Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-07-08 / 28. szám

6. oldal 2001. JÚLIUS 8.

Evangélikus Élet

ERETTE NYILVÁNÍTVA

Egy érettségi elnök naplójából | E—. Wt

Igazgatói beszéd a Sylvester János Protestáns Gimnázium évzáróján

2001. június 22.

Az idén az a megtiszteltetés ért, hogy három gimnáziumban is érettségi elnök lehettem. Líceumi levelezős osztályom érettségijével és a 10-11-esek számítástechnika-vizsgájával egyetemben ez hat vizsga volt másfél hét leforgása alatt, amelyen részt vettem. Azt hiszem, sok olyan élmény ért, melyet érdemes megosztanom másokkal is.

Június 11-12-én a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium 12A osztályába kaptam meghívást (az érettségi elnököket a regionális oktatási irodák küldik ki). Érdekes szituáció: evangélikus érettségi elnök - katolikusoknál. (Azt hiszem ők is és én is azt kerestük e két napban, amely öszszeköt bennünket.) Az igazgató - Csóka Gáspár atya - nagy szeretettel és barátsággal fogadott, de az atyák mindegyike érdeklődéssel, személyes ismeretségek felidézésével közeledett. Amúgy Csóka igazgató úr egyben az érettségiző osztály osztályfőnöke. Tanítványai előtt még az esti órákban nyitva áll irodája, és néhány diákja gyakran él is ezzel a lehetőséggel, hiszen a kollégium is az épületben van. A gimnazisták egyébiránt nagyon fegyelmezettek, az intemátust végigjárva mindenütt hangos „laudeturral” köszöntek.

Az érettségi tantárgyak közül a hittant emelném ki. A tételsorban ugyanis a reformációra vonatkozó kérdés is szerepel, és „választója” igen nagy tájékozottságról tett tanúbizonyságot a témában. Kedden egy felelet erejéig a pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik is berobog, és érdeklődve kérdezi tőlem, mi újság alma materében, a Líceumban. A zárásnál a fiúk egy Jedlikről szóló könyvvel kedveskednek. Értékes ajándék ez egy fizikatanárnak. (Jedlik Ányos egyébként a bencés gimnázium tanára volt.)

Egy nap kihagyás, és kezdődött az érettségi a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Szakközépiskola 12/1V. B egészségügyi osztályában. Boór Katalin igazgatónő fogad nagyon kedvesen, az osztályt Belényessy Viktória osztályfonöknő nyugtatgatja. A nyitás után kétfelé válva, az osztály másik fele a szakmai vizsgát kezdi meg.

A felelések színvonalával a szaktanárok is, én is elégedett vagyok. Ha néha kicsit le is „blokkolt” valaki, Sámson Klára magyar tanár vagy Czibur Lászlóné Gyöngyi történelem tanár - egy-egy ügyes kérdéssel - elindította a gondolatsort... Hárman mind a szakmai, mind közismereti tárgyakból kitűnők lettek. Tamási Judit tárgyi tudása történelemből egyszerűen lenyűgözött. A Czuczorban sem hallottam jobbat, pedig az egészségügyisek kevesebb órában tanulhatták a történelmet. A tanárok nagyon odafigyeltek tanítványaikra, az osztályfőnök féltő gondoskodása is érzékelhető volt. De az osztály is jelesre vizsgázott magaviseletből: a bizonyítványok kiosztása után mindenki odament minden tanárhoz és az elnökhöz (hozzám), hogy köszönetét mondjon. Este a banketten pedig minden tanárt nagy „asztaldörömbölés” fogadott, mintha csak az egyetemen lennénk. Szakmai las' náruk, az evangélikus kardiológus doktornő is ecsetelte, hogy milyen örömmel tanított náluk.

Egy hétvége után számítógép-kezelői vizsga a líceumban: június 18. hétfő. Itt harmincketten izgultak, hogy a már elmúlt hónapban sikeresen megírt írásbeli után, szóban, illetőleg gyakorlatban is számot adjanak tudásukról. „Ide mindig örömmel jövök vizsgáztatni”- mondta a nálunk elnöklő Kelemen András. Tanítványaink most sem hoztak ránk szégyent, nagyon sok a kitűnő, hármas vagy ennél rosszabb csak elvétve. Külön dicséretet Giczi Imre és Szabadkai Márk 10.-es tanítványaink kaptak.

Délután azután elkezdődött az érettségije a Líceum 12/IV/G levelező osztályának, vagyis annak az osztálynak, amelynek osztályfőnöke voltam. Az elnök Székely János, a győri bencések irodalomtanára. „A győri bencés katolikus iskolából jövök, de evangélikus vagyok” - vallotta meg.

Micsoda véletlenek! Véletlenek?... Tanítványaim szerencsére talpraesetten feleltek. Sokkal kevesebb órában - munka mellett - tanultak, de a követelmény nem kisebb, mint a nappalin. Horváth

Nikolett felelete pedig bármelyik „elit- gimnáziumban” elhangozhatott volna.

Kedden épp csak megvárhattam a záróértekezlet végét, és már vonatra is kellett szállnom, hogy Bonyhádra érjek, ahol 20-21 -én a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium 12./C osztálya érettségizett.

Este nyolckor a buszpályaudvaron várt az osztályfőnök, Magyariné Medve Alexandra valamint - elnöknek szánt csodaszép virágcsokorral a kézben - az érettségiző osztály két diákja, Bernhardt János és Kolozsvári Georgina, aki mellesleg majdnem 100%-os írásbelit írt fizikából. Nyugtatom őket, hogy ne izguljanak. Másnap is „megnyugtatással” üdvözlöm az osztályt, Lampérth Gyula líceumigazgató szavait idézve: „Az izgu- lást adják át tanáraiknak. Önök csak a feleléssel törődjenek!”

Feleltek is szépen, de így is vártam tőlük is, hiszen előzőleg sok szép írásbeli munkát sikerült olvasnom tőlük. (A magyar dolgozatoknak több mint harmada, a matematika írásbeliknek több mint fele volt jeles.) A hangulat oldott, a kérdező tanárokból árad a szeretet, az osztályfőnök egy-egy pohár üdítőt hoz a készülőknek (persze a vizsgáztatók sem maradtak ki a figyelmességéből)... A felelők is kinyíltak! Sokukon látszott, hogy felelet közben nyugszanak meg. Azt hiszem, ez a legfontosabb, az eredményhez ez is nagyon szükséges.

Szerda délután Ónodi Szabolcs igazgató úrral beszélgettem. Szavaiból sugárzik az ember-, a gyermekszeretet. Azt hiszem, ettől igazán eredményes az iskola, ezért jönnek még Paksról, Szekszárd- ról is. Természetesen a gondozott, felújított épület, no meg a szép környezet is vonzó. A gimnázium és a kollégium csodálatos parkban helyezkedik el, de legalább ennyire szembeötlő a harmonikus tanár-diák viszony. Estére nemcsak én kapok vacsorameghívást az igazgatótól, de otthonában alkalmam nyílik találkozni és beszélgetni az intézmény informatikusaival, Wiandt Péterrel, ill. Hohl Árpáddal és feleségével, Évával is. (Csütörtök estére pedig az érettségizők osztályfőnökének családjához voltam hivatalos, ahol Tolna megyéről, Bonyhádról is bővíthettem ismereteimet.)

Csütörtök, az utolsó vizsganap. Egy ismerőssel, az osztály biológia- és kémiafakultációs tanárával, Hilbertné Szemenkei Margittal üdvözöljük egymást. (Két évvel ezelőtt ő volt az osztályom érettségi-elnöke.)

Zajlik a vizsga. Talabos Éva felelete után történelemtanára - Ficsor Tamás - boldogan szalad a büfébe. Mintha ő nyert volna meg egy versenyt, annyira örült!

Egy óra után véget is ért az érettségi. Az eredmény: hat kitűnő, sok jeles. A legeredményesebb talán Talabos Éva és Pogátsa Attila, a fiú fizika OKTV döntős is volt. Néhányan még a vártnál is jobban teljesítettek, meglepetést okozva tanáraiknak. A bizonyítványosztás után koccintás egy kis pohár pezsgővel, önfeledten beszélget tanár és diák. Ismét csak a kölcsönös szeretet nyilvánul meg. Jó itt tanárnak és jó itt diáknak lenni!

Azután péntek hajnalban megint az osztályfőnök és Bernhardt János búcsúztat, pedig mennyit győzködtem őket, hogy magam is letalálok, ne keljenek ilyen korán. Elindul a busz, lezárva ezt a másfél sűrű, de szép hetet. A hegyoldal a soproni Bécsi-dombra emlékeztet. Persze az egyik feleletből Bonyhád történetét megismerve, más hasonlóságot is felfedezek. Mindkét városban a német lakosság játszott fontos szerepet.

Elhagyva a várost, elmerengek a történteken. Nagyon sokat lehetett tanulni e két hétben, a három iskolában. Azt hiszem, a cserediákság mellett a katedracserét is érdemes volna rendszeresíteni! Úgy vélem, ha lehettek és voltak is nehezebb időszakok, de egyházi iskoláink ebben a tíz évben mégiscsak jó irányban haladtak! És ez leginkább azért lehetséges, mert az iskolák központjában a szeretet, az ember áll. És persze nem feledhetjük el az év igéjét, melyre „rátaláltam” amikor a köszöntésemhez igét kerestem: „Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve. ” (Kol 2,3)

Babies Csaba, líceumi tanár

Kedves diákok, kedves szülők, tanárok, munkatársaink! Szeretettel köszöntök mindenkit, s különös szeretettel a kárpátaljai Viskről jött gyerekeket, akik most néhány napig a mi diákjaink családjainál szállnak meg.

Idei, negyedik évünkben megint átéltünk egy eseményt, amely induló iskolánk életében az első volt a maga nemében: először bocsátottunk ki érettségiző évfolyamot. Azt hiszem, hogy - legalábbis a tanév vége felé - mindnyájan éreztétek (nem csak az érettségizők), hogy ennek tétje van az iskola számára. Ha szóbakerült, az első kérdés persze mindig az volt; na, és mi a végeredmény?

Mindenki az eredményt, sőt végeredményt kérdezi, és a kérdésre én magam is rögtön, reflexszerűen számokat akarok mondani: osztályzatokat, átlagot, a kitűnőek vagy a bukottak számát, százalékos arányt, pontszámokat, stb...

(Zárójelben: Ha már évzáró, s ha már mindenki erre kíváncsi, essünk túl rajta, és mondjuk ki, hogy az eredmény - a számszerű - igazán jó: a tantárgyi átlag 3,97, jobb, mint az év végi eredmények átlaga; egy diák kitünően érett, többen jelesen; s noha az osztályból egy gyerek nem mehetett érettségire elégtelen év végi jegy miatt, viszont az érettségin senki nem bukott meg. Nagy öröm tehát számunkra, hogy a tizenkettedikesek most hozták ki a legtöbbet magukból, amikor erre a legnagyobb szükségük volt; s az, hogy erre képesek, ez az ő jövőjük szempontjából is nagyon bíztató. Zárójel bezárva.)

Én azonban most ennek kapcsán arra szeretnélek kérni benneteket, gondolkozzunk el azon, vajon mit érdemes eredménynek nevezni. Mi az, hogy eredmény, és hogyan mérhető? Csak az az eredmény, ami mérhető? S ha van mérhető és nem mérhető eredmény, mondhatjuk-e, hogy az egyik fontosabb a másiknál? Mi az, hogy végeredmény, és mikor beszélhetünk egyáltalán végeredményről?

Több mint húsz éve - még az elmúlt kommunista rendszerben - egy számomra fontos történeti személyről állította azt egy primitíven fölényes, ellenséges, nyegle újságcikk, hogy az illető (mivel politikai elképzeléseit nem sikerült megvalósítania) bukott politikus, mert „apolitikában csak a végeredmény számít". Akkor arra gondoltam: vajon Petőfi politikai működésének mi a végeredménye? És kinek, mikor van joga ezt megállapítani? A március 15-i forradalom, amely győzött, az a végeredmény? A '48-49-es szabadságharc, amely elbukott? Az, hogy később szinte minden elnyomás-ellenes mozgalomnak március 15-e volt az erőforrása? Az a végeredmény, hogy március 15-öt a mai napig egyetlen politikai hatalomnak sem sikerült kisajátítania? Vagy az, hogy ilyenkor ünnepélyek vannak, és az egyik jól sikerül, a másik meg nem? Vagy az a végeredmény, ami mondjuk majd 2012-ben fog történni március 15-én? Mert valamilyen módon mindegyikben benne van Petőfi.

De a ti saját életetek történetében is fel lehet tenni a kérdést: mi a ti iskolába- járásotok eredménye vagy végeredmé-'

nye? Az osztályzat, amelyet a feleletre kaptok? Vagy a jegy, amely az év végén a bizonyítványba kerül? Az érettségi? Vagy az a tudás, ami a fejetekben megmarad? Vagy az a munka, amit ennek a tudásnak a birtokában elvégeztek, az a mű, amelyet megalkottok? Vagy azok az emlékek, amelyeket később örömmel vagy keserűen felidéztek? Én nem akarok most semmiféle definíciót mondani, inkább azt szeretném, hogy gondolkozzatok el - Ti mit tartotok eredménynek.

Abban persze könnyű lesz megegyezni, hogy az igazi eredmény mindig inkább minőség, mint mennyiség; de amikor értékelni kell, megítélni az eredményt, akkor muszáj mérni és összehasonlítani akkor is, ha a minőséget nem könnyű számszerűsíteni.

Harminc évvel ezelőtt, amikor Magyarországon mindent a kommunista ideológia szempontjából kellett megítélni, és ennek következtében minden eredmény és teljesítmény értékelését manipulálták, ezért vált fontossá Balczó András számára, hogy küldetését a sport területén teljesítse; mert ott nem lehetett olyan könnyen manipulálni az egyértelműen mérhető eredményeket. Ma megfordult a helyzet: ma nem ideológiai diktatúrában élünk, hanem egy többé-ke- vésbé működő demokráciában, ahol viszont a piac törvényei szerint még azt is mérni akarják, amit nem lehet vagy nem szabad: „ lemérik, hány kiló egy hattyú ”, Nagyon fontos, hogy egy hízott liba hány embert menthet meg az éhségtől; de azt már nem érdemes megszámolni, hogy egy hattyú szépsége hány embert menthet meg a szomorúságtól. Nem mindegy, hogy hány embert sikerül kihozni egy égő házból; de ostobaság azt számolgatni, hogy a bocsánatkérés vagy a megbocsátás képessége hány embert tarthat vissza a gyűlölködéstől (ami szintén életmentés). És nem véletlen, hogy amikor Péter számszerű eligazítást kér Jézustól, hogy hányszor kell vagy hányszor lehet megbocsátani, talán még hétszer is? - azt a választ kapja: hetvenszer hétszer is, azaz: ezt nem számoljuk! Van, amit nem lehet megszámolni.'A mérhető és a nem mérhető tehát egyformán fontos, - csak nem szabad őket összekeverni.

Mérni azonban kénytelenek vagyunk, és néha a nehezen mérhetőt is megkíséreljük - például megnyilvánulásainak számával - mérni. így születik például a magatartás-jegy, az intők és dicséretek, a késések és igazolatlan órák számával alátámasztva; szorgalom-jegy az osztályzatokkal, a rontás vagy javítás mértékével alátámasztva. De nem véletlen, hogy szeretetből, hűségből, kedvességből, barátságból nem adunk osztályzatot.

Mérni azért is kell, hogy tudjam: „most itt tartok”. Jó, ha az ember időnként tájékoztatást kap arról, hogy a mérhető területeken meddig jutott el. Csak azt ne higgye, hogy ahová eljutott, az a végeredmény, ahonnan már nem kell, és nem lehet sehová továbblépni. És ami sokkal fontosabb: el ne felejtse, hogy közben a nem mérhető dolgokban is előre kellene lépni felsőbb osztályba.

S végül mérni azért is kell, mert a mérési eredményekből a földi törvények szerint jogosítványok, bizonyítványok, diplomák, igazolványok állnak össze, s ezek bizony eléggé meghatározzák, hol, mikor, milyen feladatot, milyen munkát, milyen lehetőséget kaphattok, és ez tényleg nem egészen mindegy. Csak azt ne higgyétek, hogy a ti igazi értéketeket a jogosítványaitok, diplomáitok, bizonyítványaitok adják meg, akárhányat szereztek is majd belőlük.

A mai világ hajlamos az embert a teljesítményével azonosítani, és mindent a szerint mérni, de emlékezzetek vissza a talentumok példázatára. Van, aki ötöt, van, aki kettőt és van, aki egyet kapott; de a hűséges szolgák jutalma ettől függetlenül ugyanaz volt. Isten előtt ugyanis minden ember - tehetségének és teljesítményének mértékétől függetlenül, egyformán - méltó lehet erre a mondatra: ..menj be a te URADNAK örömébe.”

Akkor, amikor a végeredmény eldől, csak ez számít, mert az ember nem azonos a teljesítményével. S ha ezt tudjátok, akkor nem lesz nehéz küzdeni és dolgozni azért, hogy minél jobb jegyeket kapjatok; és nem fogtok rettegni vagy kétségbeesni attól, hogy milyen jegyeket kaptok. Akkor tudni fogjátok, hogy mire jó a méricskélés, mire való az osztályzat és a bizonyítvány; de nem fog zavarni benneteket az, hogy mások tehetségesebbek, és nem fogjátok lenézni azokat, akik nálatok szerényebb tehetséget kaptak, vagy nálatok kevesebbet teljesítenek. Akkor nem fogtok dühöngeni a pecheteken és irigykedni a másik mázlijára; akkor lesz erőtök a munkához, a „hajtás”-hoz, de nem lesztek kiszolgáltatva a teljesítmény-kényszernek. Akkor is előfordulhat kudarc az életetekben, de biztosan nem lesz félelem. Szeretném, ha nemcsak a Sylvesterbe (a Sylvester János Protestáns Gimnáziumba - szerk.), hanem „az élet iskolájába” is mindnyájan így járnátok, nemcsak a mostani, hanem az ezután érettségizők is.

A most érettségizetteknek pedig búcsúzóul szeretném elmondani, mik azok a nem mérhető dolgok, amelyeknek én a legjobban örülnék, ha a ti életetekben megvalósulva láthatnám őket. Ha például 30 év múlva az érettségi találkozótokon - ha az Úristen engedi - azt állapíthatnám meg, hogy közületek viszonylag soknak van harmonikus családja, a magyar átlagnál több gyereke, netán unokája; hogy kevesen keresték boldogulásukat külföldön, és sokan vállalták közületek az itthoni körülményeket. Azaz, ha elfogadtátok azt, ahová Isten helyezett titeket és azt, hogy ennek a nem könnyű helyzetű kis országnak a sorsával kötötte össze a sorsotokat. Akkor érezném úgy, hogy nem hiába dolgoztunk. Biztos, hogy nem tudnám eldönteni, mennyi volt ebben az iskolánk szerepe; nem tudnám összehasonlítani más iskolák ugyanilyen nehezen megfogható „eredményeivel”, mégis akkor lennék elégedett.

Isten áldjon mindnyájatokat. A 20002001-es tanévet bezárom. Szép nyarat, tartalmas vakációt kívánok mindenkinek.

Bibó István