Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-16 / 51. szám
Evangélikus Élet 2001. DECEMBER 16. 5. oldal Gyermekkor a parókián Mező Ferenc „Skót nadrág” című könyvéről „Az író írja a tárcát, de a tárcája írja az ő életét” - az író kettős értelmű megállapítása jellemzi ezt a mozaikokból összeálló kisregényt, mely gyaníthatóan önéletrajzírás-vázlat, de közel áll a film- novellához is. Villámfénynél felvillanó képek, s hozzájuk tartozó történetkék beszélnek egy emberi életről, egy mai ötvenéves férfi küzdelmeiről és megadásairól, legfőképpen pedig emlékeiről, a képekben rögzített, filmszalagként pörgetett múlt jellegzetes pillanatiról. Évek helyett percek, de sokatmondóak; kevés, de találó szó teszi valódi korábrázolássá, és nem utolsósorban lebilincselő olvasmánnyá a könyvet. Mi azonban elsősorban azért foglalkozunk vele, mert lelkészgyermekről van szó, annak tudati fejlődése a mű valódi témája. Ennek a társadalmi csoportnak fél évszázados üldöztetése, vi- askodása a korral, igazából nagyregényt érdemelne, alapos lélekrajzokkal, a belső fejlődések árnyalt ábrázolásával. Ez a könyv éppen ezt készíti elő, hiszen az író nagyregényt tervez.- Éppenséggel nem kellett kazamatába vonulnunk - mondta egykor a Deák tér egyik nagyhírű lelkésze, Kékén András. Akik hallottuk, azoknak a szívében azóta is visszhangzik ez a mondás, a hozzá óhatatlanul társuló gondolattal: Nem lett volna tán könnyebb a kazamatalét?! Vajon a „bársonyos” üldözés, a lassanként szelídülő elnyomatás nem gyöt- relmesebb-e? Amikor minden szó patikamérlegre kerül, minden ismeretlen arc gyanús, és a templomba betérő idegenről nem tudható, megtérő-e vagy megfigyelő? Ilyen szorongó és szorongatott lelki- állapotban éltek a lelkészcsaládok, miközben gyerekek sokaságának évjáratait nevelték föl. A körülmények is hatottak persze a gyerekekre, és ezek a körülmények igen sokfélék lehettek: Voltak jó pedagógusok, hitükkel maguk is rejtőzködők; akadtak jó szándékú igazgatók, olykor egyházügyi előadók is (mennyi Nikodémusz, titkos tanítvány járta Ke- let-Európa útjait!); az erős gyülekezet, a népes család is valóságos élő sövényt jelentett - és volt példa az ellenkezőre is. (Virág Teréz, a nemrég elhunyt kiváló pszichológus kutatta, hogy miként hatottak a XX. sz. különféle üldözései az egykori gyerekekre, de még utódaikra is. Későbbi tanulmányaiban bizonyította, hogy őszinte, nyílt szülők mellett a gyerekek többnyire egészséges lélekkel élték át a megpróbáltatásokat, de ahol a felnőttek titkolóztak, ott sötét árnyak suhantak a függönyök mögött, terjesztve maguk körül a neurózist.) Mező Ferenc regényének hőse - ha nem is titkos árnyak, de csúfolódó osztálytársak között nő föl -, és keresztként hordozza felnőttkorában is a nagyon tisztelt és szeretett apa sorsát. Felserdülvén, apja halála után, menekül. Hová? Vérmérsékletének engedve a szerelembe, és vándorol házasságból házasságba, mindig szörnyűbbe, mert szemét elhomályosítja a szépség, és nem képes teljes embert, társat találni. Szerencséjére az élet delén mégiscsak sikerült „ifjú karok kikötőjébe” (Ady) kormányozni léket kapott hajóját. Mert ebben a viharos életben bizony léket kap a páncélos hajó is, nemcsak a bárka, és kétkedésbe fúl a hit. Még a papfiúé is, pedig ő bízvást tudja, milyen szépen mondta Jacob Bőhme, a misztikus varga-filozófus: ha Isten eltűnne az életünkből, olyanná válna az, mint a csillagtalan téli éjszaka, melyet nem követ napfelkelte. A könyv végére érve remélni merjük, hogy az írót partra veti a tenger dagálya, és még a nyelvre, az írásra vonatkozó pesszimizmusától is megszabadul. A nyelv nem satnyulhat el, hiszen nélküle nincs gondolat, és teremtés sincs; Isten szavával teremtette a világot, amelynek megváltásáért „az Ige testté lett”. Szemethy Imre illusztrációi briliáns rajztudást sejtetnek, de mivel széthullanak, mint az álmok s az emlékek, nehéz megérteni őket. De lehet, hogy az olvasóban van a hiba. (Ulpius-ház Könyvkiadó) Bozóky Éva Szeretet a gyógyításban Mint arról már röviden hírt adtunk, Papp Lajos szívsebész volt a kelenföldi gyülekezet novemberi szeretetvendég- ségének vendége. Az előadásáról készült alábbi írás a Kelenföldi Evangélikus Hírlevél ádventi számában jelent meg. „Engem még arra tanítottak, hogy kemény munkával, sok időt rászánva, tökéletesen fel lehet térképezni a beteg embe- ■ ri testet. Ezután pedig vissza lehet adni az egészséget. A magam részéről hosszú utat 'végigjárva eljutottam odáig, hogy én nem tudom meggyógyítani az embert, csak kezelni tudom őt. Az egészség visszaadásához más is kell, és erre a személyes élményeim alapján jöttem rá. Minderre pedig a betegeim tanítottak meg. Még pályám elején szívműtétet ígértem egy hetvenéves martinásznak, aki egész életét a martinkemence mellett töltötte. A vizsgálati dokumentumait azonban újraolvasva a műtétet megelőző napon úgy kellett döntenem, hogy mégsem vállalható a műtét. Messze túl nagy a kockázata. Ezt a szomorú döntésemet négy másik kollégám megerősítette bennem, és közösen ültünk le a beteggel szemben - mint egy bizottság - hogy közöljük vele a hírt. Mindenki más ilyen helyzetben szomorúan belenyugodott volna a döntésünkbe, megmásíthatatlannak gondolván azt, hiszen úgy tudja a világ, hogy mi, orvosok vagyunk mindenek tudója. De nem így a martinász. Végighallgatta a kimerítő magyarázatunkat, mosolyogva felénk hajolt, és esd mondta: »Doktor úr, műtsön meg, én megígérem, hogy meggyógyulok. Másnap magam sétálok ki az intenzívosztályról.« Azt hittük, valamit nem értett meg, egyre csak erősködtünk, de ő is egyre csak erős- ködött, hogy ő még sosem szegte meg az ígéretét, műtsük csak meg. Rá kellett kérdeznem, hogy honnét tudja, hogy élni fog? »Én Istennel beszélgetésben állok, és tőle tudom, hogy megsegít. Tőle tudom, hogy vállalkozhatok rá.« És természetesen a műtét utáni napon valóban maga sétált ki az intenzívosztályról. Meg akartam szerezni minden megszerezhető tudást, körbeutaztam érte a fél világot, naponta két-három órákat aludtam csak. Mindezt azért, hogy elűzzem a műtőből a halált. De minél többet tudtam, annál jobban tudtam, hogy korlátozott a tudásom. Mert meggyógyulni csak Istennel együtt lehet.” Ezzel a tézissel és történettel kezdte meg előadását az 53 éves szívsebész professzor. Papp Lajos két szívcentrumot is létrehozott, ahol a saját csapata dolgozik a saját „stílusukban”. Ez pedig a szeretet stílusa: a betegben a szenvedő embert látják, a szívműtét előtt állóban az életben bizakodó magányos embert. A beteg szívűeket műtik, és nem csak a gazdagokat. A valóban hálából adott pénzt elfogadják, és szétosztják maguk között, így kap a műtősnővér és az altatóorvos is. De semmilyen kezelést nem kötnek előzetesen pénzhez, bármilyen hihetetlen is. Másfél órán át hallgattuk bizonyságtételét - mert az volt, és minden gondolata újabb gondolatokat indított. Csak néhányat tudunk kiragadni: Beszélt arról, hogy az egészség nem egyenlő a testi bajok hiányával, hiszen mindenkinek van valamilyen baja. A lelki baj megnyomorít, és testi bajjá változik, míg a testi baj ép lélekben elviselhető. Sőt, a lelki bántalmakban szenvedőkre gyógyító hatású a kemény fizikai munkát kísérő fizikai fájdalom... Beszélt arról, hogy Isten úgy gondoskodik rólunk, emberekről, hogy természeti törvényeket adott. Ha az ember ezeket megszegi, a lelke és a teste is megsínyli... Beszélt arról, hogyan ütközött bele az emberi gyarlóságba, mikor utána akart járni, hogy miért van olyan kevés pénz a műtétekre. Megtudta, hogy az amúgy is kevés állami pénzből általában a drágább eszközöket rendelik, amiből, természetesen, csak kevesebb jut. Pedig bűn három műtétre szánt pénzből nem kispórolni egy negyediknek valót is. Ők inkább maguknak spóroltak. Beszélt arról, hogy amikor eltiltották a műtéstől, ötven ember várt rá beteg szívvel. Ebből negyvenet meg tudott győzni, hogy menjenek más orvoshoz, de tíz tovább várt rá. Ők meghaltak. Ezt a terhet kell magával hordania. Beszélt arról, hogy amikor másodszor is eltiltották a műtéstől, megint volt tíz ember, aki rá várt. Azért hagyta abba az evést, mert akkor ugyanannyi esélye van az életre, mint a műtétre váró betegeinek, és a szolidaritáson kívül más utat nem választhatott. Beszélt arról, hogy megváltozott, mert hiába hordta körbe mindenhol az igazság pallosát, mindenki elfordult tőle, senki nem értette őt. Ellenségeit pedig nem tudta legyőzni. Most már tudja, hogy a bennünk lévő rosszat kell legyőzni, nem a másikat. Minden, ami nem szeretet, valakihez hozzáláncol. A gyűlölethez kell valaki, aki ellen irányulhat, a szeretet megszabadít. Beszélt arról, hogy a klinikai lelkigondozás mindenhol nagyon fontos lenne, hiszen a kórház nem egy szeretetteljes hely. A legkiszolgáltatottabbak mégis itt vagyunk. Beszélt arról, hogy míg ő az igazság zászlaját lobogtatta, addig elmulasztott apja lenni két gyermekének. Fia nagyon nehéz helyzetben van, de kihasználatlanul elmúlt az az idő, amikor mellette állhatott volna. Csak imádkozni tud, hogy fia rendbejöjjön. És kérni Isten bocsánatát, amiért gyerekeik nem kapták meg tőlük, amit kellett volna. Beszélt arról, hogy azon orvosok közé tartozik, akik nem végeznének szívátültetést, hiszen sosem lehet biztos, hogy az a test, ahonnét a még dobogó szívet kiveszik, nem élhetne-e még tovább. Évente tízezer ember menthető meg hagyományos szívműtéttel, átültetéssel pedig 40-45. Előadása közben számos verset és imádságot olvasott fel, melyeknek jó részét betegeitől kapta. * A hozzászólók és kérdezők között volt Kőszeghy Piroska gyerekorvos, gyülekezetünk tagja, akit a professzor júniusban mütött meg: „Én csak hitelesíteni szeretném az elhangzottakat. Ott, ahol műtötték, valóban ezt a szeretetet próbálja mindenki megélni. Köszönöm.”-iszA Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség (1038 Budapest, Mező u. 12.) 2001. december 16-án, vasárnap ismét megtartja az „összegyülekezés napját”, melyen a közelmúltban doktorrá avatott Takácsné Kovácsházi Zelmát, sokunk mesterét és barátját köszöntjük, aki a délelőtt 10 órakor kezdődő istentiszteleten igét hirdet (a liturgikus és zenei szolgálatban Finta Gergely és a teológus énekkar működik közre), majd a közös ebéd után, délután 2 órától előadást tart a híres amerikai regényíró-rabbi, Chaim Potok művei nyomán, „ Visszanyerhetjük-e az emberiségbe vetett hitünket?” címmel. A vecsemyén délután 4 órakor Fülöp Attila szolgál. Találkozásnak szánjuk ezt a vasárnapot kultusz és kultúra, zsidóság és keresztények, s mindenekelőtt gyülekezetünk közeli és távoli tagjai és barátai között. ELŐADÁSOK: december 16., délután 4 órakor, december 15., este 7 órakor Jegyárusítás minden nap a 250-5338 telefonon, továbbá hétfő, szerda, péntek délután 14-18 óra között a Duna Palota portáján (317-2790) Helyárak: 1200, 900, 700 Ft A Verdi Rekviemje A rekviem ökumenikus műfaj. Mindnyájan a halál árnyékában élünk, és karácsony táján látogatjuk szeretteink sírját. A zeneszerzők sem mentesültek a halál problémájától. A téma legtöbbjüket megihlette. Mozartból a legszebb zenét hozta ki a halálfélelem, nála sírnak a hangszerek és az énekesek. Verdi olaszos hévvel üvölt bele a világba, ahol nem élhetünk addig, amíg szeretnénk. Mivel „nem tudjuk sem a napot, sem az órát”, „ma neked és holnap nekem” kell elmennem, érted és értem szól a lélekharang. Most éppen Csenki Ágnesen, a Rádió Énekkarának egyik tagján volt a sor, aki közlekedési balesetben vesztette életét. 2001. november 28-án érte szólt Verdi Rekvieme, Vásáry Tamás vezényletével. Ez a megható körülmény hozta ki a szép hangzást az ének- és zenekarból. A mű romantikus, patetikus, nagyszabású, víziószerű. Liszt és Rossini hasonló zenéjével rokon. Mintha a zenészek távol tudnák tartani a dörgéssel, ami Bach Passiójának öröksége. Az utolsó tételt a szóló és duett recitativókat kadenciákkal komponálta meg Verdi először, ami szinte önálló műnek is megteszi. Évfordulókkor szokták előadni. A zeneszerző Rossini halálának centenáriumára szánta. Felszólította pályatársait, hogy ki-ki komponáljon hozzá egy-egy tételt, alkossanak egy közös rekviemet. Mivel ez nem jött össze, Verdi komponált egy egészet. Mint minden rekviem esetében, még a dies irae gregorián korái szekvenciának feldolgozását érdemes külön megemlíteni. Verdinél is félelmetes osztinátóval dübörög a sors, felfokozottabban, mint Beethovennél. Ez a hangokkal kifejezett vízió Lisztre emlékeztet,- hol nagy hangon üvöltve, hol lágyan, csendesen, kedvesen. A „Confutatis” kezdetű basszusária megrázó, a „lacrymosa” a szférák zenéjét és az angyalok karát szólaltatja meg. A rekviem ezúttal is segített elmélyedni, katartikus élményt nyújtva lelkileg, érzelmileg megtisztulni. Dobler Magda TUDÁST ŐRZŐ HALÁSZOK Kunkovács László új fotóalbumáról Ady verse jut eszembe a háborúból jött férfiról, akinek térdig elkopott a lába. Kunkovács László is ilyen ember csak ő - hál’ Istennek - az országjárásban, a világbarangolásban „használódott” el. Három évtizede azon munkálkodik, hogy Magyarországon meghonosítsa a vizuális antropológiát. Teszi ezt egyedül, utazásra sem elég pénzből, szabadfoglalkozású újságíróként és fotóművészként, hiszen kutatási módszere nálunk még nem intézményesült. Nem „holttárgyakat” gyűjt, ahogy ő mondja, hanem élethelyzeteket örökít meg, összefüggéseket keres. Minden veszendőt számba vesz, a legrégebbi kultúrák üzeneteit, a sziklarajzokat, lefényképezi az eurázsiai sztyeppeövezetben és a tajgában élő kis közösségek életét. Tizennyolc népnél járt eddig hosszabb gyűjtőúton. Kunkovács László igazi kincskereső, őrző ember. Igyekszik megtalálni a magyar kultúra pontos helyét a világ kivételes értékei között. Hála a Kós Károly Alapítványnak, ebből a gazdag életműből az elmúlt évben megjelent az Ősépítmények című kötete, népi építészetünk archaikus rétegét bemutató remek fotóalbuma, most pedig a Balassi Kiadó áldozatvállalásában, gyönyörű kivitelben a „Kece, milling, marázsa”. A cím lehetne egy vidám gyermekkönyv is, de a hagyományos halászat eszközeire utal, természetes vizeinken élők mindennapjait mutatja be. Kunkovács nemcsak éles szemű megfigyelő, de jó tollú íróember is. Öröm olvasni eligazító mondatait, ahogy kezdi húsz év anyagát (halfogás puszta kézzel) és befejezi (pihen a bárka a friss zsákmánnyal). Derengő hajnalt mutatnak a képek, évszakok változásait, a mindig dolgos kezeket, új és új formákat, mert küzdelem is ez, ravaszság, hogy becsapja az ember a halat, becsalja hálójába. A Tiszán, a Dunán, a szigetközi halásztanyák közelében vagy a holtágak csendjében, hogy végül szerzőnk, Kunkovács László is megpihenjen közöttük. A vízen járók közelében, akik talán nagy titkokat ismernek, kevés beszédűek, zárkózottak, s csak az igaz embernek, az őrzőknek törnek kenyerükből. (Kunkovács László: Kece, milling, marázsa. Balassi Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 2900 Ft) Fenyvesi Félix Lajos * V \
