Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-01-02 / 1. szám

2000. JANUÁR 2. 3. oldal Evangélikus Élet Templomjubileum - új orgonával Hatmilliárdan vagyunk Lépésről lépésre... Amióta a rendszer- váltás óta az egyház mozgástere kiszéle­sedett, nagyobbak a lehetőségek, a ka­posvári gyülekezet bátran él ezekkel a lehetőségekkel. Szemerei János, a gyüle­kezet fiatal lelkésze jó tervezéssel és szorgalmas végrehajtással munkálkodik azon, hogy minden ékesen és jó rendben legyen. Új parókiát építettek, kialakítot­ták a gyülekezeti és ifjúsági termeket, rendezték a parókia és a templom kör­nyékét, a templom is szép rendben van. A múlt év novemberében a templom fel­szentelésének 70. évfordulójára emlé­keztek. Ezt az ünnepet is igyekeztek va­lamiként emlékezetessé tenni. Új orgo­nájuk felszentelésére, a templomkertben felállított emlékoszlop avatására gyűltek össze és meghívták a hálaadásra dr. Har­mati Bélát, a kerület püspökét. Az ünnepi program már szombaton es­te elkezdődött, Kardos Kálmán orgona- művész szólaltatta meg az új orgonát egy hangverseny keretében. Ezen az egyház­megye esperese, Smidéliusz Zoltán mon­dott bevezetőt, köszöntőt. A vasárnapi istentiszteleten a püspök és az esperes mellett a gyülekezet lelké­sze szolgált. A püspök a 105. zsoltár 1-3. verse alapján prédikált és a zsoltár sza­vaival szépen csengett össze a gyüleke­zet énekkarának éneke, zengett a zsoltár, örömmel dicsőítették Isten nevét. A prédikációban is ebből indult ki a püspök, amikor a zene és a művészet mögött meghúzódó Isten-élményre mu­tatott. Szólt egy vonatkozásban ember­élményről is. Az istentiszteleten részt vett Dubovay Géza ny. esperes-lelkész, aki most töltötte be 80. életévét, és ez al­kalomból őt is köszöntötte a gyülekezet. A zene jellegzetesen az evangélikusoké, a művészet híd az Isten-élmény felé. Az éneklés a legjobb hálaadás és van miért hálát adnunk. A vér nélküli rendszervál­tozásért, intézményeink visszaszerzésé­ért, falak leomlásáért itthon és a nagyvi­lágban, egyházak között is omlanak a fa­lak (Augsburg!), de még soknak kell le­omlani. Mi azért most mégis egy kórus­ban énekelhetünk és adhatunk hálát min­denért! Az istentisztelet végén az udvaron avatták fel az emlékoszlopot, melyre fölül egy 220 éves harang került. Az életfa ábrázolásaival és a kereszt jelével az Isten szeretetében való összetartozás kifejezője. Az ünnepi közgyűlésen, melyet dr. Visi Éva vezetett, köszöntötték a gyülekezet korábbi lelkészét, Dubovay Gézát 80. születésnapja alkalmából. Szakálas Györgyné, a gyülekezet presbitere kö­szönte meg, hogy a nyolcvan évből közel ötvenet közöttük töltött el. Szolgálatával tanított megbocsátani, másokért élni, a rosszért jóval fizetni és utat mutatni. Mindezt hűséggel, hittel, alázattal tette. Szolga is volt, de jó pásztor is. Hűséges segítőjét, feleségét is köszöntötték. A köszöntésből kivette részét Gyenesei István, a megyei közgyűlés elnöke és Szita Károly, a város polgármestere is. A megye polgárai nevében köszönte meg az üzenetet, mélyet tolmácsolt, nemcsak tanított, de tanulni lehetett tőle. Amit a városért tett, abban talentumainak bölcs felhasználása mutatkozott meg. A gyülekezetei is, a lelkipásztort is kö­szöntötte egyházunk vezetőinek egész sora. Smidéliusz Zoltán esperes a békés- ség hírnökét üdvözölte, Nagybocskay Tamás egyházmegyei felügyelő a szaba­dító Isten nagyságát méltatta, dr. Sólyom Jenő egyházkerületi felügyelő a hármas ünnep összetartozására és a gyülekezet összetartására mutatott, dr. Frenkl Ró­bert országos felügyelő a példamutató együttműködést emelte ki, és buzdított a további szolgálatra. Dr. Harmati Béla püspök arra mutatott rá, hogy szép és jó dolog volt együtt lenni. Ünnepelt a gyü­lekezet, ünnepe volt Isten szolgájának. Akár visszafelé néztünk, akár a jelenbe vagy a jövő felé -, mindenképpen öröm volt együtt lenni. T. 1999. október 12-én megszületett a Föld hatmilliárdodik polgára. S bár min­den új életet köszönteni kell, sok örömre nincs okunk. A Krisztus előtti időkben háromezer év kellett a népesség megduplázódásához, századunkban a megháromszorozódás­hoz elég volt hetven év. Hiszen József Attila alig több mint hat évtizede írta le saját döbbenetét: már kétmilliárdan va­gyunk. S íme már a hetedik milliárdos lélekszám felé menetel az emberiség. Mai kilátásaink szerint a növekedési fo­lyamat, ha némileg lassult is, de megál­líthatatlan. Márpedig bolygónk valószí­nűleg nem lesz képes eltartani ennyi em­bert. Akkor, amikor folyamatos a termé­szeti kincsek kizsákmányolása, pusztul a környezet, elsivárosodik a letarolt Föld. És egyre nagyobb a szakadék az emberi­ség különböző csoportjai között: húsz százalékuk fogyasztja el a megtermelt élelmiszer javát. A világ lakosságának 80 százaléka él a népességrobbanás által érintett területe­ken: Latin-Amerikában, Afrikában, Ke­let- és Dél-Ázsiában. A mezőgazdasági termelés nem képes lépést tartani a la­kosság növekedésével: 45 országban pusztít az éhínség, nyolcszázmillióan krónikusan alultápláltak, ötvenmillió embert pedig már az éhhalál fenyeget. A mintegy harminc éve kitört élelmezési válság óta alig javult a helyzet. A fejlő­dő országok egy részében szinte össze­omlott a mezőgazdaság, ugyanakkor a növekvő számú lakosságnak egyre több élelmiszerre lenne szüksége. Honnan? A nagyvárosokba özönlő tömeg, amely már nem maga termeli meg táplálékát, csekély keresetét kénytelen ennivalóra költeni. Nő a kereslet, amelyet a kezdet­leges agrártermelés és kereskedelem A nagy évfordulókhoz, kétezer éves kereszténységhez, ezeréves magyar álla­misághoz, századvéghez, ezredvéghez képest szerényeknek látszanak a hazai lutheranizmus változásai: Reményeink szerint mégis valódi korszakváltás tanúi leszünk, lehetünk a magyar evangélikus- ság történetében. Az élet alakította így, hogy a 2000. esz­tendő a korábbi egyházi szervezet és a ráépülő működés utolsó éve, egyben a jövőt célzó választások esztendeje, át­menet a 2001-től felálló új szervezéshez és működéshez. A millenneumi év gaz­dag hazai eseménynaptára, benne egyhá­zunk rendezvényei bizonyára megfelelő érzelmi többletet adnak számunkra az előttünk álló feladatok teljesítéséhez. Számomra - neveltetésem és gondolko­dásom alapján egyaránt fontos a keresz­tény hit és a haza szeretetének az össze­függése. Megértem azokat, akiknél nem ilyen szoros az értékek kapcsolata, remé­lem, hogy a 2000. esztendő erősíti majd az értékazonosságot társadalomban és egyházban egyaránt. nem tud követni, importra kényszerül­nek, ám az ahhoz szükséges pénzzel nem rendelkeznek, így hát bezáródni látszik a szegénység csapdája. Ez különösen Af­rikára vonatkozik, amely állandósult fi­zetésképtelensége miatt immár „az elha­gyatott kontinens”. Délkelet-Azsiának jobbak az esélyei, hiszen Kína óriási pia­ci lehetőségeket ígér. Ma 80 millió gyerek csavarog a harma­dik világbeli nagyvárosok utcáin. Ezek a nagyvárosok a jövőben átláthatatlan megapolisszá nőnek. Negyven évvel ez­előtt New York volt az egyetlen tízmillió­nál több lakosú város. Ma tizenöt ilyen van, ebből tizenegy a harmadik világban, és számuk csak nőni fog. Bádoglemezek, hullámpalák, papírdobozok alatt húzzák meg magukat a falvakból felözönlő, szak­képzetlen, analfabéta és éppen csak vege­táló tömegek, arat közöttük a bűnözés, az alkohol, a kábítószer, a nemi betegségek. Egymilliárd ember analfabéta. Más gondjaik vannak az „északiak­nak”. Túltermelés, túltápláltság, ala­csony népszaporulat, fogyasztási őrület. Az éhhalálhoz képest mindez kisebb baj­nak látszik, ám bolygónk problémáit csak bonyolítja. S az emberiségnek ez az egynegyede felelős a környezet sziszte­matikus pusztításért is. Amott nem tud­ják, miről van szó, itt már ismerik a kér­déseket, de a válaszoknak csak a töredé­két. Valaha, egyszer megkaptuk a Földet, hogy éljünk és sokasodjunk rajta. Ez meg is történt, de az emberiség - úgy lát­szik - nem ismeri határait, csúnyán visz- szaél lehetőségeivel. Félő, hogy előbb- utóbb meg kell fizetnünk. Csak a már oly sokszor, érdemtelenül is megkapott bűnbocsánatban remény­kedhetünk. Újlaki Ágnes A kilencvenes évek Zsinatainak a tör­ténete jól tükrözi, a legjobban tükrözi a megújulást célzó egyházi erőfeszítések kínjait. Nincs fájdalom nélküli vajúdás. Örvendetes, hogy nő az érdeklődés az egyházi sajtó iránt, erről tanúskodnak az olvasói levelek. Egyik korábbi cikkemre utalva írja egy olvasónk: „Igaza van Fel­ügyelő Úrnak: javulnia kell a konfliktus- kezelő képességnek, de főleg a szeretet, a megbocsátás lelkületére van szükség.” Most rajtam az egyetértés sora. Bizony a szeretet, a megbocsátás lelkülete kell uralkodjék közöttünk. Nem lehet sikeres semmilyen intézményrendszer, ha szem­bekerül saját identitásával, ha nem hité­ből, meggyőződéséből következnek tet­tei. A mögöttünk álló évtizedben megta­nultuk, megértettük, hogy sok mindent e) kell felejteni mindabból, amit a törté­nelem során felszedtünk. Főként mind­azt, ami a hatalommal függ össze, akár­csak hatalmi asszociációkat kelt. Igazi lecke úgy élni az egyház megnövekedett feltételrendszerével, hogy az valóban mindig, csak és kizárólag szolgálat le­gyen. Szolgálat a szó misszió értelmében, de szolgálat az oktatás-nevelés, a diakó- nia, az egészségügyi és szociális munka területén. Mindez ugyancsak misszió, hír­adás, üzenet Jézus Krisztusról, egy más­fajta értékrendről, önzetlenségről, áldo­zatkészségről, tehervállalásról mint ami a modem társadalomban uralkodóvá vált. Talán soha nem volt ennyire idősze­rű a jézusi példa, a jézusi minta. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egy­házi közéletben, a választott testületek adminisztratív tevékenységében is a Lé­lek által munkálkodás, a spiritualitás kell, hogy meghatározó legyen. Az egy­házban is emberek dolgoznak, de mun­kájukban felismerhető kell legyen Uruk kezenyoma. A gyülekezeti, az egyházmegyei, az egyházkerületi és az országos választá­sokon, melyekre fokozatosan kerül sor az új esztendőben, előtérbe kell kerülje­nek azok az új nemzedékek, akik ezt a lelkületet hozzák az egyházi közéletbe. Akiket nem nyomasztanak a korábbi év­tizedek terhei. Akik természetes módon zárják ki, adják át a múltnak a régi rossz reflexeket, a túlzott központosítást, a rossz hierarchizmust. Kínnal-keserwel, de elkészült az új tömlő, megvarratott az új ruha. A 2000. évben rdhténységünk, hogy kerül új bor az új tömlőbe, a megújított egyházszer­vezet serkentőleg hat a működésre, sok új munkatársnak örülhetünk. És ami a legfontosabb: a többszörösen ünnepi esztendőben sokan találkoznak majd Jé­zus Krisztussal a Magyarországi Evan­gélikus Egyházban is. Frenkl Róbert I Ünnep a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumban | A világ európai kultúrkörhöz tartozó részében milliárd szám­ra égnek az ezredforduló eufóriájában. Több millió magyar itt­hon, vagy szerteszét szóródva a világon az ezeréves Magyaror­szág megünneplésére készül. De szerencsére nem homályosíthatták el a Békéscsabai Evan­gélikus Gimnázium évfordulóit a fenti, kétségkívül rendkívüli évfordulók. Helyi ünneplésről van szó. Ha szorosan vesszük, néhány száz, legfeljebb néhány ezer ember ünnepéről. Mégis bizton vallhatjuk, hogy az érintetteknek, résztvevőknek és szervezőknek egyaránt ünneppé válhattak az elmúlt hónapok, és reménység szerint örömünk jövőre is folytatódhat, hiszen az ünnepi eseménysor csak tavasszal zárul. Miről is van hát szó? Békéscsabai viszonylatban, főleg ha az oktatásügy történetére tekintünk vissza, igen jelentős esemény­ről. Ugyanis idén százéves az egyházi oktatás, ha összeadjuk az alapítás és az államosítás között eltelt időt az újraindítás (1993) óta eltelt évekkel. Valamint idén százéves a Békéscsaba főterén álló Alpár Ignác tervezte impozáns gimnáziumi épület. Egyértel­mű vélemény szerint a városképet leginkább meghatározó épü­letegyüttes egyik tagjáról van szó, hiszen az iskola közvetlenül az idén 175 éves Nagytemplom (Magyarország legnagyobb evangélikus temploma) mellett, és Békéscsaba legrégibb épüle­te, a 254 éves evangélikus Kistemplom közelében áll. Ezt a két jeles évfordulót jelentőségéhez méltóan szerettük volna megünnepelni, három fő szempontot szem előtt tartva. Célul tüztük ki, hogy a mai diákok és tanárok szembesüljenek az egykor volt Rudolf Főgimnázium eredményeivel, értékei­vel, hagyományaival. Önbizalmat és hitet merítsenek abból a múltból, ami nemcsak békéscsabai viszonylatban volt nyomot hagyó, hanem az innen messzire került egykori diákokon ke­resztül szélesebb körben is. Hiszen itt is tanítottak tudós tanárok és lettek diákjaikból egyetemi tanárok, akadémikusok, képzőművészek, irodalmárok, orvosok, és a sort még sokáig le­hetne folytatni. A másik szempont volt, hogy ezen évfordulók kapcsán föl lehetne melegíteni az öregdiákok és az iskola közi kapcsolattartást. Végül fontosnak tartottuk, hogy az ünneplé­sünk ne belterjes legyen, hanem bevonjuk a város iskoláit, ve­zetését, az egész érdeklődő közvéleményt. Jelezni szerettük volna, hogy a hajdani Békéscsabai Evangélikus Gimnázium mindig is Békéscsaba meghatározó intézménye volt, és szeret­nénk, ha így lenne ez ma, és a jövőben is. Már tavasszal tartottunk egy ún. szponzorfútást, és adtunk hangversenyt, lelki ráhangolás és egy kis pénzalap megteremté­se céljából. Ősszel kiadjuk a „Várunk” című kulturális lapunk ju­bileumi különszámát, ami az iskola magasszintű és többirányú művészeti képzését hivatott bemutatni. Ezen az őszön jelent meg az iskola újkori történetének első évkönyve, természetesen az év­fordulók tiszteletére. Volt egy nagyszabású iskolatörténeti kiállí­tás a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum segédletével. Meg­alakult az Öregdiákok Baráti Köre. Lelepleztünk négy emléktáb­lát. Az egyik a százéves épületnek állít emléket, a másik az ak­kori igazgatóra, Bukovszky Jánosra emlékezik. Lelepleztük Kin­cses Gusztáv lelkész-vallástanár, és Vajda Aurél lelkész, tanár emléktábláit is. Ez utóbbi három emléktábla avatására november 23-án került sor egy egésznapos rendezvény keretén belül a családtagok jelenlétében. A nap egy különleges kiállítás megnyi­tójával kezdődött. Az egykori rajztanárok és művésszé lett diák­jaiknak mintegy hetven alkotása (festmények, grafikák, fényké­pek és ötvösmunkák) díszítették az egyházközség hatalmas gyü­lekezeti termét. Híressé lett diákok hangulatos és emlékezetes előadásait hallgathatták ugyanitt mai és egykori növendékek. Volt még magyar- és történelemtanárok által ötletesen előké­szített és szellemesen levezetett iskolatörténeti vetélkedő. Nagy munkával megnyílt az iskola alagsorában egy hangulatos, irodal­mi, tudományos, művészeti találkozók megrendezésére is alkal­mas galéria. Stílusosan az első kiállítás a diákok alkotásaiból készült, még­pedig a két jubiláló épületet örökítették meg a legkülönbözőbb technikákkal. Az idei