Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-03-12 / 11. szám
65. ÉVFOLYAM 11. SZÁM 2000. március 12. „A próbatevő kisértést BÖJT 1. vasárnapja ei nem háríthatjuk, de hogy legyőzzön, azt imádsággal megakadályozhatjuk. ” Augusztinus ÁRA: 48 Ft 2000-BEN IS IDŐSZERŰ „Áradjon az igazság, mint bővizű patak” (Ám 5,24) A TARTALOMBÓL A Nyugati Egyházkerület felügyelőjelöltjei Elhamarkodott ítéleteink háttere Gondolatok az abortusz-cikk után... A napokban végzős közgazdász-hallgató keresett fel, hogy segítséget kéijen dolgozatához, melyet az evangélium és a gazdaság kapcsolatáról ír. Nehéz helyzetben voltam. Nemcsak azért, mert kevés írott anyaggal szolgálhattam akkor, amikor magyarországi evangélikus egyházunk mai társadalmi tanításáról kérdezett. De kérdéses volt számára az is: van-e egyáltalán valamiféle társadalmi tanítás a Bibliában? Válaszom egyértelmű „igen” volt. Hiszen elég fellapoznunk a mózesi rendelkezéseket, vagy a próféták igehirdetéseit, hogy megbizonyosodjunk róla - azok is, akik idegenkednek az egyházak közéleti szerepvállalásától -, hogy a Bibliában az üdvösség nem csupán egyéni kérdés, hanem hangsúlyosan közösségi is. Nem kizárólag a túlvilág a színtere, hanem már itt, a földön részünk a mennyország vagy a pokol. S minél messzebbre került a nép történelme során Teremtőjétől és parancsolataitól, melyek egyaránt védték a közösség és a fold fennmaradását, annál jobban felerősödött a próféták szenvedélyes hangja, sürgetve: térjenek vissza az élet forrásához, Istenhez. Egyenesítsék ki útjaikat, hagyjanak fel a jogtalansággal, a gyengébbek kihasználásával, s újra „áradjon az igazság, mint bővizű patak.” Az elmúlt év decemberében az Egyházak Világtanácsának küldötteként ott lehettem Seattle-ben: ez a fényűzően gazdag amerikai nagyváros adott otthont a Világkereskedelmi szervezet 3. nagygyűlésének. Gazdasági vezetők 135 országból arról tanácskoztak, hogyan lehetne még inkább elősegíteni a globalizációt, melynek eszköze a szabad kereskedelem. De egy másfajta gyűlés is zajlott itt - nem konferenciateremben, hanem az utcákon és a templomokban. És talán ez a gyűlés mutathat igazán utat és adhat reményt a világnak. Mert szerte a világból 2100 civil szervezet küldte el képviselőit - köztük az Egyházak Világtanácsa is hogy hallassák azok hangját, akik szenvedői a karvalytőke világuralmának. Olyan szervezetek, akik látják és nem nézhetik tovább, hogy a világban nem az igazság árad bővizű patakként, hanem a hangzatos jelszavakba csomagolt igazságtalanság. Hogy szinte minden megtehető népekkel, országokkal, amelyek a földgolyó sötétebb oldalára szorultak. Emberek egészsége, megélhetése, sajátos kultúrája, a föld megújulásra szomjazó termőereje - semmi és senki nem állhat a profit útjába. Nézem seattle-i fényképeimet a tüntetők tízezreiről, és eltöprengek beszédes tiltakozó tábláikon. „Állj ellen a multik zsarnokságának!” - hirdeti az amerikai acélmunkás, aki feleslegessé vált, mivel vállalata olcsó munkaerejű, szegény országba költözött. „A tiszta élelmiszer is emberi jog!" - tartja magasba tábláját a háziasszony, aki nem akar ellenőrizhetetlen, génmanipulált élelmiszert adni gyerekeinek. „Ez a bio-farmer nemet mond a globalizációra! ” - mondja az öthektáros családi farm gazdája, aki nem tudja eladni termékeit, mert a mezőgazdaságot is iparosították, és hatalmas ültetvényeken termelik az agyonmérgezett gyümölcsöt és zöldséget. „Az emberek végre megszólaltak" - tartja a táblát a tisztes középkorú családapa. „Fair trade - not free trade! ” - „ Tisztességes és nem szabad kereskedelmet!" — a plakát alatt egy szakállas értelmiségi nevet a masinába. Féltem a gyönyörű és gazdag Seattle- ben - jobban, mint Afrika bádogviskós nyomornegyedeiben. Féltem az alattomos könnygáztól és borsgáztól, ami végtelenül kiszolgáltatottá teszi az embert. Felerősítette félelmünket a gázálarcos, sci-fi filmbe iHő fekete ruhás rohamrendőrség puszta látványa. Mégis, minden szorongás ellenére úgy éreztem, hogy félnivalója igazán a hivatalosoknak van- akik azért jöttek e gyönyörű városba, hogy a tőke kontinenseken, országokon átívelő útját egyengessék, és dolgavége- zetlenül kellett hazatérniük. Tudom persze, hogy összeülnek máshol. De ez volt az első alkalom a világon, hogy az egyházak, civil-szervezetek, környezetvédők világméretű összefogása meghátrálásra kényszeritette a nemzetközi szabadrablás idealista vagy csak egyszerűen cinikus szekértolóit. Van-e hangja egyházunknak a hazai vagy világméretű társadalmi igazságtalanságok láttán? A seattle-i egyházaknak volt. Mert szélesre tárták kapuikat a civil szervezetek előtt. A megnyitó istentiszteletet a 2000. jubileumi év jegyében, a szegény országok adósság-elengedéséért a katolikus katedrálisban tartottuk. A hatalmas metodista templom éjjel-nappal ezreknek adott helyet megbeszélésekre. David Korten nemzetközi ragú közgazdász, a „ Tőkés társaságok világuralma ” című nagyszerű könyv szerzője az evangélikus templomban tartotta meg előadását. S idehaza? A vasi megyei lapot olvasom. Mai számában egy gazdasági szakértő azon kesereg, hogy megyénk igazi hátránya a „fejlettségünk”. Mit is jelent ez a furcsa szókapcsolat? Azt, hogy megyénk azért marad ki a fejlesztő támogatásokból, mert túl jók a gazdasági mutatói: az országban a harmadik legmagasabb az egy főre jutó ipari termelés, a munkanélküliség pedig a legalacsonyabb. Hogyan lehet ez hátrányos? Nem túl bonyolult a magyarázat: a kedvező összkép mögött néhány nagy nemzetközi cég termelése van. Ezek minden hasznot kivisznek az országból, és erősen kihasznált, jogfosztott munkásaiknak nyugat-európaiak bérének kb. egytizedét adják. így aztán a „fejlett” Vas a bérek szempontjából a megyék sorában a 13. helyen áll. így fest a nagy nyugat-magyarországi globalizációs Kánaán - alulnézetből. Lehet ezekről tudomást sem venni, lehet hallgatni, de akkor nem szabad azt hirdetni, hogy a „tota scriptura” a teljes Szentírás talaján állunk. Mert az egyház - éppen az ó- és újszövetségi Szentíráson tájékozódva - a kisemmizettek iránti szolidaritástól indíttatva nem mondhat le arról a feladatáról, hogy a prófétával együtt újra és újra kiáltsa: „Keressétek az igazságot, ti föld alázatosai, keressétek az igazságot!” S az egyre pusztuló élőhelyek, a haldokló magyar, román, szlovák és szibériai folyók, a gyarapodó sivatagok és nyomornegyedek világában nem mondhat le arról, hogy Krisztussal együtt újra és újra kiáltsa: „jaj, nektek, akik most nevettek, mert gyászolni és sírni fogtok!" Es tennie kell ezt azért, mert az írásból tudja: „az igazság ösvényén élet van, és útja nem a halál felé vezet. ” Kovácsné Tóth Márta „ Voltak, kiket a sors úgy megnövelt, hogy országot tudtak betölteni. ” (Illyés Gyula: Hazám) Ilyenek voltak ők, a márciusi ifjak, s ilyen volt a pesti nép 1848. március idusán. A szabadság kivívásának napján, melyről az elmúlt 152 évben oly sok beszéd hangzott el, olyan sok írás jelent meg. Az újonnan megszületett magyar szabadságról - melyet ő vívott ki társaival, Petőfi - ezeket a sorokat írta azon a napon a naplójába: „Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő... szép vagy te, szebb, minden országbeli testvérednél, mert nem fiiröd- tél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmaimban úgy, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek. " Ezt írta a szabadság költője, 1848. március 15-én. A nagy nap után. Éjszaka. S nem egészen másfél év múlva hősi halált halt a segesvári csatatéren! Úgy tűnt el, olyan gyorsan és vigasztalanul, ahogy a hirtelen kikövetelt márciusi vívmányok vesztek el. Ahogy a nemzet függetlenségét és szabadságát óhajtó remények foszlottak széjjel, néhány hónappal a nagy nap után. Mégis, a márciusi forradalom a magyarság számára örök szimbólum lett. A bátorság és a hazaszeretet jelképe. Bár vívmányait megtartani nem lehetett, el- tiprásunk a két akkori nagyhatalom - a Habsburg-birodalom és a cári Oroszország - egyesült erejével szemben eleve elkerülhetetlennek tűnt. Mégis, a késő nemzedékek szívében ez a sikerélmény - 1848. március 15-ének vértelen forradalma - jelentette és jelenti ma is az örömünnepet. Erősíti az önmagunk erejébe vetett hitünket. Bizonyítja életképességünket, mely megmaradásunk záloga. A márciusi magyar forradalom nem előzmények nélkül robbant ki. Európa népeinek szabadságvágya 1848-ban átütő A szabadság ígérete Emlékezés 1848. március 15-re erővel tört utat magának. Először Párizsban, ahol elűzték a királyt és kikiáltották a köztársaságot. A francia nép példáját követték aztán Európa elnyomott népei. „Szinte az egész kontinenst elborította a hullámszerűen terjedő forradalmi áradat. Soha nem élt ilyen erősen a francia forradalom... eszméinek megváltó erejéhez fűződő hit és remény. " (Erdély története 3. kötet) Az előző században az európai forradalmak más jellegűek voltak. Angliában ipari, Franciaországban társadalmi-politikai jelleget öltöttek. Az 1848-ban kirobbant szabadságmozgalmak azonban „nemzeti forradalmak” voltak. „A felzárkózó vagy felzárkózni akaró - német, olasz és Habsburg birodalmi -peremvidékeken ugyanis a feudális rendszer megdöntése, a kapitalizmusba való átmenet során felvetődő társadalmi és hatalompolitikai kérdések szorosan összefonódtak a nemzeti önrendelkezés érvényesítésének az igényével. Úgy látszott, hogy a társadalmi átalakulással felszabaduló energiák általában olyan mozgalmakat táplálnak és erősítenek, amelyek a nemzeti egységet és a polgári alkotmányosságot biztosító nemzeti államot, vagy - kedvezőtlenebb feltételek esetén - nemzeti önkormányzatot és kollektív nemzetiségi jogokat próbáltak kiharcolni. ” (Erdély története 3. kötet. Bp. 1986) A „Népek tavasza” látszólag a fiatal nemzeti mozgalmak szolidaritási ünnepeként kezdődött. És ez, egyelőre ha rövid időre is - feledtette azt, hogy a forradalom sodrába került tájak bonyolult hatalmi, társadalmi és nemzetiségi viszonyaiból következően a nemzeti és társadalmi törekvések milyen könnyen egymás ellen fordítják az egy helyen élő, különböző nyelven beszélő, más-más identitású népcsoportokat. így ezek egymás ellen - tudatos rosszakarattal - kijátszhatók. Ez történt 1848-49-ben Magyarországon is. 1848. március 13-án Bécsben kitört a forradalom. Március 15-én, „arra az álhírre, hogy Pest körül, sőt Biharban is óriási paraszthad gyülekezik, a pozsonyi diéta elkötelezte magát a jobbágyok felszabadítása mellett. ” (Erdély története) Március 15-én Pest-Budán is „megmozdult a föld”, és az európai nagyvárosok példáitól eltérően - vér és barikádok nélkül győzött a forradalom. Tízezres tömegek tüntettek és vonultak fel, anélkül, hogy a katonaság közbe mert volna avatkozni. Petőfi és radikális társai a forradalom programjaként két évtized reformcélkitűzéseit foglalták össze a 12 pontban. Melyet kinyomtattak, a Nemzeti dallal együtt, és világgá kiáltották, hogy „Mit kíván a magyar nemzet?” Ahogy Petőfi írta: „Nagyapáink és apáink Míg egy század elszaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. ” (Petőfi: 15-dik március, 1848) A márciusi vívmányok azonban csak ideiglenesnek bizonyultak. Ennek okáról Bibó István így ír: „A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni a történeti Magyarország keretén belül. Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekivágott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szemben találta magát országának másnyelvű nemzetiségeivel, mindenek előtt a horvátokkal, szerbekkel és románokkal, melyeknek elszakadási törekvéseit nem volt hajlandó elismerni. így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt. ” (Bibó István: Demokratikus Magyarország, 1994.) Ennek tragikus hatása a mai napig érezhető. így veszett el 1849. augusztus 13-án, a Világos melletti fegyverletétellel nemzeti önállóságunk és szabadságunk szent ügye. S ahogy Bibó írja: „Magyarország 1849-ben úgy maradt egyedül Európában, hogy még csak reménye sem maradt olyan európai konstellációra, mely teljes szabadságát visszaadja. ” 1848. március 15-e - a rákövetkező kudarc ellenére is - egyik legszebb, leg- örömteljesebb ünnepünk. Amikor eljön megemlékezésének napja, fejet hajtunk a hősei előtt. Akik minden tettükkel a nemzet érdekeit tartották szem előtt. S az eljövendő századok nemzedékei iránt érzett felelősségtudattal tették azt, amit a hazaszeretetük diktált. Ahogy Jókai - akinek most ünnepeltük 175. születésnapját - megfogalmazta: „Évek múlva, századok múlva lesz mit beszélni az unokáknak apáik tetteiről, s akárminő sorsra lesz hivatva a jövő nemzedék, tán meglehet: hogy megátkozand- ja apáit, de szégyeneim nem fogja őket. ” Vigyázzunk, nehogy mi hozzunk szégyent szent emlékükre! Lenhardtné Bertalan Emma ARANY JÁNOS Az örökség Azok a magyarok, kik e hazát Véren vették, vérrel ótalmazák, Azok a magyarok, ha riadót fútták, A halál képétől nem messzire bút- tak. Lakásuk volt paripájok háta, Vetett ágyok kemény nyeregkápa: Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen, Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben. Nem kérdezték: sok-e az ellenség? Olvasation próbáltak szerencsét; Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol, Kinek szíve még a halálban is bátor. Elfogytak, elzülltek ottan-ottan, Szép országok hevert elhagyottan, Fölveré az Isten mindenféle gyoma, Éktelenné tettek török, tatár nyoma. Rongált zászló lön az ő formája, Nem volt annak színe, sem fonákja, Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt: Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt. E becses zászlónak, a hazának, Védelmében hányán elhullának! Vérökben a rudját hányszor megfereszték Régi ősapáink! de el nem ereszték. így a zászló ránk örökbe maradt, Ránk hagyták azt erős átok alatt: Átok alatt hogy, ha elpártolunk attul Ne legyen az Isten istenünk azontúl. Most telik be, vagy soha, ez átok, A zászlót, a zászlót ne hagyjátok! Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az Istennek soha több magyarja.
