Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-08-27 / 35. szám

4. oldal 2000. AUGUSZTUS 27. Evangélikus Élet Szépen adni... Nagyon sok szűkös anyagi körülmé­nyek közt működő intézmény létezik, mely kimondva vagy kimondatlanul szá­mít az adományozók forintjaira. Az okta­tás-nevelés színvonalának fejlesztése ér­dekében kicsit bátortalanul ugyan, de mi is beálltunk a támogatásra várók sorába. Iskolánk, a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészség- ügyi Szakközépiskola - mely 1996. júli­us 1-jétől került vissza az Evangélikus Egyház tulajdonába - sok millió forintot költött az épület állagának megóvására, a számítógéppark fejlesztésére. Kollégá­ink évente több pályázatot írnak, szpon­zorokat, támogatókat keresnek, hogy gazdagíthassák az oktatástechnikai és a szemléltető eszközök körét. Erőfeszíté­seinket fenntartónk is támogatja, ennek ellenére vannak még hiányosságok. Az iskolaorvosi szolgálat három szak­embere (orvos, asszisztens, főállású ifjú­sági védőnő) a kijelölt helyiségben ez ideig a követelményektől messze elma­radó tárgyi feltételek közt teljesítette fel­adatát. A méltatlan körülmények és a pénzhiány arra késztetett bennünket, hogy megkeressük a Johannita Lovag­rend Segítő Szolgálatát - amely 1989-től működik, s magyar tagozata 1992-ben települt haza. Jeleztük problémáinkat és boldogan fogadtuk el az orvosi szoba be­rendezésére vonatkozó ajánlatukat. A Sajtóosztályunk egykori vezetőjétől búcsúzunk. Temetésén Madocsai Mik­lós hirdette a vigasztalás igéjét. Igehir­detéséből vett részletekkel emléke­zünk reá kegyelettel. „így szól az Úr, a te teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólította­lak, enyém vagy!" (Ézs 43,1) Elakadt ajkunkon a szó, amikor meg­hallottuk a döbbenetes hírt, hogy Zay László, aki társunk és testvérünk volt az emberi sorsban, július 31-én Balaton- parti sétára indulva egy újabb infarktus áldozata lett. Telefonvonal végén vagy személyes ta­lálkozások alkalmával csak kerestük, de nem találtuk meg azokat a szavakat, amiket el kellene mondanunk, amik őszintén és hitelesen fejeznék ki azt, ami valójában elmondhatatlan. Úgy érezzük, ilyenkor a fájdalom némaságra kötelez. De ez nem a részvétlenség üres némasá­ga, hanem az együttérző szeretet csönd­je, amelyben meg lehet hallani az egy ütemre verő szívek dobbanását. Mi most ilyen csöndben vagyunk, Zay László szeretett templomának fehér falai között: megszólal az Isten. Úgy, mint an­nak idején Illés prófétának a Hóreb he­gyén. Amikor elcsitult a sziklákat tördelő vihar, már nem hallatszott a földindulás félelmetes moraja és a villámlásokat kö­vető mennydörgés dübörgése, akkor csön­des, szelíd hangon megszólalt az Isten: Enyém vagy, mert megváltottalak, neve­den szólítlak téged. Istennek erre a csöndes, szelíd szavára most mindnyájan igent és ámen mond­hatunk, akik e földi életben együtt ve­szünk búcsút Zay Lászlótól. „Enyém vagy!” - nem egy túlvilági kor­látlan hatalom igénye ez, hanem Isten so­ha el nem múló szeretetének vallomása. 1927-ben, a soproni templom oltáránál, Zay László a keresztség alkalmával lett féltve őrzött kincse Istennek. Együtt töl­tött teológus éveinkből emlékezem, hogy a „baptisatus sum” számára való­ban igazi kincs volt, többet érő a gazdag­ság és siker csillogásánál. 