záróakkord pedig kifejezetten a tantestü­letnek szólt. Nevelői értekezleten Komlósi Sándor öregdiák, nyugalmazott egyetemi tanár tartott előadást Karácsony Sándor pedagógiájáról. Hosszú a sor, de nem ez a fontos, hanem a múltra nyíló ifjú sze­mek, a múltba visszanéző, hol vidám ragyogással, hol köny- nyektől megnedvesedett szemek, és az együttesen a múltból táp­lálkozó, jövőbe néző szemek. Ezek a fontosak! Bakay Péter Új évi gondolatok... Vajon észrevettük-e már, hogyan kopnak a szavak is. - Mert világos, hogy sok minden kopik: cipő, ru­ha, vagy az egészség, vagy örömeink, reményeink is. Sok minden megfakul, megkopik, ahogy az idő te­lik. De új évvel kapcsolatban ez a jókívánság állított meg: „Boldog új évet”. Úgy belegondoltam abba, hogy e kedves mondatban is ott van egy nagyon megkopott, megfakult, megüresedett szó, az, hogy „új”. Ha mi találkozunk egymással, talán megállunk egy percre az utcán a rég látott ismerőssel, elhangzik a gyakori kérdés: „Mi újság?”. Aztán jön a válasz és abban sok minden elhangzik: dicsekvés, panasz, mások bírálgatása, fontosságunk hangoztatása, hogy milyen sok a dolgunk - de ha belegondolunk: mindebben semmi új nincs. Újat mondani mi egymásnak alapjában nem tudunk. Mondjuk a régit, amit évezredek óta mond az ember... Mi újság? Pontosan 270 éve annak, hogy elkezdődött a napi ige kiválasztása. Ez a hemnhuti gyülekezet­ben történt. A hermhuti gyülekezet vezetője, Zinzendorf Miklós bevezette azt a szokást, hogy a reggeli áhí­tatban választottak egy igeverset és egy énekverset hozzá. Kialakult az a szokás, hogy a gyülekezet minden tagja ugyanazzal az igeverssel kezdte a napot, és ez az ige magábavéve is összekapcsolta őket egymással. Mivel akkor még nem volt a ma használatos „Útmutató” füzet (Losung), egy testvér reggel végigment a há­zak között és minden ablakon bekiáltotta az aznapi igét. És ez az igevers volt az aznapi „újság”. Mert az egyetlen „új” ezen a világon az ige! Mi ez az új? A Biblia nyomán erre azt válaszoljuk, az új az ige, közelebbről az igehirdetés, még közelebb­ről az igehirdetés „bolondsága” (lKor 1,21), még közelebbről a „keresztről” való beszéd (lKor 1,18). Te­hát nem általában a Biblia, hanem a Bibliában a Jézus keresztjéről való beszéd, - az a nagy esemény ott a Golgotán és a húsvéti üres sírnál. „Boldog új évet” - nekünk ezt az újat kell kívánnunk ma is, ha elmondjuk valakinek ezt a jókívánságot. Új éve annak lesz, új csak annak életébe, szívébe költözik, aki felismeri, hogy Jézus érte is meghalt, és meg tudja őt békéltetni Istennel. 2000! Ma sokat emlegetjük ezt a még szokatlan dátumot! Új év kezdődik. Szeretnénk, ha jobb, boldogabb lenne, mint az előzők. Itt állunk nagyszerű technikai vívmányainkkal, - automatizált gépeink, az Internet hálózat, sokat ígérő tudományos kutatásaink-, de ha a sok „új” mellett az ember a régi marad - a gyűlölet­tel, irigységgel, önzéssel, akkor sajnos a lényeg az új évben is marad a régi. Mindez nem azt jelenti, hogy nincs megoldás, hogy hiába vájjuk a boldog új évet. Gondoljunk a mai ün­nep kettős jelentésére. A mai nap a polgári év szerint egy naptári év kezdete. Mi keresztyének azonban azt se felejtsük el, hogy ez a nap az egyházi esztendőben „Karácsony nyolcada”, „Jézus névadásának napja” (Lk 2,21). Jézus neve azt jelenti: Szabadító! Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy Jézus szabadulást hoz és kínál számunkra mindabból, ami gátolja az újrakezdést. A boldog új év titka ennek a szabadításnak a felismerése és elfogadása. Egy középkori mondás ezt így fe­jezi ki: „Salve crux spes unica” - „Üdvözlégy Kereszt, egyetlen reménységünk”. Gáncs Aladár Korszakváltás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom