Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-04-02 / 14. szám

2000. ÁPRILIS 2. 3. oldal Evangélikus Élet Félelem és reménység közt... Hazaérkezett Venezuelából Bízik László és családja Időnként beszámoltunk lapunk hasáb­jain arról a szolgálatról, melyet négy éves kiküldetésük során a venézek kö­zött élő magyar gyülekezetben végeztek. Utolsó körlevelük, az ÜZENET, a na­pokban érkezett meg, szinte egy időben ők is hazaérkeztek. Búcsúzásukat is le­írták ebben a körlevélben, és néhány mondatban közreadjuk mi is, mert igen tanulságos. A 126. zsoltár 1. versével búcsúztak: „Olyanok voltunk, mint az álmodok’’. „Az álom már akkor elkezdődött, ami­kor négy éve a gépről letekintettünk Ve­nezuela partjaira. Kábultak voltunk, amikor fölhoztatok Maiquetia-ból, ámulva néztünk körül először a városban s bámultuk csak a sok csodát. Aztán ki­tárult nem csak a parókia ajtaja, de a Ti szívetek is felénk. Szerettünk mi Magya­rországon lenni, jó emberek közt, rendes gyülekezetekben szolgáltunk, de ennyi­re, mint közöttetek, bizony, elkényeztet­ve nem voltunk soha. Eleinte féltünk is egy kicsit, hogy nehogy csak úgy le­gyen, mint az első szerelemmel, mely aztán el is felejtődik, vagy legalábbis szépen alábbhagy és konszolidálódik. De nem. Négy év alatt konszolidálódott ugyan, de gyengédsége nem múlt. Köszönöm, hogy megteremtettétek mindhármunk számára azokat a külső le­hetőségeket, melyek között úgy élhet­tünk, ahogy akartunk. Ez manapság a legnagyobb luxus! Hogy tudniillik egy pap azzal törődhessék, ami a dolga, nem pedig pénzkunyerálással innen-onnan, gazsulálással felfelé és lefelé, építkezés­sel, politizálással, ügyeskedéssel. Ha mi majd otthon folytatni tudjuk - mert kell - mindezeket, az Nektek lesz köszönhe­tő. Ezzel az elkényeztetettséggel igyekez­tünk nem visszaélni, sőt, ahogy Ti min­ket, úgy mi is Titeket, amennyire csak tő­lünk. tellett, elkényeztetni próbáltunk (...) Közben nem csak tanítottunk magyart, de megtanultuk a magyarságot Tőletek. Igen, mi, a magyarok, akik otthon úgy éltünk, mint hal a vízben. Magyarságunk a természetes közeg volt, fájdalom és problémamentesen magátólértődő. Ki kellett, úgy látszik, vettessünk Venezue­la partjaira, közöttetek megtanulni, ho­gyan élnek, sok szenvedés közben tüdőt kifejlesztve, a halak a szárazon. Ha mi majd ott tudatosan magyarok tudunk lenni, az Nektek köszönhető. A Ti példát mutató erőfeszítéseiteknek (...) A budahegyvidéki gyülekezet isten- tiszteletén találkoztunk először, és utána mintegy két órát tudtunk beszélgetni egy budai kisvendéglőben. Ennek eredmé­nye az alábbi önarckép, melyet néhány karakteres vonással szeretnénk még gaz­dagítani. Első meglepetésem Libériából érkező, Amerikában élő, idős testvéremmel kap­csolatban, hogy mindenkinek köszönt az utcán. Elmesélte, hogy az autóbuszon is mindig bemutatkozik a mellette ülőnek. Ez a fajta „nyitottság” Budapesten némi megrökönyödést keltett. Ő viszont ter­mészetesnek vette, hogy akivel Isten, akár csak töredék időre, összehozza, an­nak ő figyelmes, odaforduló szeretettel, megelőlegezett bizalommal tartozik... Minden bizonnyal ezt a missziói kisu­gárzást érezhette meg a kisvendéglő fel­szolgálónője, aki egy ideig nem titkolt kíváncsisággal figyelte a különleges vendéggel folytatott interjút, majd végül, nem kis döbbenetemre, megkérte, hogy imádkozzunk érte. Feltárta előttünk ma­gánéletének problémáit, mire Leidenfrost Tódor kedvesen invitálta, hogy foglaljon helyet az asztalunknál, és egymás kezét megfogva imádkoztunk! A pincémő, akinek még a nevét sem tud­tuk, könnyes szemmel