Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-01-09 / 2. szám

r Evangélikus 65. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2000. JANUÁR 9. VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN ELSŐ . VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ÁRA: 48 Ft „ Valahányszor körülnézek és keresztyén gyermekeket látok, mindannyiszor Krisztust bírom bennük, - ha ugyan mindezt hinni tudom!” Luther A TARTALOMBÓL A Westminster mártír-szobrairól 50 éves a rácalmási evangé­likus-református templom Egyházzenei fesztivál Komáromban A z ezredforduló igéje egyszerre feladat és aján­dék. (Gebe und Aufgabe) Keresni az Urat - ez életreszóló feladat. Megtalálni Őt - Tőle érkező ajándék. Bizony igaz Augustinus vallomása: Nem kerestelek volna, ha már rám nem találtál volna. Is­ten ébreszti bennünk az Őt keresés vágyát, a Vele való élet boldogság-ígéretét. S végül Ő cselekszi bennünk, hogy rátaláljunk. Keressük Őt az új évez­red első esztendejében olthatatlan vággyal, s adja meg mindnyájunknak, akik a sorokat olvassuk, hogy találkozhassunk Vele. Vita tárgya a közgon­dolkodásban, mikor ünnepelhetjük Jézus Krisztus Urunk 2000. születésnapját? Más szóval, mikor kezdődik a 3. évezred? Általában azt szokták mondani, hogy minden új évszázad, jelen esetben még új évezred is, az első évvel kezdődik, tehát 2001. esztendővel kell kez­dődnie az új évszázadnak, évezrednek. Miután időszámításunk visszaszámolással, a nagy eseményre, Krisztus születésére visszatekintő gon­dolkodással jött létre, ezért méltán tételezhetjük fel, elfogadva a kialakult ünnepi dátumokat és évszám megállapítást, hogy a Kr. u. 1. év előtt egy évvel e világra jött Jézus Urunk. Mondhatjuk így is, hogy ha január 1 -jével indult a Kr. u. 1. év, akkor az elő­ző év „decemberében” meg kellett születnie a Meg­váltónak. Elfogadva a számítás logikáját, a 2000. év valóban a kettőezredik születésnap, a nagy évezred- forduló. Lássuk azonban a jeremiási igék történelmi be­ágyazottságát. Júda királyának hintapolitikája zá­tonyra futott. Eredmény nélkülinek bizonyult a nagyhatalmak Egyiptom és Babilon közti ide-oda csapódása. Jojákim király még időben megadta ma­gát a babiloniak előtt. Mindez Kr. e. 597-ben történt. Jojákim királyt családjával és az ország politikai elitjével együtt Babilonba deportálták. Körülmé­nyeik azonban idegen földön sem voltak rosszak. A kitelepítettek zárt településen éltek. Kézműves fog­lalkozást gyakoroltak és földművelésből éltek. Élt bennük a remény, hogy hamarost hazatérhetnek. A próféták ültették el a gondolattartományukba a kö­zeli változások örömteli kilátásait. De lelkűkbe lo­pakodott a kétség is, hátha összepakolt csomagok­kal továbbra is várni s maradni kell. Fásultságukban valami csodára várhattak csupán. Ebben a sötét felhőket felvonultató s kétségek közt vergődő lelkiállapotban írja Jeremiás levelét a nép véneinek és vezetőinek. Ne legyenek illúziói­tok - mondanánk ma Jeremiás levelének tartalmát összefoglalóan. Tovább tart a száműzetés ideje, hosszabb lesz, mint gondolnátok. De egyszer véget ér. Isten haragjának pohara kiürül. Addig azonban építsetek házakat, gondozzátok kertjeiteket, háza­sodjatok, rendezkedjetek be az idegenben, mert ez most a ti hazátok is. Imádkozzatok azért az orszá­gért, amelyben éltek, osztozzatok sorsukban, mert sorsuk a ti sorsotok is. Álmaitokat feladhatjátok, de reménységeteket soha, hogy egy napon hazatér­hettek igazi otthonaitokba. Isten veletek van a fog­ságban is. Értetek cselekszik. Amíg ezt megteszi, végezzétek mindennapi munkátokat. Ilyen józan és gyakorlati hangot ütött meg Jeremiás. Üres beszéd A 2000. év igéje Keressetek és találtok! maradt volna a próféta szava, ha nem alapozta vol­na üzenetét arra az élő Istenre, aki népéhez kíván kegyelmesen odafordulni, aki várja választottai ki­áltását, tiszta szívből való Isten-keresését. A régi idő után új korszak létrejöttét sürgeti s akarja (sten elhozni. S itt olvassuk ez évi igénk szavait: Megtaláltok en­gem, ha kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hoz­zám - így szól az Úr. Szava ma is érvényes és igaz. Ő hűséges, törődik velünk. Változatlanul várja övéi hozzáfordulását és kiáltását. Szándéka ma is jövőt és reménységet ajándékozni. Szavában érezzük a szeretet hangját. Mi most is fontosak vagyunk neki. Minden sötéten látásunkkal, egymásnak feszülő vélt vagy valós igazságunkkal. Ő vár ránk. Mindegy, hogy mi van mögöttünk. Ő előre néz. Keressetek engem - üzeni az új évezred küszöbén. Keressetek engem a csendben, amikor rádöbben­hettek lelkiismeretetek hangjára, amely a jót igenli bennetek és rossz, énességet árasztó döntéseiteket nyugtalansággal válaszolja. Keressetek engem a csendben, s rádöbbenhettek a mindnyájunkban ott élő felelősségérzet tényére. Magunkért - másokért való tetteinkben a felelősség rugója késztet a jóra. Keressetek engem az élet, saját életetek megszüle­tésében, s vegyétek észre, nem a véletlen szülöttei, hanem Isten tervének megvalósítói lehettek. Keres­setek engem a kicsi gyermek önbizalmában, amely- lyel szülőanyja iránt viseltetik. Nem ezt várja - ezt az ősbizalmat az, aki mindnyájunkat teremtett? Keressetek engem a testté lett Igében, s minden szükségeset megtaláltok, ami erre az életre és jöven­dőre bíztat s tanácsol. Keressetek engem a szentségekben, hogy új szö­vetségnek részesei legyetek. Keressetek és megtaláltok. Az ezredfordulón élő magyarság szabad, függet­len hazát kapott ajándékba. Nincsenek idegen el­nyomók katonai képviselői kaszárnyáinkban. Mégis meg kell kérdeznünk, szabad-e a magyar nemzet? Nem él alkohol, kábítószer, szabados szexualitás ' rabságában? Nem kötöznek-e a múlt nosztalgikus visszatekintésre késztető emlékképei, ahelyett, hogy a jövőt munkálnánk? Nem kötöznek vágyaink, ahe­lyett, hogy a valóság és a megvalósíthatóság talaján maradnánk? Kérdések, amelyeket nem az ezredforduló, hanem a történelem Ura helyez elénk válaszadásra. Fojtsa szorongását az idő múlásán hangos mulato­zásba az ezredforduló embere, mi azonban merjünk józanok maradni, mint akik hallják Jeremiás biztatá­sát: építsetek, építkezzetek, hisz azért vagyunk a vilá­gon, hogy valahol otthon legyünk benne. Nekünk a népek Ura s Istene a magyar rónán jelölte ki hazánkat. Műveljétek kertjeiteket, plántáljátok tovább az életet. Isten teremtett világának szépsége veszély­ben forog, őrizzük és védjük gazdag sokféleségét. Az életet továbbadni pedig a Teremtő munkájának folytatását jelenti. Valahányszor felsír kicsi gyer­mek ajkán az élet jeleként a fájdalom hangja, min­dig Isten-dicséret érkezik a világba. Imádkozzatok, mint akik tudják, emberé a munka, az áldás, az eredmény mindig Istentől érkezik az új érvezredben is. Ha ezt felednénk, a hiábavalóság ta­núi lennénk a történelem új korszakában. Reméljetek, sok csalódás, emberséget pusztító áradat, vad indulatok világában, mint akik bizonyo­sak abban a meggyőződésben, hogy Isten embersze­rető Isten, nem engedi, hogy fészekmeleg nélkül maradjon a világ. Az embertelenség hidegében már pislákol Betlehem pásztortüze és világít a jászolböl­cső fénye. Menjünk mind Betlehemig, hogy megtaláljátok az Urat, s megtaláljuk önmagunkat! D. Szebik Imre Történelmi feladataink B ár még mindig igen jelentős az érzé­kenység, úgymond kényesek a kér­dések - az egyházban is hasonlóan a tár­sadalomhoz -, egy évtizeddel a rendszer- változás után nemcsak illendő, hanem ta­lán kötelező is foglalkozni - előítéletek, indulatok nélkül - 1939-1989 egyháztör­ténetével. Jószerivel hiányzik még a kommunista diktatúrát megelőző évti­zed, a második világháború és az ezt kö­vető esztendők tényfeltárása, tárgyilagos elemzése is. A történelmi távlat is adott már az 1949-56-os „Dezséry-korszak” kutatásához, 1956-58 vizsgálatához. Úgy vélem, ha ez ma még nehezebbnek is látszik, de a jövő építését is elősegíte­né 1958-86, a puha diktatúra, a „Káldy- korszak” kutatása. A nehézségekből kaptunk ízelítőt a fel­ügyelők konferenciáján, amelyről igen jól, lényegre törően számolt be ifj. dr. Fabiny Tibor. (Ev.Élet 99.dec. 12.) Tömören, de korrektül idézte előadá­som vitát gerjesztett egyik - a civil szfé­rával foglalkozó előadás szinte periferi­kus- gondolatát: „...igaza volt-e az elő­adónak, amikor azt állította, hogy a kom­munizmus alatt az egész egyház „kolla- boráns” volt, vagy pedig különbséget kell tenni kollaboránsok és kompromisz- szumkeresők, illetve a szenvedő hitval­lók között. Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy két, természetesen összefüggő, de mégis csak különböző dologról van szó. Az egyik az egyház, mint intézményrendszer helyze­te, a másik a lelkészek, munkatársak, hí­vek magatartása a jelzett időszakban. Az érzékenység ott érhető tetten, hogy sokan még mindig nem képesek, vagy nem akarnak szembesülni a tényekkel, szeretnék elfelejteni a kollaboráns egy­ház évtizedeit, fekete-fehérre egyszerűsí­teni a múltat. Pedig ez volt az életünk, ta­lán nincs rá okunk, hogy nagyon büsz­kélkedjünk vele, de nem is kell megta­gadnunk. Itt kapcsolódnak azután az egyházi helyzethez az egyéni sorsok, működni kezd a szelektív memória, ahogy 1945-től távolodva egyre több partizán lett az országban, úgy növekszik az egyházban minél messzebb kerülünk 1989-től nemcsak a kompromisszumke­resők, hanem a szenvedő hitvallók szá­ma is, akik megpróbálják végrehajtani azt az abszurd bravúrt, hogy utólag elha­tárolódnak attól az egyháztól, amelyben szolgáltak, amelynek tagjai voltak. A megújuláshoz csak a múlt vállalása, a tárgyilagos tényfeltárás, az őszinte szembesülés vezet és a bünbánat. Nem mások megbélyegzése. Az egyházban különösen elvárható, hogy ki-ki maga • rendezze a dolgait az Úristennel és új élete, szolgálata bizonyítsa, valóban ké­pes volt kárnak és szemétnek ítélni azt, ami az volt. Valójában nem az én eredeti gondola­tom az egyház kollaboráns volta - ennyi­ben is meglepett az érzékeny fogadtatás és győzött meg arról, hogy ki kell beszél­ni a dolgokat -, számomra a diktatúrában élő egyház lehetséges útjait a néhai mi­niszterelnök, Antal József elemezte a legvilágosabban. A szenvedő, a hitvalló, az üldözött, a föld alá szoruló egyház, a támadhatatlan erkölcsi értelemben, to­vábbi érték, hogy a diktatúra elmúltával tiszta lappal kezdhető meg az építkezés. De mindent újra kell kezdeni, hiszen a diktatúra szétverte az ellenálló intéz­ményrendszert - a diktatúrával tárgyaló, megegyező, megalkuvó, együttműködő egyház erkölcsileg nehéz helyzetbe ke­rül. A diktatúrát követően él a gyanak­vás, nehéz egymás szemébe nézni, csak­nem mindenkinek vannak nemszeretem emlékei, legalább a hallgatást illetően, amikor szólni kellet volna. De nagy ér­ték, hogy megmaradt az intézményrend­szer, ha korlátozva is, de folyamatos volt az egyházi élet, működtek a nemzetközi kapcsolatok, magasabb szinten jobb fel­tételekkel lehet élni a visszanyert sza­badsággal, szolgálni a társadalomban. A Magyarországi Evangélikus Egyház sajátsága, hogy - történelmi értelemben is - vezető püspöke, Ordass Lajos élte meg a szenvedő, hitvalló egyház útját. De Ő is úgy vélte, akarta - bebörtönzése­kor, mindkét félreállításakor - , hogy az egyház ne kövesse őt ezen az úton. Sőt 1957-58-ban megkísérelte az együttmű­ködést a hatalommal. Ráérzett a különb­ségre a korábbi kemény diktatúrához ké­pest, tudta, milyen fontos lenne az állam számára, hogy Ő áll az egyház élén, vele egyeztek meg. Az egyház érdekét keres­te, tudta, Isten jelöli ki az utat a szenve­dés, a hitvallás útját is. Első emberként, erkölcsi zseniként ismét erre az útra kényszerült. A dolgok bonyolultságát mutatja, hogy a korszak kiemelkedő egyénisége Kékén András, akit 1949-ben internáltak, hét évig nem szolgálhatott, ezt követően vál­lalta a kollaboráns egyházban a munkát a Deák téren, püspöki székhelyen exponál- tan, Káldy Zoltán mellett. Az egyéni uta­kat tekintve a kemény diktatúrában szen­vedő, 1956-ot követően kompromisz- szumkereső volt. Közel két évtized - fáj­dalmasan rövid idő - adatott még számá­ra arra, hogy értéket teremtsen az egy­házban. Az Úristennek tartozik szám­adással, mint mindenki más, mi csak há­lát adhatunk azért, hogy Isten kegyelmé­ből mennyi érték született a diktatúra év­tizedeiben is, hangzott, hatott a hitre, új életre hívó szó. Lelkészek indultak a szolgálatba, gyülekezeti közösségek él­tek, erősödtek. Megértem, hogy utólag is nehéz szem­besülni azzal, hogy ehhez szükség volt a valódi kollaboránsokra, ha tetszik első­sorban Dezséry Lászlóra és Káldy Zoltán­ra. És ne feledjük, hogy olyan kiváló, pél­daadó személyiségek, mint Túróczy Zol­tán és Mády Zoltán írták alá az Egyez­ményt állam és egyház között. Kényszer­ből természetesen, de mert meggyőződé­sük szerint akkor ez volt a helyes döntés, ezt kívánta az egyház érdeke. Mindenkit megilleti annak tárgyilagos vizsgálata - püspököt, felügyelőt, papot, presbitert... - hogy Ő személy szerint mit tett, hogyan viselkedett kritikus hely­zetekben, az adott szerepben és kontex­tusban, mennyiben szolgálta az egyház érdekét, vállalta hitét, küldetését. Ami­kor elmennek, elmegyünk már mind, a J MEGHÍVÓ \ Az Ökumenikus Imahét Országos megnyitó istentiszteletére 2000. január 16-án, vasárnap 18.30 órakor a budapesti Szent István Bazilikában kerül sor. A meditációt dr. Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek tartja, az igehirdetés szolgálatát pedig dr Bölcskei Gusztáv püspök, a Református Zsinat lelkészi elnöke végzi. Az ünnepi isten- tisztelet liturgiájában a Magyar Katolikus Egyház és az Ökumenikus Tanács tagegyházainak vezetői szolgálnak. Az Országos Megnyitó Istentiszteletre mindenkit szeretettel vár és hív a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. diktatúrában élt nemzedékek, az utókor fogja felfedezni, milyen szörnyű időket is megéltünk, akár hitvallónak számon tartó figurák kényszerültek olykor súlyos megalkuvásokba. Ezért sem szerencsés igyekezet magunk vagy barátaink helyét emocionális töltettel kijelölni a múlt tör­ténetében. Az egyéni utakra persze igaz, hogy azokat nem lehet összemosni, ki-ki felel azért, hogyan élt, dolgozott - a kö­telezőt is túllihegve, a lehetséges komp­romisszumokat is keresve, adott esetben a szenvedést vállalva - a kollaboráns egyházban. A tudományé a tényfeltárás feladata. Istené az ítélet és az irgalom. Végül nem a szerénytelenség, hanem a hitelesség jegyében említem, hogy ma­gam is átéltem, élem mindezt. 1958 ele­jén a többiekkel együtt lemondtam az Evangélikus Élet szerkesztőbizottsági tagságról, és hosszú idő után igazán csak 1985-ben a Testvéri Szó közösség hívó szavára tértem vissza az érdemi, közegy­házi tevékenységhez. De 1963-ban vál­laltam gyülekezetemben a Deák téren a presbiter, majd a jegyzői, később a má­sodfelügyelői szolgálatot. 1979-ben, né­mi enyhülés következett ekkor, a Diakónia szerkesztőbizottságának tagja lettem, vállaltam előadásokat az újra in­dult ifjúsági konferenciákon. Némely epizódok alapján akár hitvalló­nak is minősíthetném magamat, nincs ilyen szándékom, alkatilag is kompro­misszumkereső vagyok, bizonyos kolla- boránsnak tartható megnyilatkozásaim, viselkedéseim is lehettek. Nem mentege­tőzöm és nem dicsekszem. Hálás vagyok az Úristennek, hogy egy nehéz korban is megtartott úgy, amilyen vagyok. Elfoga­dott. Ezért is szeretném munkálni nem az álbékességet, a gondok szőnyeg alá söp­rését, hanem a valódi megbékélést. Erő­inknek, energiáinknak összpontosítását a szolgálatra, a misszióra. Mert megszűn­tek a korlátok Isten kegyelméből egy év­tizeddel ezelőtt. Frenkl Róbert V 4 *

Next

/
Oldalképek
Tartalom