1941-ben konfirmációján, a Bécsi kapu téri templom oltára előtt, a szülőket és a gyülekezetét megszólító köszöntést Gras Lenkével együtt mondta el, akit azután 11 esztendőn múlva ez elé az oltár elé veze­tett, hogy egy életen át egymást boldogí­tó, megértő segítőtársak legyenek. Ebben a templomban volt lelkésszé szentelése is 1951-ben. Lelkészi szolgá­lata idején sokszor állt megrendült lélek­kel a kelenföldi, fasori, cinkotai és Deák téri templom oltáránál. bútorokat - s néhány eszközt, műszert is - Bánffy Miklós Johannita lovag, a Lo­vagrend Magyar Tagozatának Vezetősé­gi tagja szállította Sopronba. Az adományok átadásának verőfényes, napján még egy szívmelengető ese­ménynek lehettünk tanúi. Láthattuk, ahogy a lovagrend képviselője anyagi és egyben erkölcsi elismerésben részesítet­te iskolánk 11. évfolyamos, evangélikus vallású, karitatív szellemiségű, szép ta­nulmányi eredményeket felmutató, ked­ves tanulóját: Dombi Bernadettet. A Lovagrend célja a hit erősítése, vé­delme, a rászorulók segítése. Az ebből adódó feladatokat - tapasztalataink sze­rint - nagyon szerényen, tapintattal telje­sítik. Ahogy Ady Endre írja Mert máso­kért éltem című versében: „Tudtam azoknak szépen adni, kiktől önzőn mitse vettem". Tanévzáró ünnepségünkön el­hangzott ez a vers, idézett sora azóta is visszacseng. Úgy támasztja alá a fenti történéseket, hogy már nem is tudom egyszerű emlékként, csak erkölcsi taní­tásként kezelni... „ Vannak, akik örömmel adakoznak és ez az öröm az ő jutalmuk” - írja Kahil Gibran. Biztosan tudom, így van ezzel a Johannita Lovagrend Segítő Szolgálata is. De talán szívesen fogadják tőlünk rá­adásként a köszönetét. Balikóné Német Márta 1954-ben az evangélikus sajtó munkása. 1957-től a Magyar Nemzet kulturális rovatát vezette, majd a lap he­lyettes főszerkesztője lett. Munkáját az irodalom és művészet mély ismerete és szeretete jellemezte. A tiszta hit, tiszta erkölcs, tiszta érzelem, tiszta gondolat, tiszta beszéd és igaz emberség elkötele­zettje volt. Megőrizve hitét, újságírói munkássá­ga idején is, újra és újra megállt oltáfök szent stációnál. Balázs és Péter fia es­küvője, Márton, Nóra, Dénes és Lili unokáinak keresztelése örömteli szol­gálata volt. De túl a család körén, min­dig szívesen fogadta el gyülekezetek meghívását. Nemcsak lakása, otthona is itt volt a Deák téren, a Deák téri gyü­lekezetben, ahol presbiternek válasz­tották. A búcsúzó emlékezés persze több mint curiculum vitae. Érzések és gondolatok hullámzásában megelevenednek előt­tünk rég elfelejtettnek hitt események, képek, mintha családi fényképalbumot lapozgatnánk vagy filmkockák peregné­nek a szemünk előtt. Közben eszünkbe jutnak bántó szava­ink is, amiket nem kellett volna kimon­dani és elmulasztott alkalmak, amik már jóvátehetetlenek. Ebben a búcsúzó emlékezésben, érzel­mektől színes képek kavargásában, nem feledni akarva, de a túlélés őszinte vá­gyával hallgassuk tovább Isten csöndes szavát: Ne félj! - Jézus is sokszor mondta egzisztenciális krízisek örvé­nyében vergődő tanítványainak: ne fél­jetek! A félelem, mint az emberi lélek alap­érzése és kínja, megpróbált századunk­ban mérhetetlenül felerősödött. Volt okunk és megtanultunk félni. Zay László a Széli Kálmán téri front­vonalon élte át Buda 6 hetes ostromát. A Teológián és a gyülekezetekben is ott voltak a beépített informátorok. A saj­tócenzúra fenyegetése sem volt üres szó. Ha csengettek, nem lehetett tudni, hogy ki áll az ajtó előtt. Át kellett élnie az operáció előtti félelem feszültségét is. A félelemgrafikon ijesztően kiugró csúcsai mellett, valójában állandóan ma­gasan állt a félelem szintje. Zay László bizonnyal nemcsak élete utolsó hetében, de életében sokszor ta­pasztalta meg Isten csöndes, szelíd sza­vának gyógyító, talpra állító és az örök élet reménységét adó csodáját. Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítlak, enyém vagy! Madocsai Miklós Zay László 1927-2000 Nemzeti hogy létünk, avagy balsorsán ki régen tépelődik 2. rész Kárpótolhatatlanság Egy kis nemzetben nehezebben fér el a nagy nyomottság, s túl sok, fontosabb célokra szükséges energiát köt le. Szörnyű emiatt a deficit. Súlyos látászavart is okoz: félelmetesen jól lát­juk azt, ami (már vagy még) nincs, jószerivel szem elől veszít­jük viszont azt, ami van, amivel lehetne, sőt kellene valamit kezdeni. Csoda, ha vitáinkban sokszor játszik komoly szerepet az elvakultság, mely találékonyan sokarcú s megejtő? Ilyen jel­legű vonzalmi körök tagjai akár vaktársnak is nevezhetnék egymást. Kollektív sértettségi, illetve frusztrációs érzések - még ha jelentős tárgyi alapjuk van is - ön- és közveszélyes hul­lámokat vethetnek, sőt elszabadíthatják a kollektív poklot, mert sajnos van ilyen. Ebben főszerepet „a magunk szerelme” ját­szik, mely országos vagy kontinentális kiadásban gyorsan megleli az „ellenséget”, aki ezt észreveszi, és - folytassuk? Autoagresszió is lehet ebből, ha a felelős gazda a probléma rá eső részét nem tudja feldolgozni. Ijesztő mértékben úgy fest a helyzet, mintha a magyar nép „dobogós helyezésű” dohányzá­si, ivászati és öngyilkossági teljesítményével amolyan beval- latían önvesztő tendencia medrében sodródnék, amit alátá­maszt a születések alacsony s az abortuszok riasztóan magas száma, a várható átlagéletkor csökkenése stb. Erkölcsi káosz is fenyeget: túl sokan próbálják kívül pótolni, ami belül hiányzik. A „vér és arany” bálványuralmának évadját éljük. Mozivász­non s képernyő fokozódó „pomírt horradalma” roncsolja fő­ként az ifjúságot, „én nem így képzeltem el a rendet” mond­hatja ismét József Attila. Kizárólag az 1989-es végelgyengü­lésben elhunyt Össznépi Sárkány hullamérgei felelősek ezért? Mintha valami nehezen megfogalmazható kárpótolhatatlan­ság rágná a lelkünket. Gazdasági és morális romokon lettünk szabadok. Beidegződéseinktől, megaláztatás- és megtépettség- élményeinktöl, elmázolt lelkifurdalásainktól, kavargó indulata­inktól, jövőfélelmünktől is szabadok volnánk? Hacsak valami­nő nagy gyónás és megújulás révén nem. Mert nem nyújtha­tunk be kérvényt a világmindenségnek: „Játszd újra, Élet!” - persze más szereposztásban s különb színpadon. Számtalan­szor lejátszódhat bennünk a „volna-meccs”: mi lett volna, ha... Az ilyen mérkőzés tetszés szerint megnyerhető. A valóságossal nincs alku. S igen nehéz megosztoznunk a felelősség keserű tortáján, mondjuk ami bármi nemű önámításainkat illeti, de egész más tételek is helyükre kívánkoznak. Személyes számve­tés, ha úgy tetszik: megtérés nélkül kis- és nagyközösségi kül­detésünket sem találhatjuk meg s tölthetjük be. Nagyon óvakodjunk az egyik legcsábítóbb hamis kompenzá­ciótól, ami a kollektív önfelmagasztalás. Egy rangos, messze élő hazánkfia mondta pár éve, hogy a világ legtehetségesebb népe vagyunk. Én igazán nem vagyok magyarellenes, de hőb- . bet: óhajtanám, ha más nemzetek állítanának ki rólunk ilyen ritkaszép bizonyítványt. S bármint dagad is honfikeblünk, ér­jük be azzal a kevéssel, amit Széchenyi mondott, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók. Bár azért - valljuk be - ezt a minősítést, ha reálisnak kívánjuk tekinteni, évente kell kiérde­melnünk. (S kérdezzük meg magunktól halkan: mit szólna eh­hez egy világzsűri?) Vigyázat: az öntúlbecsülés egyént és nem­zetet veszedelmes képzelgésekbe édesget, s védtelenné teszi saját ismeretlen, legrosszabb hajlamaival szemben. A legke­vésbé sem attól függően vagyunk valakik, hogy van-e bizonyít­hatóan közünk a sumérekhez. Kizárólag az számít, hogy egyé­ni és közösségi életünknek milyen a spontán kisugárzása, hogy közelünkben, akaratlan hatásunkra is, más személyek és kollektívumok könnyebben lélegeznek-e, jobban érzik-e ma­gukat a bőrükben, emberibbek tudnak-e lenni. Hitünk, remé­nyünk, szeretetünk a kárpótolhatatlanság oldószere. A nemzet hajszálgyökerei Nem a magyar ősmúltra gondolok, noha természetesen az is megbecsülendő, idealizálás nélkül, nehogy valláspótlék legyen belőle. Arról nem is beszélve, hogy egy amerikai atyánkfia könyvben „mutatta ki”: Jézus Krisztus apja szittya volt. Ettől csak egy kis lépés, hogy Isten választott népe immár a magyar. Ez már kóros fantazmagória, sőt veszedelmes. Nem nagy vi­gasz, hogy egyes ukránok is kecsegtetik magukat ilyesmivel, ami az Übermensch-képzelgést is felülmúlja. Rendkívül nagy, elfojtott tündöklési vágy lehet az, amelynek ekkora földöntúli méretű megdicsőülésnél kevesebb nem elég. Tisztesség adassék a nemzetnek, amelyről egy percig se fe­ledjük, hogy fogalmi ikertestvérei a nép, a haza, az ország, a szülőföld. Jellemző érdekesség: közel 2600 éve már mekkora becsülete volt Izraelben a nemzet szónak. Jeremiás (33,24) prófétánál így szólt az Úr: „Népemet azzal csúfolják, hogy az már nem is számít nemzetnek előttünk. " S kik voltak a gúnyo­lódok? Nem pogányok. Méltatlan és morbid életforma a pesszimizmus: szentesített pótcselekvés, akárcsak az önmagunknak zengett halleluja. Igenis kell a történelmi visszanézés, de nem úgy, mint aki a mozgólépcsőn mereven hátrabámul s úgy marad megigézve. Vagy mi emésztjük meg a múltunkat, vagy az emészt meg min­ket? Ez a kérdés - válasszatok! S ha szabadok vagyunk, ugyan mondjuk már meg, hogy mire, mivégre, mi célból? Azért, hogy szabadon élhessük meg egyéni és csoportos önzésünket? Mi vagyunk a nemzet tízegynéhány millió hajszálgyökere. Tőlünk egészséges vagy beteg az ország. Néha még felelős tes­tületek is mintha arra a bolond falura hasonlítanának, amelyben az elmeorvost mindenki a szomszédhoz küldi. Miért nem va­gyunk személyes rendeltetésünk kutatásának s követésének szerelmesei? Krónikus tépelődés helyett éltető nedveket szív­hatunk magunkba s továbbíthatunk - csak vennénk már észre, „mi dolgunk a világon”. Szívleljük meg, nekibúsult felfuvalkodottságot megelőzendő, amit Babits páratlan előérzettel még 1927-ben írt „A magyarok Istenéhez” címmel. Utolsó sorai: Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok öccse te, egy a sok közül, pogány csillag, hanem ki eljött, csillagoltó nap, s kinél kisebb nekünk nem elég: magyarok és mindenek Istene. Kedves Hajszálgyökerek, a nemzet avagy a nép fája nincs olyan irigylésreméltó helyzetben, hogy bármelyikünk eleven működéséről lemondhatna. Igyuk be mély-magunkba Weöres Sándor fohászát: Vágyam csak ez - más semmi sem hűségesen N. munkálni műveden, ahogy parány-erőmmel érthetem. És mást ne adj nekem. Dr. Bodrog Miklós Hibajavítás: A 33. számban közölt első részben két mondatot javítanunk kell. Az első bekezdés 11. sorában a helyes kifejezés: „depresszi-jós”. Az utolsó bekezdés kezdömondata: „Depressziós páciensek álla­pota feltűnően gyakran akkor kezd javulni, amikor - ha nem is könnyen - megvilágosodik előttük: ha környezetükön, körülmé­nyeiken nem is tudnak változtatni, de önmagukon (legalább vala­melyest) igen! Ha képesek életterhükhöz másképp viszonyulni, mintegy fogást találni rajta, rálelni »én-részességükre«.” „...CSAK A SZERETETBŐL ÉPÍTHETSZ JÖVŐT!” A Megfeszített című új magyar rockopera bemutatójáról Az előadást az MTV is rögzítette, remélhetőleg hamarosan láthatjuk majd az egyik csatornán, a rockopera zenéje pedig minden bizonnyal megje­lenik majd CD-n és kazettán. Lapunkban korábban már felhívtuk a figyelmet A Megfeszített című új ma­gyar rockopera margitszigeti bemuta­tójára. Az előadás alapja Nyíró József erdélyi magyar író azonos című drámá­ja és Tóth Sándor költő verses színpadi müve volt. A bibliai ihletésű, modem színpadi játékban a Nép a Vezért (Gesztesi Károly) isteníti, aki a „szert” kínálja nekik. A szer boldoggá és gondtalanná tesz, feledteti az élet nehézségeit és problémáit, de azon az áron, hogy megöli az egyéni érzéseket és gondola­tokat. A nyitó jelenetben a Vezér ün­nepre hívja a Népet, kihirdeti, hogy ma áldozatot fognak bemutatni a Mam- monnak. Az áldozat nem más, mint a Vezér szeretője, a Lány (Varga Klára). Ekkor jelenik meg a színen a Mester (Varga Miklós) a tanítványaival, meg­menti a Lányt, a Népnek pedig a szere­tet hatalmáról beszél. Ezt persze a Ve­zér sem nézheti tétlenül, le akar szá­molni riválisával. Szeretője siet a segít­ségére, aki a Mester egyik tanítványában rég nem látott testvérét ismeri fel. A Lány elmondja a Vezérnek, hogy már na­gyon hosszú ideje nem látták egymást, azóta, hogy a bátyja részegen meggya­lázta őt. A Vezér örül, mert azt reméli, hogy ezzel a múltban elkövetett bűnnel megzsarolhatja és árulásra bírhatja a Lány testvérét. így is lesz. Az Áruló (Vikidál Gyula) sokat vívódik, de végül a Vezér és a Nép kezére adja a Mestert, akit keresztre szegeznek. A Koltay Gábor által rendezett előadás érdeme a remek szereplőgárda, a szép díszlet és jelmez (Kemenes Fanni) a ki­váló táncosok (Szegedi Kortárs Balett), a jó koreográfia (Juronics Tamás) és zene (Kormorán együttes). Kár, hogy a négy főszereplő mellett a tanítványi kör szinte teljesen háttérbe szorul, pe­dig közöttük is van néhány jó hangú, ismert énekes, mint például Nagy Feró, Deák Bili Gyula vagy Makrai Pál. A Jézus keresztrefeszítéséről szóló rockopera történetébe beékelődik orszá­gunk és a magyarság sorsa is, igaz, kis­sé erőltetett módon, megtörve a darab szerkezetét. A Mester (vagyis Jézus) megfeszítése után még egyszer vissza­tér a színpadra és elkezdi felsorolni a magyar történelem jeles nagyjait, Mikes Kelementől kezdve Csontváry Kosztka Tivadaron és József Attilán át egészen Latinovits Zoltánig, akiket mind felfe­szítettek a magyarok keresztfájára. Karl Jasper egzisztencialista filozó­fus szerint „ Összedőlni látszik ma min­den, ami évezredekig az ember világa volt. ” A Megfeszített című rockopera arról szól, hogy van valaki, Jézus Krisz­tus, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8), és van egy ma is szilárd és aktuális értékmérő, a golgotái kereszt, ami tegnap, ma és mindörökké az Isten szeretetének és bocsánatának je­le minden egyes ember számára. Gazdag Zsuzsanna I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom