Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-06-24 / 26. szám

Evangélikus Élet 2001. JÚNIUS 24. 5. oldal Megyei kórustalálkozó Nógrádon- Egy lelkész hálaadó tűnődései — Minden kész. Együtt vagyunk - Veled Uram - és egymással. Összekulcsolt kéz­zel dőlök hátra a papi padban és •eltűnő­döm. Az oltáron égő gyertyák fényei át­melegítik a szíveket... mennyi mosoly és várakozással vegyes izgalom van az arco­kon! Zsúfolásig megtelt az Úr hajléka és mintha egy ajakról tömének fel a hangok: mindenki énekel. Gyönyörű hangok ezek, mert Istentől ajándékba kapott belső hangszerünkön, az Ő Lelke játszik. Szemem végigpásztázza a gyüleke­zetét. .. milyen igaza van a zsoltárosnak: „Ó, mily szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek... csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor!” Isten Lelkét hívogató imádság szívtől-szí- vig és az egyszerű, mégis atyaian simoga­tó köszöntő szavak az esperes-helyettes, Megyaszai László, a megyei lelkészek és a karvezetők tolmácsolásában, szinte kö­rülölelik a jelenlévőket. Felfedezem, ahogy a testvéri szeretet kedves cinkosságával kacsintanak össze rokonok, régi ismerősök az új barátok és szinte hallani vélem, ahogy odakintről beszűrődik a nógrádi asszonytestvérek gondoskodó készülődésének jótékony moraja: szeretetvendégségre terülnek a vendégváró asztalok. Kislányom szösz­ke fejecskéje a kezembe simul, ahogy halkan fülembe súgja: „Mami, énekelni jó!" Bizony jó! Szívből éneklő keresz­tyénnek lenni jó! Az Urat dicsérni és ál­tala egymáshoz közelebb kerülni: épít! Öröm most, az ősi nógrádi vár lábainál meghúzódó templomunk falai közt meg­hallgatni a Szentháromság egy Isten ér­tünk végzett szolgálatát dicsőítő kórus­műveket, Egyházasdengeleg, Luciáivá, Nógrád, Szügy és Vanyarc evangélikus kórusainak előadásában. Micsoda lelke­sedés a kamaratriótól a közel ötvenfős, többszólamú vegyeskarig! Ez a lelkese­dés azután átragad minden jelenlévőre! Szinte hömpölyög a jókedv és átéljük a csodát: a közös éneklés örömében egy­beforrva, lélekben bekapcsolódunk a már előrement, hazatalált Mennyei Kó­rus hozsannájába. „A már hagyománnyá nemesült alka­lom évről-évre bebizonyítja - vallja Sza­fté Andrásné vanyarci lelkészné, me­gyénk zenei életének koordinátora -, hogy érdemes fáradozni a szervezéssel, felüdítö dolog megyénk egyházi életét felfrissítve összegyűlni, hogy Urunk előtt hódolva, együtt énekeljünk!” És megint eltűnődöm: de kevés az Isten-dicséretünk ma­napság! Nem magasztal­juk Krisztusunkat eleget és nem ragyog fel a sze­münk, ha testvérünk va­lami felemelőt alkot! Több hódolatot életünk Urának! Több megbe­csülést egymásnak! így lesz kevesebb bennünk a békétlenség, fásultság és közömbösség. Mert Pünkösd nem csak egy ünnep, ha­nem szüntelenül jelenlévő csoda: a drága Pártfogó velünk van és vezet. Krisztus megszünteti árvaságunkat, mert feltáma­dása vég nélküli ünneppé teszi egész éle­tünket! Meghajtott fejjel ülök a papi padban és gondolataimmal együtt „áttű­nődök” a hallelujázó gyülekezet közös­ségébe. Érzem, ahogy a Szentlélek édes olaja a fejem tetejéről a lábam ujjáig csordul. Velem, velünk a feltámadott Fiú, életünk, világunk Messiása, és be­tölti bennünk az „Isten-alakú űrt”! Sze­retném, ha mindörökké a szívem köze­pén trónolna. Szókéné Bakay Beatrix Negyedszázad szövött kárpitjai „Mi mentheti meg az idő kincsét az idő elől? - olvas­suk Szabó Lőrinc hű fordí­tásában Shakespeare 65. szonettjének sorával a mo­nográfia mottójául feltett kérdést. A kiállítás gyönyö­rű kárpitjait nézve, úgy ér­zem, erdélyi költőnk - Reményik Sándor verssorai adják rá a legszebb, legiga- zabb feleletet: a jelek. „Jelek, jelek. Ember embernek adhat egyebet? S a jelek mögött egy egész világ van, Mindentől elrekesztve, önmagában. ” Polgár Rózsa művészi alkotásai is ilyen jeleket - értékeket és belső tartalmat - rejtenek magukban. El­gondolkoztató, kiáltó jelek! A végtelen türelemmel és még nagyobb szeretettel szövött kárpitok beszélnek hitről, törté­nelemről, magyarságról, múltról és je­lenről, mindennapi pillanatokról, - elő­vetítve a jövőt is. Érzések és tervek, va­lóság és álom a művészkezek szőtte go­belinben. Csodálatos az a lelki gazdag­ság, amelyet Polgár Rózsa művészi munkái tükröznek, ugyanakkor az az emberközelség, amely a nézőt műveivel összekapcsolja. Igaz, nem lehet felületesen nézni al­kotásait: elmélyedést kívánnak, mely a mű és nézője közötti belső kapcsolatot biztosítja, a ,jelek” mondanivalójának megértését. Mert a gobelin finomkezű művésze nemcsak a bibliai idézetek szö­vött betűivel szól hozzánk, mondaniva­lója egy „gyűrődésben”, egy mozdulat­ban, az esőben összebújó párban, a fal­hoz állított esernyőben, a Vándortarisz­nyában, a Művészek kenyerében, min­denben megtalálható. Lapozom a mo­nográfiát és a képek láttán - a könyv ter­vezője Bárd Johanna - a kiállító termek szövött kárpitjai a maguk valósá­gában jelennek meg újra előttem és ismét hallom nézőik megjegyzéseit, csodálatát: e sokszor na­gyon is elvont mondani­valók mennyi értő ember­re találnak... Nem kell itt tárlatveze­tés, nincs mit magyarázni: a művek útja lélektől léle­kig visz. Nyitott ablaka, a művészasszony nyitottsá­gát mutatja, vegyes tech­nikájú művei, a gyapjú, a selyemfonalak, a fémszá­lak szövőszékén beszé­dessé válnak, gobelinjei egyaránt szólnak hitéről - Oltárterítő, Az élet kenye­re, Tisztelet Luthernek, Triptichon, - magyarság­gal, történelem ismereté­ről - Tisztelet Magyaror­szágnak, Himnusz, golyó-ütötte Katona­takaró, Szabadság. Nem tagadja meg nőiességét - az Anyaság mindenek fölé emelkedő, elgondolkodtató ruha-kettőse, a Gyermektakaró mosolygó gyerekarca - ,jelek” ezek is, - a „Reszket a bokor, mert... ” kedves virágból szőtt borítéka, a Ködmön - szinte látni benne boldog ki­csi tulajdonosát. Az érzelem, a játékos­ság sem marad ki sokoldalúságából - Az emlék - az utazókoffer oldalán átütő ten­ger, a Fontos kis zsebkendő. Ez Polgár Rózsa művészi világa - álom és valóság tiszta, szép találkozása - tele elgondolkoztató jelekkel. A kiállítás és a képes album, monográfia egy életmű bemutatása, egy magyar művészasszony hittel, munkával teli mindennapjainak megörökített vallomása... Folytatásához sok erőt, jó egészséget kívánunk. (A kiállítás a Műcsarnokban július 8-ig te­kinthető meg. Budapest, Hősök tere.) Schelken Pálma Kiállítás és album Polgár Rózsa műveiből Kiváló ÖSZTÖNÉT széleskörű... intellektuális TÁJÉKOZOTTSÁGA, - Ízlése és műveltsége vigyázza... De erejét én abban érzem... hogy nem fél ösztöneitől... s, nem akar a kimunkálása túl okosnak látszani... ARÁNY - EGYENSÚLY-érzéke nem hagyja cserben! (Szokolay Sándor kiállítást-megnyitó beszédéből.) Pillanatkép a kiállítás-megnyitóról: a mikro­fonnál Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, (a háttérben Polgár Rózsa Kossuth-díjas gobelinművész). Média Műhely Európai demokraták címmel jelentetett meg inteijúkötetet a napokban a Kairosz Kiadó. A Molnár Pál szerkesztette könyvben, a Magyar Média Műhely tagjai által megszólaltatott 12 közéleti személyiség - Árva László, Bőd Péter Ákos, Bogár László, Dávid Ibolya, Körmendy- Ékes Judit, Lányi Zsolt, Matolcsy György, Navracsics Tibor, Németh Zsolt, Sasvári Szilárd, Túri-Kovács Béla és Vass Csaba - az európai uniós csatlakozás tétjeiről, lehetőségeiről és ve­szélyeiről beszél. Az MMM újságírói — egyebek mellett - azokra a kérdésekre kerestek választ, hogy mi mindennel gazdagíthatja Magyarország az Európai Uniót, mivel segítheti a globális ba­jok enyhítését, tudatosítható-e a társadalomban az elvadult globalizáció közepette is, hogy a jog és a szabadság mellett a kötelesség és a felelős­ség is része az európai értékrendnek. Ezek a kérdések megjelentek a Média Mű­hely II. Konferenciáján is, amelyet június 16-án tartottak a Gellért Szállóban. A meg­hívott előadók elsősorban a hazai médiumok, mindenekelőtt a közszolgálati televízió és rádió szerepéről, valamint európai jellegéről szóltak, ezen belül is leginkább két problémát érintve: az értékközvetítést és a pártatlanságot.- Az európai szellemiség mindig értékrendben gondolkodott. A kultúra ezen a kontinensen társadalomformáló erőként működött, képviselői minden korban megha­tározói voltak a közösségi igényeknek - hangsúlyozta személyes hitvallással kiegészített nyitóelőadásában Sasvári Szilárd, az Országgyűlés sajtóbizottságának el­nöke (akivel az „Európai-kötet” szá­rnál történetesen T. Pintér Károly, az Evangélikus Élet szerkesztője készí­tette az interjút). Amikor a magyar médiáról és az értékközvetítésről beszélünk, legelő­ször a nyelvhelyességet, az anyanyelv megőrzését és gazdagítását kell ki­emelnünk. E területen végez kiemel­kedő munkát dr. Balázs Géza nyel­vész, aki az elektronikus és írott sajtó minden lehetséges fórumát megragad­ja a nyelvművelésre, hogy játékosan oktasson, és meggyőzze a társadalmat; ne csak jól használjuk anyanyelvűn­ket, de örömet is találjunk használatá­ban. Ebbéli erőfeszítéseinek elismeré­seképpen a Magyar Média Műhely idén dr. Balázs Gézát tüntette ki az Eu- rópa-éremmel, amelyet Molnár Pál MMM-ügyvivő laudációja után szin­tén Sasváfi Szilárd nyújtott át az EL­TE docensének. Veres Emese-Gyöngyvér Magyar EURÓPAI DEMOKRATÁK Csembalóestek a 12. Budapesti Bach-héten Elmondhatom - még ha a későbbiek­ben némiképp árnyalnom kell is e meg­állapítást -, hogy a Budapesti Bach-he- tek csembalóhangversenyei szerencsés csillagzat alatt állnak. Neves, vagy ép­pen pályakezdő művészek jól sikerült fellépései, az estek változatos, sőt - ami Johann Sebastian Bachot illeti - enciklo­pédikus igényű műsor-összeállításai és a hálás közönség, évek óta mind arról győznek meg, időről időre érdemes meg­szólaltatni a csembalót, ezt az intimitás­ra termett, historikus hangszert a Deák téri evangélikus templom monumentális, újkori falai között. Az idei ciklus három csembalóestjéből kettőt meghallgatván, önkéntelenül merült fel bennem e gon­dolat, a hangzás s a befogadó tér és kö­zeg közti ellentét, vagy inkább: a csem­balójátéktól elválaszthatatlan meghittség gondolata. Dobozy Borbála június 7-én ifjú mu­zsikustársaival Bach csembalókoncert­jei közül játszott el négyet. Paulik Lász­ló, Rácz Erzsébet, Draskóczy Eszter, Vályi Csilla és Sipos Csaba szólista­ként, hangszercsoportja egyetlen képvi­selőjeként vállalta az ún. ripieno, va­gyis tutti vonóskari szerepeket. Előadá­suk rendkívül rokonszenves vonása volt, hogy mentes maradt bármiféle hi­valkodástól, amely okkal kísérhette vol­na ezt az itthon talán még szokatlan, ré­gi zenés hitelességet célzó előadói lét­számot és hangzásideált. Dobozy egy­szerre átgondoltan és érzékenyen, tar­tással és mégis kellő hajlékonysággal, természetes, erőltetés nélküli értelme­zésekkel formálta meg szólamát. Hi­ánytalan koncentrációjával kétségkívül mindvégig ő állt a középpontban, ám határozottságával párosuló tartózkodá­sa, sőt szemérmessége megakadályozta, hogy billentyűs szólistaként, ahogy il­lik, egyszersmind markáns irányítóvá váljon. Mégis neki köszönhettük a D- dúr és g-moll versenymű lassú és záró­tételeinek gyönyörködtető vagy remek­be szabott karaktereit, a d-moll koncert nyitótételének pompás virtuozitását. A Dobozyéhoz hasonló, hangszerhez és szólamhoz fűződő bizalmas viszony és kiegyensúlyozottság a vonós játékoso­kat - legalábbis a magas vonósokat - sajnos nem jellemezte. A szólisztikus felállás nagy ajándékaként könyvelhet­tük el viszont az összjáték kivételes ka­marazenei ihietettségű pillanatait, ame­lyek végre a zenélés alapvető éltető ere­jévé izmosodtak az este zárószámában, a d-moll versenyműben. A hazai komolyzenei életnek nem ki­sebb eseményét, mint Gustav Leonhardt fellépését hozta el a 12. Bach-hét június 9-én, szombaton. A historikus csembaló­játszás fejedelmének és nagy öregjének megnyeréséért minden köszönet és meg­becsülés megilleti a rendezőket, akiknek jóvoltából sor kerülhetett a művész bu­dapesti vendégszereplésére, az elmúlt éppen 20 esztendő leforgása alatt a har­madikra. Jómagam visszaemlékezem Leonhardt 1988-as zeneakadémiai kon­certjének már-már felforrósodott légköré­re, amint lélegzetvisszafojtva figyeltük, milyen újabb és újabb megnyerő forté­lyokra képes hangszerének e mágusa. Az elmúlt szombaton a Deák téri templomot teljesen megtöltő hallgatóság viszonyla­gos fegyelmezetlensége miatt, no meg az azóta eltelt 13 év okán most szinte mély szakadékot érzékelek tátongani a különle­ges elhivatottságú csembalista és közön­sége között. Leonhardt ma, az idő múlá­sával talán még inkább az, aki volt: tiszte­letet tanúsító és tiszteletet parancsoló tu­dós és tanító, a megszólaltatott művekkel és hangszerével tökéletes eggyéfor- rottságban élő művész. Interpretációi oly végletes intimitásban fogannak, hogy ele­ve távol tartják maguktól a harmadik kö­zeget. Ki kell érdemelni, és meg kell küz­deni azért, hogy az ember az ő bűvös kö­rén belülre kerülhessen. Nehéz úgy aprólékosabban jellemez­nem hangversenyét, hogy hangot ne ad­nék ilyen általánosnak tűnő benyomása­imnak. Leonhardt az, aki egyszerre bir­tokolja és szolgálja azt, amit életre kelt; hibátlan technikájával uralkodik az anyagon, nagy fantáziájával illesztgeti és bonyolítja, s végül oly magától értődő természetességgel tálalja, hogy szinte észre sem vesszük közreműködését. Amit műsorára tűzött, azzal demonstrál­ni, belső összefüggésekre rámutatni, stí­lusismeretén és egyéni szemüvegén ke­resztül láttatni akar. Ezúttal jellegzetes észak- és közép-német billentyűs mű­fajokból és szerzőkből állított fel körké­pet, amelynek segítségévei több rejtett síkon is akadt lényeges mondandója. Johann Sebastian Bach ritkábban játszott csembalódarabjai elé Leonhardt a Bach által feltételezhetően kedvelt, követett, vagy alaposan ismert, esetleg számára ki­hívást jelentő orgonista és komponista elődök, Johann Anton Remeken, Dietrich Buxtehude, Georg Böhm és Johann Pachelbel műveit helyezte. És bár Buxtehude érezhetően nem világi variá­cióival tündökölt, és Böhmnek sem von­zóan kifinomult szvitjei, hanem variáci­ói, avagy partitéi bizonyultak korszakal- kotóan hatásosnak, itt a hangversenyen Buxtehude g-moll praeludiuma és Reincken azonos hangnemű toccatája a hangszeren elő- és bejátszó, csapongó és szakaszos barokk tételtípus helyes ösvé­nyén vezetett Bach a-moll és c-moll fan­táziájához; éppen úgy, ahogyan Böhm, a kismester szvitjei kövezték szolidan az utat a nagymester kevésbé jelentős szvit­jeinek. Köztük az e-moll lantdarab csembalóátiratának befogadása felé. Leonhardt egy időre felejthetetlenné tet­te az ária- és korálvariációk sorozatait is, Pachelbel kivételes Aria Sebaldinája és a Böhm-féle „Ach wie nichtig, ach wie flüchtig” partite révén. A kivétel nélkül a-moll hangnem jegyében bemutatott műsor pedig oly egyívásúvá és olyan vá­ratlan feszültségforrássá vált Leonhardt értelmezésében, hogy nem lehetett mást termi, mint csodálattal adózni a változa­tos karakterek és felrakások, a rafinált és egyszerű megfogalmazások, az energi­kus, kimért vagy éppen gyászos affektu- sok és léptékek megidézte, hiánytalan­nak tűnő zenei világképnek. Papp Ágnes (Elhangzott a Magyar Rádió Új Zenei Újság című műsorában, 2001. június 16-án) (Bottá Dénes felvételei) íz Európa-érem kitüntetettje: dr. Balázs Géza. (Fotó: Bottá Dénes)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom