Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-10-28 / 44. szám
Evangélikus Élet 2001. OKTÓBER 28. 7. oldal IBBHHI ifasi WéMí Tisztelt Szerkesztőség! Kérem, segítsenek eldönteni azt a kérdést, és esetleg a lapban is közzétenni rajzzal és szöveggel, hogy „hivatalosan” milyen is a Luther-rózsa képe, nevezetesen az öt szirom hogyan helyezkedik el? Mert: az Ev. Élet fejlécén, a lap 35. számának 3. és 4. oldalán levő képeken, valamint az idei Ev. Naptár címlapján, stb. az öt szirom nem úgy látható, mint a „Jer, örvendjük, keresztyének” c. könyv címlapján, az 1997- es ev. falinaptáron Vagy az Ev. Élet 35. számának 5. oldalán látható zászlón. Tehát a kérésem ez: hogyan néz ki egyházunk „hivatalos” címere és zászlója? Tudom, nem sorsdöntő a kérdés, de mivel egyazon újság két szemben lévő oldalán láttam mindkettőt, érdekelne az elfogadott változat, s lehet, hogy többen ismerik a jó választ. Ezért kérem, hogy közöljék a „megfejtést”, pld. a „Találkozó színei” c. cikk mintájára, „A zászló és a címer színei „címmel. Megjegyzem, hogy szívesen gyönyörködnék a színes rózsa képében, de hiába nézem pl. a Lelkipásztor egyébként színes borítóját, a hátsó oldal teljesen üres..., a Missziói Magazin minden oldala színes ugyan, de egy iciri-piciri rózsa sincs benne..., az Internet ev. honlapját elborítja a kékség... - pedig milyen jó volt látni a Duna Tv-ben a színes zászlót és rózsát is a Találkozóról készült beszámolóban. Végül a rózsa, a címer és a zászló kapcsán engedjék meg, hogy megosszam az olvasókkal egy gondolatomat: Ki vagy mi tiltja meg azt, hogy ne csak kétévenként lássuk, hanem minden magyar evangélikus templomban állandóan ott lakjon a címeres magyar nemzeti zászlóval együtt a Luther-rózsás evangélikus zászló, rajta a jelmondat is? Például az oltártér két oldalán függőlegesen felfüggesztve néma jelenlétükkel is minden szónál nagyobb hatást gyakorolnának nemcsak a fiatalok, de egész evangélikus népünk egészséges haza- és egyházszeretetére és tiszteletére. Hiszen nem árt néha tudatosítani azt magunkban, hogy az Isten áldd meg a magyart! és az Erős vár a mi Istenünk! himnuszaink sorait énekelve ugyanahhoz az Úrhoz fohászkodunk, és imádságunk is egy szívből és lélekből fakad. A harmadik évezred küszöbén tiszteljük és becsüljük meg önmagunkat azzal, hogy e két lobogóval minden gyülekezet önmagát ajándékozza meg (pl. a Reformáció ünnepére) - mintegy millenniumi ráadásként... Hittestvéri szeretettel és üdvözlettel: Garai András * Olvasónk javaslatával teljes mértékben egyetértünk, s mert a téma felvetése jelen ünnepi számunkban a lehető legaktuálisabb, úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg felkért szakértőnk válaszát. Mivel azonban az Ev. Élet lapjain amúgy se volna módunk visszaadni a színeket, a „megfejtést” - nem minden célzatosság nélkül - a Missziói Magazin következő, november végén megjelenő számában ígérjük ismertetni. Noha hirtelenjében szerkesztőségünkben nem akadt senki, aki teljes határozottsággal meg tudta volna mondani, hogy milyen is' .hivatalosan” a Luther-rózsa képe, némi segítséget azért kaptunk - magától Luther Mártontól. Ő az általa tervezett szimbólumról az alábbiakat írta: „Benne kellett lennie elsősorban a keresztnek: fekete kereszt a szívben, amelynek természetes színűnek (piros szív) kellene lennie, hogy állandóan emlékeztessen a Megfeszítettbe vetett hit boldogító hatalmára, mert akkor leszünk igaz emberek, ha szívből hiszünk. Ez a kereszt fekete ugyan, megöl és fájdalmat okoz, de meghagyja a szívet eredeti színében, nem semmisíti meg a természetet, hanem életben tartja... Az ilyen szív fehér fózsán pihen. Azt jelenti ez, hogy a hit örömöt, vigasztalást és békességet terem, tehát viruló fehér rózsákon vezet bennünket. Nem úgy adja a békét és örömöt, mint a világ! Ezért kell fehérnek és nem pirosnak lennie a rózsának. Mert a fehér a lelkek és angyalok színe. Ez a rózsa égszínkék mezőben virul, mert az ilyen lelki és hitbeli öröm az eljövendő öröm előhírnöke már most a hitben élve és reménységben hordozva. De még nem az igazi öröm. Ezt a mezőt aranygyűrű veszi körül. Az ilyen boldogság ugyanis örökké tart a mennyben, nincs vége, drágább minden örömnél és vagyonnál, ahogyan az arany a legnemesebb és legdrágább ásvány. Krisztus, a mi szerelmes Urunk legyen lelketekkel a másik élet beköszöntéig. Ámen.” Tisztelt Olvasók! Varga Árpád, néhai szepetneki lelki- pásztor halálának 10 éves évfordulóján megemlékező istentisztelet volt az utolsó 33 éves szolgálati helyén lévő templomban a szőkedencsi, nagykanizsai, surdi és szepetneki hívők részvételével. Igét hirdetett Szemerei János, Somogy-Zalai Egyházmegye esperese a Zsidókhoz írt levél 13. fejezet 7. verse alapján, valamint Deme Dávid esperes-helyettes. Énekkel szolgált még a Nagykanizsai Gyülekezeti Énekkar. A megemlékezést követően a templom bejárati falán felszentelésre került a gyülekezetben eddig szolgált lelkészekre emlékeztető márványtábla, rajta az idézet: „Én vagyok a jó pásztor.” Jámbor Jenőné Varga Éva Hálaadás 50 év után Esztergomban Az esztergomi evangélikus templomban 50 évvel ezelőtt (1951-ben) szentelte fel néhai D Szabó József dunántúli püspök Záborszky Csabát a lel- készi szolgálatra. A hálaadó ünnep (2001. október 7-én) egyúttal alkalom volt arra is, hogy lelkésztestvérünk hálaadással emlékezzen meg egykori lelki- pásztoráról n.Molnár Gyuláról és az esztergomi konfirmációjáról (1942), az esztergomi gyülekezetben és szórványaiban végzett másféléves segédlelkészi szolgálatáról. A családja körében jubiláló lelkészt köszöntötte Szabó László, az esztergomi gyülekezet jelenlegi lelki- pásztora, majd az egykori konfirmandusok (1951), n.Molnár Gyula lelkész családja, az egykori iskolatárs, Gyüre István római katolikus plébános. A Záborszky családból hegedüszámmal kisunokája, a másik unoka orgonaszolgálattal, valamint fia köszöntötte az ünnepeltet, ifj. Záborszky Csaba Reményik Sándor egyik versét mondta el. A maroknyi gyülekezetnek és szórványainak kiemelkedő emlék- és hálaadó alkalma volt ez a nap. Szeretettel hívunk minden érdeklődőt a november 4-én, délelőtt 10 órakor kezdődő hálaadó istentiszteletünkre, Surdra! Dr. Pusztai László, a gyülekezet korábbi lelkésze két színes ólomüveg-ablakot adományozott a surdi templom oltárterébe, Kárpáti Ferenc-né pedig egy tűzzománc Luther-rózsát ajándékozott a templomajtó fölé. „A jókedvű adakozót szereti az Isten! ” Nagy családunk csodálatos határkőhöz érkezett, két leány drága édesanyja, kilenc unoka nagyszerű nagymamája. 29 (hamarosan 30) dédunoka szeretett dédmamája gyűjtötte magához nagy családját 98. születése napján. Emlékeztünk sok szépre, boldogságra, fájdalmakra, bánatokra, emlékeztünk és hálát adtunk édesanyánkért, hogy mennyire meggazdagította mindnyájunk életét, megköszöntük neki és áldottuk érte az Urat a budavári templom csendjében, a 139 Zsoltár üzentét hallgatva. Boldog család, hol a lelkész-unoka szívén-hitén keresztül hallhattuk Isten üzenetét és vehettük magunkhoz a bűnbocsánat és közösség áldott jegyeit. A dédunoka orgonamuzsikája, a családi kórus éneke töltötte be örömmel szívünket. „Messzi évekre visszanézni és számba venni minden áldást, erőt, kegyelmet, megbocsátást: csodákra emlékezni jó... elindulni hittel előre, amerre hív az égi szó.” A budavári evangélikus templomban készült felvételen a 98 éves Glazewski Ádámné, leányai társaságában. Jobbján Márta (Madocsai Miklósné), balján Melitta (e sorok írója); Roszik Mihályné Evangélikus ancképcsannok................ Wittnyédy István (1612-1670) Tisztelt Szerkesztőség! Növekvő szomorúsággal olvastam az Evangélikus Élet október 21-i számában dr. Garádi Péter olvasói levelét, amelynek jó szándékában és javító célzatában egy percig sem kételkedem. A megközelítési mód azonban és a stílus, amelyet a levél használ, terjedőben van egyházunkban. Általánossá válását károsnak tartanám. Ezért határoztam el, hogy hozzászólok a levél által felvetett néhány problémához. Egy, a hetvenes években virágzó, sokakat elindító és gazdagító ifjúsági közösség utó találkozójára invitál a levél. Szép és őszinte szavakkal emlékezik az egykori ifjúság életére, eközben igen rossz fényben tünteti fel a Magyarországi Evangélikus Egyház mai ifjúsági szervezeteit, nyári táborait és konferenciáit, éles - talán rosszindulatú - kritikával illet egy ifjúsági csoportot vezető segédlelkészt, gorombán megbánt egy teológushallgatót, majd megemlíti, hogy hála Istennek, nemcsak ilyenek vannak - s aztán hívja a régieket jókedvű, hálaadó találkozóra. Nem áll szándékomban védőügyvédül szegődni senki mellé. Felhatalmazásom sincs rá, nem is tudom azonosítani a szóban forgó személyeket, csoportokat, az egy teológust leszámítva. Nem voltam jelen a bírált alkalmakon, mint ahogy többségükön dr. Garai Péter sem. Nagyobbrészt hírekre és véleményekre támaszkodik. Mindannyian tudjuk, többféle módon próbáljuk krisztushitünket megélni, és őt követni a Magyarországi Evangélikus Egyházban, csakúgy, mint más egyházakban. Hitünk megjelenési formáira lehet címkét ragasztani, a különféle csoportokat lehet névvel jellemezni. Magam óvakodom ettől. Egy bizonyos: Krisztus Urunk egyik csoportról sem nyilatkoztatta ki, hogy az az etalon, amihez a többit mérni kell. Meg sem bízta egyik csoportot, sőt egyetlen személyt sem, hogy ítéletet mondjon a többiek fölött. Az is biztos, hogy egyikünk hite sem közelíti meg a hibátlant, a helyest és a tökéletest. ígéretünk sincs rá, csak arra, hogy amíg a földön vándorol az anyaszentegyház, töredékes lesz az ismerete, és megmarad homályos „ tükör általi ” látása. Addig nem is lesz igazságszolgáltatás hitünk dolgában, amíg el nem jön a színről-színre látás korszaka. Addig el kell viselnünk, és el kell tűrnünk egymást. Nem mindegy azonban, hogy hogyan. Szeretettel, jóindulatúan és jót feltételezve, vagy híreken elborzadva, megbotránkozva, jelenségeket rosszra magyarázva, rossz híreknek rögtön hitelt adva. Én egyetlen kollégámról sem feltételezem azt a felelőtlen, sőt kárt okozó szolgálatvégzést, amelyet a levél tényként közöl. Az könnyen előfordulhat, hogy valamely összejövetel, tábor vagy áhítat nem a szokott rendben zajlik. Azt gondolom azonban, a változtatásnak oka, mégpedig jól megfontolt és jó célt szem előtt tartó oka van, a kivitelezés persze nem mindig sikerül jól. Hogy egy ifjúsági konferencia összes keresztyén tartalma kétnaponként 15 perc legyen, ezt nem tudom valóságnak elfogadni. Mindemellett nem hiszek az áhítatsűrűség, a prédikációhosszúság és a bőbeszédű imádság hitre segítő vagy üdvözítő voltában. Sőt azt sem tartom biztosnak, hogy minél többször kimondja valaki Jézus nevét, annál helyesebben és hitelesebben tanúskodik róla. A mennyiség nem ebben az összefüggésben mérce a szememben. Utánaérdeklődtem viszont, ki lehetett az a teológushallgató, aki képes volt 30 percig beszélni Jézusra utalás nélkül. Ha ugyanarra a szupplikációs szolgálatra gondolunk, azt egy mély hitű, komoly elkötelezettségű, hiteles fiatalember tartotta, aki tanulmányai mellett a legkeményebb diakóniai szolgálatok egyikét végzi, sőt, hogy jobban végezhesse, magas szinten képzi magát. De bármely más teológushallgató védelmében is megszólalnék. Mégpedig azért, mert a levél súlyos váddal illet egy fiatalembert, aki egy egész embert kívánó szolgálat felkészülési fázisában van. Sok bátorításra, biztatásra és szeretetre van szüksége. A Szentírás nagyon kevés összefüggésben ad menetrendszerű eligazítást cselekvésünk számára. E kevesek közé tartozik Jézus pontos tanítása arról, hogyan járjunk el, ha vétkezik (jelen esetben megengedhetetlen módon prédikál) egy testvérünk (Mt 18, 15-18). Luther Márton pedig a Kiskátéban a lehető leggyakorlatibb módon tanítja meg, hogyan bánjunk a felebarátainkról terjengő híresztelésekkel. „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött ne szóljunk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk.” Sokra tartom azt az egyházat féltő szeretetet, ami Garádi Péter leveléből sugárzik. Nem ritkán érzek hasonló aggodalmat, jobbító sürgetést magam is. De azt hiszem, az említett jézusi útnál nem találunk jobbat egymással kapcsolatos ügyes-bajos dolgainkban. Ami pedig a levél első negatív példáját illeti: a „ Cipő" című ifjúsági magazin beharangozó szórólapja az én véleményem szerint sem sikerült jól. Az Ifjúsági Osztály vezetője, aki jegyzi a lapot, nem olvas most újat, mert véleményemet élőszóban is elmondtam neki. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a magazint készítő fiatal testvéreink helyesen fogadják majd a kritikákat, s akkor remélhetjük, hogy magát a lapot majd örömmel vehetjük kézbe. Szabóné Mátrai Marianna •••••«••••••••••«•••••••••••a Wittnyédy István evangélikus nemesi családból született Sárvárott. Iskoláit Sárváron, Csepregen és Sopronban végezte. Tanulmányainak befejezése után egy ideig gróf Nádasdy Pál titkáraként dolgozott, majd 1636-tól ügyvédként tevékenykedett Sopronban. Sopron városa 1638-ban városi jegyzővé majd 1646-ban országgyűlési követté választotta. 1647-től Sopron vármegye foadószedője. Mint a vármegye követe vett részt 1649-ben, 1655-ben és 1662-ben az országgyűléseken. Kiváló segítője volt sógorának, Muzsay Gergely püspöknek. Jogtudósként sikeresen védte az evangélikusok érdekeit a jezsuitákkal szemben. Wittnyédy volt Sopron város követe a linzi békét törvénybe iktató 1646/47-es országgyűlésen, ahol tevékenyen részt vett a protestáns és a vegyes bizottságok munkájában. Őt küldték a győri protestáns gyülekezet ügyeinek intézésére is 1647-ben. Ugyancsak ebben az évben az ő tanácsára hívták meg a nezsideri hívek Lippai Gáspárt prédikátornak, amiért is lázítással vádolták. Ekkor írta Wittnyédy a nádornak, Draskovich Jánosnak: „Ki ítélhet pedig engemet azért meg, hogy religiómat igyekezem jó igazsággal az ő felsége kegyelmes diplomájából és a constitutiókból tehetségem szerint vármegyémen kívül is segítenem. ” A pozsonyi országgyűlésen Wittnyédy megismerkedett Zrínyi Miklóssal, akinek azután bizalmas barátja és rajongó híve maradt. Gróf Zrínyi Miklós - részben felesége Széchy Margit hatására, részben pedig éppen Wittnyédy hatására - mindig támogatta a birtokán élő evangélikus hitűeket. „... Ha az evangélikusokkal vagyok, azoknak imádsága és sok éneklései között, valamikor harcra megyek, soha nyereség nélkül meg nem térek" - mondta. Wittnyédy részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben is. Gazdag ember volt, aki korának megélénkülő kereskedelmi életébe is tevékenyen bekapcsolódott. Szakított a nemesi előítéletekkel, s kereskedett borral, bőrrel, gyapjúval. Házépítésével nagy adósságokba verte magát, s a várossal is perben állt a házaira szóló adómentesség miatt. A várossal való szembenállása vitte arra az elhatározásra, hogy elhagyja Sopront. Megvételre ajánlotta fel két házát, szőlőit és egyéb ingatlanjait, a város azonban túl magasnak találta a kért árat. Csak halála után szerezte meg javait Sopron, lakóházát, a Szent György templom mellett épült nagy házat (Káptalanház, amelyet később a jezsuiták kaptak meg), és az Új- teleki utcai majort. Másik háza az evangélikus gyülekezeté lett. Nagy vagyonát nemes célokra használta. Az iskolaügy, az oktatás kiemelt fontossággal bírt számára. 1652-ben hat magyar diák eltartását vállalta, s a város tanácsától csak egy szobát és némi tűzifát kért támogatásként. A württembergi hercegtől, III. Eberhardtól stipendiumot szerzett két magyar teológus, Fabricius János és Odor János számára a tübingeni teológiai szemináriumba. Házában magyar és szlovák diákok lakhattak, akik azután részben az ő költségén tanulhattak tovább Wittenbergben. Nevéhez kötődik az eperjesi kollégium alapítása is. „Wittnyédyt jó embernek ismerem és a jó lelkiismeretű lutheránust többre becsülöm, mint a rossz lelkiismeretű katholikust. ” - mondta róla a hithű katolikus gróf Zrínyi Miklós. Dr. Szála Erzsébet
