Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-01-20 / 3. szám

Evangélikus Élet 2002. JANUÁR 20. 3. oldal A MEGBÍZOTT IFJÚSÁGI LELKÉSZ TERVEIRŐL Igeközpontúbb ifjúsági munkát szeretne Az elmúlt év végén lemondott meg­bízatásáról a Győr-Soproni Evangélikus Egyházmegye ifjúsági lelkésze. Az egy­házmegye vezetősége a következő vá­lasztásokig Tubán József csornai lelkészt bízta meg az ifjúsági munka szervezésé­vel, koordinálásával. Az új megbízott if­júsági lelkész - kérésünkre - az esztendő első lelkészi munkaközösségi gyűlésén beszélt elképzeléseiről, terveiről. Mint elöljáróban elmondotta, eddig is figye­lemmel követte az egyházmegyében fo­lyó ifjúsági munkát. Úgy is, mint aki maga is részt vett a fiataloknak szerve­zett programokon, és úgy is, mint aki an­nak a rábcakapi gyülekezetnek a lelké­sze, ahol az egyházmegye ifjúsági központja és nyári táborainak helyszíne található. Elhatározott szándéka Tubán József­nek, hogy a korábbi évekhez képest tar­talmasabb és színesebb programokkal szólítsa meg a fiatalokat, mert meglátása szerint eddig nem kellő mértékben hasz­nálták ki a kínálkozó lehetőségeket. Fontosnak tartja, hogy az ifjúságnak szánt rendezvényeken igeközpontúbbak legyenek a programok, erősödjön a spi- ritualitás, hogy ezzel is határozottabbá váljon a fiatalok evangélikus identitása. Természetesen ez a törekvés nem záija ki, hogy a fiatalokra jellemző lazább hangulat ne legyen jelen a számukra szervezett eseményeken. A megszokott nyári táborokon és csendesnapokon kí­vül, szeretne komolyabb kulturális ren­dezvényeket is Rábcakapira vinni, sőt tervezi egy irodalmi pályázat meghirde­tését. Tubán József úgy érzi, hogy az egyház­megye ifjúsága igényli a nekik szánt prog­ramokat, és szívesen vesz részt azokon. Legalábbis ezt bizonyítják számára az ed­dig hozzá beérkezett kérvények, amelyek mindegyike az egyházmegyei ifjúsági köz­pontot szeretné igénybe venni egy-egy ese­mény erejéig. Eddig nyolc táborra mutat­kozott igény a nyár folyamán. Örvendetes, hogy gyülekezetek mellett egyre több egy­házhoz kapcsolódó egyesület és szerve­zet is előszeretettel választja táborai helyszínéül Rábcakapit. Az első már Tu­bán József által szervezett - csendesnapon is minden várakozást felülmúlt a résztve­vők száma. A hideg téli idő ellenére, száz­nál is több egyházmegyei fiatal imádko­zott, énekelt, beszélgetett és játszott. Az ifjúság még erősebb mozgósítása érdeké­ben azonban az eddigieknél is erőteljesebb propagandára van szükség. A hatékonyság javítását eredményezheti reménység sze­rint az a felmérés, ami a gyülekezetekben folyó ifjúsági munkát vizsgálja. Az egész, egyházmegyére kiteijedő felmérés kiérté­kelése a közeljövő feladata lesz. Tubán József tudja, hogy az ifjúsági munka eredményessége nem pusztán sze- mélyfiiggő, hanem fontosak a tárgyi felté­telek is. A rábcakapi volt parókia épülete eddig is az egyház tulajdona volt, de a pa­rókia mellett álló iskolaépületet csak az év végén kapta vissza a gyülekezet. Az ugyancsak a parókia mellett álló templom épülete egészíti ki ezt a most már három ingatlanból álló komplexumot, ami így már alkalmas lehet arra, hogy olyan igazi ifjúsági központ alakuljon ki Rábcakapin, amelyet meg lehet tölteni élettel. Az épüle­tek állaga viszont hagy kívánni valót maga után. Nagyon sok pénzre lenne szükség ahhoz, hogy igazán komfortossá váljanak a lakószobák, közösségi helyiségek. Az el­engedhetetlen felújításokat a rendelkezésre álló pénz függvényében szeretnék elvé­gezni. Anyagiakhoz az egyházmegye költ­ségvetéséből és pályázatok útján remélnek hozzájutni. Nagy segitséget jelentene az, ha volna valaki, aki a pályázatokat figyel­né és megírná. A tervek sikeres megvaló­sulására, az épületek állagának megóvásá­ra és a rendezvények jobb szervezettségére nagyobb esélyt jelent az, hogy az ifjúsági központ irányítását az egyházmegye ifjú­sági szervezetétől (a Mustármag egyesü­lettől) átvette az egyházmegye. A rábcakapi gyülekezet tagjai nagy szeretettel, nyitott szívvel fogadták a tábo­rozó és csendesnapokra érkező nagyszámú fiatalt. Magukénak érezték az ifjúsági köz­pontot és tevékenyen segítették is annak működését. Igaz, néhányszor voltak fe­szültségek, de azokat szeretettel és jó szó­val mindig sikerült elsimítani. A község­ben lakó evangélikusok várakozással tekintenek az idei esztendő felé is. Az új megbízott ifjúsági lelkész nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munká­ba. Optimista, bár tudja, hogy nehéz szol­gálatot vállalt el akkor, amikor igent mon­dott a felkérésre. Nem kér mást, mint bizalmat, ha hibázna. Imádkozó szeretetet és támogatást, ha a vállalt feladat megha­ladná erejét. Ötleteket, javaslatokat, ame­lyek segítségével tartalommal tudná meg­tölteni az ifjúsági centrum élettelen falait. Legfőképpen azonban azt kéri, hogy az egyházmegye lelkészei küldjék a gyüle­kezeteikben lévő fiatalokat a meghirdetett programokra. Kiss Miklós 48 év Tatabányán Január 12-én délután hálaadő isten- tiszteletre gyűltünk össze a tatabányai evangélikus templomban. Az Iste­nünknek való köszönet óráját az ké­szítette elő, hogy a gyülekezet lelkésze. Lábossá Lajos tb. esperes - ebben a vá­rosban töltött 48 évi szolgálata után — nyugállományba vonult. Ekkora idő­szakot nem lehet egy délutáni ünnep­ség alkalmával megköszönni. Aki vi­szont eljött erre az ünnepségre, annak meg kellett állnia egy pillanatra, és el kellett gondolkodnia, hogy mit jelen­tett számára Lábossá Lajos lelkipász­tori szolgálata. A fiatal nemzedéknek ez beláthatatlanul hosszú idő. Már 12 esztendeje parókus lelkész volt, ami­kor én ugyanebben a városban meg­születtem. És azóta hány év telt el...? Lábossá Lajos igazi ároni család salja­ként látott napvilágot 1928-ban. Ősei kö­zött protestáns ágon elsőként Lábossá Fü- löp nevével találkozunk, aki 1566-ban wittenbergi diák, majd gömöri prédikátor lett. Őt követi Lábossá Péter, aki Rozs­nyón lesz az első magyar prédikátor, és 1615-ben hal meg a város lelkészeként. Utóda az 1620-as években egy Lábossá György nevű prédikátor, majd a 19. szá­zad végén ugyancsak ennek a városnak az evangélikussága ad még egy lelkészt id. Lábossá Lajos - az édesapa - személyé­ben. Debrecenben, majd Nyíregyházán lesz lelkész-vallástanár és igazgató. A há­ború utáni ébredés és a családi tradíció vit­te a teológiára két fiát, Lászlót és Lajost. Ő is azok közé a teológusok közé tar­tozott, akik hazafelé utazva - Tatabánya város ipari üzemeit és füstjét látva a vo­nat ablakából - összerezzentek, és ma­guk között őszintén kimondták: csak ide ne kerüljek! Végül Ózd, majd a komáro­mi káplánévek után 1953 októberében meghívják Tatabányára. Azóta volt lel­késze a gyülekezetnek, 1970-től pedig egyedül látta el a szolgálatot. Talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy az iga­zi nehézséget nem a város füstje okozta az itteni szolgálatban, hanem az, amit nekem egyszer Sinkovits Imre így fogal­mazott meg: Az elmúlt nemzedék olyan ideg-biogázt kapott, ami alkalmatlanná teszi őket, hogy közösségben gondolkod­janak. Egy tradíció nélküli, csupán a munkalehetőségek miatt betelepült, szo­cialistának nevezett városban verbuváló­dott gyülekezetben szolgált közel fél év­századon keresztül Lábossá Lajos. Nem menekült el a feladatok elől. 1984-ben es­peressé, majd püspökhelyettessé válasz­tották. 48 év egy gyülekezetben azt jelen­ti, hogy a tagok túlnyomó részét ő keresz­telte és konfirmálta. Egy olyan lelkészt köszöntöttünk, aki családok generációit kísérte és gondozta. Az első szabad vá­lasztásnál a választási bizottság elnöké­nek kérték fel, majd néhány évvel később a város díszpolgárává választották. Az ő kérése volt, hogy a hálaadás a templomban, istentisztelet keretében tör­ténjen. Mivel egyik fia - G. Lábossá György szombathelyi lelkész - mellett én vagyok a másik, aki szolgálata nyomán pap lett, engem kért meg a igehirdetés szolgála­tára. 17 évvel ezelőtt egy Bibliát kaptam tő­le, amelyben a nagybetűs életbe induló fia­tal számára piros színnel aláhúzva kijelölte Jn 15,5 igeversét. Ebben Jézus a szőlőtő és a szőlővesszők kapcsolatához hasonlítja vi­szonyát övéivel. Ez az ige szólt akkor útra- valóul, és ez szólhatott vigasztaló üzenet­ként most is a nyugdíjas napokra, a gyüle­kezet jövőjére, és az utód szolgálatára. Az istentisztelet után valaki odajött hozzám és azt mondta: „Az, hogy te ott voltál a szószéken, önmagában is azt je­lentette, hogy Isten megáldotta Lajos bácsi munkáját! ” Valóban nehéz szavakba önte­ni mindazt, amit általa kaptam lelkileg. Ha két szóban kellene összefoglalni érzései­met, a bizalom és a szeretet lennének ezek. A gyülekezet élete egybeforrt a család­ja életével. Hiszen hozzájuk bármikor be lehetett térni. Ott mindig volt idő, megér­tés, türelem vagy éppen teríték a vendég számára. A karácsonyi asztalnál például természetes volt, hogy magányos gyüleke­ződ tagok is ott ültek. Ebben felesége biz­tosította a család melegét, gyermekeivel együtt. Ökumenikus elkötelezettsége meg­alapozta a város papjainak jó kapcsolatát. Talán nem kellene ezeket múlt időben ír­nom, hiszen mindez ma is így van. Mivel a templomban nem volt hely a nagyszámú gyülekezet számára, a kö­szöntések a közeli iskolában folytatód­tak. Elsőként Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke, majd - több hozzászólóval egyetemben - a gyülekezet, a testvér­egyházak és a város vezetésének képvi­selői köszöntötték Lábossá Lajost. Kívánjuk, hogy aktív szolgálata után találja meg megváltozott feladatát, és Is­tenünk tartsa meg őt minél tovább csa­ládja, unokái, szerettei körében. Menyes Gyula Dr. Tomka Miklós szociológus professzor tartott nagy érdeklődéssel fogadott habilitációs előadást az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, A szekularizáció és következményei valamint A vallásosság helyzete Magyarország határain belül és túl címmel. A habilitációs értekezést az Egyetem Bizottsága teljes egyhangúsággal elfogadta. I SZÓT KÉR A SZERKESZTŐ Evangélikus Élet (Egy megújulást sürgető levél ürügyén) Hosszú szünet után hosszan „kér szót” - szerkesztői minőségében - e sorok írója. Rögvest elnézést is kér azoktól az olvasóktól, akik levélben, telefonon vagy személyes találkozások során juttatták kifejezésre rosszallásukat amiatt, hogy mindeddig nem ol­vashattak a szerkesztőbizottság, illetőleg a szerkesztőség munkájáról, terveiről, öröme­iről és gondjairól. Nos, örömökből és gondokból az utóbbi időben egyaránt bőséggel kijutott. Az ünnepek alatt vehettük birtokba az Országos Iroda épületének földszintjén azt a különálló lakrészt, amely méltóbb szerkesztőségi körülményeket biztosít hetila­punk készítéséhez. Az ezzel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat (telefonszám, fax stb.) jelen számunk impresszuma már tartalmazza. Minden egyébről önálló melléklet­ben tervezünk beszámolni, mihelyst sikerül „berendezkednünk” az új munkahelyen. Alapvetően örömteli gondokról lévén tehát szó, arra kérjük az Evangélikus Élet mun­kájáért imádkozókat, hogy osztozzanak Urunk iránti hálánkban is. * Nem lebecsülve a szerkesztőségi munka tárgyi és személyi feltételeinek fontossá­gát, szabad legyen ebben a belső vezércikkben, most mindenekelőtt arról írnom, ami e munkában engem személy szerint motivál. A média területén tevékenykedő testvé­reimhez hasonlóan, hetilapunk szerkesztését - lényegét tekintve - szolgálatnak tar­tom. Keresztény kontextusban ez egyszerre jelenti Jézus Krisztus, illetőleg az Egy­ház tagjainak szolgálatát. Tekintettel azonban arra, hogy az Evangélikus Élet a Magyarországi Evangélikus Egyház tagjainak hetilapja, ez értelemszerűen leszűkíti a megszólíthatók körét, mind térben, mind pedig létszámban. Egyetért Ön ezzel az utóbbi megállapítással, kedves Olvasó? Ne tegye! Mert térben talán valóban behatárolt e szolgálat, de ki mondta, hogy a magyarországi evangélikus- ság létszámát állandónak kell tekinteni. Ki mondta, hogy bele kell törődnünk a szomo­rú statisztikai adatokba, melyek tanúsága szerint egyébként évtizedek óta folyamatosan csökken egyházunk tagjainak létszáma?!... Hadd áruljam el, hogy amikor az imént szer­kesztői munkám motivációját emlitettem, alapvetően arra a lehetőségre gondoltam, hogy olvasóink - a Szentlélek segítségével - hetilapunkon keresztül is megérinthetők, és ezzel megmozdíthatok a tanúságtételre. Tudom, az Evangélikus Élet olvasótáborának mintegy háromnegyede aktív gyüleke­zeti tag -, erről decemberi kérdőívünk feldolgozás alatt álló adatlapjai sem hagynak két­séget. Meggyőződésem azonban, hogy a Szentlélek megújító érintésére mindannyiunk­nak szüksége van. Csak a hitében szüntelen megújuló ember, csak a megújulni képes egyház remélheti, hogy alkalmas bizonyságtevője lehet az Egyház Urának, Krisztusnak! Nem gondolom, hogy mindezzel ne értene egyet olvasóink túlnyomó többsége. Még talán szándékaink (a többes szám a szerkesztőbizottságra utal), szándékaim őszin­teségét se kérdőjelezik meg sokan. Azt viszont egészen biztosan tudom, hogy az álta­lunk, általam követendő szerkesztői megoldásokat nem mindenki tartja célravezetőnek. „Mély aggodaloménál tölt el bennünket, hogy az egyébként ígéretesen élénkülő egyhá­zi sajtóban súlyos tévtanítások is helyet kapnak ” - áll például abban a levélben, amely egy, ugyancsak az egyházunk megújulása érdekében összehívott közösség álláspontját fogalmazza meg. Tekintettel arra, hogy a levélben említett „példák” az Evangélikus Életben láttak napvilágot, a kritikát magunkra is vennénk, ha a hivatkozásból nem derülne ki a szer­zők sajnálatos tájékozatlansága a sajtóműfajok terén. A véleményközlő műfajcsalád egyik legnemesebb vállfáját képviselő jegyzet ugyanis nem csak megengedi, de meg is követeli a szubjektivitást. Izgalmassá épp a tévedések óhatatlanul nagyobb kocká- záfa 'f&fti a publicisztikát, és nem hinném, hogy a szellemi izgalmak száműzése nö­velné az Ev.Élet olvasottságát. Külön pikantériája a dolognak, hogy - miként azt e kritika megszövegezője magán­levelében úja - levelük talán meg sem született volna, ha lapunk nem ad teret a kifo­gásolt nézet(ek)nek. így mozdult meg az a szellemi értelemben vett „állóvíz”, ami — szerintük - már jó ideje meghatározza és jellemzi egyházunk, illetőleg gyülekezeti tag­jaink gondolkodását. Hogy őszinte legyek, nem egészen értem, miért kell, ki tudja hány aláírót toborozni egy olyan, az egyház megújhodását szorgalmazó ügyhöz, amely ügyet hetilapunk - sze­mélyemben is - maximálisan szívügyének érez. Ha meghívtak volna az aláírásgyűjtés ér­dekében összehívott január 8-i alkalomra, minden bizonnyal megkérdeztem volna, hogy az alkalmat miért nem hirdették meg az Ev.Élet-ben, azután pedig megkértem volna, hogy a jelenlévők közül tegye fel a kezét, akinek írását lapunkban nem közöltük... Mind­ezt nem tettem szóvá, merthogy - többek között - a média munkatársait sem hívták meg a kelenföldi gyülekezeti házban lezajlott testvéri összejövetelre. Miután azonban a talál­kozót „diszkréten szervezték”, a szervezőknek - legjobb szándékuk ellenére is - szem­besülniük kell azzal a ténnyel, hogy ügybuzgalmuk mögé nem csupán egyházunk iránti szeretetüket, de „emberkedésüket” is odaképzelik majd sokan. Hozzáteszem, ez semmit sem von le az egyház megújhodását szorgalmazó ügy fontosságából. No, de ki ne tartaná fontosnak egyházunkban az „ébredés” ügyét?! A szóban forgó levél „Egyházunk mai fogsága ” címet viseli, és a veszélyt a szeku- larizmusban, a „minket körülvevő és csábító világ értékrendjének való behódolás, és az egyre erősödő anyagias gondolkodás”-ban jelöli meg. Vagyis abban, amit minden ke­resztyén tud, minden keresztény érez,- nagyjából kétezer éve. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnökségének és minden tagjának címzett „levelet”, a közeljövőben egyébként teljes terjedelmében tervezi leközölni - hadd csináljunk némi reklámot testvérlapunknak - a Lelkipásztor című folyóirat. Nem irigylem a szerkesztő kollégát, hiszen hét pontba foglalt ajánlásaik között a szerzők- egyebek mellett - azt kérik, hogy „az országos egyházi médiában ne jelenhessen meg a Szentírással vagy evangélikus tanításunkkal nem egyező látás és vélemény”... Sajnos olvasóinkat mi még afelől sem tudjuk megnyugtatni, hogy az Evangélikus Életben - akár a tudósításokban, akár a lelkészek által írt igemagyarázatokban is! - ne fordulhatnának elő téves információk, hibás értelmezések - úgymond - „tévtanítások”. Szándékosságot nyilván senki sem feltételez, a „hibátlanságof ’ azonban annak ellenére sem garantálhatjuk, hogy természetesen továbbra is ügyelünk - ha lehetséges, még foko­zottabban - az igei megfelelésre. Csakhogy az Evangélikus Életet emberek írják, miként emberek is olvassák. Ez most nem játék a szavakkal, hanem hangsúlyos utalás arra, hogy az olvasók sem feltétlenül egyformán értelmezik ugyanazokat a mondatokat. És ez még a Biblia értelmezését illetően is igaz. Hogyan?! A Szentírás nem volna szent írás? De még mennyire, hogy az! Csak mi nem vagyunk szentek, pontosabban: tökéletesek. Bűneinkkel viaskodva, hol közelebb, hol - sajnos - távolabb kerülünk Istentől. Ilyenkor bizony nincs fülünk a hallásra, sze­münk a látásra. Vagy legalábbis nem hallunk és nem látunk olyan élesen. Ez a veszély egy kistelepülés lelkészére éppúgy leselkedik, mint egy püspökre, a szerkesztőre épp­úgy, mint a cikkíróra, a levélíróra vagy - az olvasóra. Attól tartok, leginkább nem a szekularizmus, hanem saját vakságunk, vakhitünk foglyai vagyunk. Imádkozzunk!... * Az Orosházán tavaly lezajlott nagysikerű országos evangélikus találkozón talán töb­ben felfigyeltek hetilapunk plakátjára. Engedve az evilági módinak, jelmondatot is írtunk rá: „Evangélikus Élet - Hozzánk tartozik”. Olyan megfogalmazást kerestünk, ami nem csak hetilapunkra vonatkoztatható, de átvitt értelemben keresztyén, evangélikus életünk­re is. Mivel akkorra már megállt az Ev.Élet-előfizetők riasztó ütemű csökkenése, sőt kez­detét vette olvasótáborunk lassú, de - a véleménykülönbségek ellenére vagy éppen ezért- mindmáig tartó, fokozatos gyarapodása, eredetileg egy másik - szintén kettős értelmű- szlogent akartunk a plakátra írni, amit végül is későbbre tartogattunk. Ez így szól: EVANGÉLIKUS ÉLET - Éled. ÉLED? Adja Isten, hogy 2002-ben mind többen felelhessük rá - IGEN! T. Pintér Károly % *>

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom