Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-01 / 1. szám

4. oldal 2001. JANUÁR 1. Evangélikus Élet Biztos fundamentumra épült első kövek Szép, ünnepi alkalomra gyűltek össze az érdeklődő hívek 2000. december 11-én délután a Deák téri gyüle­kezet nagytermében. Id. Fabiny Tibor mutatta be Az első kövek címen megje­lent könyvét. A képes al­bumnak is beillő, igényes kiállítású mű a pesti gyüle­kezet templomát, iskoláját és történetét mutatja be 1787 és 1811 között. A 108 oldalon, 197 jegyzet­tel, személy-névmutatóval és helynév-mutatóval, irodalom­jegyzettel gazdagított könyv 99, nagyrészt színes fényké­pet is tartalmaz. A képanya­got, dokumentumokat levéltá­ri kutatással és számítógépes gondozással Zászkaliczky Pé­ter valódi szakértelemmel, sok munkával és művészi ér­zékkel készítette. A művet, építészeti szempontokat fi­gyelembe véve, Gryllus Vil­mos lektorálta. A könyv be­mutatásakor elhangzott, hogy a gyülekezet köszönettel tar­tozik Nemeskürty István tanár úrnak, aki a Magyar Milleneum Kormánybiztosa és a könyv megjelenését segítségével támogatta. A kiadvány szövege több, mint egy­háztörténeti és helytörténeti kutatás eredménye. Szavaiban a gyülekezet 1924-től aktív tagja vall, tehát nemcsak az egyháztörténész szavait olvashatjuk, de a hívő meggyőződését is: „Más ala­pot senki sem vethet a meglévőn, Jézus Krisztuson kívül". (lKor 3,11) Könyvünk nem egyszerűen az 1987- ben megjelent Insula Lutherana első fe­jezetének kibővítése. Nem is csupán új adatok és új nevek kerültek a szövegbe, de új szempontok is, olvasmányos hát­tér-anyagként segítik az érdeklődőt, hogy beleélje magát az 1787-es formális egyházközséggé álákulás körülményeibe és jelentőségébe. A pest-budai evangéli­kusok sorsával a Reformációtól a Türel­mi Rendeletig kapunk érdekes bepillan­tást. A 18. századi Pest „a szegényke vá­ros” élete és épületei, térképei és jelentős személyiségei válnak ismerőseinkké. A sorsot fordító Türelmi Rendelet után az első lépésekről adatokat, riportokat ol­vashatunk. Többek között, a szervező Pongrácz Boldizsár, a mecénás Beleznay Miklósné, az első gondnok Liedemann Sámuel éppenúgy ismerősünkké válik, mint más egyházvezetők. Szinte szurko­lunk nekik, hogy sikerüljön a terv, s vál­jék valóra az akkor még többnyelvű Pest első gyülekezetének és templomának ál­ma, kezdhesse már végre hivatásának betöltését az önálló evangélikus egyház- község. Hasznos a könyvben, hogy be­vezetésként háttér-anyagot kapunk, majd a törzsszöveg után rövid kitekintésre is sor kerül. Dióhéjban tájékoztat a szerző 1983-ig, a templom legutóbbi restaurálá­sáig a gyülekezet életéről. Néhány személyes megjegyzést hadd fűzzek a nagyszerű könyvhöz.- A gyülekezet élete kezdetén megha­tározó jelentőségű volt a korabeli pesti és országos társadalom szerkezete. Ez többek között a nem lelkészi elem aktivi­tását jelenti, elsősorban az akkori nemes­ség és evangélikus polgári réteg tagjai tevékenykedtek.- Az első istentisztelet és a templom­szentelés ünnepi liturgiája és igehirdeté­se, az ünnepre írt kantáta szövege magán viseli a nagy-konstantinuszi kor több jel­legzetes vonását. Mind a három nyelvű prédikáció az uralkodó meg­szólításában, a király (csá­szár) dicsőítését is jelenti, csakúgy, mint az ősi ambrózi- ánusz himnusz szövege mel­lett a mindenkori felsőbbség- nek szóló udvarlás hangján is írt énekszöveg olvasható. Az orosházi magyar Szimonidesz esperes, a bécsi Johann Wächter szuperintendens és Kolozsvári István sziráki lel­kipásztor szavai egyaránt jel­lemzőek e téren. A kort jól is­merő olvasónak kell lenni ah­hoz, hogy ezeken a sallango­kon már ne mosolyogjunk és a mondanivaló valódi tartal­mára figyeljünk. Az oltár fe­letti timpanon egyik díszitő elemén nyitott aranykönyv lapon olvassuk: Verbum dei manet in aeternum (Isten igé­je megmarad örökké). Ez le­hetett a reménysége a pesti evangélikusok első templo­mának népe számára csak­úgy, mint a múlt gyökereit komolyan vevő mai gyüleke­zet és a jövőbe tekintő ige­hallgatók részére.- Ismereteim szerint az 1983-as renoválást sem a Müemlékfelügyelőség, sem a Közegy­ház nem támogatta anyagilag... A gyüle­kezet valódi áldozata és a METROBER- től bíróságilag behajtott kártérítés tette lehetővé az akkor nagy pénzt jelentő 10 millió forintos beruházást. Reménységgel várjuk a szép és tartal­mas könyv további köteteit, a gyülekezet és temploma történetének leírását mind a mai napig, megköszönve a neves szerző eddigi munkáját. Dr. Hafenscher Károly JL OLVASÓNAPLÓMBÓL Az örökkévalóságban Anna Magdalena Bach, az Istentől gazdagon megáldott zeneszerző felesége írja krónikájában: „így vesztettük el tizenhárom gyermekünk közül hetet. Ez nagyon fájdalmas csapást mért szívünkre. De beláttuk, hogy ezt a csapást az Örökkévaló mérte ránk. Amikor egyik gyermekünk temetéséről hazatértünk, és én szomorúan, tétlenül ültem a helyemen, mert nem tudtam soha hozzászokni ezekhez a búcsúzásokhoz, bár sokan vigasztaltak, hogy ez az anyák sorsa: gyermekeket szülni és ismét el­veszíteni, - Sebastian könyvvel a kezében odaült mellém. Fölolvasta, mit írt Lu­ther, amikor elvesztette kedves leányát, Magdalénát és ott állt koporsója mellett: „Milyen boldog vagyok Lénám! Föltámadsz és ragyogni fogsz, mint a csillag, talán mint a nap! Milyen csodálatos, hogy téged boldogságban és békességben tudlak. Mégis olyan szomorú vagyok. ” - idézte Luthert. Azután fölolvasta Sebastian, hogy mit irt a reformátor egyik barátjának leánya haláláról: „Bizo­nyosan értesültél arról, hogy az én szeretett Magdaléna leányom újjászületett Jézus Krisztus örökkévaló birodalmában. Bár nekem és hitvesemnek örömmel kellene hálát adnunk távozásáért, mert hiszen ezzel megszabadult a világ hatal­mától, a test csábításától, mégis a szívünkben élő természetes szeretet olyan erős, hogy csak szívszakadva tudjuk elviselni távozását. ” Isten áldott muzsikusa így vigasztalta gyermekei elvesztése miatt kesergő fe­leségét: „A Szentlélek Isten erősítse bennünk a Krisztusban megvalósult örök élet bi­zonyosságát! " Ferenczy Zoltán T T I Elhunyt Joachim Heubach püspök Október 29-én 75 éves korában elhunyt D. dr. Joachim Heubach Schleswig- Holsteini tartományi evangélikus püspök. Halálával nemcsak a német, hanem a magyar evangélikus egyház is sokat vesz­tett. Kiegyensúlyozott, derűs lénye sokunknak fog hiányozni. Egész életére ráil­lik a gyászjelentésen olvasható ige: „Mert közülünk senki sem él önmagának, sen­ki sem hal önmagának: mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. ” Önmagát valóság­gal szétosztotta, egész élete sokfelé ágazó munkásságban telt: két jelentős felada­tot szolgált nagy lendülettel: a Ratzeburgi Luther Akadémiát és a Martin Luther Bundot. I Finnország és Skandinávia teológusainak bevonásával Ratzeburgban 1975 után tudományos központot épített ki; ennek munkássága széles körben nagy elisme­rést váltott ki. 1979 októberében iktatták be püspöki tisztébe; tevékenysége Európa keleti fe­lén élő evangélikus keresztyénekre is kiterjedt akkor, amikor ilyen kapcsolatok létesítése még kockázatos volt. Nemcsak a félreállított Ordass püspöknek volt igazi barátja és évenkénti hűséges látogatója, hanem később prédikációinak a megjelenését is előremozdította és évekig az oslói Nemzetközi Ordass Alapít­vány elnöke volt haláláig. Nem egyszer állt meg a maga vezette kocsival Bückeburgból Brassóba menet Budapesten egy kis pihenőre, de a balti államok­ban lévő gyülekezeteket is sűrűn látogatta. Igazi jó barát volt, aki nehéz időkben mutatta meg hűségét és szeretetét. Az irányában megnyilvánuló nagyrabecsülés jeleként 1995-ben 33 teológus - köztük Reuss András és Terray László - a „Kirche in der Schule Luthers ” című kö­tetben rótták le hálájukat annak a püspöknek, aki példaként szolgálhat életművével. Adjunk hálát Istennek Heubach püspökért és kegyelettel őrizzük emlékét. Dr. Boleratzky Lóránd A vonat elment Már a kora őszi hideg is hizlalja a hó­réteget az Alpok csúcsain. A síelés, a friss hegyi levegő szerelmesei rég vár­ták ezt a napot: több százan a gleccser­vasút állomásánál, amely felviszi őket a pálya startvonaláig. Onnan majd, köny- nyebb-nehezebb terepet választva, le- siklanak. De jó is lesz! A levegő éles, tiszta, felhőtlen, miképpen a hangulat is, hiszen szabadságon lévő, sportolni, kikapcsolódni vágyó emberek vannak együtt. Mi baj lehetne? Ahol még so­sem történt semmi rossz, ott nem is gondol rá senki. Most azonban égő ká­bel szúrós szaga cáfol rá az eddigi ta­pasztalatra: baj van! Rémületes, hogy a büszkén és ridegen emelkedő, hóval-jéggel borított hegy­csúcsok gyomrában emberi életeket emészt el a tűz... Hívő emberként is né­ma döbbenettel hallottam a híreket. A magyar turistacsoport lekéste ezt a vonatot. A részletek ismeretének hiányá­ban csak feltételezem, hogy morgolód­tak. „Ilyen a mi formánk!” - mondták. Talán azonnal kinevezték maguk között a felelőst, aki most magyarázkodhat, mi­ért nem sürgette jobban a többieket. Ki­nek van kedve várakozással húzni az időt, ahelyett, hogy mielőbb felcsatol­nánk a síléceket?! Nem tudom, hogyan élték meg a csoport tagjai, hogy a vonat lekésésével a halálukat késték le? Volt-e köztük, akinek a szívéhez, gondolatvilá­gához közel fért Isten, és nem csak a „Mázli” és a „Szerencse” kapták a hálál­kodó szavakat? Az eset után néhány nappal a követke­ző ige jut eszembe Pál Timóteushoz írt leveléből: „Némely ember bűnei nyil­vánvalók, s előtte mennek ítéletre, máso­kat viszont követnek bűneik.” (lTim 5,24) Egyáltalán nem mindegy, hogy bű­neim előttem mennek-e ítéletre, avagy magam után vonszolom azokat gör- nyesztő szégyenérzettel Isten színe elé. Nem mindegy! Az ember pedig szabad arra, hogy eldöntse: melyiket választja. Szabad „előreküldenem” bűneimet, és ÉLŐ VÍZ ■: ___w sza bad ragaszkodnom hozzájuk, „dédel­getnem őket” egy örökkévalóságon át. Józan gondolkodó ember nem voksol az utóbbi megoldás mellett. Döbbenten és hálásan fogadja az evangéliumot, amely mai szóhasználattal élve, arról tu­dósít, hogy az a vonat már elment, amely a mi bűneinket vitte Isten haragjának tü- zébe. Ez a szerelvény 2000 éve elment. Lekéstük, s ezzel együtt a kárhozatunkat késtük le. Jézus Krisztus magára vállalta Istentől elidegenedett állapotunkat, cél- tévesztettségünket, s ennek minden szo­morú, hétköznapi következményét. Be­vitte ezeket az alagútba, ahol a rémület és elhagyatottság tüzében így kiáltott fel: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” Ott, akkor egyetlen áldozat volt. Ez manapság nem hírértékű. Egy áldozat csak akkor számít hímek, ha az illetőt a közvélemény csupa nagybetűvel tartja számon, vagy ha van még néhány ki­használatlan másodperc a lottószámokig, vagy időjárás-jelentésig. De akkor ott ez az egy áldozat Isten Ártatlan Báránya volt. Abban a hegymenetben, a Golgota felé vezető úton nekünk kellett volna vonszolni magunkat védtelenül Isten szí­ne elé, ám helyettünk Jézus járt elől, s amit vállalt, az tökéletes, mindenkire és minden korra érvényes. Csak az ostoba makacsság, büszkeség mondathatja ve­lünk most: „nem élek vele, köszönöm, nem fogadhatom el.” Az ausztriai baleset áldozatainak felku­tatása embertelen feladat volt. Éppígy nem embernek való az az állapot sem, amit az előbb említett konokság von ma­ga után: a bűneinkkel össze- és Istentől való elzártság egy felfoghatatlan örökké­valóságon át. Okosabb tudomásul venni hálásan és alázattal: Lekéstem a „kárho­zat-járatot”, megmenekültem. „Nyilván­való”: elismert bűnösségem, felismert bű­neim előttem és nélkülem mentek ítéletre. Ezek után nem lehet kérdés, hogy éle­tünk Istené, döntéseink, életvitelünk, időnk és energiánk őt kell szolgálják. Bálint Józsefné 125 éves az asszony tragédiája „ Tóti, Bozsaly, Cséhtelek - vigyenek el a szelek” - él ma is a bihari mondóka a Nagyvárad környéki magyarok körében. Cséhtelek, a Váradhoz közeli falucska, az egykori Fráter birtok, kastéllyal, park­kal, ott most térdig járhatnánk a havas avarban a kastély elesett-beteg öregek végső otthona - stílusos intézkedése ez a sorsnak. Madách Imréné Fráter Erzsébet egyik utolsó lakhelyén magányos vének dideregnek a Rézaljáról belopakodó vizes ködben. Kevéssel több, mint 125 éve, 1875 novemberében .történt. Már akkorra elérkeztek az utolsó napok is a majd' két évtizede Nógrádból, a Madách háztól el­űzött „hűtlen” asszony számára, s őrajta kívül min­denki tudta is ezt. Néhány margittai (közeli nagyobb hely), váradi, környéki, elsősorban protestáns ro­konféle pártolta még fel a halálosan beteg Fráter Er­zsikét, az eskórban-agysorvadásban, epilepsziában szenvedő, alkoholizáló szegény tekintetest. De ak­korra már se rendes ruhája, se rendes cipője nem volt, akkor már menekült mindenkitől, a segíteni nem rest rokonoktól is. Ügye városi üggyé nőtt, sőt szégyenteljessé terebélyesedett, hiszen Váradon, ahova a költőtől elválásakor, az ötvenes években legelőször költözött (középső gyerekével, Jolánká- val együtt) mindenki ismerte a híresen szépnek mondott asszonyt. Pedig inkább csak érdekes lehe­tett, kifelé élő, szívesen éneklő, örökké vidám. Ma- dáchot megbabonázó. Fia, a spiritizmusáról nemzetközileg közismert Aladár, kemény hangú leveleket írt neki néha és a rokonoknak, Nógrádból, de levélváltásban állt a váradi kapitánnyal is, aki egyre azt követelte: gon­doskodjon a szerencsétlenről emberi, anyai joga és rangja szerint - hiába. Aladár mást követelt. Zátják elmegyógyintézetbe anyját, ha segíteni nem lehet rajta. Erzsi tekintetes örökké elkóborolt, hidaknál kéregetett, árkokban aludt, s amikor végre bekerült az utcáról a váradi - ma is álló - szegények kórhá­zába, az ispotálybe, már nem lehetett segíteni rajta. De mindvégig Aladárt szólongatta, s a tanúk szerint az utolsó szava is fia neve volt. Amilyen az élet, talán olyan a halál is. Madách Im­re, a költő szép csendesen ment el, 1864 október ötö­dikén hajnalban. Mondását feljegyezték „a halál az semmi, csak amíg odáig eljut az ember, azt nem lehet elviselni A gyászértesítésből egyszerűen kifelejtet­ték feleségét, Fráter Erzsit, akinek a halála, jóval ké­sőbb valóságos megváltás lehetett. November 17-én az ispotály 17-es számú kórtermében adta ki lelkét. Temetésén mindössze két távoli rokon volt jelen. A váradolaszi kerület sírkertjében földelték el, a refor­mátus egyház szertartása szerint, Dankó Sándor „énekvezér” énekelt fölötte egy zsoltárt. „ Tóti, Bozsaly, Cséhtelek — vigyenek el a szelek”. Sírdombja többször is eltűnt, elhordták a szelek. Egyik unkokahúgának halálakor rokonai csak nagy nehezen találták meg. Fölébe temették a kislányt, Fráter Erzsikét. Mégis, mindig voltak, akik mellette álltak, az 1900-as években Csinszka (Boncza Berta) első, Ady előtti udvarlója, az író Tabéry Géza, aki csak úgy tudta lefényképezni a sírt, hogy leszúrta a fejfa helyére a botját és ráakasztotta a kalapját. A Tragédia legjobb német fordítását végző Mohácsy Jenő és több társa 1939-ben fehér krizantémot vitt az akkorra újra besüppedt sírra. Ady egykori lapja, a váradi Szabadság beszámolt véleményükről: szé­gyen ez így, legyen legalább rendes sírköve a Tragé­dia nőalakját ihlető Fráter Erzsébetnek! Szép kopja­fát faragtatott a váradi Szigligeti Társaság, amit ké­sőbb kidöntött az idő, akkor sokáig egy vascsőre erősített fekete táblán volt olvasható a madáchi idé­zet „Könnyű ítélni a felületesnek,/ s mily nehéz, ki a szívet kutatja” (Az ember tragédiája, XI. szín). A végső beszántástól (lakótelep épült a sirkert he­lyén). mint ismert, a mai váradi katolikus püspök, Tempfli József mentette meg, engedéllyel felvetet­te és saját templomában (Barátok temploma, a váradolaszi kerületben) helyezte el, a kis unokahúg földi maradványaival együtt, szép márványtábla mögé. A kriptarendszerben több mint száz jeles váradi polgár társaságában nyugszik Madáchné Fráter Erzsébet. Nem érkezett hír Váradról, volt-e megemlékezés? A budapesti Madách Irodalmi Társaság hírlevélben értekezett a kerek (s ezért kötelező!) évfordulóról, egyetlen szobránál, a balassagyarmati szalézi kollé­gium udvarán, a helybeli Komjáthy Társaság nevé­ben beszélt emlékéről Csikász István költő. Lapunk ezúttal közöl maradandó emléket, s ennyivel kiseb- bedik a szégyen a kései korok előtt. A szécsényi művelődési ház és a Körösi Csorna középfokú tan­intézet ugyanúgy elvégezte a tisztelgést az asszony tragédiájának, mint a gyarmati Komjáthy Jenő Iro­dalmi és Művészeti Társaság, ahol munkaülésen szóltak az örök Éva ihletőjéről. Szülőhelyén, a nóg­rádi Csécse kastély-iskolában emlékműsort adtak a kisdiákok. A többi? Néma csend. (t. pataki) I a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom