági tervezés alapjául szolgálhat. Szó esett a lelkészt fizetések kérdésé­ről is. Ahhoz, hogy országosan előírt mi­nimális fizetést kapjanak a lelkészek, szükség van egy szolidaritási alap létre­hozására, melyből a szerényebb anyagi háttérrel rendelkezők kiegészítést kap­hatnának. Jó lenne, ha 2004-re érezni le­hetne, hogy megvan a szolidaritás az Mindannyian tudjuk és érezzük, hogy a zászlónak nem anyagi, hanem esz­mei értéke van... Amikor a Nyugati (Dunántúli) Evan­gélikus Egyházkerület megalakult, fel­merült a kérdés, hogy a hivatali pecsét­jén milyen ábrázolás legyen. A választás a szabadságharc híres püspökének, Haubner Máténak a hivatali pecsétjén ta­lált ábrázolására esett. Ezen egy álló em­beralak látható, amely nyakában bárányt, kezében pedig evező­vagy szórólapátot tart. (Ez utóbbi a valószínűbb, utal­va Keresztelő Jánosnak Jézusra vonatkozó prófé­ciájára.) A pecsétről szüle­tett döntés szinte felkínálta a lehetőséget a további jel­képek megalkotására. így hamarosan megszületett az egyházkerület címere, majd » zászlaja, amelyeket Hoppál Dezső győri cí­mertervező készített el. A zászló egyik oldalán a címer látható. Ez egy álló csücskös tárcsapajzs kék mezőben, amelyen zöld ta­lajon, ezüst öltözetben áll a Jó Pásztor, lábai előtt arany fücsomókkal. Az arany díszszegélyű pajzsot alulról és felülről az egyházkerület neve határolja. Itt megjele­nik még az 1576-os év­szám, amely az első dunán­túli püspök - Szegedi Kis István - megválasztására utal. A zászló másik olda­lán egyházunk egyetemes jelképe, a Luther-rózsa lát­ható, amely Luther Márton egyházi szolgálat érdekében az anyagi­lag kevésbé tehetősebbek iránt. B írósági ügyként került a beszá­molóba a szarvas-újtemplomi gyülekezet lelkészének ügye, akit a bíróság viselt tisztségéből elmozdí­tásra Ítélt, mivel megítélése szerint csak így lehet helyreállítani a gyülekezetben a békét. Az a reménység, hogy a lelkész be­látja: a gyülekezet tisztségviselői és tag­jai, valamint a közte kialakult feszültség - mely a városban is problémákat gerjeszt - csak úgy oldható meg, ha máshova megy szolgálni. Sólyom Jenő ezt követően azt ismertet­te, hogy a kerület püspöke 2003-ban betöl­ti 67. életévét, és a törvényi előírásnak megfelelően nyugdíjba megy. Erre való te­kintettel a közgyűlésnek intézkedési köte­lezettsége van. A felügyelő végül kifejezte abbéli reményét, hogy az egyházkerület­ben a püspökválasztás békességben és egyetértésben zajlik majd le. D. dr. Harmati Béla püspök jelentését a jövő évi Lutheránus Világszövetség vi­lággyűlésének jelszavával kezdte: „Gyó­gyulást a világnak! ’’ Egyházunkon belül vannak olyan sötét látásmódok, kritikai jelszavak, melyek szerint semmi sem jó, az igehirdetés, a teológiai oktatás, az egyházi adminisztráció is elmarasztalha­tó. Mindezt lehet azzal magyarázni, hogy a diktatórikus társadalmi és egyhá­zi viszonyok nem engedték kimondani, nem adtak lehetőséget „kiordítani” azt, ami fáj. De miért nem vesszük észre azt a szabadítást, szabadságot, amit ajándék­ba kaptunk? A fenti jelszó nem egyszerűen csak „magától” vagy „magunktól” való gyó­gyulásért kiált. „Az Egyház Urának év­századok alatt megtapasztalt, Isten népé­ben, az egyházban és rajtunk keresztül a teremtett világban végzett gyógyító-üd­vözítő tevékenységére csodálkozhatunk rá.” Mennyiben tudunk gyógyító akaratá­nak, üdvözítő erejének eszköze lenni? A püspöki beszámoló ezután kitért az elmúlt év legfőbb egyházkerületi esemé­nyeire is. Kerületi misszói nap volt Sze­geden, kerületi presbiteri találkozó Soltvadkerten. Szarvason a Benka Gyu­la Általános Iskolában országos pedagó­guskonferenciát tartottak. Ezenkívül kü­lön kiemelte a püspök a nyári Szélrózsa Találkozót, melyet egyházunk Ifjúsági Bölcs Frigyestől kapott címerpecsétjében szerepelt. Ezt fogják közre az egyházme­gyék nevei: Fejér-Komárom, Győr-Sopron, Som'ogy-Zala, Vas, Veszprém. A hímzett zászlót Ittzés János püspök áldotta meg november 9-én Veszprémben, az egyházkerület közgyűlésének nyitó is­tentiszteletén. Igehirdetési alapigeként a Jn 3,14—16-ot választotta a föpásztor. El­mondta, hogy nem lehet semmink, amit Is­ten tettéhez hozzátehetnénk, azt kipótol­Osztálya rendezett, és ahol kerületünk­ből is sokan vettek részt. Számos külföldi rendezvényen voltak jelen egyházkerületünk képviselői, így a bajorországi Schrobenhausenben a test­véregyházi kapcsolatok 10 éves évfordu­lóján is. Az események sorából kieme­lendő a svédországi Linköpingben tartott emlékünnepély, ahol a zsidókat mentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg szü­letésének 90. évfordulójára emlékeztek a svéd-magyar testvér-egyházkerületek. (Mindezekről az alkalmakról lapunk ha­sábjain rendszeresen tudósítottunk.) A belső rendhez tartozik a liturgia megtartásának kötelezettsége. Sem a presbitérium, sem a lelkész nem jogosult változtatásokra. Ugyanez vonatkozik a templombelső átalakítására is. Az állammal és a kormánnyal való kapcsolatokról a püspöki jelentésben el­hangzott: tudomásunk van arról, hogy a kormány most készíti egyházpolitikai té­ziseit. „ Ehhez azt javasoltam - mondta a püspök hogy vegyék bele a tömegtájé­koztatási eszközök, főleg a televíziós csa­tornák erőszak-mentesítésének kérdését, gyermekeink és if óságunk védelmében. ” A beszámolók megtárgyalásánál hangsúlyt kapott a hitoktatás minőségé­nek kérdése és a megfelelő tankönyvek minél gyorsabb megjelentetése. Többen felhívták a figyelmet: mivel sok helyen a kábeltévék az egyházakat is meghívják műsoraikba, ügyelnünk kell arra, hogy ez a megszólalás a jellegzetes evangéli­kus üzenet tolmácsolása legyen. A közgyűlés két választást is lebo­nyolított. A korábban lemondott kerületi ügyész tisztségére megválasztották dr. Fonth Éva jogtanácsost, aki ez alkalom­mal az esküt is letette. A püspökválasztással kapcsolato­san a kerületi jelölőbizottság megválasztására is sor került. A háromtagú jelölőbizottságba dr. Só­lyom Jenőt, valamint Lászlóné Házi Magdolna és Kis János lelkészeket delegálták. A kerület gyülekezetei meg­kapják a szükséges információkat ahhoz, hogy a jelölés és a választás a törvény­nek megfelelően történjék. A közgyűlés beszámolóit, egyéb mel­lékleteit az Evangélikus Közlöny követ­kező száma fogja közölni. Tóth-Szöllős Mihály hatnánk üdvösségünk érdekében. Jelekre, segítő üzenetet hordozó jelképekre mégis szükségünk van. Az egyháztörténelmet a jelképek alapján is szemlélhetjük a stilizált haltól egészen a legmodernebb ábrázolá­sokig. Ezek irányítják figyelmünket, túl­mutatnak önmagukon. Jelzik, hogy tarto­zunk ahhoz, aki felállította a keresztet. Egyházkerületi zászlónk motívumai jelké­pezik a múltunkat, a sorsunkat, a remény­ségünket. A zászló egyetemes története ott teljesedett ki, amikor hadse­reget vezetett. Mi is azok va­gyunk. Kétélű kardot adott nekünk Jézus, és hadrendbe állít. A kerületi zászló így hordozzon üzenetet szá­munkra, építse a közösséget, és figyelmeztessen mind­nyájunkat, hogy a fontos je­lek és a segítő jelképek kö­zött tudjunk tájékozódni. A testvéri légkörű köz­gyűlésen elsőként Ittzés Já­nos tekintette át, hogy - két évvel ezelőtti - püspöki székfoglalója óta mi vált valóra az egyházkerület éle­tében. A kerületi tisztségvi­selők jelentéseit követően a jelenvoltak Verasztó János répcelaki lelkészt választot­ták meg az egyházkerület új missziói lelkészének, aki a Pécsre került Baranyai Csabát követi ebben a szol­gálatban. Ugyancsak döntés született arról, hogy a Nyu­gati (Dunántúli) Egyházke­rületben eztán tavasszal ke­rüljön sor a közgyűlés összehívására. Menyes Gyula Néhány évtizeddel ezelőtt - az idősebb nemzedékekhez tartozók bizonyára még emlékeznek erre - rendelte el az akkori egyházkormányzat az evangélikus temp­lomokban, az istentiszteletek keretében a perselyezést. A helyét is meghatározták az istentisztelet rendjében. A szószéki szolgálat után, a befejező oltári szolgá­lat előtt indultak, indulnak el a presbite­rek vagy az egyházfik, illetve az erre a feladatra vállalkozók, hogy az istentiszte­let minden résztvevőjéhez eljutva össze- gyűjtsék az adakozók forintjait. Nem fi­gyelve, ki mennyit dob a perselybe, egyaránt megköszönve a szerény és a je­lentősebb összegeket. Emlékszem, annak idején mi, akkori ifjúság némileg berzen­kedtünk az új rend ellen. Addig is ott volt minden templomban a persely, mindenki szabadon adakozhatott, távozva az isten- tiszteletről. Hagyományainktól idegen pressziónak véltük az intézkedést. Azután be kellett látnunk életszerűségét. Hiszen ez abban az időszakban volt, amikor az egyházat megfosztották vagyonától, de társadalmi súlyától is, beszorult a temp-' lom falai közé, csak itt volt lehetősége híveihez fordulni. Érdekesen időszerűvé vált - egész más történelmi körülmények között - az egykori rendelet. Az egyház visszanyerte szabadságát, sőt az 1990-ben alkotott 4. törvény alapján függetlenné is vált: az állam nem szól bele az egyház dolgaiba. De ily módon az egyházi adó állam álta­li garanciájának és beszedésének a lehe­tősége is megszűnt, ami ma is gyakorlat több demokratikus országban, ahol ön­kéntes az egyháztagság, de ez adófizeté­si kötelezettség vállalását is jelenti. Úgy, mint amikor az ember elé odanyújtják a templomban a perselyt. Nyilatkoznom kell, vállalom-e az adakozást. Nálunk más irányban fejlődött az egyházak anyagi támogatása. Vissza-visszatérö félreértés, amikor az egyházi intézmények normatív támogatá­sát egyházi támogatásként fogják fel, és azon hüledeznek - vagy akár örvendeznek - hogy ez mennyivel, hányszorosára nőtt 1990 óta. Persze, hiszen a kilencvenes években épült újjá az egyházi iskolarend­szer, fejlődött a szeretetintézmények háló­zata. Az intézményekhez kerülő normatív támogatás valójában nem egyházi támo­gatás, hanem azt a tevékenységet ismeri el a szektorsemlegesség elve alapján, amit az iskola vagy az idősotthon végez, közfel­adatot átvállalva. Ezen összegek látvá­nyos növekedése annyiban nagy öröm, hogy jól mutatja az egyház tehervállalá­sát, a közjó szolgálatát. De az állam, illetve a politika (vala­mennyi párt elismeri ezt) elfogadja, hogy az egyház leginkább sajátos, hit­életi tevékenységét is megilleti a támo­gatás. Ennek indoka, hogy nem volt rep­rivatizáció, az egyház nem kapta vissza a vagyonát, amellyel gazdálkodhatna. Az ingatlanrendezés csak funkcionális volt, konkrét tevékenységre (például ok­tatási intézmény) kaptak vissza az egy­házak ingatlanokat. Az egyházi támogatásnál azonban az is lényeges szempont, hogy ez ne ered­ményezze az egyházak költségvetési füg­gőségét. Mert akkor, hiába az elvi sza­badság, a gyakorlatban a költségvetési alkupozíció egyfajta kiszolgáltatottság­hoz vezet. Ezért alakult ki és finomodik folyamatosan a kilencvenes évek dereka óta az úgynevezett egyszázalékos rend­szer. Ennek lényege, hogy az állam a sze­mélyi jövedelemadóból származó bevé­tel egy százalékával kívánja az egyházak hitéleti tevékenységét támogatni. Termé­szetesen nem minden állampolgár ajánl­ja fel adója egy százalékát valamelyik egyháznak, ezért az eddigi gyakorlat szerint az állam az összeget garantáltan kiegészítette 0,5 százalékra, figyelembe véve az adakozók által kialakított ará­nyokat. A törvény szerint 2003-tól a ki­egészítés már 0,8 százalékig történik, és a mostani kormányzati elképzelés szerint ezt követően a teljes egy százalék megil­leti az egyházakat. Jelenleg egy meglehetősen komoly politikai vita terheli a rendszert, ameny- nyiben a 2001 végén elfogadott módosí­tások között szerepel, hogy a 2003-tól esedékes kiegészítés nem az adózó ál­lampolgárok által kialakított arányokat veszi figyelembe a 0,8 százalék felosztá­sakor, hanem a népszámlálás adatait. Egyházunk nem onnan közelíti meg a vi­tát, hogy ki jár jobban, kinek az érdeke egyik vagy másik eljárás alkalmazása. Egyszerűen úgy véljük, hogy a népszám­lálási adatok sem elvileg, sem gyakorla­tilag nem alkalmasak e kérdés kezelésé­re. A népszámláláskor hangsúlyos volt, hogy a vallási kérdésre adandó válasz önkéntes, az adatok semmilyen vonatko­zásban nem kerülnek felhasználásra. Gyakorlatilag pedig az aktív egyházhoz tartozást, az egyház tevékenységének igenelését az egy százalék felajánlása elégíti ki. Kétségkívül hibáztunk, amikor 2001-ben, rögtön a törvény módosítása­kor nem nyilvánítottuk ki erőteljesen ál­láspontunkat. Bízunk a döntéshozók böl­csességében, hozzátéve, hogy bármelyik megoldás az egyházi működés fejleszté­sét teszi lehetővé, tehát álláspontunk el­sősorban nem anyagi indíttatású, hanem elvi természetű. A történelmi analógia pedig azt is je­lenti, hogy az egy százalék felajánlása ha­sonlít ahhoz a helyzethez, amikor elénk tették a perselyt. Azzal a különbséggel, hogy a templomban adott akármilyen sze­rény adomány minket terhel, az egy szá­zalék felajánlása valójában nem ado­mány, hanem állami támogatás, hiszen adónkból engedélyezi a költségvetés. De ez lenne az első lépés az egyház teljes anyagi függetlenségének irányá­ban. Ami akkor válhatna teljessé, ha a többször szorgalmazott valódi ado­mányt, jövedelmünk egy százalékát is önként gyülekezetünk, egyházunk támo­gatására fordítanánk. Említést érdemel a további egy száza­lék. Az állam a civil szervezetek részére is lehetővé teszi az adó egy százalékának a felajánlását. Többen úgy vélik, nagyobb lenne az adózók aktivitása, ha az egy szá­zalékot nem általában az egyháznak, ha­nem saját gyülekezetüknek ajánlhatnák fel. Ez igaz, de annyiban nem lenne sze­rencsés, hogy nehezebb lenne a kicsik, a rászorultak támogatású. Ugyanakkor ez az úgynevezett második egy százalék egyházi civil szervezetnek, gyülekezeti alapítványnak, közhasznú intézménynek stb. is adható, tehát a kétszer egy száza­lék felajánlásával az egyház és a gyüle­kezet is segíthető. Az egyházi élet további megújulása igényli a felelős adakozás rendjének a megerősödését, az adományok evangéli­umának az üzenetét. Frenkl Róbert Hittanhétvége Révfülöpön A hétvégén hittantábort tartott Révfülöpön a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum), félszáz alsó tagozatos - 10-14 éves - diák részvételével. A tábor vezetője Solymár Mónika iskolalelkész, Zügn Tamás soproni lelkész, Budaker Dóra, Vincze Katalin hittantanár, Babies Csaba tanár és három teológus: Lampérth Levente, Szabó András, valamint e sorok írója volt. Az egy-egy nap keretét megadó áhitat mellett csoportbeszélgetés, kirándulás, közös játék és éneklés is része volt a hétvége alapigéje (Zsid 10,39) köré szervezett színes programnak. Solymár Mónika előadásában a hit meghatározását, megfoghatatlanságát és tárgyának leírhatóságát járta körül. Ehhez kapcsolódott Tölti Balázs igazgató rövid tanúságtétele arról, hogy ő miként éli meg keresztény hitét a mindennapokban. Az elhívás és a hit megtapasztalásáról öt csoportban beszélgettünk. Ezekben Áb­rahám, Mózes, Jónás, Mária valamint Zákeus példáját vizsgáltuk meg. Ezekről min­den csoport egy-egy rövid színdarab formájában számolt be a többieknek. Péntek este „Fele sem igaz!” versenyen sokféle témakörben - ószövetségi és új- szövetségi bibliaismereti kérdésektől kezdve az egyháztörténeten keresztül egészen az egyházi esztendő ismeretéig - mérhették össze tudásukat a diákok. Szombat este Franco Zefirelli „Napfivér, Holdnővér” című filmjét néztük meg. Assisi,Ferenc alakja remekül egészítette ki a hit bibliai példaképeinek sorát, akikre a reggeli áhítatokon és csoportbeszélgetéseken utaltunk. A záróistentisztelet igei szolgálatát Zügn Tamás végezte a hétvége igéje alapján, és szólt annak az életnek a reménységéről, amit a hit által nyerünk. Közösség épült lelkész, tanár, teológus és diák között, bizonyítva, hogy Jézus Krisztusban testvérei vagyunk egymásnak. Tóth Károly István KÖZGYŰLÉS A DUNÁNTÚLON Felavatták az egyházkerület zászlaját

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom