Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-03-31 / 13. szám
6. oldal 2002. MÁRCIUS 31. Evangélikus Élet NAGYCSÜTÖRTÖK Eledel a próbára tevő útra Lk 22,14-30 A nagyhétnek ezen a napján igénk az utolsó vacsora eseményeit eleveníti fel számunkra. Jézus mindig szívesen vállalt asztalközösséget különféle rendű és rangú emberekkel. Ez alkalommal azonban zártkörű együttlétröl van szó, csak Jézus és tanítványai vannak jelen. Aminek a megalapítására készül ugyanis, nem való mindenkinek. Azoknak jelenthet valamit, akik Jézussal együtt jártak, mert engedtek hívásának, és követték őt, de még az ő értelmüket is meghaladó titok. Az egyház kezdettől fogva a Jézus Krisztusban hívőket várja az Úr asztalához, tehát azokat, akikben a hirdetett evangélium már hitet ébresztett. Őket viszont sürgeti, hogy minél gyakrabban járuljanak ehhez az asztalhoz az Urukkal való közösség megújulása, megerősödése és elmélyítése érdekében. Mert ahogy ez az ünnepi alapigéből kitűnik, az úrvacsora alkalma az üdvösségtörténet három nagy eseményének metszéspontjában áll. A páskhavacsorán, amelynek keretében Jézus az úrvacsorát szerezte, Izrael népe felidézte az Egyiptomból történt csodálatos szabadulás, valamint a Sínai-hegyen megkötött szövetség körülményeit, és megújult Isten iránti hűségében. De ugyanakkor Jézus felkészítette tanítványait rövidesen bekövetkező halálára, méghozzá erőszakos kimúlására, amelyben „teste megtöretik”, mint a kenyér, és „vére kiontatik”, mint kehelyből a bor a páskhavacsora elfogyasztása során. De Jézus előre is mutat Isten országának, uralmának kiteljesedésére, Istenitek és az ő népének zavartalan, boldog és örökké tartó együttlé- tére. Lukács evangélista előszeretettel világítja meg Isten ezt a fáradozását az ember világáért az út képével. Nos, Istennek ez a történelmen átívelő útja rajzolódik ki határozott kontúrokkal minden úrvacsorái alkalmon a figyelmes résztvevő előtt, hogy a vacsora gazdája, Jézus, ezen az úton tovább segítse őt. A múlt és a jövő kereszteződésében Jézus megtört teste a kenyérben és az ő kiontott vére a borban az az eledel, amelynek erejével végig lehet járni a próbára tevő, rögös utat. Tévedés ne essék, az úrvacsorában a feltámadott és élő Úrral kerülünk minél szorosabb közösségbe. Mégis az úrvacsorában minden Jézus haláláról beszél, hiszen itt a kapcsolat Jézus és közöttünk kétségkívül megtört testének és kiontott vérének vételében jön létre. Az, hogy az úrvacsorában ezen a módon van dolgunk Jézussal, nem engedi felednünk: A Feltámadott életét adta a kereszten értünk, bűnösökért. Sőt Pál apostol még azt is lelkünkre köti, hogy erről minden úrvacsorái alkalmon külön szólni is kell (1 Kor 11,26). Mert Jézus kereszthalálba torkolló sorsa tárja fel bűnös mivoltunk igazi mélységeit, és ugyanakkor Isten kegyelmének határtalanságát. Az úrvacsorának ebben az ajándékában, a bűnbocsánatban rejlik az az erő, amely a bűneivel küszködőt tovább segíti Isten útján a végső célig. Jézus az úrvacsorát az ember üdvösségére rendelte. De szintúgy lehet kárára, ahogyan a gyógyszer is árthat, ha nem rendeltetésszerűen élnek vele. „Méltatlanul” veheti valaki, és „ítéletet ehet és ihat” valaki - ahogyan Pál apostol írja lKor 11,27. és 29. versekben. Ez a lehetőség sok keresztyénnek okoz súlyos lelkiismereti aggodalmat. Kínzó bűntudata távol tarthatja az Úr asztalától. Pedig mindenekelőtt őket várja az, „aki nem azért jött Istentől, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket megtérésre" (Lk 5,32). Ám jobb, ha távol maradnak azok, akik legszívesebben elveszejtenék Jézust Júdáshoz hasonlóan, aki elárulta őt, vagy nem merészkednek oda azok, akik megcsúfolják őt, mivel szívtelenül kihasználják embertársaikat, miközben igénybe veszik az ő önfeláldozó szolgálatát. Különös társaság gyűlik össze nagycsütörtökön. Nem sok kell ahhoz, hogy darabokra hulljon szét ez a kör. De ott van Jézus, hogy összefogja, megtartsa gyarló tanítványait „kisértéseik között”, és táplálja őket önmagával az Isten által megígért jövendőbe vezető, embert próbáló úton. Dr. Cserháti Sándor NAGYSZOMBAT Nagyszombat ünnepén gyakran nem tartunk istentiszteletet: míg Nagycsütörtökön ott ülünk Jézussal és a tanítványokkal együtt a felső szoba ünnepi asztala körül, s Nagypénteken szemünket el-el- takarva figyeljük a Megfeszített drámáját, Nagyszombat napján megpihenünk, hogy Jézus szenvedése és halála emlékének felidézése után felkészüljünk a Fel- támadottal való találkozásra. Nagyszombat ünnepén sok gyülekezetben zárva vannak a templomok, némák a harangok, csend van. S bár ezt a helyzetet minden bizonnyal az ünnepek közötti pihenés kényszere szülte, mégis kifejez valamit az ünnep lényegéből. Nagyszombat ünnepén csend van, szinte teremtés előtti csend. Csend volt azon az első feltámadás előtti szombaton is. Jézus teste a sírban pihent, a tanítványok szerteszét rejtőzködtek. A templomban ugyan teljes pompával folytak a páskaünnep áldozati szertartásai, a katonák, mint minden ünnepen, ugrásra készen várták az esetleges rendbontást, a vallási-politikai gépezet működött, mintha mi sem történt volna, mégis, számunkra sokkal emlékezetesebb a csend, ami akkor a kürtök lármája és az áldozati állatok panaszos bé- getése mögött rejtőzött. A csend méhében készülődött az új, ami később tegnappá tette mindazt, amit az akkori vallási és politikai hatalmasok annyira drágának tartottak, hogy védelmében megölték Jézust. Régi keresztyén hagyomány szerint sírbatétele és feltámadása között Jézus a pokolban járt, hogy meglátogassa és Az élők Istene Mt 22,31-32 megváltsa mindazokat, akik azelőtt istenfélelemben éltek és haltak meg. „Alászállt a poklokra”, hogy feltámadásának erejéből a halottak is meríthessenek. Két nagy üzenete van ennek a hagyománynak: Jézus szeretete számára nincs elérhetetlen mélység; és számára nincsen halott, élőként tekint az elhunytakra is. Bizonyára az utóbbi hagyomány nyomán lett mai igénk nagyszombati perikópává. A feltámadást tagadó szad- duceusokkal vitatkozva Jézus Istenre mutatott, aki ezt mondta: „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”; Isten tehát nem a holtak, hanem az élők Istene. Annak az első szombatnak a teremtés előtti csendjében az élő Isten munkálkodott, hogy másnap Jézus halandó testének feltámasztásával, mint az első zsenge életre hívásával, megkezdje az új teremtés művét. Amikor a kő elgördült a sír szájáról, talán mind aludtak, akik szombaton ünnepeltek: azzal a gondolattal térhettek a hosszú nap végén nyugovóra, hogy lám, megint az övék lehetett az utolsó szó, helyreállt a rend, amelynek védelmében Jézus halála sem volt túl nagy ár. S még aludtak, amikor az élet Ura megmutatta, hogy nem az erősek biztonságát vigyázó rendé, nem a halálé, hanem a halál bilincseiből is kiszabaduló életé az utolsó szó. Utolsó, visszavonhatatlan, megmásíthatatlan szó, mostantól fogva az Isten által teremtett élet az úr. Számunkra, akik Nagyszombat teremtő csendjére a Feltámadás erejéből élve nézhetünk vissza, kétféle módon is életszerű az élők Istenére mutató üzenet. Megérthetjük, hogy van élet - elhunyt szeretteink számára és majdan a mi számunkra is 0 a halál után, de abban is megerősödhetünk, hogy van valódi, Istentől teremtett élet a halál előtt is. Gyakori hiba ezt a két dimenziót egymással szembefordítani, a jelen lehetőségeiről a figyelmet a halál utáni életre terelni, vagy ellenkezőleg, a halál utáni életet tagadva csak az evilágra koncentrálni, de ha az újjáteremtő Istenre figyelünk, elkerülhetjük ezt a hibát. Isten, aki feltámasztotta Jézust, az élők Istene tegnap, ma és mindörökké. Ő tette elevenné sze- retetének és igazságának azokat az átütő erejű tanúit, akiknek örökségéből ma is sokat meríthetünk. Ő teszi életté földi létünk idejét vele való élő közösségben, hogy az iránta való szeretetben és hűségben megerősödve valóban szerethessük a másik embert, mint saját magunkat. Aki csak egyszer mélyen átélte, hogy mi a különbség egy önző, csak magammal törődő és a magam biztonságát óvó életvitel és a felülről vezetett, a másik felé forduló, annak javát munkáló önátadó élet között, az pontosan tudja, hogy mit jelent már itt és már most élni vagy halottnak lenni. S aki élővé tette Ábrahámot és annyi félelem és kudarc ellenére megelevenít engem, attól a halál sem választhat el. Feltámaszt az utolsó napon. Isten nem a holtak, hanem az élők Istene. Nagyszombat teremtő csendje teremtsen bennünk is csendet és várakozást, hogy rácsodálkozva az élők Istenére, megragadhasson minket is az Élet. Csepregi András NAGYPÉNTEK Az igaz, aki megment Lk 23,33-49 Kétféleképpen szokták olvasni Jézus nagypénteki megfeszítésének történetét. Az egyik olvasat az ártatlanul szenvedőre tekint, akit az emberi elvakultság és gyűlölet keresztfára szegeztet. A másik olvasat az ártatlanul szenvedő igazat látja, aki nemcsak áldozatául esik az emberi bűnnek, hanem megmentője is a bűnös embernek. Az első szerint nagypéntek az együttérzés, a gyász, a bünbánat napja. Természetesen nagyon szükséges, hogy az ember ebben magát gyakorolja. A második szerint nagypéntek a szabadítás napja, a megváltás csodája, amelyben részesülni új életet, az életet jelenti. Nagypéntek titkához van közel, aki ezt is meglátja. A keresztre feszítés egész alaphangját Jézus azzal adja meg - Lukács evangéliuma szerint -, hogy mindjárt az események kezdetén bocsánatért könyörög azoknak, akik cselekvő részesei ennek az eseménynek. Emberi okoskodás szerint tiltakozhatott volna, hogy akiben a vizsgálatot végző Pilátus nem talált „semmiféle halált érdemlő bűnt” (Lk 23,22), azt a felbujtott tömeg követelésére - felrúgva jogot és igazságosságot - átadják a kivégző osztagnak. Felháborodhatott volna, hogy éppen őt, aki még tanítványai között is olyan volt, mint aki szolgál (Lk 22,27), veszedelmes politikai bűnözőként titokban tartóztatják le és a legsúlyosabb váddal illetik. Lehetett volna csalódottan lemondó, hogy hányszor akarta összegyűjteni Isten népét, de nem akarták (Mt 23,37). Gondolhatta vagy mondhatta volna, hogy megkeserülik még azt, amit vele tesznek, mert nem övék az utolsó szó. Jézus azonban sem annak, hogy egyáltalán közbenjár, sem annak, hogy kiknek a számára kéri a bocsánatot, nem szab semmiféle, sem előzetes, sem utólagos feltételt, amikor könyörög értük. Éppen azzal hitelesíti Jézus mindazt, amit addig tett és mondott, hogy nem gyűlölködve beszél, nem vádol, hanem az Atya bocsánatáért könyörög. Szavaitól távol áll a bocsánatnak minden olyan szűkítése, amelyre az ember hajlamos, amikor úgy gondolkodik: „megbocsátok, de majd Isten megfizet.” Elképzelhetetlen nála az is, amit emberek mondanak: „bár Isten megbocsát, de én soha.” Jézus kereszten mondott imája mentő szeretettel tekint a bűnös emberre, és azt szólítja, aki nem gyönyörködik a bűnös halálában. Megdöbbentően azonos a nép és a főemberek, a katonák, de még az egyik gonosztevő csúfolódása is: „mentsd meg magadat!” Komoly kérdés van mögötte: Hogyan kérhet irgalmat az, akinek a számára — a dolgok pillanatnyi állása szerint - nincs irgalom? Hogyan lehet a várva várt szabaditó király, amire a kereszt felirata is céloz, éppen az, akinek tehetetlenül kell elszenvednie, amit ellenfelei vele tesznek? Valóban nem tudják, mit cselekszenek, amikor Jézust gúnyolva legszentebb várakozásukat is csúfolódásuk tárgyává teszik. Döbbenetes az is, hogy a gúnyolódok szavaiban ugyanakkor megszólal az igazság: másokat megmentett. Valóban: magát nem menti. Nem magát menti. Nem lehet betelni azzal a gondolattal, hogy Jézus ennyire csak másokra gondoló megmentő. Különös, hogy éppen a két gonosztevő kér segítséget is Jézustól, és a részvevők közül csak a két gonosztevő könyörög saját magáért. Az első úgy tekint a megmentésre, mint ami neki kijár aszerint, amint elképzelte magának. A második előtt azonban felragyog a mérhetetlen különbség: ők ketten jogos büntetést kapnak, de Jézus „semmi rosszat nem követett el”. A második gonosztevő nem írja elő, mit tegyen Jézus, mivel igazolja vagy hitelesítse magát. Kérése a kereszten megszületett hit kifejezése, amely megelégedik azzal, ami Isten ígérete és szándéka. A három kereszt tehát csak az emberi szenvedés felöl 'nézve ugyanaz. Az egyik a végsőkig lázadó és önző módon saját magát építő emberé. A másik azé, aki még éppen idejében, itt lel rá a legnagyobb ajándékra. A harmadik Jézusé, aki osztozik az emberi szenvedésben, de nem bűne miatt, hanem annak ellenére, és azért, hogy vége szakadjon a gyűlölet, vádaskodás, egymás és önmagunk pusztítása örvényének. Jézus ezért nem menti magát. így ment meg másokat. A keresztre feszítés történetében nem olvasunk tanítást a megváltásról. Lukács evangéliumának ez a része azonban finoman, ugyanakkor egyértelműen szól a világ megváltásáról is. Az alapvető mozzanat az, hogy aki az emberek (Lk 9,44) és pogányok (Lk 18,32) kezébe adatott, amint előre jelezte, és kiszolgáltatta magát nekik, az az utolsó leheletével is az Atya kezébe ajánlja magát. Nem hiúsult meg a küldetés, hanem beteljesedett. S azóta is beteljesedik. A pogány százados, a történteknek személyesen talán legkevésbé érdekelt tanúja, a látottak nyomán leginkább megérintett lesz: Istent dicsőíti, és igaznak mondja Jézust. A látványra összeverődött sokaság sem marad közömbös: együttérzése vagy bűnbánata jeleként mellét verve tér haza, mert nem úgy alakult a látnivaló, mint előtte elképzelték. Azok pedig, akik korábban legközelebb voltak Jézushoz - ismerősei mind és a Galileából őt elkísérő asszonyok -, távolabb állnak és úgy nézik az eseményeket. Tartják a távolságot, mert ekkor és itt talán még ők sem fogtak fel többet, mint az események többi nézője. Jézus hatása alól azonban nem tudták kivonni magukat. Hamarosan eltöltötte őket és meghatározta életüket a felismerés: Jézus úgy igaz, hogy másokat megment. Jézus igaz volta és ártatlansága tehát nem pusztán hősi fokon gyakorolt és megvalósított erény. Nem olyan, mint egy mindenki által megcsodált világrekord. Jézus úgy volt igaz, hogy lehajolt az emberhez, hogy ne maradjon az, ami volt, és felemelte úgy, hogy igaz legyen. Együtt vele. Az evangélium a bennfenteseknek, hogy csak az igaz, aki megment. Az evangélium a távollevőknek, hogy csak az menthet meg, aki igaz. Jézus úgy igaz, hogy megment. Dr. Reuss András