köszönte meg az el- és befogadás szimbolikus aktusát... Valamit újra megértettem a nagy titok­ból: mit is jelent az igazi missziói lelkű­iét, a 24 órás készenlét, hogy a misszió­ból nem lehet nyugdíjba menni! Leidenfrost Tódor így vall életéről: „1922-ben születtem Léván. Hálás va­gyok szüleimnek, hogy már gyermekko­romban megtanulhattam németül és an­Mondom, álmodtunk. De még leg­szebb álmainkban sem mertünk arról ál­modni, hogy a nagyünnepenkénti temp­lomi gyermekműsorok, a tiszta forrásból merített betlehemezések, húsvétolók, pünkösdötök és egyebek megvalósítha­tók lesznek. Úgyszintén - mint az álom­ban, ahol a leglehetetlenebb dolgok is megtörténnek - szinte az irrealitás vilá­gába tartozónak tűnik a színházcsoport sok bemutatója a templomban, Magyar­házban, klubokban. Hát még a vakáció­végi gyerektáborok! Aludni ugyan nem sok időnk volt, de ébren is álmodtunk. A sok helyes kis kötök, a rengeteg segítő kéz, a fiatalok lelkesedése egyszerűen megfiatalított minket is. Itt voltunk négy évet, de fiatalabban megyünk haza, mint jöttünk négy éve. Ha otthon még tudjuk húzni az Isten szekerét, hogy itt erőt gyüjthettünk, Nektek is köszönhető (...) Négy évvel ezelőtt, a bemutatkozásunk­kor azt írtam: „nem jöttünk nagy tervek­kel és álmokkal.” S valóban nem. S hogy mégis úgy éreztük, a zsoltáros szavaival, mintha álmodnánk, azt Nektek köszönjük most. Köszöni Hanna lányunk, akinek otthona lett ez az ország, fészke a lakás és a kert, a Humboldt-iskola, a gyülekezeti, cserkészeti és tánccsoportbeli közösség. Második hazája. Köszöni Judit, aki el volt készülve egy dologtalan, reprenzentatív- papné-szerepre, de többet tehetett örömé­ben, mint a pap. S végül köszönöm én, a lelkész, nektek és nem-magyaroknak, protestánsoknak, katolikusoknak és ateis­táknak, lelkészkollegáknak és sok isme­retlennek is mindezt. Most négy év elmúltával csörög a vek­keróra. Mert valóságos, álmok mögötti helyünk azért mégiscsak Magyarorszá­gon van. De az álmodást azért néha-néha, való­színűleg a nehezebb órákban, még foly­tatjuk. Rólatok mindnyájatokról és Ve­nezueláról.” A venezuelai szolgálatnak bizonyára vannak még bőven tapasztalatbeli tanul­ságai, eredményei. Csak hát meg kell várni az élmények „leülepedését”. Ké­sőbb még biztosan lesz mód ezekről is beszélgetni. Most mindenesetre örülünk szerencsés hazaérkezésüknek, de annak is, hogy erősödött a testvéri kapcsolat egy csoport „határokon túl élő" magyar protestáns testvérünkkel és egy dél-ame­rikai néppel. T. goiul, ami későbbi missziói szolgálatom­ban nagy segítség volt. 1941-ben érettsé­giztem a kecskeméti református gimná­ziumban, lelki otthonra a helyi evangéli­kus gyülekezetben találtunk. Három évet végeztem a kecskeméti jo­gi akadémián, majd a bevonuló Vörös Hadsereg elöl Ausztriába menekültünk. Innsbruckban kerültem kapcsolatba a Keresztyén Ifjúsági Egyesület munkájá­val. Megéreztem, hogy Krisztusnak még van terve az életünkkel, ha el is veszítet­tük a hazánkat. Szükségét éreztem, hogy jobban megismerjem az evangélium va­lódi jelentőségét. Elhívást kaptam teoló­giai tanulmányok végzésére, melyre egy ösztöndíj segítségével az Egyesült Álla­mokban nyílt lehetőség. A teológus évek alatt meglátogatott minket egy Paul Slifer nevű misszionári­us Libériából, aki bemutatta az ott folyó munkát, melynek kezdete egészen 1860- ra nyúlik vissza. Szólt arról az égető szükségről, hogy a bibliafordításban és a sajtómunkában ember kellene. Úgy érez­tem, hogy Isten talán leginkább ezen a területen tud majd felhasználni. Miután 1954-ben lelkésszé avattak, jelentkeztem a külmissziói szolgálatra. Erre egy éves külön felkészítést kaptam egy olyan missziói iskolában, ahol megismerhet­tem feleségemet, Jane-1, aki kongói missziói szolgálatra készült. Hamarosan eldőlt, hogy együtt indulhatunk afrikai szolgálatra... 1956-ban érkeztünk meg Libériába. Először a legnagyobb törzs, a kpelle törzs nyelvét kellett megtanulnunk. Öt évvel később havonként nyolc oldalas kpelle-angol nyelvű újságot indítottunk így lehetne röviden summázni a 2000. március 4-én a Deák téri templomban tar­tott betegek ökumenikus csendesnapján történteket. Az alkalomra különböző fele­kezetekből és Budapest több pontjáról jöt­tek, mint érintettek: betegek, gyógyultak, hozzátartozók, vagy az ügy iránt érdeklő­dők. Most csupán néhány gondolattöredé­ket szeretnék felvillantani, és némiképpen felidézni ennek a délutánnak mély gondo­lataiból, melyek azoknak is segíthetnek, akik hasonló problémával küzdenek. A tíz leprásról szóló nyitó áhítat indító gondolatai után az előadás félelemről, szorongásról onkológus szemmel hang­zott el mindnyájunkat érintően, hiszen ez a bénító, gátló, blokkoló érzés ismerős útitársunk. Mitől lehet félni? Mindentől. A betegségtől, fájdalomtól, műtéttől, az esetleges következményektől, a betegsé­get kísérő társadalmi kirekesztődéstől, haláltól. Ez az ismerős bénító érzés még nehezebbé teheti egy beteg amúgy is ne­héz helyzetét. Mégis mi segíthet? Ho­gyan győzhető le ez a gátló érzés? S itt egészen személyesen szólt az előadó: „ha én rákos leszek, nem tudom hogy fo­gok reagálni, félnék-e? De magam előtt 2000. január 27. és 29. között minden bizonnyal az év egyik legjelentősebb ze­netudományi konferenciájának megren­dezésére került sor Lipcsében. E nagy­szabású - korunk valamennyi jelentős Bach kutatóját felvonultató - eseményt három évforduló tette aktuálissá. Amellett, hogy Johann Sebastian Bach kétszázötven évvel ezelőtt hunyt el, a „Bach-Gesellschaft” százötven éve, a Neue Bachgesellschaft E. V. Leipzig száz éve alakult. Az 1850-ben Moritz Hauptmann Thomaskantor által alapított „Bach-Gesellschaft” munkájában nem ki­sebb egyéniségek vettek részt, mint Robert Schumann, Louis Spohr és Liszt Ferenc. Céljuk abban állt, hogy Johann Sebastian Bach valamennyi művét nyom­tatásban megjelentessék. Az ún. régi Bach Összkiadás gyönyörű köteteit, me­lyek Liszt tulajdonát képezték, a budapes­ti Zeneakadémia könyvtára őrzi. Feladatát ötven év alatt teljesítve, 1900-ban a társa­ság feloszlott, egyszersmind Neue Bachgesellschaft Leipzig névvel újjá is alakult és nemzetközi szervezetté bővült. A konferencia előadásait két csoportra el. Tulajdonképpen az egyház teremtette meg az írott helyi nyelvet és természete­sen legfontosabb feladataink közé tarto­zott a bibliafordítás segítése. Máté evan­géliumát például én fordíthattam a benn­szülöttek nyelvére. 1967-ben adhattuk ki az első Újszövetséget kpelle nyelven. Feleségem ími-olvasni tanította az asz- szonyokat, és bibliaórákat is tartott. Öröm volt számunkra, hogy az írott iro­dalommal mi is evangélizálni tudtuk a népet, segítve őket, hogy megismerhes­sék az evangéliumi igazságokat és az új életet, amit Krisztus ad nekünk. A biblia- fordítás óriási munkát jelent. Amikor 33 évi libériái szolgálat után 1989-ben nyugdíjba mentem, az Ószövetség egy- harmadának lefordításánál tartottunk. Külön öröm, hogy a sajtómunka vezeté­sét egy általunk kiképzett bennszülött vette át tőlünk. Most egy hathónapos libériái szolgálat után vagyunk úton vissza az Egyesült Államokba. Az elmúlt fél évben a helyi egyház püspökének, Sumoward Harrisnak a