Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-03-12 / 11. szám

=Evangélikus Élet 2000. MÁRCIUS 12. 3. oldal Bemutatjuk a Nyugati Egyházkerület felügyelőjelöltjeit: Schmidt János vagyok. Keszthelyen, 1947. szep­tember 14-én születtem. Is­kolai végzettségem: okle­veles villamosmérnök és gazdasági mérnök. Nős vagyok, két gyermekem: Ádám (1972.), és Viktória (1974.). Munkahelyem: (1997-óta Vetop Kft. Győr városában lakom, és itt vagyok a gyülekezet tagja. Édesapám a Balatoni Nádgazdasági Vállalat főkönyvelője volt, felvidéki iparos családban született. Édesanyám háztartásbeliként nevelt nő­véremmel együtt. O Vas megyei ősi ma­gyar családból származik. Általános és középiskoláimat is Keszt­helyen végeztem. Családi hagyományok alapján vallásos nevelést kaptam. Ez éle­tem során mindig meghatározó volt. Egyetemei tanulmányaim megkezdése előtt egy évig katonáskodtam. 1971 nyarán megnősültem. Feleségem hídépítő mérnök. Harmonikus családi életet élünk. 1972-ben kezdtem dolgozni Nagykani­zsán a Dédásznál. 1974-ben Pécsre ke­rültem, majd 1976-ban Szekszárdra he­lyeztek üzemigazgatónak. Fiatal éveimben voltam KISZ-tag és párttag is. Mindig aktív közösségért dol­gozó ember voltam. Ezért aztán konflik­tusaim is akadtak a mást akarás és a más­hogy miatt. A munkahelyen túli munkám része az Magyar Elektrotechnikai Egyesü­letben való ténykedés, a Városvédő Egyesület meg­alapítása Szekszárdon és az Evangélikus Egyház se­gítése saját szakmámon belül. (Elektromos haran­gozó berendezés tervezése Keszthelyen, templom vil­lamos fűtése és orgonare­konstrukció Szekszárdon és több hasonló apró feladat.) Húsz év után kerültem Győrbe. Pályá­zat útján nyertem el az Édász Rt. vezér- igazgatói posztját. Itt dolgoztam 1996 végéig, amikor is a privatizációt követő­en az új francia állami tulajdonos hiva­talnokaival nem tudtam tovább együtt­működni. Jelenleg független energetikai tanács­adóként dolgozom családi vállalkozá­sunkban, és nagy örömömre azt csinál­hatom, amihez úgy gondolom a legjob­ban értek. Mindezek mellett jelentős ér­dekeltségem van egy energetikai befek­tető és üzemeltető kft-ben. Az egyház érdekében végzendő jövő­beni munkámban elsősorban a gazdasági vezetőként eltöltött több mint 25 év ta­pasztalatát tudom felajánlani és azokat a kapcsolatokat, amelyekkel az ember minden körülmények között számolhat, mert kiállták az idők próbáját. Schmidt János 1941. május 2-án születtem Rajkán, ahol édes­apám evangélikus lelkészként szolgált. Édes­anyám háztartásbeliként dolgozott. Három test­vérem közül öcsém lelkész, egyik húgom orvos, a másik gyógyszerész. Tanulmányaimat Sopronban folytattam és a Széchenyi I. Gimnáziumban érettségiztem 1959- ben. Még ebben az évben felvételt nyertem a Bu­dapesti Orvostudományi Egyetem Gyógyszerész­tudományi Karára, ahol 1964-ben szereztem dip­lomát, 1969-ben pedig gyógyszerészdoktori cí­met. 1964-ben megnősültem, feleségem Dobos Mária, szintén gyógyszerész. Három gyermekünk és hat unokánk van. 1971-ig Sopronban, 1979-ig Békéscsabán dolgoztam gyógy­szerészként, különböző munkakörökben. Ekkor pályázat útján elnyertem a Veszprém Megyei Tanács Gyógyszertári Központ­ja főgyógyszerészi állását. A rendszerváltás után előbb a Gyógyszertári Központ igazga­tója, majd az abból alakult részvénytársaság vezetője lettem. A privatizáció után, 1996 novemberétől az ország egyik leg­nagyobb gyógyszer-nagykereskedelmi cégénél dolgozom, az Észak- és Nyugat-Dunántúl ellátásáért felelős veszprémi keres­kedő és raktárház vezetőjeként. Pártnak, tömegszervezetnek soha nem voltam tagja. Szakmai, tudományos és érdekképviseleti szervezetek - Gyógyszerésze­ti Társaság, Gyógyszerész Kamara - munkájában tevékeny­kedtem. A gyülekezeti munkába már gyermekkoromban bekapcso­lódtam. A 40-es évek végén a kántortanítók félreállítását kö­vetően alig 8 évesen kezdtem el a kántori szolgálatot Rajkán, amit Ágfalván folytattam 1959-ig. Az egyetemi éveim alatt nagybátyám, D. Weltler Jenő és Trajtler Gábor tanítottak or­gonáim, akiket gyakran helyettesítettem a Deák téri templomban. 1963-tól ismét Ágfalván kán- torizáltam. Békéscsabán elköltözésünkig presbiter voltam. Veszprémben pedig 15 éve vagyok a gyülekezet felügyelője, és több éve végzem a kántori szolgá­latot is. Ez idő alatt - egy cikluson keresztül - zsinati tagként tevékenykedtem, és részt vettem a gazdasági bizottság munkájában. Jelenleg zsinati póttag vagyok. Minden egyházi, gyülekezeti tisztséget elválla­lok, amire felkérnek, vagy amire megválaszta­nak. így vagyok az egyházkerületi felügyelő-jelöltséggel is. A megtisztelő jelölést azért sem utasítottam vissza, mivel úgy ér­zem, segítségére tudok lenni az új püspöknek az újonnan szer­vezett egyházkerületben jelentkező feladatok megoldásában, és minden olyan kérdésben, amelyeket egyházunk törvényei az egyházkerületi felügyelő feladatává tesznek. Kiemelt jelentőséget tulajdonítok a gyülekezetépítő munká­nak, ezen belül is az óvodás és iskoláskorúak nevelésének. Úgy érzem, a családok itt szorulnak leginkább a gyülekezetek támo­gatására. Fontosnak tartom az egyház pénzügyeinek tisztaságát és át­láthatóságát, a törvény adta lehetőségek maximális kihasználá­sát alapítványok, pályázatok, befektetési lehetőségek stb. terén. Hiszem és vallom, hogy Isten mindenkit, még engem is alkal­massá tud termi a szolgálatra. Tud erőt adni a munkához és böl­csességet a helyes döntések meghozatalához. Bízom abban, hogy az új egyházkerület - a megválasztásra kerülő tisztségviselők személyétől függetlenül - jól fogja szol­gálni Isten ügyét és a gyülekezeteket, igazolni fogja a Zsinat döntésének időszerűségét és helyességét. Dr. Weltler János Búcsít Lackner Aladártól Lackner Aladár ny. evangélikus lel­kész, a Tolna Baranyai Egyházmegye volt esperese 2000. február 16-án, életé­nek 68. évében, hosszú és küzdelmes szenvedés után a szolgálatba elhívó Urá­hoz hazatért. Temetése végakaratának megfelelően szülőfaluja, Belecska temp­lomából volt február 19-én. Végelátha­tatlan menetben kísérte a koporsót a belecskai temetőbe a búcsúzó gyüleke­zet, mely talán akkor sem fért volna be a templomba, ha ezt a templomépítő ősök még egyszer ekkorára építették volna. Akik ismertük őt, akik így szólítottuk: „Ali bácsi”, s akik úgy beszéltek róla, hogy az „unser Ali”, azok számára alak­ja fogalommá vált. De mit mondhatnék róla azoknak, akik nem ismerték? Talán röviden csak ezt „gazdag ember volt”. Persze nem annyi ra anyagi, mint inkább lelki értelemben Ismerte a szűkölködést, s valahol ez tét te őt igazán „gazdaggá” is. Tudta, mitje lent védtelennek és gyengének lenni Még gyermek volt, amikor a „történelmi igazságosztás” nevében a tolna megyei németek kitelepítésekor földönfutóvá tették a családját. Tolna- és Zala megyé­ben bujkálva sikerült Magyarországon maradniuk, új egzisztenciát teremteniük. De azt végig kellett nézze, ahogy az egy­kor virágzó falvak gyülekezeteinek jó része szórvánnyá zsugorodva belerop­pant a történtekbe. Mindez csak erősítet­te az elhatározást, hogy lelkész legyen, lehetőleg szülőföldjén. Ám a gyanakvó bizalmatlanság légkörét nemcsak a vilá­gi, de az egyházi felsőbbség részéről is el kellett szenvednie. Isten azonban ké­pes volt mindezt elhívott szolgájának gazdagítására felhasználni. Megóvta Lackner Aladárt attól a kísértéstől, hogy szolgálatának mércéje és célja az embe­rek tetszésének keresése legyen. Mint olyan ember, aki maga is átélte a nélkü­lözést, a mellőzést, a gyengeséget, póz nélkül, hiteles természetességgel tudott szegények, mellőzöttek és gyengék pásztora lenni. Ali bácsi egyszerre volt tradicionális és modem. Azon fáradozott, hogy lehető­leg minél több értéket sikerüljön meg­menteni abból, amit gyülekezeteiben őriztek. A hagyományok iránti tiszteleté­ről számos jel tanúskodik: kezdve az anyanyelv ápolásától sok kiürülő temp­lom értékmentő tatarozásán át a hagyo­mányos helyi ünnepek megtartásáig, a családfakutatástól a néprajzi tárgyi emlé­kek felkutatásáig és megőrzéséig. Ez utóbbi törekvés eredménye a gyönki né­met nemzetiségi tájházban kiállított gyűjtemény. Néprajzi és értékmentő munkásságáért több jelentős kitüntetés­ben is részesült. A múlt megbecsülése azonban nem jelentette számára a jelen­kor kérdéseinek lebecsülését. Gyakorla­tias gondolkodása, emberközeli, közvet­A Lenau-díj átvétele Archív kép len stílusa, életvidám humora sokak szí­vében keltett rokonszenvet. Irtózott az üres frázisoktól, az életidegen sallangok­tól, a protokolláris szólamoktól. Ottho­nába lépve a szeretet melegét, kertjében járva a szép iránti tiszteletet élhette át a vendég. A lelkésztársak számára is több volt ő kollégánál, esperesnél. De atyai jóbarátként tekinthettünk rá. Több gene­ráción át, fiatal lelkészek sora kezdte pá­lyáját Ali bácsi mellett. Szinte úgy gyűj­tötte maga köré az ifjú segédlelkészeket, mint tyúk a kiscsibéit. Tanácsot annak adott, aki kérte. Tudott nemcsak bölcsen szólni, de bölcsen hallgatni is. Ha hibáz­tunk, fejmosás helyett bátorítást, bízta­tást kaptunk. Mindenkit kímélni próbált, kivéve önmagát. Tudtuk, hogy rendsze­resen, személy szerint imádkozik értünk. Irtózott a hízelgéstől és az ember-dicsé­rettől. (Azt hiszem ezt az írást is fejcsó­válva olvasná.) Lackner Aladár gazdag ember volt, ha azt nevezzük gazdagnak, akinek bőven van mit adnia. A temetésén tisztelgő tö­meg csendes megjelenésével és imádsá­gával is köszönetét mondott Istennek a gazdagító ajándékokért, amelyeket „esz­közén” keresztül övéinek adott. Lackner Aladár, csaknem hét évtizeden át simult bele eszközként a cselekvő Isten tenye­rébe. A ravatalnál és a sírnál végakarata sze­rint egykori tanítványai és utódai szol­gáltak, Ali bácsi kívánsága szerint hir­detve annak az igének az üzenetét, amely meghatározó módon, hordozva, erősítve kísérte végig egész életében: „Hű az Isten, aki elhívott titeket...!" (IThessz 5,24) Az ige azt a bizonyossá­got mélyítette el a szívünkben, hogy a hű Isten atyai tenyeréből nem zuhanhat a szerszám az üres semmibe! Hiszen az O meghívása nemcsak harcra és szolgálat­ra, de az atyai házba is szól, és az örök életre is reménységet ad! Ifj. Cselovszky Ferenc Elhamarkodott ítéleteink háttere Ha évek, sok évtized múltával nemcsak korosodunk, de érlelődünk is, óvatosab­bak leszünk vélemény- és ítéletalkotása­inkban. Meggondolásra késztetnek ta­pasztalataink, mások állásfoglalásai, érezhető mellékfogásaink, művelődé­sünk s a legkülönfélébb hatások - ám ha nem, főként életünk delétől egyre mor­cosabb „kritizátorokká” deformálódha­tunk a hit terén is! S kinek jó az? Baj, ha felnőttként szinte semmiről sincs saját, kiforrott véleményünk1, báf a túlzott magabiztosság sem áldás előjele. És ha meghitt ismerősünk a Biblia? Az aranybánya, de nem mindegy, milyen bányászok vagyunk. A legszélsősége­sebb szekták (vagy hasonló közösségek) „bányamérnökei” szórják a legpazarabb bőkezűséggel a bibliai idézeteket, azokat szinte automatikusan úgy kötve csokor­ba, hogy az őket igazolja. Közben azon­ban bámulatos nagyvonalúsággal mellő­zik mindazon igéket, amelyek igencsak lehűthetnék kétes eredetű túlfűtöttségü­ket. Minél élesebbek és fölényeskedőb- bek kifejezéseik más kegyességi moz­galmakkal vagy felekezetekkel szemben, minél tüzesebben hevülnek neki mások megnyerésének, annál gyanúsabb a jó­zan elfogulatlannak: milyen rejtett okok lappanghatnak ágálásuk mögött. (Olykor persze a saját egyéni vagy egyházi por­tánk előtt is illik sepernünk...) Ahol egy szektoid képződmény kollek­tív melldöngetése csak a hozzá tartozó­kat ismeri el igazán keresztyénnek, ott minden kétséget kizáróan veszedelmes mértékű a spirituális felfuvalkodás. Emögött úgyszólván biztosan a lelki vezető(k) személyiségtorzulása a fő ok, ez azonban prófétai köpenyt kanyarít magára, s mind jobban beleéli magát di­cső szerepébe. Nem tudatosan ferdít, csak feldolgozatlan, elfojtott keserűsége­it éli ki azokon, akiken lehet, konfliktu­sos életgubancait ösztönösen kivetítve rájuk. Mond és tesz sok szépet és jót is, ám eközben olyan „gyógyszert” nyújt, amelytől egyesek jobban lesznek, mások viszont kisebb-nagyobb mértékben bele­betegednek „orvosuk” kontárságába, esetleg önpusztításig menően. Előbbiek lelkesednek érte, s ha utóbbiak kétsége­iknek mernek hangot adni, őket okolják „gyógyulatlanságukért”, s még hitüket is kétségbe vonják. Lelki bacilusgazdák is vannak. Ők is „egészségesek”, csak fertőzhetnek. Nem tudják, hogy kórokozókat hordoznak magukban. Erősek lévén, ők ezt kibírják, kötélidegzetü vagy egyszerűen kemény alkatú megtérítettjeik úgyszintén. De jaj az érzékenyebb lelkületüeknek, a megté- petteknek, akiknek nincs bátorságuk ész­revenni, hol válik embertipró túlzással, álszent és beteges „szigorizmussal” ke­gyetlenné a kegyesség. Uram, irgal- mazz! Hova meneküljenek ők? Élethosz- szig hűbéresei legyenek egy szuper-ma­gabiztos „tankszemélyiségnek”, aki az Úr nevében bármikor újra lerohanhatja őket, gátlástalanul beleavatkozva életük akármelyik szeletébe?! Vagy „közössé­gük” tartsa őket lenyelve? Nem nehéz lelki bacilushordozóvá len­ni, sőt olykor szinte kötelezőnek tűnhet. Aki gyerekkorában szeretet helyett is szidást és verést kapott, vagy legalábbis verbális terrort, azaz szóbeli rettegésben tartást, abból ezek a sötét élmények idő­vel „ki akarnak jönni”, csak alkalomra várnak. Köztudomású: az óvodában azok a gyerekek szoktak verekedni, aki­ket otthon gyakran fenyítenek. Ezt a „töltést” verik aztán tovább, jobbára gyengébbekre. Ha ez az ütlegelés vala­mely nemes eszme vagy hit jegyében történt, akkor a felnőttkori továbbverés- ben sokszor megtalálható (volna) ez a „magas rangú” elem. (Ily tekintetben so­kan megkaphatnák az ürügyminiszteri címet.) Nem volt túl borúlátó az a böl­cselő, aki azt mondta: „Minden cseleke­detünkre két okunk van: az egyik jól hangzik, a másik az igazi.” Itt aztán ki­váltképpen „Uram, irgalmazz!” Hirtelen mindnyájan a vádlottak padjá­ra kerülhetünk. Ha nagyon élénk az ítél­kező kedvünk, és még hatásos csengésű „okunk” is van rá, csuda könnyen ki­buggyan jámbor lelkűnkből az elhamar­kodott ítélet, esetleg felekezetközi szin­ten, szektaelhárító jelleggel. Vádpont, bizonyíték nincs, csak rosszhiszemű fel- tételezés egy nemrég felbukkant keresz­tyén csoportosulásról (Ev. Élet 1999. aug. 8.). Nem lett volna elég fenntartá­sunknak adni hangot? És ha ők ugyan­úgy Isten gyermekei, mint mi, s valóban Tőle kapták a gyógyítás karizmáját? Kétszer is voltam már, tapasztalatszerzés végett, évekkel ezelőtt, hasonló jellegű, tengerentúli fogantatású gyülekezet ösz- szejövetelén. Kiadós evangéliumi igehir­detés keretében történt a gyógyítási kí­sérlet, Jézus Krisztus volt a középpont­ban, semmi színpadiasság vagy diadal­zene. (Végítélettől óvakodom. Az érin­tett eset is csak szemléltető kép.) Nagyon ajánlatos el nem felejteni a „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” in­tést (Mt 7,1), mely egyházközi viszony­latban is érvényes, természetesen. Jézus is leintette a „konkolyszaggatásra” tüs- ténkedőket (Mt 13,29), meg azon tanít­ványait is, akik önhatalmúlag eltiltottak az ördögűzéstől egy körükön kívüli Jé­zus-hívőt (Mk 9,38). Pál pedig súlyos szóval figyelmeztet: „Egyáltalában ne ítéljetek addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait" (lKor 4,5). Jól vigyázzunk, nehogy vala­mi agresszív féltékenység legyen az iga­zi vezérmotívumunk egyházvédő kritika orvén. (Csak azt ne higgye valamelyi­künk, hogy ő semmiképpen sem lehet lelki bacilusgazda.) Izráel felelős vezetőiről azt olvassuk Ézs 56,10-ben: „Néma ebek, nem tudnak ugatni”. Bizony kell az éberség - ará­nyosan. Mert - bocsánat, hogy a prófétai szóképnél maradok - nem az az igazán jó kutya, amelyik éjszakánként mindvé­gig folyvást ugat. Dr. Bodrog Miklós 10. Országos Papné Csendesnap lesz 2000. április 1-jén, szombaton a Deák téri Gimnázium dísztermében (1052 Budapest, Sütő u. 1.) Program: 9-30- 10.00 Gyülekezés 10.00 Úrvacsorái istentisztelet: Jer 29, 13 (évi ige) Aklanné Balogh Éva Előadás „Ünneplőbe öltöztetem a szívemet” Dr. Szabóné Mátrai Marianna Csoportmunka Beszámolók különböző egyházi munkaterületekről Fórum 15.45 Záróáhítat: János 16,33b, Luptákné Hanvay Mária Tüdnivalók: Jelentkezés: 2000. március 22-ig az Északi Evangélikus Püspöki Hivatalban. Cím: 1125 Budapest, Szilágyi E. fasor 24. Telefon: 394-2335, 394-2448, Fax: 394-2440. Gyermekmegőrzésről gondoskodunk. Ennek igénybevételét is kérjük jelezni. Szerény ebédet és útiköltséget térít az Országos Egyház. Szeretettel hívunk és várunk minden aktív és nyugdíjas papnétestvért. Külön is szólunk azokhoz, akik még nem voltak közöttünk. Készüljünk az alkalomra! ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom