Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-09-03 / 36. szám

Evangélikus Élet 2000. SZEPTEMBER 3. 3. oldal Iktatás Bács-Kiskunban Folytatás az első oldalról templom kórusa, a Ioannisz Kukuzelisz ortodox énekkar, a reformátusok kórusa, és a Lutheránia Énekkar. Négy felekezet papja osztotta, az ál­dást: Bartholomaios ortodox pátriárka, Bölcskei Gusztáv református, Harmati Béla evangélikus püspök és Angelo Sodano pápai legátus. Az istentiszteleten igen nagy volt a részvétel. Máltai és Johannita lovagrend képviselői, állami vezetők, Orbán Viktor miniszterelnök és Ader János a parla­ment elnöke, társadalmi életünk számos vezetője és tagja és gyülekezetek tagjai, akikről hamar nyilvánvalóvá lett, hogy nem először vannak együtt, egymás éne­keit, liturgikus imádságait ismerik és együtt egy szívvel mondják. Hála Isten­nek, hogy idáig futottunk! Csak egyben volt hiány! Kár, hogy sem a rádió, sem egyetlen televízió nem adott egyenesben élő közvetítést erről az egyháztörténeti eseményről, amikor az augusztus 20-iki ünneplésbe való bekap­csolódást az ökumené egyházai is meg­találták. Mi viszont örömmel vehetjük, hogy abban az ünneplésben, mely államunk 1000 évvel ezelőtti megalakulását közös egyházi-állami ünneppé tette, valameny- nyi történelmi egyház között részt vehet­tünk! T. Dr. Muntag Andor, az Evan­gélikus Hittudományi Egyetem ószövetségi tanszékének tan­székvezető tanára 2000. au­gusztus 23-án elhunyt. Temeté­séről később történik intézke­dés. „Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet” (Jn 14,6) „ Egymásra való szerelmetek legyen, és egymással társalkodók legyetek!" (Érdy kódex - Sermones dominicales - 1474) Ha igric volnék, biztos, hogy ezt az idézetet énekelném egy 526 évvel későb­bi eseményről, melynek, helyszíne Soltvadkert, időpontja f. év június 4-e volt, amikor Bács-Kiskun evangélikus- ságának vezetőit iktatta be D. dr. Harma­ti Béla püspök, Ribár János esperes és Dedinszky Tamás, a helyi LMK nesztora segédletével. A főpásztori beszéd Mk 8, 27-30 alapján szólt és gondolkodtatott el: Kinek mondják ma az emberek Jé­zust? Kinek mondjuk mi Öt?... Örülök, hogy most kaptam megbízatást ezen alkalom megörökítésére, közzététe­lére. Van rálátásom. Ahogyan gobelin képet sem közelről nézünk, - hátha meg­látjuk, hol rontott, aki öltögette, hanem messzebbről, - úgy az eseményekhez is kell a távolság, ha nem is térben, de idő­ben. Nem szeretnék aranyport hinteni, mert ami igaz, igaz: csípi a szemet. Ezenfelül nincs is szükség rá. A nap tényleg ragyo­góan sütött, a gyülekezet kórusa magasz­tosan énékelte Mozart: Ave verum Corpus című darabját, az egyéb zene­számok is lélekemelők voltak. A kívül­ről gyönyörű, belülről tiszta és őszinte óvodások úgy láttam, mindenkit elbű­völtek. A vendéglátás fejedelmi volt: svéd stílusú, pazar étel és ital választék­kal. Ami azonban az ünnep kezdetét jel­ző harangszó és az elköszönő kézfogások között történt - így emlékezve is - re­ményteli érzésekkel tölt el. Talán ha nem feledjük mindazt a sok szépet, amit ott mondtunk, illetve hallottunk, - avagy éberen figyelünk a kereszt két irányába: felfelé, ahonnan segítségünk jön, és egy­másra, akkor ránk nem az lesz a jellem­ző, hogy „minket már csak a széthúzás tart össze”. Hány évszázada fogalmazó­dott meg és hangzik a beszéd: „Egymás­ra való szerelmetek legyen, és egymással társalkodók legyetek!" A jól-rosszul használt, idegen nyelvekből átvett kife­jezésekhez szokott fülünknek mára külö­nös az, ami ősi magyar, de aki meg akar­ja érteni, az meg is érti... A legnagyobb üzenet szavak nélkül is világos: lehetőséget kaptunk e nagy ki­terjedésű egyházmegyében is, hogy ami jó volt, azt folytassuk, ami rossz volt, változtassuk, jobbítsuk. Az ilyen és eh­hez hasonló alkalmak úgy kellenek, mint vándornak a határkövek. Ingeborg Kiefel szavaival élve: az életünk - a hitéletünk is, teszem hozzá szerényen - ünnepek nélkül: hosszú út pihenők nélkül. Káposzta Lajos esperesként megállha­tott, hogy folytassa... Nem hízelgett ne­ki a rá bízott nyáj, nem magasztalta az egekig, nem is kritizálta, pedig ez nagy „divat”, hanem ellenszavazat és tartóz­kodás nélkül újra választotta. Ilyen egy­hangúlag, de persze ez nem azt jelenti, hogy egyben egyhangúan, unottan sza­vaztunk minden más tisztségviselőre is. Bármilyen porcelán vázánál szebb ajándék, ha kell valaki, pontosabban a szolgálata. Csak egy kérése és vágya van a régi-új esperesnek: az evangélizáció hatása erősödjék bennünk! Váljék egyér­telművé és felismerhetővé rajtunk, hogy ÁGOSTAI HITVALLÁSÚ EVANGÉLI­KUSOK vagyunk! Bűn az, ha valaki el­lopja felebarátja hitelét, jó hírnevét, be­csületét. Lásd: VIII. parancsolat lutheri magyarázata! Vigyázat! Aki egyszer bök, másodszor is megteszi, mert sike­rült neki. Olyan ez, mint a gyermekkori csíny: - csak nem olyan ártatlan! - gon­doltam már akkor is, amikor az ünnepsé-. gén hallottam - a befőttes üveg perga­men, vagy celofán papírját tűvel kiszúr­ni. Nem is látható, de hatása van. Dudla Imre, aki több választási ciklu­son át volt az egyházmegye felügyelője, sem vesztett, hanem leköszönt. Nem el­köszönt, hanem szeretne pihenni. Böl­csesség kell ehhez is, hogy felismerjük, meddig merjünk, mikor álljunk meg. Minden hozzáintézett beszéd arról szólt, hogy köszönjük az eddigi szolgálatát. Je­lenlétére, tapasztalatára és segítségére ezután is számítunk. Tőle dr. Eördögh Endre, a bajai gyüle­kezet felügyelője, világi beosztását, fog­lalkozását tekintve főiskolai docens, ma­gyar nyelvtörténész vette át a tisztet. A Július 4-én, hétfőn még egyedül repül­tem Finnországba, hogy a Lapuai finn­ugor lelkészkonferencián vegyek részt a tamperei Sakari Suutala lelkész meghí­vásának és financiális nagyvonalúságá­nak köszönhetően, majd még ugyanezen a napon követett egy géppel később a hi­vatalos magyar delegáció 25 tagja is D. Szebik Imre püspök vezetésével, és na­gyon szép - szűk - hetet töltöttünk Lapuaban. De nemcsak velük, hanem az erdélyi delegációval (Mózes Árpád püs­pök), az inkeriek érdekes küldöttségével, észtekkel, a vajdaság képviselőjével (Dolinszky Árpád), és a mari népcso­porttal, valamint a házigazda finnekkel. Izgalmas, és analitikus alapállású elő­adások az egyház lokális és univerzális küldetésével foglalkoztak, nem hallgatva el sem a nehézségeket, sem az örömöket. Különösen a különös nevű inkeriek ke­rültek a figyelem középpontjába, de megrendülve és meghatódva hallgatták a küldöttek az erdélyi és a vajdasági be­számolókat is, melyek drámaisága tett nagyon nagy hatást a hallgatóságra. Az egyházak képviselői, a delegáció tagjai lényegében azzal a kérdéssel igyekeztek megbirkózni, hogy a 10 esztendős új tör­ténelmi időszakban és a most előttünk álló, millenniumi hangulattól érintett időszakban mi az igazi teendőnk. Talán az észtek helyzete tekinthető olyannak, mint a miénk, mármint ami az egyház(ak) helyzetét illeti. A rendszer- váltás idején lelkes tolongás az egyház irányában, majd lanyhuló érdeklődés és most már olykor kitapintható keresz- tyén-ellenesség is tapasztalható. A kon­ferencia végső döntéseinek egyike, hogy 4 év múlva Erdélyben találkozunk. A núrmói nagy találkozó volt rám em­lékezetes hatással, az un. felébredtek címadó idézetet is ő továbbította, mint az intelmet és egyben feladatot, hogy közö­sen figyeljünk három, külön is fontos bé­kére. Ezek pedig Pápai Páriz Ferenc nyo­mán a következők: pax animae = a lélek békéje, pax corporae = a test békéje és a pax aulae = az otthon békéje. Köszöntötték az ünnepeiteket, ünnep­lőket, az alkalmat - időrendi sorrendben: Lupták György egyházmegyei lelkészi főjegyző, dr. Sólyom Jenő egyházkerüle­ti felügyelő, Vasadi Teodor baptista lel­kipásztor, Dudla Imre leköszönő egyház- megyei félügyelő, Font Sándor ország­gyűlési képviselő, a helyi gyülekezet presbitere, Berkecz László polgármester, Detre János, Krähling Dániel és Ribár János esperesek, dr. Mesterházy Ákos egyházmegyei világi főjegyző, D. dr. Harmati Béla püspök, dr. Eördögh End­re egyházmegyei felügyelő, Káposzta Lajos esperes... valamint sokan mások: gyermekek, kicsinyek és nagyok. Felteszem a nagy kérdést: Mi marad meg mindebből? Mit hoz számunkra a jö­vő? A dodonai Zeusz jósdájában a szent tölgy leveleinek zúgásából próbálták megfejteni a választ. Felénk a szőlő leve­leit fújja a szél... Sebaj! Mi úgysem erre, hanem Isten igéjére figyelünk. Az pedig mindig elárul annyit, amennyit tudnunk kell. Egy latin szállóige szerint, ott min­dig győzelem van, ahol egyetértés van. Concordia, azaz szívek összedobbanása. Bács-Kiskunban sem jpbbak nem is rosszabbak az emberek, mint máshol. Van szívük, ami dobog... már csak az összhang kell, valamint Isten segítsége és áldása. Nagy Veronika évente egyszer esedékes nagy hétvégi sajátos finn evangélizációja, aminek egy részét érthettük, más részét kevésbé. De így is nagy hatású volt: kb. 30 000 ember, és rend, csend, figyelem, áhítat, örömteli találkozások, sugárzó hangulat, majd a közös nagy úrvacsora (ekkora tömeg 1 óra alatt). Szép jelképeikből kölcsönkér­tem néhányat a jövő esztendei találko­zónkra (Orosháza, 2001. aug. 18-19.) Majd egy héttel később, július, 11 -én a 23 tagú orosházi delegáció érkezett Hel­sinkibe és onnan Tampere Hermelei gyü­lekezetébe. Testvérgyülekezet-találkozó: a 80-as évek vége óta két évente rend­szeresen utazunk egymáshoz, nem cso­da, ha már - nyelvi nehézségek ellenére is - barátságok és régi ismeretségek alakultak ki. Sokat utaztunk, közös áhí­tatok, istentiszteletek teremtette lelki atmoszféra nem zárta ki a vidám együtt- lételeket sem, vendéglőben, vagy éppen hajón. Jó volt együtt lenni finn testvéreinkkel és barátainkkal. Mennyire, de mennyire más a helyzetük, mind a társadalom, mind az egyház helyzete. Finnország egy keresztyén állam* s persze vannak benne ateisták, vagy lerobbant életűek is. Szeretett hazánk sajnos nem keresz­tyén, még ha vagyunk is benne keresz­tyének. Őket Isten megkímélte a mi nemzetünket történelmi padlóra vivő el­múlt évtizedektől, és persze az egyház élesztő, illetve kovász szerepe is egészen más. Még csak a hazai katolikus egyház jelenlétével sem vethető össze a finn evangélikus egyház társadalmi helyzete: a teljes és természetes elismertség hely­zete, és éppen ezért nagyon komoly szo­ciológiai szerepe is van az ottani evangé­likus egyháznak. Ribár János Európa főhajtása az ezeréves magyar államiság előtt Európa közepe 1000 körül - kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Hazánk tíz éve tagja az Európa Tanács­nak, ennek a valóban pán-európai szerve­zetnek, amelyet Európa lelkiismeretének is neveznek. Az Európa Tanács különös figyelmet fordít arra, hogy a közép- és kelet-európai országok elfoglalhassák méltó helyüket a kontinens közös életé­ben. Ennek a törekvésnek tudható be, hogy amikor magyar, német, cseh, len­gyel és szlovák szakemberek megállapo­dásra jutottak ennek a kiállításnak meg­rendezéséről, az Európa Tanács erkölcsi és anyagi támogatásában részesítette, és felvette abba a rendezvénysorozatába, amelynek keretében évente egy, nemzet­közi összefogással készült kiállítást egész Európa figyelmébe ajánlanak. Ma­gyarország és a magyar államiság 1000 éves jubileuma előtti főhajtás az, hogy ez a kiállítás Budapesten, augusztus 20- a előestéjén mutatkozhatott be a közön­ségnek, innen indul majd kétéves nem­zetközi szereplésre. Ezért vállalta maga Mád! Ferenc köztársasági elnök és az Európa Tanács főtitkára, Walter Schwimmer, hogy a kiállítást közösen megnyitják. Soha nem látott gazdagságú, mintegy 1500 négyzetméternyi területen elrende­zett anyagot láthat a közönség. A törté­nelemből közismert, hogy a cseh, a len­gyel és a magyar önálló állam kialakulá­sa, a keresztyénség felvétele és az első királyok megkoronázása körülbelül egy időszakban, 1000 táján történt, és a fo­lyamatot jelentős mértékben előmozdí­totta a német területről érkező missziós munka, illetve a német császársággal va­ló politikai kapcsolatok alakulása. Az uralkodók közti diplomáciai viszonyok, a dinasztikus házasságok (és a háborús­kodások) eredménye volt az, hogy a tér­ségen belül érdekes kulturális-művészeti kölcsönhatások is kialakultak. Ezt a fej­lődési folyamatot ábrázolja a kiállítás, amelynek összeállításán öt ország legki­válóbb szakemberei dolgoztak, és amelyre több-mint 120 bel- és külföldi múzeum kölcsönzött tárgyakat. Egye­dülálló élményt ad a nézőnek ez az anyag, amely november 26-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ezután indul két éven át tartó-európai bemutató­ja következő állomásaira: Krakkóba, Berlinbe, Mannheimbe, Prágába és Po­zsonyba. Történelmünk egyik csillagóráját, ki­emelkedő korszakát mutatja be ez a kiál­lítás. Ismernünk kell ezt alaposan, euró­pai összefüggésében. Tudnunk kell, mire tekinthetünk vissza történelmünkben jogos büszkeséggel. Tudnunk kell, hogy az önálló, független Magyarország része volt, és része ma is, mégpedig méltó és a többiekkel egyenrangú része Európának. Arra bátorítjuk a lap minden olvasóját, hogy tekintse meg a kiállítást. A vidéki látogatóknak ehhez a MÁV 50 %-os vas­úti kedvezmény ad. Szabó-Pap Gabriella A mi lányunk „Kitárva áll a földgolyó világa... ” (Schiller) A cím Gergely Márta könyvére - gyermekkorom kedves ol­vasmányára - utal, melynek főszereplője egy család szemefé- nye: Zsófi. A mi lányunk - egyik büszkeségünk - Posch Regina, isko­lánk, a soproni Eötvös József Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola 11. évfolyamos tanulója, aki kiemelkedő vö­röskeresztes munkája jutalmául - megyénkből másodmagával- 10 napos svájci továbbképzésen vehetett részt a nyáron. A kedves szőke lány hazaérkezése után néhány nappal késő délután csöngetett be hozzám. Hosszasan és láthatóan boldo­gan számolt be élményeiről. Élvezettel nézegettem jól sikerült fényképeit. Szinte láttam, ahogy - nehéz csomaggal a kezében- megérkezik Fieschbe, ahogy ismerkedik a tájjal, ahogy hógo­lyózik az Eggishom felhőbe burkolt csúcsán, vagy ahogy rá­csodálkozik az addig sosem látott gleccserekre. Elképzeltem, ahogy áll a kristálytiszta vizű Genfi tónál, s fényképezőgéppel a kezében figyeli a hattyúkat. Szinte át­éltem, milyen gon­dolatokkal tekintette meg a Nemzetközi Vöröskereszt Múze­umát, s azt is, mit érzett, amikor kis időre megpihent a mozgalom elindító­ja, Henry Dunant szobránál. Fotói ar­ról árulkodnak, hogy tanítványunk felfigyelt a sokak számára talán jelen­téktelen hegyi növé­nyekre, állatokra, rácsodálkozott az egészséges és ápolt idős emberekre, Iskolánk tanulója, Posch Regina, a vörös­keresztes mozgalom elindítójának, Henry Dunantnak a szobránál Genfben. Fiesch (Svájc). A vöröskeresztes továbbképzés helyszíne. nagyra értékelte azok jól szervezett és nyugodt életét. Jellemző rá az is, hogy megízlelte minden útjába kerülő forrás és patak vizét. Megtudtam, hogy mindeközben a résztvevők felfedezték egymást is. Új ismeretségek alakultak ki, barátságok szövődtek... S Regina számára annyira kedves fiatalok hiányát bizony kifejezetté teszi most a távolság.... ­Tanítványunk jegyzetei segítségével ismertette a tábor szak­mai programját, összefoglalta a délelőtti és délutáni előadások tartalmát, megmutatta a kapott szóróanyagokat. Beszámolt a tanfolyamot lezáró vizsgáról, annak írásbeli és szóbeli részéről is. Megmutatta oklevelét és büszkén jelentette ki: „véradás­szervező lettem!” Ezt követően vázolta céljait, feladatait, megfogalmazta aggo­dalmait. A beszélgetés végén kérésekkel fordult hozzám. Mindahány a jövő tanévi ifjúsági vöröskeresztes munkájára vonatkozott. Dolgozni, tenni akar. Talán nem véletlen... A mi lányunk!! Balikóné Németh Márta Finnországban jártunk! h I

Next

/
Oldalképek
Tartalom