meghívására az egyházi saj­tóközpont munkáját próbáltam segíteni és felszerelni korszerű technikai eszkö­zökkel. A lelkészi diploma mellett az évek so­rán újságírói, könyvtárosi és nyelvészeti képesítéseket is szereztem. Jelenleg egy angol-kpelle szótáron dolgozom, mely­ben mintegy ötezer kifejezés lesz megta­lálható. Egyetértek Azariah indiai püs­pök véleményével, aki szerint a misszio­náriusnak egyszerre kell Istennek oda­szánt életű, szent emberré, valamint jól képzett, sokoldalú szakemberré válnia. G. P. van egy volt betegem, aki példát adott, mintát mutatott arra, ha ilyen helyzetbe kerülnék. Az ő erős hite, hogy bármi is történjék, ha Isten kezében tudjuk ma­gunkat, akkor nincs mitől félni, s akár meggyógyulunk, akár nem, elszáll min­den félelem. Ezt olyan valaki mondta, aki végig szenvedte.” Több személyesen átélt és megtapasz­talt vallomás követte őt. Olyanok, akik vállalták, hogy saját élményeik, megta­pasztalásaik elmondásával beteg sorstár­saikat igy bátorítsák. Megdöbbentő, de ugyanakkor felemelő volt hallani egy gé- geműtött nő vallomását, aki elmesélte milyen borzalmas volt, amikor műtétje után ordítani akart, és nem jött ki hang a száján. Hogyan tanult meg műgégével újra beszélni, hogyan kereste így, ilyen állapotában is élete értelmét, és hogyan találta meg a beteg sorstársai istentiszte­letre és misére való hívogatásában az Onkológián vasárnaponként. Még lehetne sorolni és felidézni a töb­bi vallomás hiteles és valóban erőt su­gárzó gondolatait az olvasók számára. De talán ez az egy vallomás is érzékelte­ti ennek a délutánnak a mélységét és ma­osztották. Az egyik szekció a hangszeres zenével, Bach kompozíciós technikájával, stílusával és esztétikájával foglalkozott, míg a másik szekció munkájának közép­pontjában a vokális művek vizsgálata állt. A konferenciát kiegészitő programok közül két eseményt emelek ki. Az egyik a világ különböző pontjain működő Bach társaságok képviselőinek találko­zója, ahol beszámolókat hallhattunk töb­bek között a francia, az angol, a lett, az amerikai, a venezuelai stb. Bach társasá­gok munkájáról, s ahol magunk is tájé­koztatást adhattunk a Budapesti Bach Hétről, kiadványainkról, a Magyar Bach Társaság tevékenységéről. Számunkra szerencsés véletlen, hogy a rendezvény­nyel egyidőben méltatás jelent meg. „Die 10. Budapester-Bach-Woche” (1999-ben) címmel Papp Ágnes tollából a nemzetközi társaság lapjában. A másik jelentős esemény a Bach-ar- chív Leipzig megtekintése volt. A Wemer Neumann által 1950-ben alapí­tott intézet feladatát abban látja, hogy Johann Sebastian Bach életével, tevé­kenységi körével, műveivel kapcsolatos dokumentumokat gyűjtse, kutassa, be­mutassa, előadások és publikációk útján nyilvánossá tegye. A Bach-Archiv-ot je­lenlegi igazgatója, Hans-Joachim Schulze vezetésével tekinthettük meg. A rendezvénysorozatot esti hangverse­nyek gazdagították. így hallhattuk a Thomaner Chor előadásában a „Jesu meine Freude” motettát liturgikus keret­ben a Tamás templomban, és az „Ich hatte viel Bekümmernis” kantátát a Nikolai Kirche-ben. A kórus, melynek első írásos említése 1254-ből származik, Bach idejé­ben 54, jelenleg 80 énekes fiúból áll. Rendszeres tevékenységük a vasárnapi is­tentisztelet mellett a pénteken és szomba­ton megszólaló motetta és kantáta est, mely a karácsonyi oratórium és az egyik passió előadásával kibővülve teszi teljes­sé évi programjukat a Gewandhaus Orchester közreműködésével. Nem titkolom, hogy meghatódottság- gal szívemben hallgattam a Tamás temp­lom orgonáját, melyen egykor Zalánfy Aladár - Deák téri templomunk orgoná- sa - Karl Straube, a kor leghíresebb gasságait is. A sok beteg és gyógyult bi­zonyságtétele után érdekes volt hallani a katolikus kolléga vallomását is arról, hogy miért fontos számára a kórházi szolgálat. „Először nem akartam még a kórház közelébe sem menni... aztán egy belső hang mégis odakényszerített. S bár plébániára vagyok beosztva, mégis szí­vesen végzem a kórházi szolgálatot. Úgy érzem, ha valamiért érdemes papnak len­ni, akkor ezért mindenképpen. Minden egyes beteg egy gyöngyszem, egy csi­szolt gyémánt, ott már hiányzik minden, ami addig fontos volt, ott már csak egy lesz igazán fontos - az Isten keresése, s ez a nem hívő betegeknél is érezhető.” Az orgonazene szép és lassú dallama alatt pörögtek tovább mindnyájunkban a hallott szavak, vallomások, gondolatok - az alkalom után tea és sütemény mellett megfogalmazódott egy kérdés: Ugye lesz ismétlés? Lesz folytatás? Jó lenne, ha lehetne folytatás - ha máskor, máshol még sok hasonló segítő alkalom adna le­hetőséget komoly, mindenkit érintő kér­désekben elgondolkodásra, elcsendese- désre, egymás erősítésére, segítségre. Bajuszné Orodán Krisztina Bach interpretátomak növendékeként ta­nult és játszott, s kinek lipcsei élményei nélkül a Lutheránia sem találta volna meg legfőbb hivatását. E januári rendezvénysorozat kétséget kizáróan legnagyobb szenzációját a Christoph Wolff és munkatársai által tar­tott beszámoló jelentette, melyet a Kijevi Állami Levéltárban felbukkant Berliner Singakademie kéziratgyűjteményének megtalálásáról és páratlan gazdagságáról tartottak. A Berliner Singakademie-t 1791-ben Carl Friedrich Fasch alapította. Egyik első igazgatója Carl Friedrich Zelter volt, akihez tizenegy éves korában a fiatal Mendelssohnt is beíratták. Men­delssohn később ezzel az együttessel mu­tatta be 1829-ben Johann Sebastian Bach Máté passiójának híres első felújítását. A Singakademie kottatárát 1999 nyará­ig mindenki elveszettnek hitte, kivéve a Harvard University dékánját, korunk egyik legjelentősebb Bach kutatóját, Prof. Christoph Wolff-ot, aki 30 évi ma­kacs kutatás után sem mondott le arról, hogy a második világháború után a Vö­rös Hadsereg által a Szovjetunióba szál­lított kincs ma is létezik. Egy volt KGB ügynök információi alapján, regénybe illő diplomáciai konspirációk után, a zenetu­dós végül mégis bebocsátást nyert a kije­vi archívumba, ahol végre meggyőződhe­tett arról, hogy rögeszméje nem álom, ha­nem valóság. A gyűjtemény közel 5000 kéziratot, több mint 1 millió kottaoldalt foglal magába, többek között Carl Philipp Emanuel Bach hamburgi alkotói periódu­sának teljes termését, nyomtatásban eddig még soha meg nem jelent műveket, pl. 20 passiót (partitúra, teljes szólamanyag), 50 zongoraversenyt; számos alkotást Wilhelm Friedemann Bach-tól; a 27 kéz­iratot tartalmazó ún. „Alt-Bachische- Archiv”-ot; 220 egyházi kantátát. Hogy az előkerült alkotások milyen mértékben teszik szükségessé a zenetör­ténet egy korszakának újraértelmezését, átfogalmazását, belső arányainak helyes felmérését, csupán a jövő döntheti el, ahogy Peter Wollny fogalmazott: „Für uns beginnt die Forschung jetzt neu.” (Számunkra a kutatás újra kezdődik). Kamp Salamon Poszthumusz kitüntetés Ordass püspöknek A Magyarországért Alapítvány bírálóbizottsága ez évben is kiosztotta a Magyar Örökség kitüntető címet. A kitün­tetettek között poszthumusz kitüntetést ítéltek oda Ordass Lajos püspöknek hitvalló életéért, szolgálatáért. A misszióból nem lehet nyugdíjba menni Johann Sebastian Bach és Lipcse

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom