Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-02 / 49. szám
Bottá Dénes felvételei Evang élikus Élet 2001. DECEMBER 2. 3. oldal Munka az egész egyház érdekében (Folytatás az 1. oldalról.) Ismert az oktatási intézmények sorában történt gyarapodás is, ebben a tanévben két új iskolát nyitottunk meg. Ajövő- ben a kollégiumi fejlesztésre kell koncentrálni. Felhívta a Közgyűlést, hogy tagjai tartsák fontosnak és tartsák „ébren” egyházunk segítő részvételét a most induló .,népegészségügyi programban". Jelentését e szavakkal zárta: „Fontos az egészséges pluralizmus mellett a megfelelő belső egyházi konszenzus, mert egy sok gonddal küszködő, előítéletektől terhes, megosztott társadalomban élünk, melyben sajnálatosan felerősödik olykor a gyűlöletbeszéd, a kirekesztés. Mindez túlpolitizált társadalmi közegben, aktuálisan egy politikai választás előtt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hit vertikális volta, az Isten-ember kapcsolatot meghatározó jelentősége megfér többféle politikai gondolkodással. Ez a keresztyén ember szabadságához tartozik. Amivel nem fér össze a gyűlölet, a szélsőséges gondolkodás,- jelentkezzék bár egyházi mezben. Úgy vélem Szebik Imre püspök úr jól reagált a hozzá is intézett levélre, amelyben keresztyén értelmiségiek az egyházak felelősségét vetették fel a nemkívánatos társadalmi jelenségek elutasításában. Püspök úr kifejtette, hogy egyházunk nem ad teret rasszista nézeteknek. Másokkal együtt magam is úgy vélem, hogy nem ez a követendő út, nincs olyan kötelezettségünk, hogy reagáljunk a társadalmunkban megjelenő minden negatív jelenségre, eseményre. De, egyrészt egyházon belül kell érzékenyen őrködnünk a tisztességen, a tisztaságon, az előítélet és gyűlöletmentességen, másrészt egyházi emberekként megnyilvánulásainkban — társadalomban, sajtóban püspököknek, presbitereknek, felügyelőknek tenniük kell a gyűlölet ellen, a szeretet, a megbékélés érdekében. Nem zárom ki a megfelelő hangú és tartalmú egyházi nyilatkozatok, állásfoglalások lehetőségét, fontosságát sem, de ezeknek - nézetem szerint - nem reaktívaknak, hanem önállóknak, konstruktívaknak kell lenniük. ” A felügyelői jelentés az Egyházi Bíróságok és a Zsinat munkájának, valamint a napokban Révfülöpön lezajlott felügyelői országos konferenciájának az értékelésével zárult. A hozzászólások a jelentések egyes pontjait kiemelték, vagy azok alapján tettek javaslatokat. Kiemelték az egyházunk önfenntartására irányuló igyekezetei. A jövőben gyakrabban kellene fórumokat tartani, melyeken széles körben lehetne az életünket érintő, mozgató fontos témákat megvitatni, ütköztetni. A teológiai tárgyú témákról esetleg a Hittudományi Egyetemen lehetne tartani fórumokat, de amikor például a nép- számlálás adatai nyilvánosságra kerülnek majd, azokat is meg kell vitatni. Fel kell mérni helyzetünket, nyilvánvalóvá kell tenni, hogy hol és hányán vagyunk? Az ezután következő időben is megáll az a hármas alapvetés, mely az ige- Szentirás prioritását, a reformáció örökségének hűséges őrzését, és a szembenállás, ellenségeskedés helyett az ökumené fontosságát és útját jelenti. A Közgyűlés a későbbiekben rátért a tárgysorozatában szereplő szabályrendeletek tárgyalására. Ezek sorában némi módosítással fogadta el az Országos Egyházi Irodáról, az Országos Egyház bizottságainak működéséről és a közoktatási intézmények szakmai és gazdasági felügyeletének rendjéről szóló szabály- rendelet tervezeteket, amelyeket hatályba is léptetett. Az Északi Egyházkerület javaslatára elfogadta azt a felterjesztést, amely javasolja a Zsinatnak, hogy a kerületi közgyűlések hivatalos tagjai sorába vegyék fel a kerületi missziói lelkészeket. A két ülésnap komoly odafigyelést, erőfeszítést, munkát kívánt meg a testületek tagjaitól, amelynek igyekeztek is megfelelni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az országos vezető testületeknek a jövőben is bőven lesz feladata egyházunk irányításában, rendezésében. (Az ülések jelentéseit, határozatait a közeljövőben megjelenő Evangélikus Közlönyben lehet olvasni.) Tóth-Szöllős Mihály Kivonat az Országos Közgyűlés határozataiból Az Országos Közgyűlés elrendeli az Országos Egyházi Iroda lelkészi és nem lelkészi tisztségviselőinek és alkalmazottainak 2002. évre vonatkozó 10%-os illetményemelését, és kéri az egyházmegyéket és gyülekezeteket, hogy alkalmazottai fizetését is lehetőségük szerint 10%-kal emeljék meg. A közszolgálati intézményekben dolgozók béremelését a vonatkozó állami rendelkezések határozzák meg. * Az Országos Közgyűlés sajnálattal állapítja meg, hogy a gyülekezetek teljes bevételében - országos átlagban - az egyházfenntartói járulék alig több mint 10%-ot tesz ki. A perselypénzt és adományokat is figyelembe véve pedig még mindig kevesebb, mint 30%-ot ér el a híveinktől származó rész, arról nem is szólva, hogy az országos egyház kiadásait szinte teljes egészében más forrásból kell fedezni. Ezért az Országos Közgyűlés felkéri gyülekezeteink tagjait, hogy jövedelmüknek minimálisan 1%-ával járuljanak hozzá gyülekezetük bevételéhez. A 2002. évi minimális bért alapul véve, ez azt jelenti, hogy aktív dolgozóknál legalább évi 6000 Ft (azaz havi 500 Ft), nyugdíjasoknál legalább évi 3000 Ft (azaz havi 250 Ft) legyen a hozzájárulás. Az út, az igazság, az élet Örökélet vasárnapján a Gödöllői Evangélikus Templomban családi, gyülekezeti, baráti körben D. Szebik Imre elnök-püspök lelkésszé avatta Csiernik Jánost. Erre az alkalomra Jánoson kívül igen sokan és sokáig vártak - család, tanárok, barátok s az avatással közösen zártak le és nyitottak meg az ifjú lelkész életében egy- egy szakaszt. Az út Csiernik János gyökerei Békéscsabára és a Pest megyei Püspökhatvanba nyúlnak vissza. A múlt mai napig éltetője, táplálója, a példaértékű ősök hite be- léivódott - akárcsak szüleié. Biztos háttér volt ez ahhoz, hogy teológiai tanulmányokat folytasson, s egy olyan pályát válasszon, mely mindennapi köszönet a Teremtőnek és szeretteinek. Az igazság A tanulóévek ho*zúra nyúltak. Közeledve a cél felé, már érződött: nem elég megtanulni a leckét, meg is kell érni - szellemileg és lelkileg is - a szolgálatra. És János sokszor mérlegre állította magát, hogy vajon megfelel-e Urának, milyennek találtatik? Aztán az élet is sokszor mérlegre állította, vagy mérlegelés elé. Már nem a cél volt a lényeg, hanem az oda vezető út és annak minősége. A feladat, a szolgálat, amit vállalni akart, teljes bizonyosságot kívánt tőle. Kívülállóként s talán szolgálóként is sokakban felvetődik a kérdés: miért lesz egy végzett teológusból pályaelhagyó. Minek tanult? Ennyire gyenge a hite? Megingott útközben? János élő példa e kérdés megválaszolására, hiszen túl többszöri halasztáson döntött - éretten. Ma már tudja: lesz ereje teljesíteni az avatás- koj elhangzó missziói parancsolatot, lesz ereje kérni e munkához az erőt. Nem hagyta el a pályát, sőt! Bár a célba érés ideje kicsit kitolódott, megerősödve lépett a szolgálat útjára. Megtapasztalta, hogy a tanulóévek és a munkásévek között valóban nem szakadék tátong, hanem híd, s ezen már elindult. Megtanult segítséget kérni és megtanult segítséget elfogadni. Lépteit támogatva mellette áll Isten. Az élet December 2-án, Ádvent 1. vasárnapján már mint kihelyezett lelkész, a Nóg- rád megyei Béren kezdi szolgálatát. Indítása az életre, a hétköznapokra most kezdődött igazán. De áldással kezdődött. D. Szebik Imre elnök-püspök, dr. Cserháti Sándor az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezetője és a gödöllői gyülekezet volt lelkésze, Blázy Árpád indították őt útnak több megjelent lelkésztársukkal együtt. Kötelezettségekkel járó életre, felelősségteljes munkára szólították és arra, ne feledje az egyház két kincsét: a bűnbocsánatot és az örökéletet. S azt sem, hogy ha Isten szeretetéről beszél, akkor e kettőről szóljon. Ne feledje, hogy súlya van kimondott szavainak, véghezvitt cselekedeteinek, életének. Felelőssége, hogy a reá bízott nyáj jó pásztora legyen, hogy megmutassa: nem valamiben vagy valakiben, hanem konkrétan az élő Jézus Krisztusban, Istenben kell, hogy legyen a nyáj bizodalma. Ezt a bizalmi köteléket, kapcsolatot az ő segítségével tudja „kiépíteni” nyája, ő az, aki erősíteni, táplálni tudja az élő hitet a helyes prédikálással, tanítással, intéssel, mely korántsem pellengérre állítás, hanem a nyáj szeretetteljes terelgetése. Bokor Tamás kántori szolgálata még ünnepibbé tette az avatást, és a Szabó András lelkész segítsége mellett útnak induló Csiernik Jánost az a mondat ismét csak megerősítette cselekedetében, amit az egyik, jelenlévő lelkésztárs mondott neki: - János, sokan vannak melletted, mögötted, akikre számíthatsz! Nem csak örökélet vasárnapján. Györky Varga Mária Miből él a lelkész, ha „vidéki”? Húsz, harminc évvel ezelőtt ha nem volt pap a faluban, annak elsődleges okát abban lehetett keresni, hogy hiába kértek, nem jutott. Annak idején kevesen jelentkeztek a Teológiára. Mára újra eljutottunk oda, hogy frissen végzett lelkészek és lelkésznők gyakran hiába keresnek gyülekezetei. Elsősorban nem azért, mert túl sok lenne a teológiákról kikerülő egyházi személy, hanem azért, mert gyülekezeteink „ lelkész-eltartó képessége ” bizony igen meggyengült, különösen a periférián élő kicsi falvakban. Pedig itt is nagyon nagy szükség lenne lelkipásztorra. Vidéken gyakran az utolsó helyben lakó értelmiségi a lelkész vagy lelkésznő, akinek jelenléte nem egyszerűen az egyházi „szolgáltatások" biztosítását jelenti, hanem azt a lelki, szellemi hivatásszerű jelenlétet, mely nélkül előbb-utóbb elsorvad a közösség. Valamikor a kántorok, tanítók és természetesen a lelkészek megélhetésének is elsősorban a javadalmi föld volt a forrása. Ezek az idők elmúltak, és állami kárpótlással sem hozhatók vissza. De az állam nem csak a kommunista rendszer jogfosztó intézkedései miatt (valamiféle rossz lelkiismeretből) támogathatja anyagilag az egyházat. A magyar kormány alapvető állami érdeknek tekinti, hogy az egyház tevékenysége, mely túlnő saját híveinek körén, és pozitív hatással van tágabb közegére is, ne lehetetlenüljön el az országnak éppen olyan vidékein, ahol az egyház a közösség utolsó menedéke. Ha az orvost, aki hajlandó vidékre menni, az állam vagy az önkormányzat ezért jövedelempótló támogatásokba részesíti, akkor miért éppen a lelkész maradna ki ebből? Bár a támogatás természetes személynek, a „szolgának” szól, mégis kötve van a helyhez, a faluhoz, ahol a szolgálatra szükség van. Az így „ befektetett ” tőke nem fogja elhagyni az országot, hanem helyben marad. Első pillantásra alig különbözik ez a juttatás a rossz emlékű „kongruától", melyet éppen az államosított földekre hivatkozva kaptak a lelkészek a kommunista időkben. A különbség mégis nyilvánvaló. Most nem az állam fosztogat, majd osztogat, hanem a kormányzat igyekszik olyan helyzetbe hozni a közegyházat, hogy papjainak anyagi segítséget tudjon adni. Azért a közegyház kapja a pénzt, hogy még véletlenül se érezhesse senki, ő az állam eltartottja. Semmi új nem történik. 1990 óta minden évben milliárdos nagyságrendben állnak az egyházak rendelkezésére állami pénzeszközök, melyeket kizárólag ingatlanok felújítására és újak építésére lehet fordítani. Ezeket az egyházak egymás között megegyezéssel osztják fel egy általuk meghatározott rendszerben, az evangélikus egyházra eső részt pedig a kerületek adják tovább a gyülekezeteknek. A kormány sem abba nem szól bele, hogy milyenek legyenek a felekezeti arányok, sem abba, hogy kik tartozzanak a kedvezményezettek körébe. Most hasonló megoldással a „címkézett" pénz nem beruházásokra érkezik, hanem jövedelempótló támogatásra. Az evangélikus egyház vonatkozásában nem egészen 50 millió forintról van szó. Miután ez az összeg adómentes, ezért körülbelül 130 vidéki lelkész fizetésének havi 20-30 ezer forintos kiegészítésére lesz elegendő. Az állam nem szól bele az elosztásba (hiszen pl. a katolikus egyház esetében más szempontokat kellene figyelembe venni), de azt a törvény előírásainak megfelelően ellenőrizni fogja, hogy a pénzt valóban csak az ötezer lakosnál kisebb településeken szolgáló egyházi személyek kaphassák meg. A tárgyalások során éppen az evangélikus egyház vezetői vetették fel, hogy az így felszabaduló összegeket, melyeket eddig a megye vagy a kerület vidéki segélyezésre fordított (Szolidaritási Alap), ezután az egyéb helyen és beosztásban dolgozó kisjövedelmű egyházi szolgák támogatására fogják fordítani. Szükség lesz arra is, hogy a presbitériumok nyilvánítsák ki: a lelkész eltartása továbbra is a gyülekezet feladata, és ez a kiegészítő támogatás nem jelenthet felmentést e felelősség alól. Az összeget a kormány megállapodásban biztosítja, tehát nem szolgáltatja ki évenkénti „alkudozásnak”, és garantálja, hogy követni fogja az inflációt. A megállapodást négy év után felül lehet vizsgálni, és a tapasztalatoknak megfelelően átalakítani. Hasonló megállapodásokra lesz szükség a lelkészek és lelkészözvegyek nyugdíjával kapcsolatban is, majd később a kórházi lelkigondozók fizetésének tekintetében is. A kis falvakban élő lelkészcsaládok megélhetése nem az egyetlen megoldásra váró szükséghelyzet Magyarországon. A kormány segítsége itt sem fog teljes megoldást hozni. De a lefojtottság évei után mégis jelzések ezek a megállapodások. Valakik észrevették a csöndben szolgálók gondjait is, nemcsak azokét, akik hangosan tudják érdekeiket érvényesíteni. A közegyházi érdeklődés középpontjában szintén nem a vidéki egyház gondjai álltak az elmúlt évtizedben. Nagy építkezéseink vannak, és remélhetőleg lesznek még a jövőben is. A semmiből Isten segítségével egyházi iskolarendszert teremtettünk. Ezek anyagi jövőjét mára szintén szerződések biztosítják. Talán eljött az idő, hogy számtalan feszítő gondunk, „ édes terheink ” mellett számot vessünk egyházon belül is azzal, miből élnek gyülekezeteink szolgái, milyen jövő vár a magyar vidékre egyházi tekintetben az elkövetkező évtizedekben. Van ez is olyan fontos, mint az egyházpolitikai vagy politikai színpadon megcélzott jelenlét. Erőinket megfelelően beosztani, meghatározni egyházunk elsődleges missziói és másodlagos szervezeti céljait, észrevenni a hiányokat és a hiányt szenvedőket, régi igazságtalanságokat orvosolni, újakat nem hagyni előállni, - egy ilyen közösségi számvetésnek tíz év lélegzetelállító változásai után talán eljött az ideje. A kormány vidéket támogató egyházi programja ennek a számvetésnek nem lehet sem akadálya, sem helyettesítője. Mint ahogyan a legjobb egyházpolitika sem pótolja az egyháznak, mint élő közösségnek a készségét a szüntelen tisztulásra, megújulásra, és nem határozhatja meg az egyház Ura helyet Isten népe küldetésének tartalmát sem. Balog Zoltán, a miniszterelnök főtanácsadója, református lelkész TÚRMEZEI ERZSÉBET SÍREMLÉKÉNEK AVATÁSA Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján a csömöri temetőben felavatták a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület tavaly elhunyt főnökasszonyának síremlékét. Lelkigondozói és költői munkásságát rá emlékező igehirdetéssel, énekkel és imádsággal köszönték meg az egybegyűlt hittestvérek. Fotó: Fabiny Tiborné k
