Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-04-14 / 15. szám
6. oldal 2002. ÁPRILIS 14. Evangélikus Élet (1902-1986) Dr. h. e. Szabó József 1902. április 2-án született Alsó-Mesteriben földműves szülök gyermekeként. A soproni Líceumban érettségizett, majd az ottani Hittudományi Egyetem teológiai karán szerzett diplomát. Lelkészi hivatását Győrben kezdte meg 1927-ben. Ő szerkesztette 1932-1948 között a Harangszó című egyházi hetilapot, valamint az Evangélikus Naptárt. Balassagy armaton 1948-ban lett a Dunáninneni Egyházkerület püspöke. A kommunista államhatalom 1952-ben - egyszerre Túróczy Zoltán dunántúli püspökkel - erőszakkal eltávolította az egyház éléről. Figyelme ekkor a szépirodalom felé fordult: a balassagyarmati Madách-kul- tusz hatására egy életre elkötelezte magát Madách Imre és fő műve kutatásának. Nyugalomba vonulása után 1973-ban visszaköltözött Győrbe, s a város Xántus János Múzeumának ajándékozta gyűjteményét. Ott, mint irodalomtörténész tíz éven át gondozta, és tovább gyarapította annak állományát. Az Evangélikus Teológiai Akadémia (ma: Hittudományi Egyetem) 1986-ban tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címmel ruházta fel. Győrben, 1986. október 17-én hunyt el. Emlékét az egész Magyarországi Evangélikus Egyház kegyelettel őrzi D. SZABÓ JÓZSEF (Részletek Zólyomi Mátyásnak április 7-én, a balassagyarmati Szabó-emlékünnepségen elhangzott előadásából) ... Szabó József pályája az 1948-as dunáninneni egyházkerületi püspökválasztás idején keresztezte a balassagyarmati gyülekezet életútját, és azután 25 esztendőn át összefonódott a közösség és püspöklelkészének sorsa. Itt bontakozott ki rokonszenves alakja, akire nemcsak a gyülekezet, hanem a város közvéleménye is szívesen emlékezik. Nem volt ő legendás alak, imádat tárgya, mint azt némelyek később a gyülekezet szemére vetették. Volt azonban hús-vér ember, félj és édesapa, szolgatárs, atyai jó barát, alkalmanként szenvedő és esendő ember, egyházkormányzó püspökként is testvér. Ahogyan ő maga igényelte a legfelsőbb egyházi pozícióban is ezt a megszólítást: „Püspök testvér!” Ez a szokatlan szókapcsolat árulkodó és kifejező, amikor Szabó József egyháztörténeti alakját próbáljuk megrajzolni... Szabó püspök egyházkerülete megszűnéséig fáradhatatlanul látogatta a gyülekezeteket.. Törődött a kicsinyekkel, is. Nem ejtette meg őt a hatalom kísértése. A püspöki tisztet csak a lelkészi hivatás egyik elágaztatásának tekintette. Világi vagy papi szolgatársait szerette, megbecsülte. Erről tanúságot tehetnek a balassagyarmati gyülekezet egykori felügyelői, presbiterei és kántorai is. Szívügye volt az evangélizáció. O maga stílusában igényes, rövid, tartalmában pedig veretesen lutheri igehirdetéseket tartott... Az egyházkerület megszűnése után a püspök maradt egy vidéki kisváros lelkésze. 0 ezt is örömmel vállalta, a lelkészi szolgálat elágazásait egyformán megbecsülte. A Fébé Diakonissza Egyesület feloszlatása után befogadta, és a szeretetház vezetésével megbízta Túrmezei Erzsébet testvért, aki évtizedeken át lelki-szellemi kincsekkel gazdagította a balassagyarmati gyülekezetét gyermekmunkában és a szószékről egyaránt... Szabó Józsefet nem tudták behálózni az egykori pártállam tisztviselői. Pedig nagy várakozással néztek reá. Paraszti származása, szociális érzékenysége, minden jó iránt nyitott egyénisége és nem utolsósorban a kommunistákkal szembeni jóhiszeműsége miatt, az akkori rendszer benne vélte felfedezni a jövő egyik reménységét. A népi származású, rendszer iránt lojális püspököt. O ennek az elvárásnak lényegében sohasem felelt meg. Krisztushoz kötött lelkiismerettel nem lehetett árulóvá. Az Ordass püspökkel folytatott egyezkedések során próbálták őt állami oldalon fölvonultatni - sikertelenül. Ez áll az egykori titkosszolgálati jelentésben: „Szabó József azért került be a tárgyalók közé, hogy segítsen az egyházi bizottság meggyőzésében. Ehelyett ő is az egyházi bizottsághoz csapódott és bűnrészes a tárgyalások megszakadásában. ” Ami az ÁVH ügynöke számára „bűnrészesség” volt, az a mi számunkra a helytállás és a becsület példája az akkori - nehéz döntéseket megkövetelő - időben. 1959-ben Vető püspököt helyettesíti egy ideig. Még tesznek egy utolsó kísérletet, hogy bevonják őt a kollaboráns egyházvezetők szűk körébe, de ő ekkor ■már teljesen kiábrándult az egykor reményteljesnek vélt szocializmusból és nemet mondott. Ettől kezdve mellőzték őt. Nemcsak a politikai, hanem az egyházi vezetők is. Föltehetőleg csak a Lutheránus Világszövetség 1984-es magyarországi nagygyűlésére tekintettel kapott díszdoktori kitüntetést az Evangélikus Teológiai Akadémiától élete alkonyán, megkésve. Szabó Józsefet már ifjúkorától foglalkoztatta Madách nagy műve: Az ember tragédiája. Mint Veöreös Imrétől megtudjuk, ez volt az érettségi tétele is. Balassagyarmat és Nógrád megye, Madách szűkebb pátriájának atmoszférája Szabó Józsefet megihlette és Madách életművének kutatására ösztönözte. Alighanem tisztes visszavonulási területet is jelentett ez a számára az egyházi közéletben való mellőzése miatt. Az évek során rendkívül gazdag gyűjtemény született: Az ember tragédiájának hazai és külföldi magyar és idegen nyelvű kiadásai, eredeti kéziratok, Madách életéről és műveiről szóló tudományos munkák, -a vele kapcsolatos könyv- és folyóiratanyag, színháztörténeti vonatkozások, képzőművészeti alkotások, fotók és egyéb járulékos anyag a bélyegektől kezdve a hanglemezekig. A balassagyarmatiak fájó szívvel emlékeznek arra, hogy Püspök Úr ezt a gyűjteményt innen elvinni kényszerült és ma a győri Xantus János Múzeum kincseit gyarapítja. (Talán meg kellene próbálni visszahozni és a Palóc Múzeumban állandó kiállításon bemutatni.) Kutató munkájának megkoronázása volt Az ember tragédiájának Madách Imre születése 150. évfordulójára, Bálint Endre rajzaiyal.roegjelent díszkiadása. A szöveget gondozta és az utószó tanulmányát Szabó József írta. Az ember tragédiájáról, mélységéről, mondanivalójáról élőszóban is sokat beszélt, gimnazista diákok, irodalombarátok szomjasan itták mély meggyőződésből fakadó szavait, sokszor teológiai mélységű műelemzéseit. 1973-ban költözött vissza Gyarmatról lelkészi szolgálatának kiindulóhelyére, Győrbe. Én még benne lehettem az utolsó csoportban, amelyet ő készített fel a konfirmációra. Teológushallgatóként - győri hospitációm alkalmával - meglátogattam őt a múzeumban. Szabó püspököt kerestem, de határozott elutasítást találtam. Az egyik múzeumi alkalmazott kiigazított, miszerint nincs semmiféle püspök, legfeljebb Szabó József irodalomtörténész, akivel, ha akarok, beszélhetek. Élete utolsó évtizedét jellemezte ez az értékelés. Az egyházkerületét példaszerűen kormányzó püspököt, a nagyszerű teológust, a remek igehirdetőt kissé eltakarta a közvélemény elől a Madách-ku- tató irodalmár időközben rávetített képe. Talán így volt ő szalonképesebb egyházi és világi hatalmasságok számára? Balassagyarmati gyülekezete soha nem feledte. 1986 októberében sokan álltunk ott koporsója mellett a győri temetőben. És most régi adósságunkat törlesztve állunk itt az emléktábla-avatás előtt, hogy az a hálás utókor számára, őrizze itt Balassagyarmaton Szabó József püspök emlékezetét. Távol-keleti emlékek Nem akárhol és nem akármilyen körülmények között kezdődött közelebbi kapcsolatom Szabó József püspök úrral, amely azután tartott haláláig. 1956 nyarán Ting kinai püspök feleségével együtt részt vett az Egyházak Világtanácsa galyatetői ülésén. Talán ennek is köszönhető, hogy 1957 őszén (és nem 1958-ban, ahogyan a balassagyarmati egyházközség kiadványa tévesen említi) a kínai protestáns egyházak meghívására Szabó József püspök vezetésével öttagú magyar protestáns delegáció látogatott Kínába, melynek én is tagja voltam. Az egyhónapos úton, melynek során - Pekingen kívül - jártunk Nankingban, Sanghaiban, Hangcsauban, Kantonban is, a fiatal tanítvány és az idősebb lelkésztestvér kapcsolata alakult ki közöttünk. Ezt még az is elősegítette, hogy minden szálláshelyünkön ketten egy lakosztályba kerültünk, így az esti közös imádkozással még közelebb jutottunk egymáshoz lelkileg. Tiszteltem tudását, lelkiségét, igaz emberi magatartását. Mindez megmutatkozott akár kínai protestáns egyházi vezetőkkel tárgyalt, akár templomi gyülekezet előtt tartott beszámolót a magyar evangélikus egyházról - ami 1957-ben sem volt könnyű -, akár kínai iskolás gyerekekkel találkoztunk. Csodáltam nyelvérzékét is, hiszen nemcsak azt tapasztalhattam, hogy az Oxford- ban vagy a Yale Egyetemen tanult kínai egyházi vezetőkkel úgy társalgód angolul, mintha az volna az anyanyelve, hanem - ámulatomra - a harmadik hét végén már kínai mondatokat is hallottunk tőle. Mikor olyan helyzetbe kerültem, hogy 1960-tól a Zrínyi Nyomdában dolgoztam, kapcsolatunk akkor sem szakadt meg: leveleztünk, találkozgattunk egymással. Már Győrbe költöztek vissza és az ottani múzeum adott helyet Madách-gyűjteményének, amikor mi kiadtunk egy minikönyvet: Karinthy Frigyesnek Az ember tragédiájáról szóló parafrázisát. Jött a levél Józsi bácsitól: ez a könyv is kell a gyűjteménybe. Természetesen vittem neki fél tucatot. Születésének száz éves évfordulóján, 2002. április 7-én a balassagyarmati gyülekezet előtt többen és sokféleképpen emlékeztek meg Szabó József püspökről. Nekem ez a kínai utazás volt vele a legnagyobb élményem. Dr. Juhász Géza Pekingi pillanatkép 1957-ből. A felvétel bal szélén (szemüvegben) az emlékező, mellette a delegáció vezetője, D. Szabó József SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A püspök útjai Isteni eredetű sajtóhiba. Három és fél évtizedes történet. Szabó József balassagyarmati evangélikus (akkor már „nyugállományú”) püspökről, egyre gazdagabb Madách-gyűjteményéről szinte semmit sem tudtunk. A hatvanas évek végefelé nem volt divat Madách. Még érvényben volt a Lukács György-i értékelés, miszerint Az ember tragédiája pesszimista (és így nem materialista) alkotás. Nem más kérdés, hogy Szabó József viszont kifejezetten - isteni sugal- mazású műnek tartotta. Az egykori megyeszékhelyen élő püspök első jelentkezése a megye napilapjánál az eleve elhivatott ember megnyilvánulása volt, amikor nem tudta megállni a közbeszólást. Hiába volt minden percében szerény-határozott, hiába volt mindig diplomatikusan távolságtartó a korabeli sajtóval. Szólnia kellett. Egy rövid hírben (amit telefonon kaptam) közöltem a lap munkatársaként, hogy a Polihisztor című, Velencében megjelenő mehitarista örmény-katolikus folyóirat - Fogolyán András szerzetes fordításában - elkezdte közölni Madách fömüvét, a Tragédiát örmény nyelven. A folyóirat nevét is örményül kellett írni (most elkerülöm), és az „elhallás ördöge” egy betűt elcseréltetett velem. Kis kiigazítási kérelem érkezett azonnal a püspöktől a szerkesztőséghez, amely egyúttal meghívás is volt... „Amennyiben a tárggyal foglalkozó kollégájuk érdeklődik a gyűjtemény iránt, szívesen látom... ” Postafordultával felkerestem. Előtte tájékozódtam, mindenki örömmel vette, hogy végre valaki írni akar róla és gyűjteményéről. Kint várt a hivatala előtti kis parkban. Kézfogására ma is emlékszem, soha mástól nem tapasztaltán, „befogadó kézfogás” volt. Ennek harmincöt esztendeje. Kezem ma is őrzi azt az emberi szorítást- húzást, később elhangzott félmondata harmincöt év kutatást rótt rám - örök tanítványként. Egy kis mondat Fráter Erzsiről. Már akkor, 1967-ben is nyolcezren felül volt a püspök Madách-gyűjteményének darabszáma. (Kozocsa Sándor bibliográfus akkoriban kutatta, felmérte és nyolcvan százalékosnak ítélte.) Illően rövid egy órára kéredzkedtem be a zsúfolt, könyvektől, iratoktól, kötegektől roskadozó polcok közé, s jóval napnyugta után jutottunk el oda, hogy egyáltalán ülve is beszélhettünk. Először tőle hallottam - zárójelek közé téve - Madáchné Fráter Erzsébet hűtlenségének felülvizsgálatáról, minden szempontból részletező kutatásáról, annak valós szükségességéről. Meg kellene jobban vizsgálni a Madách édesanyja körüli leveleket, iratokat, dokumentumokat, ez elvezethetne a történet igazához. Megtörtént-történik napjainkban is. Árnyaltabbá vált a ledér feleségről a múlt századelőn előítéletesen rajzolt egyoldalú kép, előtérbe került a házasság krízisében döntő szerepet játszó Majthényi Anna alakja. Számtalan írásban fellelhető ma már a kötelező többszempontúság. Az a befogadó kézszorítás - számtalan tanulmány és tényfeltáró írás közben - elvezetett két monodráma megírásáig. Az Erzsi tekintetesről készült, és vagy százszor előadott Lidércláng, valamint - a fény-árnyék emberi színjátékban ellenpontnak is tekinthető - Lelkigyakorlat című drámáig, Madách Imre édesanyjának jobb megértéséig. „ Örülök, hogy bekerült Madách sodrásába... ” - írta egyik első, hozzám küldött levelében Szabó József. „Szép dolog, ha az ember a menyasszonyát egy paphoz viszi először, jót jelent... ” - mondta félig tréfásan, amikor pedagógiát tanuló feleségemmel még a házasságkötésünk előtt szakdolgozati tárgyban felkerestük. A szakdolgozat az akkor nyolcvan százalékon felüli Szabó-féle Madách-gyűjte- ményről elkészült. Bekötve bekerült az egri főiskolára, ahol kitüntető elismerésben részesült, s persze egyik díszpéldánya ma is megtalálható az jdő és a sors furcsa kegyetlenkedése miatt Győrbe került Nagy Madách Gyűjteménybe. Tucatnyinál több levelet küldött. Bárhol szolgáltam a sajtó berkeiben, mindig azonnal megtalált. A befogadás kölcsönössé változott oly mértékben, hogy szinte mindenről tudtam, amikor valami történt, valami új érkezett a gyűjteménybe, ha valahol új fordítás keletkezett, ha a gyűjtemény sorsa rosszra fordult. Mert volt ilyen időszak is Balassagyarmaton,- bár nem beszélünk róla ma sem. Akkoriban már Győrött szolgáltam a megyei lapnál, oda írta a levelet, hogy miután a város nem adott számára megfelelő (a gyűjteménynek megfelelő!) lakást, kénytelen elfogadni a győriek ajánlatát, és rövidesen ő is első szolgálati helyére, Győrbe költözik. Megtörtént, és azonnal hírt adtam erről is, sőt továbbítottam a hírt a Magyar Távirati Irodának is a rendkívül érdekes és fontos „kulturális eseményről”. A megyei lapot nem bántották, de az országos lapokba került híradás nyomán az MTI-t acsarkodva megtámadták és így hozzám is eljutott a reklamálás híre. Nem tehettem mást, tiltakoztam a reklamálónál, a megyei egyházügyi hivatalnál, sőt mivel fel is kerestem őket - szembesítettek egy köteg vádló irattal („terhelő” anyagokkal) a püspök nyilatkozatairól, amelyek Nyugaton láttak napvilágot. Tanítványai nyilatkozatai voltak, amelyekben szóvá tették méltatlan helyzetét, kényszerű vándorlását, páratlanul értékes gyűjteményének bizonytalan sorsát. Szerencsére a Xantus János Múzeum jól fogadta be a gyűjteményt, de Szabó Józsefről onnantól kezdve nem lehetett írni a magyar sajtóban! S ha van két nagy adósága valamennyiünknek, az a balassagyarmati barbár elüldözés és a szinte azonnal következő győri letiltás pontos-hiteles feltárása. Nevükön kell nevezni azokat, akik kedves városából, Balassagyarmatról - közömbösségükkel, műveletlenségükkel - elengedték, és azokat, akik Győrött - a hálás befogadás helyett - tanítványai igazmondásáért őt üldözték. Gyűjteményének sorsa utolsó percéig foglalkoztatta. Lesz-e mindig megfelelő helye, lesz-e követője a kutatásban, gyarapításban? Mi lehetne most már a válaszunk? T. Pataki László l
