Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-02-06 / 6. szám

Evangélikus Élet 2000. FEBRUÁR 6. 5. oldal se SABOM Kedves Gyerekek! •A *W|P Zsomborral legutóbb egy Kőműves körutat tettünk. íme a he­lyes válaszok: 1. Bábel tornyát (lMóz. 11. 1-9) 2. Hírám, Tírusz királya (2Sám. 5,11) 3. Jézus Krisztus (Ef. 2,20) 4. homok, szikla (Mt. 7,24-27) 5. Pál (lKor. 3,11) 6. nem: „Minthogy a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott a templom építésekor.” (lKir.6,7) 7. pl. építkezés (lMóz. 8-14). TIZES- KÖRÚT A mai alkalommal Tízes körutat teszünk, vagyis olyan bibliai történeteket keresünk, amikben a tízes számnak fontos szerepe van. A helyes megfejtéseket küldjétek be Boda Zsuzsa nevére a következő címre: 1085 Budapest, Üllői út 24. Szeretettel: Pötty bohóc 1. Kinek volt 10 drachmája, amiből elgu­rult egy? 2. Kinek adta át Isten a 10 parancsolatot? 3. A tízből hány leprás ment vissza Jézushoz köszönetét mondani? 4. Mi volt a 10 csapás sorrendben? 5. Jézus példázatában a 10 szolga közül, akik uruktól mínákat kaptak, mennyit ka­matozott az első szolga pénze? 6. Kit adott el rabszolgának a tíz testvére? 7. Ki volt az a gonosz ember, akihez Dávid 10 legényt küldött, és akinek a felesé­ge később Dávid felesége lett? vagy, menedékem, mikor bajba jutok ” (Zsolt. 59, 17b) „Mert erős váram Nyáron vízparton nyaraltam. Kitaláltuk a társaimmal, hogy építünk egy nagy ho­mokvárat. Hozzá is kezdtünk. Órákig túrtuk, fúrtuk a homokot, lapátoltunk, alakítgattuk a tornyokat, titkos alaguta- kat. A bástyákra ablakokat vájtunk, a tornyokra tetőt tapasztottunk. Egy faké­reg segítségével kaput készítettünk. Szí­nes kavicsokkal díszítettük és munkánk befejezéseként faágból és textildarabból készített zászlót tűztünk ki rá, ami az enyhe szélben vígan lengedezett. S ez­után jöhetett a játék! Egyikünk kis játékbabákat és katoná­kat kerített, akik benépesítették gyönyö­rű homokvárunk szinte minden zugát. Amikor az ellenséges haderő is megér­kezett, hogy megtámadja a várat, a vé­dők délcegen jártak fenn a falakon, na­gyokat nevetve az ellenség szánalmas tá­madó próbálkozásain. Igenám, de ekkor a támadó sereg váratlan műveletet tett: a várat körülvevő várárokba vizet hordott, ami ugye önmagában nem is lett volna baj. Azonban ők egyre csak hordták és hordták a vizet. Majd kis gumicsövekből készült vízágyúkkal a falakat vették cél­ba. Egy idő után a vár védői érezték, hogy az addig oly biztosnak gondolt fa­lak meginognak, a homokban egyre na­gyobb rések keletkeznek, a tornyok dü­löngélnek, majd egyszer csak bumm, a vár összeomlott. Bizony volt olyan já­tékkatona, akit a homok maga alá teme­tett és a végén csak hosszú keresés és fürkálás után tudtuk előkeríteni. Szomo­rú látványt nyújtott az összeomlott vá­runk, letörten álltuk körül. Pedig meny­nyit dolgoztunk vele, milyen erősnek és bevehetetlennek tűnt a vastag, zömök, vizes homokfalaival! S nem kellett hoz­zá több, csak egy adag víz és máris ro­mokban hevert előttünk. Azt hiszem, a mi életünk is sokszor ilyen: délcegen és magabiztosan járunk, mert úgy gondoljuk van egy olyan bará­tunk, barátnőnk, aki megvéd minket minden bajtól. Vagy a szülőktől olyan sok zsebpénzt kapunk, amiből bármit megvehetünk, a többiek pedig felnéznek ránk ezért. Az is lehet, hogy olyan játé­kaink, ruháink vannak, amilyenek má­soknak nincs és emiatt tűnünk ki társaink közül. Pedig, ha valami baj ér minket, ha „megtámad az ellenség”, akkor .a barátok elhagynak, a pénzünk nem ér semmit, a divatos cuccok elszakadnak, és mi úgy érezzük, összeomlunk, mint a stramm homokvár a víz hullámai alatt. Ezért ak­kor járunk és járok jól, ha nem homokból építkezem, és színes, de haszontalan kö­vekkel díszítem életem, hanem Isten, a kőből épült vár a menedékem: Itt csap­kodhat a hullám, süvölthet a szél, jöhet­nek csalódások, bánatok, betegségek, nem lehet bajom. Lehet, hogy egy időre vizes leszek, vagy a szél összekócolja a hajam, vagyis szomorú és csalódott na­pok várnak rám, esetleg betegágyba kényszerülök, mégis*Isten, a vár megol­talmaz attól, hogy komoly bajom legyen. Kívánom, hogy sokunknak legyen in­kább kővára, mint homokvára! Pötty bohóc —■ FIATALOKNAK mm A szabadságharc evangélikus fővezére: Görgey Artúr Ha az 1848-49. évi magyar szabadság- harcra emlékezünk, leggyakrabban Kos­suth Lajos, Görgey Artúr, valamint Pető­fi Sándor neve és személye kerül szóba. Ők mind a hárman evangélikusok vol­tak. Hármuk közül Görgey Artúr az, aki­nek a köztevékenysége hosszú életének jóformán csak arra a két esztendejére korlátozódik: 1848-ra és 1849-re. S ugyancsak ő az, akinek a személyét a szabadságharc leverése óta eltelt másfél száz évben a legtöbb igaztalan vád érte. Görgey 1818. jániiár 3Ö-án született a Magas-Tátra közelében levő Toporcon, régi szepességi evangélikus nemesi csa­lád egyik fiaként. Tizennégy éves korá­ban - a család nehéz anyagi gondjai mi­att - az ausztriai, tullni utásztisztképző iskolába küldték tanulni, ahol ingyenes helyet kapott. (Magyarország akkor a Habsburg Birodalomba tartozott, saját hadseregünk, saját tisztképzésünk nem volt.) Tanulmányainak befejezése után, bár őt inkább a tudományos pálya von­zotta, tiszt lett a közös („császári és kirá­lyi”) hadseregben, és a birodalom csehor­szági részében kellett szolgálnia. A Kos­suth szerkesztette Pesti Hírlap révén - tá­vol Magyarországtól - egyre jobban fog­lalkoztatják őt hazájának ügyei. Még nem tér haza, de kilép a hadseregből. Prá­gában az egyetemen kémiát kezd tanulni. Ebben a tudományban annyira halad, hogy értekezése jelenik meg az osztrák Tudományos Akadémia kiadványában. Prágában ismerte meg Adele Auboin francia társalkodónőt (akit ő magyarosan Etelkának nevezett), 1848. március 30- án volt az esküvőjük a prágai evangéli­kus templomban. A nemzet önvédelmi harcában Görgey mindenképpen itthon akarta szolgálni hazáját. 1848 áprilisában Pes­ten fölkereste Eötvös József oktatásügyi minisztert, hogy érdeklődjék tőle: a pes­ti egyetemen nem alkalmazhatnák-e őt a kémia oktatójaként. Ez nem sikerült ne­ki, de megoldást hozott számára Bat­thyány Lajos miniszterelnök felhívása, mely szerint a volt vagy aktív katonatisz­tektől vátja az ország az addig nem léte­ző magyar honvédsereg megszervezését. Görgey ehhez nagy kedvet érez, és je­lentkezik. Mint volt főhadnagyot száza­dosi ranggal osztják be a Győr városban szerveződő 5. honvédzászlóaljba. Meg- győződéses és lelkes híve 1848 vívmá­nyainak. Amikor megindul a nemzet önvédelmi harca, Görgey katonai zsenialitása egyre jobban kibontakozik. Kossuth (az Orszá­gos Honvédelmi Bizottmány elnöke) 1848 októberének végén már tábornokká nevezi ki a harmincegyedik évében járó magas, szőke fiatalembert. Az akkori Magyarország területén - amely a mainál háromszor nagyobb volt - több honvédsereg is működött. Gör- geynek mindvégig meghatározó szerepe volt a szabadságharcban. 1849 első hó­napjaiban a Felvidéken, a bányavárosokon keresztül vezetett téli hadjáratával tartotta bizonytalanságban az osztrák seregeket. 1849 tavaszán, a Tiszától indulva, felsza­badította seregével hazánkat az osztrák megszállás alól egészen a nyugati hatá­rokig. Sajnos, 1849 nyarán az osztrákokkal szövetséges Oroszország is megtámadott bennünket 200 ezer katonájával, s így a magyar önvédelmi harc - a két nagyha­talom seregeinek szorításában - egyre tragikusabb helyzetbe került. A kormány Szeged és a Maros táján próbálta össze­vonni az osztrák és az orosz seregekkel szemben a honvédelem erőit, miközben Kossuth („a magyar álladalom kormány­zó elnöke”) és a kormány Szegedre, vé­gül pedig Aradra tette át székhelyét. Arad és Világos A kormány parancsát teljesítve, egye­dül Görgey vitte le seregét a nyári hadjá­rata során Komáromtól - Vácon, Rima­szombaton, Tokajon és Nagyváradon át - Aradra. Bem tábornagy, akiben Kos­suth legjobban bízott, vesztes csatái kö­vetkeztében akkorra már elveszítette Er­délyt, és sereg nélkül jött el onnan, Dem­binszky pedig a Görgeynél nagyobb se­regét már nem az aradi összpontosítás­hoz, hanem a török határhoz közelebb eső Temesvár felé vezette. Az Erdélyből kijött Bem Temesvárnál Kossuth megbízásából átvette a magyar fősereg vezérletét, és az osztrák Haynauval szemben elvesztette a szabadságharc mindent eldöntő csatáját, így Görgey 30 ezer fős seregének - Aradnál magára maradva - már nem volt kivel egyesülnie. Kossuth kormányzó a legfőbb polgári és katonai kormányzati hatalmat átadta Görgeynek (hátha ő még elérhet valamit az oroszokkal tárgyalva), s elmenekült az országból, de előzőleg kiáltványban közölte a nemzettel: „A szerencsétlen harcok után, melyekkel Is­ten a legközelebbi napokban megláto­gatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagy­hatalmasságok ellen az önvédelem har­cát siker reményével folytathassuk. ” Görgey akkor már csak annyit tehetett, hogy - nyolcvan tagú haditanácsának meghallgatása után - nemzeti büszke­ségből nem az osztrákok, hanem az oro­szok előtt tette le seregével a fegyvert Vi­lágosnál, mert dokumentálni akarta a vi­lágnak, hogy itt nem egy törvénytelen lá­zadás résztvevői hódolnak meg a Habs­burg uralkodó előtt. Az oroszok előtti fegyverletételben az is kifejeződött, hogy az ő közbeavatkozásuk nélkül alig­hanem meg tudtuk volna védeni hazánk szabadságát és függetlenségét Ausztriá­val szemben. Az élő vértanú Sokan nem értik, hogy Görgey miként maradhatott életben, amikor alvezéreit Aradon kivégezték 1849. október 6-án. Kevesen tudják, hogy bajtársainak meg­mentése érdekében ő a saját életét aján­lotta fel, amikor a fegyverletételt bejelen­tő levelében ezt írta Rüdiger orosz tábor­noknak: „Legyek én egyedül, aki áldoza­tul essem. " Az ő ügyét tulajdonképpen a két nagyhatalom vetélkedése miatt külö­nítették el a többi tábornokétól. Az orosz cár a fegyverletétel után az osztrák csá­szárnak amnesztiát javasolt a magyarok részére, de az osztrák kormány erről hal­lani sem akart. Amikor aztán I. Miklós orosz cár azzal fenyegetőzött, hogy Gör­gey), mint orosz győzelmi bizonyítékot, saját birodalmába viteti, ezt Bécsben oszt- * rák szempontból olyan presztízsveszte­ségnek értékelték, hogy inkább megke­gyelmeztek Görgeynek, ám egyedül csak neki. Sürgősen az ausztriai Klagenfurtba szállították, s ott internálták bizonytalan időre. Csak az 1867. évi kiegyezés után térhetett haza Magyarországra. De ő ha­zatért a tizennyolc évi internálás után, mert nem akart emigrációban élni! Ha elővesszük az Új Magyar Lexikon 1960-ban kiadott 3. kötetét, abban a sza­badságharc legfőbb katonai vezetőjéről - sajnos - a következő gyalázkodó sorokat olvashatjuk: „Noha az uralkodó osztályok Görgey Artúrt reálpolitikusnak igyekeztek feltüntetni Kossuthtal szemben, a haladó magyar közvélemény mindig árulónak tartotta. ” Hát igen,‘a nemzeti elfogultság sokáig egy személyben őt tette felelőssé azért, hogy a szabadságharcunk tragiku­san végződött, de például Arany János és Móricz Zsigmond nem osztotta ezt az ál­nemzeti vádaskodást. Kosáry Domokos, a Görgey-kérdés legalaposabb kutatója, így nyilatkozott az 1994-ben megjelent két­kötetes könyvében: „...Görgey Artúr a magyar szabadságharcnak nem árulója, hanem kitűnő hadvezére volt. Őszinte ha­zafi, kivételes katonai tehetség, rendkívüli személyiség... ” Görgey 1867-ben még csak 49 éves volt, de az ellene fölkeltett zajos közhan­gulat miatt itthon sem hadseregvezetői, sem országgyűlési képviselői munkakör­be nem juthatott. így élt hazájában még öt évtizeden át: Móricz Zsigmond szerint ő volt a magyar nemzet legnagyobb élő vértanúja. 98 éves korában halt meg, 1916-bán, annak a napnak - 1849. május 21-ének - az évfordulóján, amikor nehéz ostrom után seregével az osztrákoktól visszafoglalta Buda várát. Temetése Az elhunyt tábornok koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában rava­talozták fel. Tisztelői nagy tömegekben zarándokoltak oda. A gyászszertartás Raffay Sándor evangélikus lelkész, a ké­sőbbi püspök imájával kezdődött és be­szédével folytatódott. „Oly koporsó fe­lett állok - mondta a ravatalnál Raffay Sándor amely az ellentétes felfogások és ítéletek hullámverései között, ostrom­lott sziklaként áll nyugodtan, némán, fenségesen..." A hatlovas gyászkocsira helyezett koporsót az emberek sokasága kísérte a Kerepesi úti temetőbe. Dr. Pásztor Emil Erőszak Egy kérdés, mielőtt elkezdődne az esti film Este, otthon, végre a biztonságos négy fal között leülünk és az „elektronikus ab­lakon” át kitekintünk a nagyvilágba.- Jó estét kívánok, kedves nézőink - mondja nyugalmat sugárzó, lágy hangon a híradó bemondó, és néhány szóban be­konferálja a mai „adagot”. Szavai mellett a televízióból az elmaradhatatlan véres képek tömege zúdul ránk. Üveges szem­mel, unottan nézzük: szóváltást követő brutális gyilkosság egy külvárosi szóra­kozóhely előtt; belvárosi autóbomba - szokásos sérültek, tetemes ablakkár, ja, ez még csak figyelmeztetés volt; közel-kele­ti terrormerénylet; újabb és újabb polgári áldozatok Csecsenföldön... Az események mindennaposak, mi szokásos helyünkön a négy fal között, a képek viliódznak s mi ugyanolyan unot­tan bámulunk. A „tartalmas” fél óra ha­mar eltelik, s a bemondó ugyanazzal a nyugodt hanggal, széles mosoly kísére­tében elköszön. Most már jöhet a szóra­kozás, megnézünk egy ,jó bokszmecs- cset” Diadalittasan nézzük a féltérden rogyadozó, fennakadt szemű vesztest: „Na, ezt jól megkaptad!” De az ered­ményhirdetést már nem várjuk meg, az úgyis olyan „uncsi”, különben is kezdő­dik az esti film: „A véres hajsza”... Sokat tűnődtem, hogy az agresszivitás és látványának élvezete miért tölt be ilyen jelentős helyet kultúránkban. Az elmúlt korok társadalmaira sem nagyon mutogathatunk jobb példaként. Már az ókori Rómában is ínyencségnek számí­tott egy-egy véres gladiátorharc. A kö­zépkorban pedig ugyanilyen népszerű­ségnek örvendett az eretnekégetés vagy éppen a nyilvános kivégzés. A háború­zás pedig mindig szinte erénynek számí­tott. A lényeg tehát nem sokat változott, csak a díszletek cserélődtek a századok­kal. Kérdem: miért? Miért tölt el minket él­vezettel, ha más szenvedését látjuk? Mi­ért teremtünk a felnövekvő nemzedékek­nek olyan hamis példaképeket, melyek továbbörökítik rájuk erőszak-kultúrán­kat? Nézzünk csak körül! Példákért nem kell messzire mennünk. Melyik gyerek ne akarna „Rambo”, „Bruce Lee” vagy valami hasonló ún. „szuperhős” lenni napjainkban? Megint kérdem: miért? Hol van itt az ellenség? Hol van szükség manapság géppuskával rohangáló „ter- minátorokra”? Az egész nem vezet máshova, mint hogy esténként hazafele a saját értelmet­len erőszak-kultúránkon nevelkedett em­bertársainktól kell rettegnünk. Olyan ér­zésem van, mintha az emberiség agresz- szivitásvágya örök idők óta, mint egy el- hengeríthetetlen kő állna erkölcsi fejlő­dése útjában. Amíg utódainkat arra ne­veljük, hogy problémáikat a nyers erő­szak segítségévéi oldják meg, addig nemzedékről nemzedékre a magunk ásta veremben toporgunk, s ásunk egyre lej­jebb. Már meg sem merem kérdezni: mi­ért? Válasz úgy sincs! De egy biztos, az erőszak nem vezet sehova, csak újabb és újabb erőszakot szül. Most már elég ebből, „sok a duma”, amúgy is mindjárt kezdődik az esti film... Weninger Zsolt Fasori Ev. Gimnázium, 12.A. I Be még nem, de örökbe igen Az újév első istentiszteletén a befogadásról volt szó, arról, hogy mi keresztyének sok esetben a legfontosabb lépést, vagyis Jézus Krisztus szívünkbe való behívását már megtettük, de - különösen környezetemben - kevés olyan példa akad, amikor valamely család egy, vagy több gyermeket fogadott volna be hajlékába — és nem csak ideig-óráig. Jómagam még nem kerültem olyan élethelyzetbe, mint az isten­tiszteleten példaként említett protestáns lelkész, aki négy saját gyermeke mellé két, mostoha körülmények között leledző kicsit vett magához. Személyes találkozásom ugyanakkor már volt olyan családdal, ahol ugyanezt megtették. Nem sokkal az említett prédikációt követően Arany János szülővárosából, Nagyszalontáról ér­keztek hozzánk régi ismerősök, akik - mivel egyszem lányuk már kirebbent a csa­ládi fészekből, hatalmas meglepetésemre mégiscsak hárman, egy négy esztendős kislánnyal együtt látogattak el hozzánk. A története a következő: Az asszony az örökbefogadni szándékozó barátnőjét kísérte el egy nagyváradi árvaházba, aki egy akkor még csak néhány hónapos, agyongyógyszerezett kislányt választott ki magának. A barátnő azonban nem sokkal ezután valamilyen oknál fogva vissza­kozott. Az őt elkísérő, negyvenen már jócskán túl lévő asszony viszont egy hirte­len (?) döntéstől vezérelve, férjével egyetemben úgy határozott, magához veszi az apróságot. Hosszú procedúra végén, majd' négy évvel később, a közelmúltban már saját nevére vehette a kislányt, aki ma kiegyensúlyozottan él „édesanyjával” és „édesapjával". A dologban a legmeglepőbb az, hogy a család nem él hívő ke­resztyénként, ám tettükben, az árva befogadásában remekül kirajzolódik Isten csodálatos munkája. A nagyszalontai „ hitetlen ” család megtette azt, amit sok ma­gát valódi hívőnek tartó keresztyén nem tudott, vagy nem akart megtenni. X. Gajdács Pál l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom