Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-07-02 / 27. szám

2000. JÚLIUS 2. 3. oldal Kétszáz éve született a Lappföld ébresztője ======== Evangélikus Élet I dén januárban múlt kétszáz éve, hogy egy szegényes lappföldi kunyhóban világra jött egy fiúcska, aki a keresztség- ben a Lars Levi nevet kapta, apjától a Laestadius családnevet, egyéb felmenői­től pedig kivételes szellemi képességeit örökölte. Lehetett volna belőle híres tu­dós, de úgy tetszett Istennek, hogy ő le­gyen a múlt századi lappföldi ébredés el­indítója, akinek követői máig a finn evangélikus egyház derekas részét alkot­ják. Az évfordulóról sokhelyütt megem­lékeztek Skandináviában egyházi és tu­dományos fórumokon. (Lapunk múltheti számában közöltük a hazai megemlékezés eseményeit. Szerk.) Lars Levi Laestadius (1800-1861), vagy van, aki magyarosan jobban isme­ri, Laestadius Lőrinc svéd papi dinasz­tia leszármazottja, de felmenői között lappok is voltak. Az uppsalai egyete­men előbb botanikát, majd teológiát ta­nult, s 1825-ben kinevezték Kaaresuvantóba, Svédország legésza­kibb gyülekezetébe lelkésznek. Papi munkája mellett továbbra is foglalko­zott botanikával: szenvedélyesen gyűj­tötte a növényeket, ő volt a Lappföld növénytanának első leírója, számos kül­földi tudományos társaság tagja, tudo­mányos eredményeiért a francia becsü­letrenddel is kitüntették. Amikor a ro­konnépek és nyelvek első jelentős ma­gyar kutatója, Reguly Antal 1840-ben lappföldi útján meglátogatta Laestadiust, elámult vendéglátójának széleskörű műveltségén, s naplójába azt írta, hogy ilyen okos emberrel még nem találkozott, senkitől sem tanult olyan sokat, mint Laestadiustól. Reguly lemá­solta Laestadiusnak a lappok mitológiá­járól írt munkáját, s miután az eredeti Felkavaró és felemelő - ezek a jelzők jutnak először eszembe, amikor a június 4-én este 6 órakor Deák téren tartott is­tentiszteletre gondolok. Az alkalmat hár­mas kötöttség határozta meg. Mennybe­menetel ünnepének igéi és zenéi szólal­tak meg, az istentiszteleti rend Bach-ko- rabeli források alapján készült, összeállí­tásában és megvalósításában pedig a Lutheránia nemzetközi gyakorlathoz kapcsolódó, csaknem év­százados múltra visszate­kintő tevékenységébe ágya­zódik. A Deák téren már megszo­kottá vált Bach kantátáinak, oratórikus- és orgonaművei­nek bemutatása. A Bach he­tet is immár tizenegyedszer rendezték meg idén. Ennek az alkalomnak a különle­gességét az jelentette, hogy a zenemüvek a 18. századi, német nyelvű liturgia része­ként hangzottak el. A Luther tevékenysége nyomán kibontakozó isten- tiszteleti életet a liturgikus műfajok gazdagsága és igé­nyessége jellemezte. A re­formáció előtt használt ele­mekből csak keveset hagy­tak el, sokkal inkább a gaz­dagítás volt jellemző a Lu­theri reformációra. így ala­kulhatott ki az, a lutheránus gyülekezeteket 17. és 18. század folyamán jellemző főistentisztelet típus, mely három nagy, egyenként kb. egyórás részre osztható: be­vezető liturgiára, prédikációra és úrva­csorái részre. Az első és harmadik rész a korábbi örökség mellett a reformációt követő mesterek, Praetorius, Schütz, Schein, vagy Buxtehude által alkotott re­pertoárból meríthetett. Ennek a tradíció­nak folytatója, s egyben beteljesítője Bach egyházzenéje. A Deák téren is ünnepélyesség és vál­tozatosság jellemezte az istentisztelet prédikációt megelőző és követő részét. Latin és német nyelvű énekek orgonakí­sérettel, vagy anélkül, orgona előjátékok, és mértéktartó nyugalmat árasztó liturgi­kus recitálás, a klasszikus vokálpolifónia stílusát visszhangzó Buxtehude: Missa Bervis és Bach Mennybemeneteli orató­elveszett, részben az ő másolatából le­hetett rekonstruálni Laestadius müvét. Majdnem húsz évig visszhangtalan volt Laestadius működése. 1843-ban elkészí­tett disszertációjában elkeseredett képet festett a kiüresedett egyházi életről. Pe­dig Lélek a fagyos Északon is működött, s német pietista prédikációk, melyet a ritkán lakott és lelkészhiányos vidéken kis körökben olvastak egymásnak az em­berek, megtették hatásukat. Egy ilyen felolvasó kör tagja volt az a lapp leány is, akit a finn egyháztörténet Lapp Mariaként emleget, és akivel Laestadius 1844-ben találkozott, amikor a lappföldi egyházmegye espereseként végigjárta az összes gyülekezetét. Az a mód, ahogyan ez az egyszerű lány beszélt útkeresésé­ről, vándorlásáról a sötétségből a vilá­gosság felé, Isten kegyelmének megtalá­lásáról, szíven ütötte az akkor súlyos lel­ki kétségek között vergődő Laestadiust. Nem sokkal korábban halt meg nagyon szeretett hároméves fia, ő maga súlyos betegségen esett át. A Lapp Mariával va­ló beszélgetés fordulatot hozott Laestadius életébe. Ezután megváltoztak prédikációi is. A bűn fortéiméit koráb­ban is erőteljes képekkel ecsetelte, de most a megoldásra is rámutatott, hirdette a bűnök bocsánatát. Hatására tömegek tértek élő hitre, hagytak fel addigi élet­módjukkal. Éppen a legjobbkor. Abban az időben ugyanis a lappok nagy része a pusztulás szélére került az alkoholizmus miatt. A réntartó gazdák eladósodtak, el­szegényedtek, teijedt a bűnözés, a csalá­dok széthullottak. A megtérőknek vi­szont volt erejük felhagyni az italozással, s a lappság számára ez az életet jelentet­te. riuma - egymást jól kiegészítő egységbe forrtak ezen az istentiszteleten. Az evangélikus gyülekezeti életben jár­tasaknak jólesett ráismerni az ismerős énekekre: Nun freut euch... (Jer, örvend­jünk keresztyének), Christ fuhr gen Himmel (Krisztus a mennybe...), Wir glauben all'... (Mi valljuk, hiszünk Isten­ben), Christe, du Lamm Gottes (Krisz­tus, Isten báránya...). Ennél azonban sok­kal több alkalom adódott rácsodálkozni arra, hogy leginkább csak hangverse­nyekről, vagy onnan sem ismert tételek hogyan elevenednek meg eredeti liturgi­kus funkciójukban. Közülük elsőként a kantátát kell ki­emelni. Bach ún. Mennybemeneteli ora­tóriuma (Lobet Gott in seinen Reichen - BWV 11) hangzott el két részben az evangéliumi ige után és az úrvacsora alatt. Az igeolvasás, a kantáta első része, amit zenében megfogalmazott prédikáció­nak is nevezhetnénk, és a gyülekezet tag­jait, a XX. század embereit megkapó ele­venséggel megszólító igehirdetés így egyetlen nagy ívű folyamattá állt össze. Nagyobb evangélikus templomok álta­Laestadius mozgalmához több lelkész is csatlakozott, de munkáját számos lai­kus igehirdető is segítette. A legjelentő­sebb közülük, s aki Laestadius 1861-ben bekövetkezett halála után a mozgalom vezetője is lett, Juhani Raattama, finn te­lepes gazda. A mozgalom gyorsan ter­jedt a svéd, finn és norvég Lappföldön, majd Finnország déli vidékein. Hatott az inkeri-finnek és az észtek körében is, s a finn kivándorlókkal együtt Észak-Ame- rikába is eljutott, ahol a telepesek laesta- dianus gyülekezeteket alapítottak. A laestadianizmus hatása Magyarországon Hazánkban a nagy lappföldi ébresztő a finn és a magyar evangélikus egyház kö­zött kialakult személyes kapcsolatok ré­vén kezdett ismertté válni. 1924-ben Raffay Sándor püspök és Podmaniczky Pál soproni teológiai tanár a finnek meg­hívásának eleget téve, ellátogatott Finnor­szágba. Podmaniczky, aki finnül is megta­nult, pietista beállítottságú lévén, élénken érdeklődött az ébredési mozgalmak iránt. Lefordította Aukusti Oravalának Ruotsalainen Pálról, az ún .felébredt vagy köríti mozgalom elindítójáról írt életraj­zát, mely 1932-ben jelent meg A paraszt­próféta címmel. De jóval korábban, már 1929-ben közölt egy írást a Lelkipásztor című folyóirat hasábjain Laestadiusról és a lappföldi ébredésről. Podmaniczky ké­sőbb lefordította Márta Edqvist svéd író­nő Laestadius-életrajzát is, mely 1933- ban jelent meg Sopronban Északi fény. Képek a lapp ébredés korából címmel. A finn-magyar kapcsolatok akkor vál­tak élővé, amikor a teológusok között lános szokása, hogy az istentiszteletet az alkalomhoz illő orgonamuzsika nyitja meg. Természetesen így volt ez most is: Bach C-dúr Prelúdium és fúgája foglalta keretbe a szertartást. Az orgona szerepe azonban a régi gyakorlatnak megfelelő­en kibővült azzal, hogy nemcsak a gyü­lekezeti énekeket, hanem a kórustétele­ket is rövidebb előjátékok vezették be. Ezt a célt a nürnbergi Sebalduskirche 17. századi orgonistájának, Johann Pachelbelnek egy-egy jól megválasztott műve szol­gálta. A június 4-i Deák téri isten­tiszteleten újra rácsodálkoz­hattunk a liturgia térbeliségére is. Az egyszólamú recitált té­teleket éneklő schola az oltár mellett állt, a lekciókat a felol­vasópulttól hallhattuk, az oltár pedig az imádság, az áldás és az úrvacsora helyéül szolgált. Az igehirdető és az énekkar, illetve orgona dialógusa a szó­székre és a karzatra irányította a figyelmet. A mélyreható kutatásra ala­pozott rekonstrukción és régi értékek bemutatásán keresz­tül évszázadok bizonyságté­tele szólt a résztvevőkhöz. A hangok, mozgások a liturgia két legfontosabb célját szol­gálták: a személyes és aktuá­lis megszólítást, és a földön vándorló gyülekezet tekinte­tének égre emelését arra a mennyei istentiszteletre, amelynek előíze minden „eföldi” liturgia. Mindez a közreműködők igényes és rendezett együttműködésével valósulha­tott meg. Köszönet az igehirdetőnek, Dietrich Tiggemann-nak, a liturgusnak, Hafenscher Károlynak, a schola tagjai­nak, az énekes szólistáknak: Zádori Má­riának, Gémes Katalinnak, Marosvári Péternek és Moldvay Józsefnek, a Lutheránia Ének- és Zenekarnak, Trajtler Gábor és Zászkaliczky Tamás orgonamüvésznek és a Bach-hét művé­szeti vezetőjének, Kamp Salamonnak, aki nemcsak a Lutheránia vezetésével, hanem az előkészítés és koordinálás fel­adatával vált ennek a különleges isten- tiszteletnek irányítójává. Finta Gergely megindult az ösztöndíjas csere. Az 1927- 28-as tanévben érkezett az első ösztöndí­jas Finnországba, s ettől kezdve a hábo­rúig szinte minden évben volt magyar te­ológus Helsinkiben és finn teológus Sop­ronban. A kölcsönösen szerzett szemé­lyes tapasztalatok, az ösztöndíjas év alatt kötött barátságok gazdagították később a hivatalos kapcsolatokat. Helsinkiben a magyar ösztöndíjasok hagyományosan a felébredtek diákottho­nában, a „körttikotiban" laktak, így ért­hető, hogy barátságaik is abban a körben születtek. Az első, aki a laestadianu- sokkal közeli kapcsolatba került, Csepregi Béla volt, aki az 1938-39-es tanévet töltötte teológiai ösztöndíjjal Finnországban. Ő is a körttikotiban la­kott, az egyetemen finn egyháztörténetet tanult, a tanítási szünetekben pedig járta az országot, felkereste minden ébredési mozgalom népfőiskoláját, ugyanis meg­értette, hogy a magyar parasztfiatalok felemelkedéséhez itthon is nagy szükség lenne az északi típusú népfőiskolákra. Közben várta a Lélek érintését. A diákotthoni összejöveteleken, ahol a jó beszédkészségű magyarok általában kedvelt szónokok voltak, hiába bíztatták barátai, hogy szóljon, nem vállalkozott rá. Ő maga így vall erről a MEVISz kiadásábán megjelent Nem voltam egye­dül című dokumentumgyűjtemény II. kö­tetében: „Sokat foglalkoztam az ébredés történetével, és egyre inkább úgy láttam, hogy az nem emberi próbálkozás, vagy igyekezet dolga, hanem a Szentlélek mun­kája. Fölismertem azt a veszélyt, hogy itt a magyar ember könnyebben válik a föl­ébredtek prédikátorává, mint fölébredté. Azzal érveltem, hogy magam szeretném igazán átélni a Lélek munkáját, és nem beszélni róla." Ez meg is történt 1939 húsvétján. Amikor megvallotta bűneit ba­rátjának, és hallotta a feloldozást, arra gondolt: végre megérkeztem abba a Fin­nországba, ahova mindig is vágytam. A következő évben két új ösztöndíjas is érkezett Helsinkibe, Győri János Ma­gyarországról, és Mezei István Erdély­ből. Őket Csepregi Béla vezette be a finn életbe, így ők is a laestadianusokkal ke­rültek kapcsolatba: A! finn-szovjet hábo­rú miatt az oktatást hamarosan beszün­tették az egyetemen, a fővárost kiürítet­ték. A három magyar elindult észak felé, végigjárták az ismerős gyülekezeteket, összejöveteleken vettek részt, prédikál­tak. Mielőtt Svédországon keresztül ha­zaindultak volna, az oului dómban bú­csúztatták őket a hittestvérek. Idehaza Csepregi Béla előbb a - finn segítséggel addigra már megalapított - nagytarcsai népfőiskolán kezdett dolgoz­ni, majd megszervezte az orosházi nép­főiskolát. Közben bekapcsolódott az evangélizációs munkába is, 1941-től fő­állású belmissziói lelkészként. Frontem­bere lett az evangélikus evangélizáció- nak. A mozgalomban aktívan részt vet­tek az ébredés szelét megtapasztalt, Fin­nországot járt lelkészek. Az Elő Víz című lapban rendszeresen közöltek híreket, ri­portokat a finn egyházról, finn vallásos A Diakónia Munkatársainak Nemzet­közi Szervezete Berlinben tartotta két­évenkénti Konferenciáját ezzel az össze­foglaló témával: „Egy álommal kezdő­dött Európa... ’’ - Ebben Pál apostolnak arra az „álmára” gondoltak a Cselekede­tek könyve 16. fejezetéből, amiben egy macedón férfi így hívta az apostolt: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!" - Európa számos egyházából - ahol jelen­tős diakóniai szolgálat folyik - érkeztek a résztvevők, hogy ezen az apostoli igén elindulva, keressék a diakónia útjait, új lehetőségeit a „holnap Európájában”. Talán - ha az „útakadályokra” tekin­tünk - értjük meg igazán a diakónia „út­keresésének” izgalmait, - amit az el­hangzott nagyszerű előadások tártak eli- bénk. Hát ilyen „útakadály” például, hogy az Európai Unióban - vallási és hitbeli sokszínűség jellemzi ezt a szolgá­latot. Hiszen egyfelől nemcsak keresz­tyének, hanem például mohamedánok is szolgálnak otthonainkban, másfelől - éppen ezért - a hitbeli indíttatás is na­gyon különböző. „A könyörület nem a keresztyének privilégiuma többé ” - jel­lemezte határozottan az egyik előadó! - Ugyanilyen „kemény akadály” az is, hogy Európában ma még nagyon sokfé­le mértékű a „szociális gondoskodás” -, márpedig itt is közös utat kell találnunk. irodalmat fordítottak és adtak ki, egyhá­zi énekeket fordítottak, melyek később a hivatalos énekeskönyvbe is bekerültek. Csepregi Béla több terjedelmes írást kö­zölt Laestadiusról és mozgalmáról. De sohasem merült fel, hogy kizárólag egyik vagy másik ébredési mozgalom­nak próbáljanak híveket szerezni. Csepregi gyakran mondogatta: „Hogy jövök én ahhoz, hogy a Szentlélek mun­káját bíráljam” , ami azt jelentette, hogy mindegyik mozgalomban a Szentlélek működik, ember nem tarthatja egyiket a másiknál előbbre valónak. A háború utáni ösztöndíjasok között Lupták Gyula volt az, aki Csepregi Béla segítségével jutott ki Finnországba. Megörökölte az ő ismerőseit, s természe­tes módon kapcsolódott a laestadianus mozgalomhoz. Neki köszönhetjük a Van még számomra is bocsánat kezdetű ének fordítását, mely Finnországban a laesta­dianus énekkincs darabja, idehaza az Énekem az Úr című evangélizációs fü­zetben jelent meg. Aki északi testvémépünknél jár, és egy­házi körökben tájékozódik, előbb-utóbb találkozik az ébredési mozgalmakkal. Finnországban, ahol a lakosság több mint 90 százaléka evangélikus, sokak számára a népegyházi keretek túlságosan ridegek, és ahogy ők mondják, a híveknek az egy­házon belül szükségük van lelki otthonra is. Ezt a lelki otthont találják meg az em­berek az ébredési mozgalmakban. Az éb­redési mozgalmak teológiailag mind lu­theri alapokon állnak, csak a hangsúlyok különböznek. Van, ahol Isten feltétel nél­küli kegyelmét hangsúlyozzák, van, ahol a bünvallás és a bűnbocsánat szükséges­ségét, van, ahol az imádság fontosságát. A finnek bölcsességét és józanságát dicséri, hogy bár az ébredések történetében sok ellentét, vita, meg nem értés is felszínre tört, ezek a mozgalmak mindvégig meg­maradtak az evangélikus egyház keretein belül, nem váltak szektákká. Egy nemré­gen végzett felmérés szerint a finn lelké­szek 80 százaléka tartja valamelyik ébre­dési mozgalmat lelki otthonának. Mind­egyik mozgalom leglátványosabb ünnepe a nagy nyári találkozó, ahol ezrek, sőt tí­zezrek jönnek össze minden évben más­más helyszínen az ország minden részé­ből, hogy néhány napot igehallgatással, énekléssel töltsenek és egymással talál­kozva, erősítsék hitüket és összetartozási érzésüket. Magyarországra is eljutottak ezeknek a mozgalmaknak a lelki ajándékai, de az eltérő körülmények miatt sohasem volt szükség arra, hogy nevesítsék egyik vagy másik irányzatot. Mindegyik lénye­ge az a tanítás, mely közös kincsünk, hogy bár méltatlanok vagyunk, de egy­szülött Fia által Isten életet ajándékoz nekünk. Ezt a tanítást hirdette a kétszáz éve született Laestadius is, egy a számta­lan bizonyságtevő közül, akiknek egész fellege vesz minket körül. Ezt a képet nem véletlenül idéztem írásom végén, ugyanis aki többet akar tudni Laestadiusról, az lapozza fel Lauri Pohjanpää: Bizonyságtevők fellege című könyvét, mely magyarul 1993-ban jelent meg az Evangélikus Országos Múzeum kiadásában. Csepregi Márta Új utat mutathat a „holnap diakóniájá- nak”, ha a Teremtő Isten szándéka sze­rint hitben vállaljuk - amit igazából ed­dig is éltünk, - hogy a szeretetszolgálat mindig is ökumenikus volt! De Urunk megváltó keresztje, meg az eljövendő országának ígérete is erre a „tág-ölelésű” szolgálatra hív ma is minket! - Az el­esetteket szolgáló diakónia - így lehet a „holnap Európája” számára a közösség, az összetartozás megélésének Jelévé”, - olyan „híddá”, ami szeretetben köt össze embereket, népeket. Csizmazia Sándor MEGHÍVÓ Diakóniai csendesnapok Albertirsán július 7-9-én péntek du. 3 órától vasárnap délig. Igét hirdet: Káposz­ta Lajos esperes. Előadást tart: dr. Bodor Klára orvos. Részvételi díj: 3000 Ft. Jelentkezést Evangélikus Szeretetotthon (2730 Albertirsa, Dózsa Gy. u. 7.) címére kérjük. Szeretettel váijuk Otthona­inkból, gyülekezeteinkből a szeretet­szolgálatban álló Testvéreinket. Evangélikus Diakóniai Testvérközösség Bach-korabeli istentisztelet Mennybemenetel ünnepére a Deák téren DIE HIMMELFAHRT JESU CHRISTI Ascensio Domini Bach-koraMI tstentiezteiet Mennybemenetel ünnepin OUkmutnAcU - IMpmip 1735.) Deák téri evangélikus templom, 2000. június 4. vasárnap 18 ára Diakónia a ,, holnap Európájában ”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom