Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-01-23 / 4. szám

4. oldal 2000. JANUÁR 23. Evangélikus Élet Tegyetek tanítvánnyá mohamedánokat! Mi történik, ha egy arab lány kezébe veszi a Bibliát? Mit érez egy mohame­dán fiú, ha a misszionárius így fogadja: Isten hozott fiam! Hogyan lesz belőle Jé­zus követője? Hogyan szól még a Koránból is az evangélium azokhoz, akik nem jutnak Bibliához? Milyen a mohamedán nők helyzete Franciaországban? Ehhez hasonló kérdésekre adta meg a , választ Seija Kuronen finn misszionári­us, aki az EKME vendégeként október­ben 3 hetet töltött hazánkban. A szép őszi idő, a nyíregyházi, lovász- patonai, alberti gyülekezetek és az Or­szágos Missziói Központ vendégszerete­te lehetővé tette, hogy 52 különböző szolgálati alkalmon 2200 gyermek és fia­tal, illetve az idősebb korosztály is felte- hette a fenti kérdéseket. Hittanórák, ifjú­sági összejövetelek, evangélizációk és bibliaórák alkalmain, a Női Misszió klubdélelőttjén és külön erre a célra ösz- szehívott érdeklődők között került szó erről a kevéssé ismert világról, az iszlám világáról. Milyen keveset tudunk az ott élő keresztyének szenvedéseiről, a hitü­kért üldöztetést szenvedőkről. És milyen jó volt hallani, hogy Isten az akadályok ellenére tud magának fiakat teremteni még sokszor a Korán olvasása közben is. Hálát kell adnunk azért, hogy van Bib­liánk és olvashatjuk is, megismerhetjük belőle Isten szeretetét. Az Élim-ben rendezett gyermekdél­utánról írja Tóthné Demcsák Anikó'. Mi, nyíregyháziak, már jól ismerjük Seija Kuronen finn misszionáriusnőt, aki októberi missziós óránkra ellátogatott gyülekezetünkbe. Mégis, vagy inkább főleg ezért, zsúfo­lásig megtelt az Elim nagyterme gyere­kekkel és felnőttekkel a meghirdetett idő­pontban. Seija bizonyságtétele lebilin­cselő volt missziós munkájáról, amit Franciaországban végez az arab beván­dorlók között. Beszámolójában a legér­dekesebb az volt, amikor egy tábla és né­hány ábra segítségével bemutatta, ho­gyan teszi érthetővé az arab gyerekek és asszonyok számára az evangéliumot. Arab zenével és népviselettel ismerked­hettünk meg, ami közelebb hozta szá­munkra azokat az embereket, akik között a misszionáriusnő szolgál. Majd bemutatta azt a fejtörő játékot, amit az arab gyerekekkel szokott játsza­ni, ezáltal is nagy izgalomba hozta gyü­lekezetünk gyermekeit. Missziós alkal­munk az udvaron folytatódott tovább, tréfás énekkel megmozgatva gyermeke­ket, felnőtteket. A házigazdák egy-egy jégkrémmel vendégeltek meg minket. Éneklés, közös imádság zárta alkalmun­kat. Most is megtapasztalhattuk azt, hogy Isten ezeken az alkalmakon keresztül is ugyanúgy fel akar bennünket üdíteni, mint egykor tette ezt a pusztába vándorló Izra­ellel, amikor Élimbe vezette őket. Isten iránti hála van bennünk ma is, amikor beszámolónkat ttjuk, hogy ve­lünk lehetett Seija Kuronen. Szelíd, ked­ves, egyszerű lénye, szilárd hite megfog­ta a hallgatóságot és elgondolkoztatott a hallott idegen jelenségeken, de magunk­ba tekintve látnunk kellett: mennyire be­csüljük mi meg, hogy szabadon gyako­rolhatjuk hitünket és olvashatjuk Bibli­ánkat!? Bogár Ágnes, társunk a külmissziói fe­lelősségben így fogalmazta meg: „Istennek jó terve van velünk. S a gondviselő Isten tudat mellett a megvál­tás útját, az üdvözítő tudatot helyezte Seija előtérbe. Van-e új életem a Krisz­tusban?" Seija Kuronen most elbúcsúzott egyesü­letünktől, megköszönve eddigi imádságos és anyagi támogatásunkat, mert egy pár évre féijhezmenetele miatt megszakítja misszionáriusi munkáját. További felké­szítés után féijével együtt tér majd vissza ebbe a szolgálatba. De ne szüntessük meg Csap szék Jerikó előtt „ ...másnap pedig elmenőben két pénzt vett ki, a gazdának adta és ezt mondta: viselj gondot reá, és amit ezen felül rá- költesz, - mikor visszatérek, megadom néked. (Lukács 10,36) Az irgalmas samarítánus ígéretéhez hí­ven, három nap múlva visszatért a kocs­mába, mely szeráj is volt egyben. Forró, kényelmetlen hely volt ez, alig veszély­telenebb az izzó hegyi ösvénynél, mely mellett meglapult. Jobb emberek: alsó­rangú papok, házalók, de még a római járőrök is lehetőleg elkerülték. Félsze- mü, rosszarcú tulajdonosa valahogy mégis elég jól megélt belőle, - csak az Isten a megmondhatója, hogyan? Erős, de hamisított bort árult - a tevék, öszvé­rek szédelegtek a szeráj kopár hőségé­ben. Ilyenkor, Áv hónap idején, pokol­ként izzik ez a vidék. Valami megne­vezhetetlen bűz terjengett az ivóban, amitől csakhamar gyötrő fejfájást kap­tak a vendégek. A vakító napfénytől be­hunyták egyik szemüket, és mind ha­sonlítani kezdtek a félszemü kocsmá- rosra, aki szótlanul utántöltötte a cse­réppoharakat. Legtöbben leitták magu­kat estére, de az ivó mögött hálófülkék is voltak és aludni is lehetett. Már aki tudott, mert sötétedés után a hiénák üvölteni kezdtek, és nem hagyták abba hajnalig. Máshol is élnek effajta dög­evők, de akik Afrikában, Libanonban jártak, állítják: sehol a világon nem olyan félelmetes és undok a vonításuk, mint itt, a júdeai sivatagban. ^ *** A jólelkü samáriabeli, akit több szent- életű rabbi és zarándok is jól ismert, - övébe nyúlt, ahol pénzes zacskóját és ké­sét tartotta. A félszemű kocsmárost ke­reste, hogy érdeklődjön a póruljárt után, akit a napokban hozott ide. Egy rozoga fapadon találta őket tökrészegen, szíriai dominót játszottak, szitkozódva csap­kodták a kis falapocskákat.- Ó, már azt hittem, viszed el innen ezt a senkiházit. A három nap alatt több mint száz denáriust nyert tőlem, meg az öszvérhajcsároktól, de szerencsére mind elitta őket, és most már ő tartozik nekem vagy tizenkettővel. Mikor idehoztad őt, előlegeztél két pénzt és azt mondtad: ha ezen felül ráköltesz még valamit, később megfizeted. Nem így volt?- Nos, lássuk csak: nekem tartozik a dominóból tizenkét dénárral, az ágyába vitt egy nabateus paráznát, az ötvenkét obulus, kötekedett egy liddai vámszedő­vel, akinek valószínűleg ötven denáriust ítélnek majd meg a terhére. Mindez, ha jól számolom, 76 dénár. Nem számítva a felcser borogatásait és a piócákat, me­lyeket egy vénasszony hozott valahon- nét... A samarítánus nem vitatkozott, fejét csóválta és a pénzt gondosan leszámol­va, fizetett. Póruljárt védence ocsmány kézjelet mutatott felé -, úgy tűnt, ezt már mutatták neki valahol. Egy pillanatra fel- rémlett benne: vajon érdemes volt-e az egész...? Segíteni ezen az érdemtelen je- ruzsálemin? Hisz az ő népe és a zsidók ősi ellenségek... miért tette? Mikor kilépett a szinte búgó hőségbe, elbizonytalanodott és úgy érezte: mégis csak helyénvalóan cselekedett. Valami hihetetlen, szokatlant, talán restellni va­lót tett, amit ritkán igazol az élet... ami épp ezért örök időkre példa lehet. A této­va könyörület, a gyámoltalan jóság mel­lett, ami nélkül lakhatatlanná és értel­metlenné válna a világ... Túrchánvi Sándor Toronto, Canada az imádkozást érte és azokért, akik az isz­lám világában elindulnak Krisztus köve­tésére. Minden egyes keresztyén élet Isten hatalmas szeretetéről tesz bizonyságot. Legyen áldott az Ő neve! Végül egy mondat g segítőkről: hálás köszönet azoknak, akik tolmácsoltak, kí­sérték, megvendégelték, illetve szállást adtak vendégünknek, hiszen „ mindenütt segítőkész, missziót szerető angyalokkal volt Seija Kuronen körülvéve. ” - írja Bo­gár Ágnes. Köszönjük meg Istennek őket! B Iné Pomádó és trágáradat Az Álszemérem gyarló minőségű pót­anyag: sose tudni, mikor szakad, vagy merevedik öncélú görccsé, életgátló kül­sőséggé, képmutatássá, ami áttételesen embertorzító hatású lehet. (Ennek főként lélekgyógyászok a megmondhatói.) Ál- ságból könnyen lesz válság - nem jó üz­let! Nemrég vettem álbarackot. Igazinak láttam, ám ez optikai csalódásnak bizo­nyult, amikor itthon megkóstoltam. In­kább taplónak tűnt. Bár olykor mégis jobb a semminél az „ál”: ha például ta­lálkozom egy „izompacsirtával”, akinek éppen kedve szottyant egy kis szabadté­ri ökölvívásra, s pont rám esik a pillantá­sa - inkább legyen álszelíd, semmint el­döngessen puszta őszinteségből. Vagyis: az álszemérmesség, ha nem is méltó fen­ntartás nélküli dicséretre, a valódi szemérmetlenségnél mindazonáltal jobb. (De azért ne tapsoljunk neki...) „Amerópai” kultúránkon immár úgy­szólván tornádóként söpör végig a sze­xuális zabolátlanság, megrendítve-ron- dítva milliónyi házasságot-családot, s aláásva a nemek egymás iránti tiszteletét is; a „pomo-üzletág” legkönnyebben az ifjúságot fertőzheti meg, pusztító követ­kezményekkel. Ezt nevezem keserű, kri­tikai humorral „pomádónak”. Ezzel pár­huzamosan dühöng a „mocsokrácia" minden formája, dagad a szóbeli, az írá­sos és a képi ön-és közrongálás: a „trágá­radat”. Klasszikus magyar íróink - érde­kes! - tudtak remekműveket alkotni szennyes szavak nélkül is, és nem hódol­D. Turóczy Zoltánról emlékezem én is A közelmúltban emlékeztünk meg D. Turóczy Zoltán püspökről, Nyíregyházán történt emléktáblájának leleplezése alkalmából. Amikor Isten segítségével a tria­noni zárlat alól Rozsnyó - ha csak 7 esztendeig is - felszabadult és az anyaország ölelő karjaiba kerülhetett, városunk is D. Turóczy Zoltán püspökségéhez tarto­zott. Közvetlenül a finn-szovjet háború (1939-1940) után püspökünk finnországi meghívást kapott a finn evangélikus egyház vezetőségétől és miután ennek ele­get tett, Rozsnyón is beszámolt felejthetetlen élményeiről. Édesapánk is, mint a rozsnyói evangélikus egyház gazdasági vezetője, jelen volt a beszámolón, ne­künk otthon mondta el a hallottakat. Püspökünk azzal zárta beszámolóját, hogy látogatása végén a finn evangélikus egyház vezetői vacsorát adtak a meghívottaknak és a vacsorán az ő helye a leg­főbb egyházi vezető mellett volt. A vacsora végén teát szolgáltak fel. (Itt történt az eset, mely most szólásra késztetett engem.) A legfőbb finn egyházi méltóság is, mint a többi jelenlévő, két kockacukrot kapott és ez után az egyiket ujjaival kettétörte és felét átnyújtotta püspökünknek. - Ezt miért tetted - kérdezte püspö­künk - nincs elég cukrotok? A szomszédja finn szerénységgel válaszolt: Ilyen véres, rettenetes háború után, amikor hazánk igen nagy megpróbáltatásoknak volt kitéve, kormányzatunk arra kérte lakosságunkat, hogy kávéba és teába csak két kockacukrot tegyünk, legfeljebb. Hogy nézne az ki, ha mi, egyházi vezetők ezt a kérést figyelmen kívül hagynánk? Mi együtt szenvedtünk népünkkel és kormá­nyunk kérésének nekünk is eleget kell tennünk, de mivel Te kedves vendégünk vagy, Téged megillet egy kis kedvezmény... Lehet, hogy sokaknak ez a cselekedet nem sokat mond, de én úgy éreztem min­dig, hogy kiválóan jellemzi az igazi emberi becsületességet és a hazafiúi érzést, melynek istápolására nemcsak templomainkban, hanem iskoláinkban is nagyon nagy szükség lenne. Finn testvéreink (magam láthattam) minden községben és városban díszsírhelyen temették el hősi halottaikat, így tartják ébren az ifjúság­ban a hősök iránti tiszteletet... Deme Dezső tak be holmi mocsári stílusnak! S ezzel nem voltak képmutatók, „csak” tisztes­ségesek, megfelelve legalább Szabó Lő­rinc költői minimumának: „Férfit légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé!” (Hát azért ez sem maximalista igény...) Sokszor művészet ürügyén mentege- tik-tálalják a szennyszármazékokat, mi­közben többnyire pénzre megy a játék. Találóan jegyzi meg egy röpiratában György Attila plébános: Mit érdekli őket, hogy megmérgezik az emberek lelkét, a nemzet életét. Lehet egy vályú bármilyen művészi „ remekmű”, a moslék benne is csak moslék marad. ” És különben is: amivel csordultig a szívünk, az buggyan ki a szánkon, amint Jézus megjegyezte. Tud a Biblia is nagyon szókimondó len­ni, néha szinte ijesztően, tehát: nincs szentségtelen téma, csak szentségtelen lelkűiét van, ezért nem lehet élesen, mű­szaki pontossággal húzni határvonalat a jó és a rossz közé - de az adott szöveg­környezet, hangnem, szituáció többnyire eligazít. Klasszikus példa: Krisztus ke­zében az (egyszer használt) ostor egé­szen mást üzen, mint általában a másé­ban. Jobbára érezhető, hogy az erős kife­jezés milyen töltést árul el, mire indít, sejthetően mi lehet a hatása. A brutalitásban, borzalmakban bővel­kedő, szorongást gerjesztő filmek még „horradalmasították” is a mozgókép vi­lágát - például neurózis kirobbantására is alkalmasak. Kifinomultabb vagy érzé­keny lelkűeknek, kiforratlan személyisé- gűeknek - kivált gyerekeknek - kimon­dottan káros ilyesmit látni, másoknak pedig: minek? Igaz: vannak, akik bete­gesen vonzódnak a hátborzongató hor­rorhoz, de miért? Eltompult a belső vilá­guk, és már csak ilyen ficamos inger „valami” számukra? Vagy még ezt meg­előzően csak az ártó erősségű zene képes őket megmozgatni, vagy elbódítani? Emögött komoly érzelmi zavarok lap­panghatnak. Az sem kizárt, hogy a rek­lámplakátokon is megjelenő rémalakok, torz fantáziák valamiképp a kitalálóra jellemzők - a „fogyasztók” úgy vélhetik: ott, a mozivásznon vagy a képernyőn van a rémség, és nem bennem! Miféle közszellem ez? A TV-csatomá- inknak is jót tenne egy purgatóriumi be­utaló. Ugyanakkor az értékteremtésre tö­rekvő Duna TV, amely sokkal szeré­nyebb köztámogatásban részesül, mint két „bátyja”, nemrég kapta meg az UNESCO-tól a Camera-díjat, amivel egy éven át a világ legjobb kulturális te­levíziója címet viselheti. (S éppen ezt a „Dunát” érte már sok gáncsoskodás. Va­jon kik részéről?) A keresztyénség hegyen épült város: szükségképpen szem előtt van, és a föld sója, nehogy elízetlenüljön az élet, ami­ből nem hagyható ki a kultúra. Ez is mis- sio = küldetés. Hitünk egyik jellemző gyümölcse. Dr. Bodrog Miklós Szlovák emlékek Albertirsán Az alberti evangélikus templom falán kétnyelvű emléktábla hirdeti az építés idejét. A szlovák felirat már csak keve­sek számára érthető. Mára már csak az idősek tudnak valamennyire őseik nyelvén. Mint mindennek, ennek is több oka van. Ezekről kérdeztük a lel­készt és a gyülekezet vezetőségét. A szlovák nyelvet, azaz az ősök nyel­vét már nem tanítják az iskolában - mondja Csernák Károly felügyelő. Az öregek kihaltak, én is inkább csak értek, mint beszélek szlovákul. Nem igénylik a fiatalok ezeket az ismereteket. A háború előtt rendszeres volt a szlovák nyelvű is­tentisztelet, gyerekkoromban már csak a hónap első vasárnapján tartottak szlovák igehirdetést. Bartos Márton gondnok veszi át a szót: A háború után a fiatalság mintegy 80 %- a Pestre ment dolgozni. Ott volt munka­hely a nagy építkezéseknél, a vasútnál, majd pedig a gyárakban. Ilyen helyen az­tán elfelejti az ember a nem használt nyelvet. Roszik Mihály lelkész így emlékszik: Bizony, még én is tartottam szlovák nyelvű istentiszteletet. Aztán lassan megszűntek ezek az alkalmak, mert egy­re kevesebben jártak. Egyszer az is elő­fordult, hogy beteg nénit látogattam a kórházban. Mikor beértem nem volt ma­gánál, azt mondták a nővérek, hogy ez a Az alberti presbitérium vezetői: Dudás István presbiter, Csernák Károly felügyelő, Bartos Márton gondnok néni már talán nem is fog magához térni. Én csak leültem mellé csendben, és el­kezdtem énekelni egy régi szlovák nyel­vű éneket. A néni felnézett, énekelt, be­szélgettünk és úrvacsorát is vett. Ez a ha­gyomány és a fiatalkori emlékek ereje. Az asszimiláció felgyorsul akkor, ha a kisebbségnek nincs helyi értelmisége, vagy maga a népcsoport nem igényli a nyelv megőrzését. Ilyen nyelvváltás többször előfordult a történelemben: gondoljunk csak az aradi 13 tábornokra, akik között ugyancsak jócskán volt nem magyar nevű, sőt: anyanyelvű. Maga Liszt Ferenc sem tudott jól magyarul, il­letve ő inkább „zenéjében és tempera­mentumában” volt magyar. Evangélikus egyházunkban azonban továbbra is hi­ányzik az a néprajzos-történész szakmai műhely, ahol a nemzetiségi gyökereket kutatnák és összegeznék. Erről a hatal­mas értékről pedig nem lenne szabad el­feledkeznünk! Ifj. Káposzta Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom