Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-07-01 / 27. szám

Evangélikus Elet 2001. JÚLIUS 1. 5. oldal KÖNYVJELZŐ A minőség forradalmára - Németh László A XX. század egyik legjelentéke­nyebb magyar írója, Németh László szü­letésének 100. évfordulója az egyes em­bert és a nagyobb közösséget is számve­tésre hívja. Ismerjük-e még? Vagy elfe­ledtük a többi nagy gondolkodónkkal együtt? Levesszük a polcról hatalmas életműve valamelyik darabját, vagy ke­rüljük vele az újabb „párbeszédet”? Az író esszéi, szépprózai és drámai művei bőséggel kí­nálják a találkozás lehetőségét, a minő­ség forradalmától a szerettem az igazsá­got széles ívéig, elfo­gadva vagy vitázva a régi gondolatok új évezredbeli „hasz­nálhatóságával”. Az Iszony, az Égető Esz­ter, a Széchenyi, a VII. Gergely, a Sors­kérdések szerzője ma is eleven bi­zonyság a maradan- dóságra, az örök ku­tatásra. Mert Németh László gazdag és küzdelmes életében mindig a maxima- lizmusra, a teljességre törekedett. Szuve­rén írói világa megteremtéséhez nem­csak a magyar szellemi tájakat, de egész Európát bebolyongta. Tanult és tanított, kert-Magyarországról, világjobbításról álmodott..., ahogyan Illyés írta szép, emlékező versében: „Szívós alázatod, ahogy szolgáltad buzgón bennünk jö­vendőnket: ez / tesz zsarnokká most fö­löttünk. nemes / pél­dáddal rangot kínáló-osztó... / Akarunk, vagy nem akarunk: / adófize­tőid vagyunk - le­szünk! ” Ebből az adós­ságból törleszt Mo­nostori Imre iroda­lomtörténész sze­melvény-antológiá­ja, amely a Nap Ki­adó gondozásában jelent meg. A válo­gatás Németh Lász­ló pályáját követi a saját- és a kortársak vallomásai alapján. Kritika és önélve­boncolás, rajongás és mértéktartó távolállás, realitás és posztmodemitás váltakozik az egymást folerősítő oldalakon... Béládi Miklós az író első regényét veszi nagyító alá, Ba­bits a Tanúról mondja el dicsérő-aggódó véleményét, Illyés Gyula a Gyász höm­pölygő regényoldalairól; Vita Zsigmond az erdélyi magyarság és Németh kapcso­latát villantja föl. A drámaelemzők sorát Schöpflin Aladár nyitja meg és Illés Endre zárja be; Grezsa Ferenc az önélet­írásokat faggatja, Vekerdi László, Király István, Pilinszky János levelei a szemé­lyes hangok szép és nemes példáit adják. Ady Endrét sokszor idézik a most 100 éves íróval kapcsolatban. Németh László is a magyar irodalom muszáj- Herkulese maradt. Pályáján a Tanú olyan föllépés, mint Adyéban a Góg és Magóg. Új időknek új dala. Németh ettől kezdve a viták és támadások kereszttüzében al­kot. Szívszorító és hősies vállalkozás: fölülmúlhatatlan és megismételhetetlen. Ady kereste, ostorozta a magyarságot, Németh László a nehéz időkben újraál­modta és szülte az egészet. Beszélt, mint tudós tanár. Drámai hős. Egy veszendő ember: mondta nem szűnő monológját, nemzetféltő szavait, belénk égetve örök hitét: nem reményte­len az élet! (A minőség forradalmára - Németh László. Válo­gatta és szerkesztette: Monostori Imre. Nap Kiadó /In memoriam). 378. oldal, kötve 2200 forint) Fenyvesi Félix Lajos Németh László (1901-1976) Emlékezés a harangöntő Seltenhofer családra Sopron városa adott helyet a közel­múltban a 3. Harangtörténeti Ankétnak, amelyet - stílszerűen - az Öntödei Múze­um igazgatója, Lengyelné Kiss Katalin nyitott meg a Bányászati Múzeumban, ahol ebből az alkalomból kiállítás is nyílt. Az ankét soproni megrendezését nem utolsósorban a négy generáción át e vá­rosban élt, és - főleg az I. világháborús nagy harangrekvirálás után - Magyaror­szág számos települését új harangokkal ellátó Seltenhofer harangöntő dinasztia itteni tevékenykedése indokolta. A helyi­eken és környékbelieken kívül öntödé­jükből került ki sok harang az ország mai határain túlra is. Evangélikus templomunk számára a toronyépítéssel egyidőben 1864-ben - készült el négy harangjuk, de műhelyük­ből kerültek ki az 1926-os „pótlások” is, melyek közül az 1-es (a Hősök harangja) az 5000-es, a 2-es (a Béke harang) pedig az öntöde 5001-es sorszámát viseli. A Seltenhofer-dinasztia munkásságá­nak másik részét egyéb öntvények, egye­bek mellett tűzoltófecskendök gyártása képezte, melyekkel több magyar díjat, illetve a párizsi majd a bécsi világkiállí­tások érmét és oklevelét is elnyerték. Sajnálatos, hogy a negyedik generá­ció munkásságát (az államosítást meg­előzve) kettétörte a II. világháború egyik szőnyegbombázása, megsemmisítve az üzemet. A Harangtörténeti Ankét nagy érdek­lődéssel kísért előadássorozatának a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimná­zium (Líceum) díszterme adott helyet, melyen részt vettek a család leszárma­zottai is. Első előadóként dr. Patay Pál nyu­galmazott régész, a „Corpus Campa­narum antiquarum Hungáriáé” (az 1711- ig készült harangokkal foglalkozó könyv) szerzője ismertette a „Déli ha­rangszó ” történelmi hátterét. A neves előadók sorában üdvözölhet­tünk jó néhány külföldi vendéget is, így - többek között - Hartwig A. W. Niemann elnököt, a Német Harangállo­mány Bizottsága részéről, aki a liturgi­kus harangozásról tartott előadást. Jörg Poettgen, a Burg Greifensteini Német Harangmúzeum munkatársa A harangok figurális reliefjeit választotta előadásá­nak témájául. Kurt Kramer, a freiburgi érsekség harangszakértő főmérnöke Az Erfurti Dóm Gloriosa harangjának he­gesztéséről tartott vetített képekkel il­lusztrált ismertetést. Az előadások ideje alatt kisebb-na- gyobb csoportok részére lehetőség nyílt a soproni evangélikus templom - nem­rég nagy felújításon átesett - „harangál­lományának” megtekintésére. (E cikk szerzője 7-8 csoportot kalauzolt fel a to­ronyba, a kb. 30 m magasságban lévő harangokhoz. A 20-25 perces fenntartóz- kodás alatt csaknem mindenki részesült helyszíni, nem kis megszeppenést keltő, „váratlan” óraütésben.) A második nap délutánján, a volt Seltenhofer- üzem bejáratánál került sor emléktábla elhelyezésére a ház homlok­zatán. Az eredeti program szerint este 6 órakor - „összeharangozással” - az ösz- szes soproni harangnak meg kellett vol­na kondulnia, de végül csak a Szt. Mi­hály templom és templomunk harangjai emlékeztek öntőikre... Az ankétot - fakultatív programként - kirándulás zárta a bécsi Pfunder öntö­débe. Ma már ez az öntöde sem üzemel, történelmi harangok múzeuma. Őriznek itt sok régi harangot, láthattunk közöttük még egy kínait is (no meg egy török ágyút), a soproniak legkedvesebb felfe­dezése azonban természetesen egy Seltenhofer-harang volt. Gálos Ernő Kiütéssel győzött az ember Nem akartunk hinni a szemünknek. Döbbent csönd ült a nézőtéren, zavar­tan hebegtek a kommentátorok. Mint­ha nemcsak Kovács István világbaj­nok bokszoló kapott volna megrendítő ütéseket, hanem a felajzott nézősereg minden tagja is. Mintha nemcsak a verhetetlennek hitt Kokó szeme révedt volna váratlanul a semmibe, hanem a tévénézők millióié is. Mi is történt azon a szombat éjsza­kán? A sportvonatkozású hírek rövi­den összefoglalhatók: egy argentin ki­hívó megfosztotta világbajnoki címétől a magyar sportolót. A kulisszatitkok­ról bőségesen tudósítottak a bulvárla­pok és a kereskedelmi csatornák. Eb­ben a jegyzetben most más oldalról szeretnék közelíteni az eseményekhez. Az argentin megrendítő sorozásai után még kábult Kokóban kezdtem új­ra az embert látni. Azt az embert, akit sok évvel ezelőtt megismertem, akiről tudtam, hogy Kőbánya szegényesnek számító Pongrác-telepéről jött, akit azonban néhány éve elraboltak tőlem. Az em­ber helyett újra és újra egy bálványt kínálgattak nekem. Már az újságok címlapjá­ról és az óriásplakátokról is egy rafinálton elkészített idol nézett rám, az igazi ide­genkedést azonban akkor éreztem, amikor Kokó és ellenfele a szorítóba bevonult. Láttam, persze, hogy láttam már ilyen koreográfiát, de azt csak valamilyen ameri­kai őrületnek éreztem. A Kisstadionban azonban egészen közelről szemlélhettem a rémséges agymosást. Ahogy a színes füstködben, sejtelmes zenekísérettel megjelent Kokó, ahogy magasra tartották előtte a világbajnoki övét, s főképpen ahogyan a közönség reagált, az számomra olyan yolt, mint valamilyen istenség földre érkezé­se. Modern teofánia. Ez az istenített Kokó már régen nem az enyém volt, hanem a menedzsereké, a sztárcsináló médiáé, ravasz üzletembereké. Sajnáltam ezt a jobb sorsra érdemes, cingár fiatalembert, aki kötelességszerűen játszik az elétett, az al­katától annyira idegen kottából. Aztán pedig azt éreztem, hogy egy mai Colosseumban vagyok, s egy gladiátorvia­dalon veszek részt. Panem et circenses! Kokó mint legyőzhetetlen gladiátor állt előt­tünk, akinek csak győzni szabad. A mesterségesen felfokozott várakozás jele volt az is, hogy szinte még el sem kez­dődött az első menet, már kórusban zengett az „ üsd ki, üsd ki! ”. Hiába, az arénában ülők pszichikai megdolgozása megtette hatását. Ezek után a sportág törvényszerűségei szerint, szakmailag teljesen logikusan kö­vetkezett be a magyar fiú figyelmetlensége, majd többszöri földre zuhanása. Az egyik fotón jól látszik, ahogy hosszú csíkban fröccsen Kovács István vére. Az üveges tekin­tetről már szóltam. Hivatalosan az argentin kihívó győzött technikai K.O.-val, én ak­kor mégis úgy éreztem, hogy Kovács István, az ember nyert kiütéssel - Kokéval, a bálvánnyal szemben. Az arcát kezébe temető vesztessel újra együtt tudtam érezni. Kovács István átka­rolta könnyező kicsi fiát. Immár ez a jelenet sem a show része volt, hiszen az idegen toliakkal megírt forgatókönyvben ez nem szerepelt. A bálványt kiütötték, az ember győzött. A múlt szombati bokszgála számos teológiai üzenetet is hordozott. Brutális natu­ralizmussal jelenítette meg előttünk azt a tényt, hogy az ember véges és esendő lény, aki nem léphet Isten helyébe. Ugyanakkor azt is hisszük, hogy az igazi Isten amúgy sem füstködben jelenik meg, hanem nagyon is emberarcú. Követői sem a dicsőség hordozói, hanem a szenvedés vállalói. A dicsőséges és istenített Kokó helyébe a szenvedő és ezért nagyon emberi Kovács István lépett. Az a szombat éjjel Pál apostolt juttatja eszembe: „Aki versenyben vesz részt, min­denben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává te­szem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre." (lKor 9,25-27) Fabiny Tamás Templommá bővült a (marosvásár)helyi Papp-lak Régi vágya teljesült Marosvásárhely 600 lelkes evangélikus gyülekezetének, ami­kor 2001 húsvétján Mózes Árpád püspök felszentelhette az évekig tartó munkával megépített templomot. A templomépítés valójában az addig használt imaház bővíté­sét jelentette, és az „épületkomplexum” a lelkészlakás céljára szolgáló helyiségeket is magában foglalja. A ősi, Főtéren álló evangélikus templomot a román hatóságok sok évvel ezelőtt elvették, és „cserébe” az egyházközség - a központtól meglehetősen messze - két földszintes házat kapott. Miután korábbi lelkészük, Molnár János nyugdíjba ment, új, fiatal lelkésznő költözött a he­lyére. Most ügyes átalakítással, helyi egyháztag tervei alapján, alapvetően saját erejükből épí­tették át a szűk gyülekezeti ter­met, amely Isten nagyobb há­zává bővülve, még tornyot is kapott. Belül, a vadonatúj padsor az erdélyi mesteremberek munká­ját dicséri, az Urat pedig a pap - Papp Benjaminné Tóth Noé­mi - az ugyancsak fából fara­gott szószékről. A fiatal lel­késznő egyébként a templom­építés időszakában tett szert új vezetéknevére, így jelenleg két Papp lakja az evangélikus pap­lakot. Igaz, a férj református vallású, de azért ő is kétszere­sen „pap”, hiszen az Önálló pa­rókiával nem rendelkező ma­rosvásárhelyi református gyü­lekezet lelkésze. Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes Evangélikus ancképcsannok * • Leombach Az 1521. esztendőt fordulatokban iz­# galmas évként tarthatjuk számon. A • wormsi birodalmi gyűlésen kiátkozzák * Luthert, a császár Itáliában hadakozik a • franciák ellen, a török Belgrádot foglalja • el, s II. Lajos lakodalmát tartja Habsburg m Máriával Prágában. Eközben egy Felső­* Ausztriából Budára került tudós pap szí- ® vében forrongó felismerés ébred: igaza le- % hét Luthernek! « A búcsúcédulák mit sem érnek, hiszen * Isten szent Isten, nem hagyja a bűnt bün­* tetés nélkül. Krisztus váltsághalála lehet • az egyetlen mentségünk. Ő nemcsak tes­* tét, hanem vérét is adja mindenkinek az $ oltári szentségben, • Cordatus (Hertz) Konrádnak életét és # papi tevékenységét is formálják ezek a ® nyugtalanító kérdések. Mivel ráébred sa­• ját hibáira, tévelygésére, lesz mersze ostorozni a királyi ud­Ä var és a budaiak zabolátlan életét, romlott erkölcsét, és hívni • őket is igaz megújulásra. Prédikációban így vall erről később: * „Három éve, hogy eljutottam arra a meggyőződésre: Isten # előtt a bűnös csak hitből igazulhat meg... Míg a dicső ma­• gyarok vakmerő és rendíthetetlen vitézséggel harcoltak a tö­* rök ellen, mi közben Budán könnyelműen éltünk... Grynaeus • kicsapongón, én az aranyat gyűjtve, kapzsin. A többiek fékte­* lenségét nem is említem... Lajos király idejében voltam Bu­® dán prédikátor, s évente 30-40 aranyat kaptam, ételt-italt, s * pompás lakást... De mikor magyar híveimet figyelmeztettem, hogy Isten büneinkérl a törököt küldi a nyakunkra, tréfának vették... ” Cordatus előzőleg a bécsi egyetemen, majd Rómában és Ferrarában tanult, licenciátust szerzett. Ám Budán nem ok­tatott, hanem prédikáló káplán lett a Bol­dogasszony-templom (mai Mátyás-temp­lom) plébánosa mellett. 1522-ben már a reformációhoz húzó bányavárosok hívták vendég-igehirdetőnek. Itt kaphatott ked­vet ahhoz, hogy felkeresse Wittenberget, ahol Márton nevű öccse is tanult. Tudunk arról, hogy ennek szolgájával küldtek Budára lutheri iratokat 1524 októberé­ben. A küldöttet azonban könyveivel együtt „eretnekként” megégették a város határában. Ezután 1525 májusában az esztergomi érsek a hazatért Cordatust is letartóztatta, Kresling János plébánossal együtt. Sokak hosszas közbenjárására 38 heti meghurcolás után szabadultak. Cordatus ekkor Luthernél talált menedé­ket: asztalánál többször volt vendég, s ő jegyezte fel először az „asztali beszélgetéseket”. Szolgálati helyein küzdött a tév- tanítókkal, vitázott a rajongókkal. Szókimondása miatt Melanchton „szögletesnek” nevezte. Ám Luther így jelle­mezte hűségét: „Ha máglyára vinnének, Bugenhagen velem jönne a tűzig, de Cordatus - a tűzbe is!” Hazánkra gondolva 1529-ben írt könyvecskét a török el­len toborzott szász katonáknak, amely tanácsokat és imádsá­got is tartalmazott. Stendali esperesként fejezte be életét. Cordatus Konrád 1483. nov. 25 — Spandau 1546 márc. 12 Leombachi Hertz (Cordatus) Konrad monogramja és aláírása 1 I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom