Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-02-25 / 9. szám

Evangélikus Elet 2001. FEBRUÁR 25. 5. oldal szörnyecskék Csak ül, és döbbenten néz az ember. Az elmúlt évek karatézó teknösbékái, gi­gantikus dinoszauruszai után, most Pokémonok „szórakoztatják” gyermeke­inket a televízió képernyőjén. Szinte már csak könnyed nyáresti kikapcsolódásnak tűnik a fejet egy mozdulattal levágni tu­dó nindzsák alakja, vagy a véres húsba vájódó rettenetes állkapcsok látványa, az új divathoz képest. Lehetséges, hogy egyszer s mindenkorra elmúlt az az idő, amikor apuka az ölébe ültette csemeté­jét, vagy az ágya mellé ülve mesélt neki Benedek Elek népmeséi közül, netán Andersen vagy az Ezeregy Éjszaka eg­zotikus meséiből? Manapság ez már - sajnos sok helyen - másként zajlik. Hiszen már az apró, nyiladozó értelmű gyermek is meg tudja nyomni a TV távkapcsolójának gombját, és láss csodát, máris kitárul a varázsdo­boz ablaka, megjelenik a számtalan me­se- és rajzfilmcsatoma egyike, változa­tos, „gyönyörű” mesékkel táplálva a gyermeki fantáziát. Van, ahol már éppen eltakarítják a véres fejű halottat, de olyan is akad - ami még izgalmasabb -, ahol most készítik elő a merényletet. A géppisztoly már csőre töltve, a kézigrá­nát kibiztosítva. Csend, feszültség. Juj, de izgi! Elviselhetetlen az az unalomig ismé­telt közhely, hogy „mit lehet tenni, a vi­lág már csak ilyen, muszáj alkalmaz­kodni hozzá, az óvodában úgyis ezt lát­ják, tanulják a gyerekek”. A világ nem ilyen, vagy olyan! A világ csak és kizá­rólag olyan, amilyenné teremtetett! Számunkra viszont olyanná lesz, ami­lyenné tesszük. Rajtunk áll, hogy a Te­remtőtől kapott szabadságunkkal élve, miként fogadjuk a kihívásokat. Hogy magunkévá tesszük-e őket, avagy ellen­állunk nekik. A környezetünket mi ala­kítjuk. A külső hatásokból azok érvé­nyesülhetnek, amelyeket és amennyit mi emberek - egyenként autonóm sze­mélyiségek! - hajlandóak vagyunk el­fogadni. Negatív külső hatások termé­szetesen mindig is voltak, de ezek elöl azért jó hatásfokkal lehet kitérni. Hi­szen a távirányító „POWER” gombjá­val nem csak be hanem kikapcsolni is lehet a televíziót! Ahogy a karácsonyfa alá sem muszáj játék-géppisztolyt tenni ajándékba.... Lehet, hogy nem is olyan butaság az a program, amely azt tűzte ki célul, hogy minden magyar családban legyen Biblia?!... A gyermekkornak is megvannak a ma­ga életkori sajátosságai. Ez nem csak azt jelenti, hogy ez egy speciális, viszonylag rövid ideig tartó időszak, hanem azt is, hogy egy vissza nem térő, különösen fo­gékony állapot. Jellemzi egyebek között a tisztaság, a naivság, de ugyanakkor a kí­váncsiság és az élénk fantázia is. Ezekkel nem szabad visszaélni! Mert félreértés ne essék! Pokémont és társait természetesen nem a gyerme­kek találták ki. Nem ők készítenek belő­le - némelyeknek nagy hasznot hozó üz­leti vállalkozásként - filmet. És még vé­letlenül sem gyermekek döntöttek e rajz­filmsorozat magyarországi bemutatásá­ról, forgalmazásáról! Gyarmati Gábor Munkatársunk jegyzete már a laptükörre került, amikor a közszolgálati televízió (ml) híradójában az alábbi tudósítást hallhattuk-láthattuk: Szlovákiában alig került műsorra a japán Pokémon rajzfilm, máris heves tiltako­zást váltott ki. Ellenzői szerint a sorozat, akárcsak a korábban betiltott - szintén ja­pán - Dragon Ball, túl erőszakos és ezért káros a kisgyermekek fejlődésére. Magyarországon az ORTT Monitoring Szolgálata egyelőre csak figyeli a műsort. A Pokémon-láz közben dúl, a boltok polcairól pillanatok alatt elfogynak a rajzfilm­figurás játékok és pólók. . A Pokémonokat hazájukban, Japánban már betiltották! Három éve az egyik epi­zód alatt több gyermeket kellett epilepsziás rohammal kórházba szállítani. Máshol viszont virágzik a Pokémonok köré felépített üzlet. A figurák itthon is lubickolnak a sikerben. A játékboltokban szinte mindent el lehet adni, amin a sorozat figurái szere­pelnek. Nálunk az Országos Rádió és Televízió Testület be nem tilthatja^ rajzfilmet, csupán javaslatot tehet, hogy vegyék le a képernyőről. így történt ez a Dragon Ball esetében is. Az ORTT Monitor Szolgálata vizsgálja a Pokémon sorozatot, de egyelő­re még nem tesz javaslatot a sorozat leállítására... TV Híradó, 2001. február 17. szombat, 19:30 Kutyatemető - III. /Gyarmati Gábor szokatlanul nagy visszhangot kiváltott, azonos című jegyzetére (Ev. Elet január 21-i szám), két héttel később közöltük Kendeh K. Péter „válaszát". Az alábbiakban már erre reflektál az „opusz 3 ” szerzője. Noha a tárgyban további írásokat is kaptunk, lapunk nyomtatott változatának terjedelmi korlátái miatt, a polémiát kénytelenek vagyunk lezártnak tekinteni. Jó hír viszont, hogy egyházunk internetes munkacsoportja - Bogdányi Gábor ve­zetésével - gőzerővel dolgozik az Evangélikus Elét online változata struktúrájának kialakításán. És mint köztudott, az interneten ma még ismeretlen a helyszűke... - szerk./ Soproni Füzetek 2000. A fenti címmel jelenteti meg immár több éve Művészeti Antológiáját a Sop­roni Kulturális Szövetség. Megtisztelő egyházunk számára, hogy minden évben írásával jelenhetett meg benne Szimon János soproni lelkészünk. A több, mint 300 oldalas kötetben ez évben magyar lutherániánkat jó néhány cikk is érinti. Mielőtt ezek ismertetésére sort kerí­tenénk, szóljunk a könyv tartalmáról, melyet Sarkadi Sándor állított össze. Jánosy István munkáját Veöreös Imre nemrég elhunyt lelkészünk emlékének szenteli. Passiótragédia írásának címe. Műve érdekes kicsengésű. A megfáradt Fiút az Atya oltalmába ajánlja, hogy ott megfáradt lelke megbékéljen. Az ismert író tisztelgése Diakónia c. periodikánk szerkesztőjének emléke előtt jelzi Jánosy István lelki kötődését a kiváló teológus­lelkészhez. Dér Endre Ébresztők c. írása érdekes visszaemlékezés az ébredési mozgalom­ra, amelyen keresztül az Egyház Ura fel­készítette hívő népét a pusztai vándorlás lelki megpróbáltatásaira, és az idő távo­lából is hitelessé teszi az írást élő, törté­neti személyek emlegetése. Becht Rezső az orosz hadifogságban töltött időre emlékezik naplószerű írásá­val, és az első világháború hangulatába vezeti az olvasót. Versekre nyit ablakot a szerkesztő, amelyek közös jellemzője az Isten-keresés. Elég, ha ezen a helyen Kövesi György: Mai ima és, Németh Éva: Őszi imádság c. versére utalunk. Kövesi egyenesen így kiált: És ha már lázongok / Számonkérek, szeretek / Uram, / Meghalni is taníts, / De hogy értsem hívó szavad, / Többé már ne va­díts, / ne vadíts! Említésre méltó A soproni Erdélyi Kör 10 éves történetéről szóló írás. Szimon János szolgatársunk pedig a soproni tan- és nevelő intézetek 10 éves munkájáról számol be józan hangon és reményteli látással. írása jó áttekintést ad a megalakulás és átvétel körüli küz­delmes időkről, ugyanakkor felcsillantja azokat az értékeket, amelyek tíz év távo­lából már érzékelhetők. így ad biztatást a fiatal szülő-nemzedéknek arra, hogy gyermekét boldogan irathatja be iskolá­ink valamelyikébe, mert bennük otthon­ra találhat az iljú generáció minden tag­ja. Biztatás nekünk is, akik e szolgálat­ban állunk, mert kézzelfoghatóvá válik, hogy munkánk nem hiábavaló az Úrban. Miként a Soproni Füzetek 2000. évi kö­tetének szerkesztése és kiadása is meg­érte a fáradozást, hiszen olvasmányos kötetet vehet kézbe az érdeklődő. Szebik Imre Sajnos a „Kutyatemető - II” című cikkel szemben más véleményt kell megfogalmaznom. Tudniillik a kutyák nem jutnak a mennyországba. Oda a Krisztusban hívő ember jut, de ő is csak személyes hitre jutása által. Furcsa nyugati látásokat kezdünk át­venni, a homoszexualitástól a horoszkó­pig. Ebbe a körbe tartozik az állatokkal kapcsolatos hamis látás is. Figyeljünk egy kicsit erre a területre! Egy emberrel beszélgettem a forgal­mas főút mentén. Egyszer csak azt lá­tom, hogy a nyakát nyújtogatja és mesz- sze mögém mered a tekintete. Nem fi­gyel. Megkérdeztem, mi a baj. Erre saj­nálkozó hangon elkezdi: Jaj, az a kisku­tya ott van az út szélén és azt figyelem, nehogy elüsse az autó! Odanéztem. Eb­ben a pillanatban fék csikordult, és a mellettünk lévő zebrán egy autó majd­nem elütött egy' kisgyermeket. - Vajon őt miért nem vette észre? Mind a kettő fontos, de melyik a fon­tosabb? Tulajdonképpen így vetődik föl a kérdés. Mert kétségtelenül, általában mindenki szereti az állatokat, a kutyát is. De ha vagy-vagyként vetődik föl a kér­dés, akkor talán inkább az ember... Ha szűk a lakás - inkább az ember. Ha az úton nem lehet járni a kutyagumi miatt - inkább az ember. Ha már egy fél város nem mer elmenni nyugodtan egy kutya mellett - inkább az ember. Szeretjük az állatokat, de mindennek és mindenkinek megvan a Biblia (és Isten) szerint a maga helye. A baj ott kezdődik, amikor ezt az isteni rendet nem vesszük fi­gyelembe, vagy átlépjük. Nehezebb lelki­pásztori látogatásaim során már láttam ku­tyával együtt alvó időset és ifjút is... Nem vesszük észre, hogy a kutyák megvadultak? Minden napra jut egy-két súlyos marás, harapás. Néhány napja is a család saját kutyája ölte meg a két kisba­bát. Azonnal elkezdte a kutya-párti soka­ság: nem a kutya, az anya volt a hibás. Ez volt a vélemény az I -2. osztályos hittan­csoportunkban is. Honnan veszik ezt a lá­tást? Van-e, aki segít nekik, hogy a tiszta és helyes gondolkodás kifejlődjék bennük? Felelősek vagyunk gyermekeinkért is. Nemrég egy amerikai vadasparkban egy oroszlán-mama széttépett egy ott ki­ránduló édesanyát. Az őrök az állatot azonnal lelőtték. S mi történt? A hírt megtudó emberek hatalmas gyűjtést ren­deztek, - az oroszlánkölykök javára! A két árva gyermekkel senki sem foglalko­zott. Milyen látás lesz úrrá rajtunk, ha a „Kutyatemető II” szerzője életének leg­boldogabb ideje a kutyájával töltött évek voltak..., ha azt képzeli, hogy kutyája is bejut a mennybe? A baj ott kezdődik, hogy egyenrangú­vá tettük magunkkal az állatot. Vagy le­süllyedünk hozzá, vagy az ember mellé, azonos szintre emeljük. S az állat megér­zi, hogy nincs a helyén. Megérzi, hogy most egyenrangú, és úgy is viselkedik a maga módján:, falkavezér akar lenni az emberek közt is. Odamar, ha pozícióját félti, vagy első helyre akar kerülni az egyenlőnek ítélt felek között, végezni igyekszik a gyengébbel, megbolondul, megvadul, mert szűk lakásokban tartják... Világosan káli látnunk: az ember Isten különleges teremténye. Egyedi lény: a lelkét adta belé. Van istentudata, öntuda­ta, önuralma, ítélőképessége, lelkiis­merete... - nem az ösztönei irányítják. Felelős önmagáért, döntéseiért és környe­zetéért. És éppen ezért: számot is kell ad­nia majd Isten színe előtt. S ha kegyelmet nyert, bejut Isten örök országába. Ezért is állítunk keresztet a sírokra. A megváltás- és föltámadás-hitünket fejezi ki. Halálunk után a lelkünk jut a menny­be. Mi van itt a kutyával és a többi állat­tal? Isten az ember uralma alá adta az egész világot, benne az állatokat is, azért, hogy őt szolgálják. Létük a földi élettel együtt véget ér. El tudjuk-e ezt magyarázni a kis elsősnek, hogy mi lesz a kis macijával és a nyolcadikosnak, hogy mi lesz a kutyájával? Értelmesen, szeretettel. Mert valódi állatbarátok ak­kor vagyunk, ha az életelemében igyek­szünk hagyni, vagy oda visszajuttatjuk az állatokat. Lakjon a kutya tágas udva­ron, vezessük pórázon és szájkosárral az úton, és adjunk neki feladatot. Lesz-e kutya a mennyben? Nézzük, mit mond a Biblia: A mennyben nem lesz fájdalom, betegség, viszály, halál, sötétség. És lesz öröm, békesség, és ott lesz maga Jézus. S vele, kegyelemből, a benne hívő emberek. Kálvin azt mondta egyszer: „Ha a házőrző kutya nem ugat, akkor nem ér semmit, el kell kergetni. Ha nem szólnék semmit a bajok láttán, rossz szolgája len­nék az Úrnak. Ezért ugatok.” Szeressük mi is a kutyákat, de tegyük helyükre őket. Széli Bulcsú Névtelen levelek Időnként még mindig kapok névte­len leveleket. Ezek között az elmúlt év­ben egy levél volt körlevél jellegű, amely tehát nem személy szerint nekem szólt, hanem írója, vagy írói többeknek megküldték. Erre is, meg a személyesekre is jel­lemzőnek mondható általánosságban, hogy kevésbé gyűlölködők, kevesebb bennük az alantas indulatok kifejezése, a durva személyeskedés, mint az élet más területein készített névtelen leve­lekben. Azért tudok összehasonlítást tenni, mert kaptam, ha nem is gyakran, nem egyházi tisztségemben is névtelen leveleket. Ezek esetében is megfigyel­hető volt a különbség a ,, belülről ", il­letve a „kívülről" érkezett levelek kö­zött. A hangvétel mindig árulkodott. A „belülről" jött azt jelenti, hogy vala­mely intézményrendszerben, appará­tusban valakit vélt vagy valódi sérelem ért, netán gyanakszik egy munkatárs­ra, de nem meri, nem akarja sérelmét, vagy gyanúját nyíltan feltárni, ezért választja a névtelen levél „műfaját”. Ezért is tárgyilagos viszonylag a hang­vétel. Az igazi, a „kívülről" jött névte­len levél nem törődik a tényekkel, nem is igényli azok ismeretét, indulatait fe­jezi ki. Gyűlölete egy-egy emberre vagy csoportra irányul, azokat fenye­geti meg. Valóban a fenyegetés a víz­választó. Legkeservesebb emlékem: szakmai kritikát írtam a korabeli sajtó­ban egy orvosi segítségnek álcázott, egyészségre káros „teljesítményfoko­zó" beavatkozásról. Egy sportágban alkalmazták a módszert. Ezután kap­tam névtelen fenyegető telefonokat. Gyermekeimet baleset fogja érni - sut­togta az arcnélküli telefonáló. Darázs­fészekbe nyúltam, a telefonok persze igazamat is megerősítették, de nem volt benne öröm. Abban inkább, hogy hamarosan abbahagyták az egészséget veszélyeztető eljárást. Az egyházban, szinte kivétel nélkül „belülről" jönnek a névtelen levelek. Akár örülhetnénk is, ha maga a jelen­ség nem lenne végtelenül szomorú. Lám azért, még egy ilyen sunyi, etikát­lan eszköz esetében is megnyilvánul egyfajta egyháziasság, szolidabb a fo­galmazás, kevesebb az indulat, a fe­nyegetés. Hamis vigasztálódás lenne ez. Többek között a hál' Istennek sok­kal nagyobb számú, normális, névvel ellátott, aláírt levelek tükrében. Ezek többsége nem kevésbé kritikus, mint a névtelen levelek tartalma, hiszen a leg­többen valamit kifogásolandó, javítan­dó ügyben vállalják a levélírás terhét. Ha eltekintünk attól - persze ez va­lójában nem lehetséges -, hogy a név­telen levél erkölcsileg eleve nem méltó a figyelemre, tehát mintegy mégis szakmailag közelítünk a kérdéshez, ak­kor értetlenkedünk igazán, miért nem lehetett ezt a levelet aláírni. Miért nem vállalta kritikus véleményét a levél író­ja. Esetleg néhány jelző elhagyásával, felesleges személyeskedések mellőzé­sével, elgondolkodtató kritikát fogal­mazhatott volna meg. Szeretném remélni, mások is úgy látják, hogy nemcsak erkölcsileg elíté­lendők, de valóban anakronisztikusak egyházunkban a névtelen levelek. Aki , résztvett a Zsinaton, vagy akárcsak kö­vette annak munkáját, vagy tagja vala­mely egyházi testületnek, bizottságnak az egyházkormányzás különböző szint­jein, az tudja, tapasztalja, nemcsak el­mondható minden vélemény, hanem el is hangzanak a lényeget illető kérdé­sek, meg is fogalmazódnak az úgy­mond "hivatalos indítványtól eltérő el­képzelések. És ami e megközelítésben a legfontosabb: véleményéért, nézetei­ért senkit hátrány nem érhet, beleértve a tévedés jogát is. És akkor még nem szóltunk az egy­házi bíróságok formálódó rendszeré­ről, melyek létrehozásának éppen az is volt egyik indoka, hogy legyen lehető­ség esetleges önkényes, törvénysértő intézkedések esetén, egyházon belül jogorvoslatot kapni. Már eddig is volt erre precedens. Aki ismeri az egyházi élet legutóbbi konfliktusait, az tudja, hogy szabadság és rend kívánatos egyensúlyában ma inkább a szabadosság, a közösen meg­hozott törvények figyelmen kívül ha­gyása, a lehetőségekkel való visszaélés fenyeget. Azért is természetesen, mert egy több évtizedes diktatúra után külö­nösen érzékenyek vagyunk a,, rendpár- tiságra". További építkezésünk egyik kulcskérdése a józan egyensúly megta­lálása. A megújuló egyházi életet vezérlő program egyik alapeszméje, hogy min­denkit teljesítménye, legkevésbé a ve­zetőkhöz fűződő viszonya minősít. Nem tekintem a névtelen levelek po­zitívumának - annyira idegenkedem a „műfajtól” de kétségtelen, hogy egyes levelekben tetten érthető a csa­lódottság amiatt, hogy a szervilizmus, szebben kifejezve a lojalitás nem nyer­te el a korábban megszokott jutalmát. Vagy egyfajta egyházpolitikai vonulat­hoz való csatlakozás nem segítette po­zícióba a levél íróját. Bevallom azért is utalok ezekre, mert ilymódon is szeret­nék üzenni - nincs más lehetőségem — a levelek íróinak: nincs indokuk a név­telenségre. Sőt, ha hatni és nem bom­lasztani akarnak, ezt arcukat vállalva, nyugodtan megtehetik. Jelen írás első mondatában a „még mindig” kifejezéssel rögtön utalni akartam a névtelen levél-jelenség meghaladott voltára egyházunkban. Jól tudom, hogy az állam, a társada­lom megfelelő szervei, ha el is ítélik, de fel is használják a névtelen levelek in­formációit. Akkor is, ha az esetek több­ségében az állítások hamisnak bizo­nyulnak. Egyház és állam szétválasztá­sa e téren is merőben új helyzetet te­remtett az egyházban. Gondjainkat sa­ját törvényeink szerint kell megolda­nunk, garanciát a végrehajtásra az er­kölcs, a közakarat jelent. Jól tudjuk, amíg van ember, van bűn, lesznek név­telen levelek is. De érdekünk, hogy minden jogos észrevétel, építő szándék morális keretek között érvényesüljön. A levelek mögött arcok legyenek, azo- ké, akikre számítani lehet a munkában, a szolgálatban, beleértve a korrekt bí­rálatot. Frenkl Róbert __________________________J Ha gyományosan december, illetve január, február hónapokban kerül sor a középiskolák negyedik osztályosainak szalagavató ünnepségére. így volt ez a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolában is. A felvételen negyedike­sek egy' csoportja a szalagavató ünnepség után. Talán látszik, mennyire ízlett nekik a Szakály tanár úrtól kapott torta... Fotó: Sebők Ágnes V * \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom