Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-07-09 / 28. szám

4. oldal 2000. JÚLIUS 9. Evangélikus Élet Hitért és művészetért jöttünk ide 11. Bach-hét a Deák téren Az idei évünk telve van ünnepekkel, ünnepléssel. Millenniumi év, ez magá­ban rejt rengeteg emlékezést, ugyanak­kor erőmerítést is. Nagyszerű egybeesé­se az évfordulóknak, hogy éppen most emlékezünk J. S. Bach halálának 250. évfordulójára és ez különösen okot ad arra, hogy megmerítkezzünk az „ötödik evangélista” reánk hagyott csodálatos zenéjében. Egy héten át, június 4-től 11 -ig a buda­pesti Deák téri templomban hangzott a nagy barokk mester zenéje különböző hangszereken és a legszebb hangszeren, az emberi hangon keresztül. Estéről esté­re megtelt a templom és a hét végére nemhogy fogyatkoztak volna, hanem még nagyobb tömeg gyűlt össze a Máté passiót hallgatni. Előző számunkban adtunk hírt arról, hogy a hét bevezetője az a Bach-korabe- li istentisztelet volt, melyet a Mennybe­menetel ünnepének liturgiájával mutat­tak be a Lutheránia ének- és zenekara, valamint szólistái. Az ünnepélyes megnyitáson Devich Já­nos, a Nemzeti Kulturális Örökség Mi­nisztériumának művészeti főosztályveze­tője mondotta el, hogy Istennek két legna­gyobb ajándéka a vallás és a művészet. A művészetben pedig a legnagyobbak kö­zött a legnagyobb Bach János Sebestyén, akihez most is fordulunk, mert benne az igazit találjuk. „Hitért és művészetért jöt­tünk ide” - fejezte be szavait és hozzátet­te: jövőre ugyanitt és ugyanígy. Ez évben különösen is Bach csembaló­művészetét mutatták be külföldi és hazai művészek. Huguette Dreyfus (Franciaor­szág) és Rovátkay Lajos (Németország) önálló csembalóesten, Dobozy Borbála és Szepes András szonátaest keretében szólaltatta meg ezt a Bach korában na­gyon gyakran használt hangszert. Volt egy önálló orgonaest is, melyen Marosvári Pétert, a Bach-oratóriumok már megismert tenorszólistáját hallot­tuk, amint a „hangszerek királynőjén” is művészi módon tolmácsolta Bach mu­zsikáját. Orgonamüvész és oratórium­énekes - és örüljünk, hogy művészetét egyházunkban kamatoztatja és a Lutheránia körül toborzódott művészek között találhatjuk. A Bach-hét méltó befejezése volt a Máté-passió előadása. Az idén már két­szer hallottuk tőlük, most még érettebb, összeforrottabb volt az előadás. Kamp Salamon karnagy tudatos munkával oltja bele az énekkar szívébe a passió lelkét, az evangéliumi szövegek megszólaltatá­sában nem a színpadiasságot keresi, ha­nem az üzenetet kívánja tolmácsolni. Ahogy a korálok megszólalnak a Lutheránia kórusa ajkán, - ki merem mondani - így senkitől sem lehet hallani ezt az evangélikus, biblikus hitet megje­lenítő, csodálatos éneklést. Nagyszerű dolog, hogy a Lutheránia körül kialakult csapat összeszokottan, közös munkával, odaadással végzi ezt a zenei missziót. Gondolok itt a szólisták­ra: Zádori Mária (szoprán), Gémes Ka­talin (alt), Marosvári Péter (tenor), Berczelly István (basszus), Moldvay Jó­zsef (basszus), a két continuo Achim Er­zsébet és Dobozy Borbála, valamint a Weiner-Szász kamaraszimfonikusok elő­adására. Június első hete a legnagyobb kániku­lát hozta reánk. Fizikai értelemben is „nehéz munka” volt a felkészülés. A két előadási napon déltől összpróba, majd rövid pihenő után este 7 órától az elő­adás a zsúfolt templomban. A kórusnak végig állni kell az előadás során, mert Bach úgy építette fel a művet, hogy gyakran kell belépnie a recitativók során is, nemcsak koráléneklésben. Dicsérete­sen megállották helyüket ebben az érte­lemben is. Pünkösdi csoda volt, ahogy ezen a hétvégén Bach muzsikája meg­szólalt a Deák téri templomban. A gyülekezeti rend szerint estéről-esté- re volt igehirdetés is. Az áhítatokat dr. Harmati Béla püspök és Cselovszky Fe­renc lelkész tartotta. Szükséges, hogy olvasóink is tudjanak róla, ekkora rendezvényt sokak támoga­tásával lehetett megtartani. Legyen a kö­szönet szava a szponzoroknak: A Fővá­rosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága, Magyarországi Evangélikus Egyházunk, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Robert Bosch Kft., a Hypofereinsbank, a Francia Intézet és a Comp Argó Kft. A jövőben indítson sokakat hasonló segít­ségre és támogatásra az a munka, melyet a Deák téri gyülekezetben, a Lutheránia kórusa és annak lelkes vezetője, Kamp Salamon végez Isten dicsőségére! T. Öregdiákok a régi iskolában Az Evangélikus Élet 1990. június 17-i 24. számában a fenti címen beszámolót olvashatunk egy 50 éves öregdiák-talál­kozóról a békéscsabai gimnáziumban, melyen a régi tanárok közül az egykori fiatal tornatanár: Brózik János vett részt. A régi diáktársak közül 19-en voltunk ott, 11 családtaggal megerősítve. Táborszky László esperes úr ezen a talál­kozón jelentette be, hogy egyházunk visszakérte régi iskolánkat, s jó kilátása­ink voltak arra, hogy azt vissza is kap­juk. Tíz év telt el azóta. Az 1990-es találko­zón még az állami gimnázium igazgató­ja: Kruchió Gábor köszöntött minket, tíz esztendő múltán már egyházi iskolánk igazgatónője: dr. Formánná Kiss Katalin tette ezt. Ő is tartott egy kis beszámolót az iskola jelenlegi helyzetéről, s egyéb írásos anyagok mellett megkaptuk az 1993-1999. között évek történetét össze­foglaló évkönyvet és az iskolának a Lu- ther-rózsa köré tervezett jelvényét is. Ér­dekes volt az iskola igazgatójának szájá­ból azt hallani, hogy még sohasem vett részt 60 éves találkozón, a találkozón részt vevő egyik tanárnő pedig egyszerű­en „lebácsizott” bennünket. Hát ezt meg mi értük meg! Igaz, mostani összejöve­telünkön a 10 évvel ezelőtti beszámoló­ban „fiatalnak” jelzett tornatanárunk 90 évesen jelent meg, s a mi akkori létszá­munk is nyolcra fogyott, a velünk tartó családtagok is csak heten voltak, s a két külföldön lakón kívül már csak 3-4 volt diáktársról tudunk, akiket betegségük vagy egyéb komoly ok gátolt meg ab­ban, hogy velünk együtt lehessenek. Re­ménykedünk abban, hogy legközebbi ta­lálkozásunkon - Isten segítségével - ne­kik is örülhetünk majd. A viszontlátásra 2002-ben! Zsoldos János A nemszeretem napok Igen, vannak ilyen napjaink. Egyikünknél hirtelen beüt egy kiadós betegség, mási­kunkat valami tartós hatású „sorsficam” sújtja. Vagy elveszítünk egy számunkra na­gyon fontos és kedves embert stb. Fekete dátumként vésődik ez belénk, mely szinte mindennek elveszi a fényét, és nehezen enyhül. Könnyen meglehet, hogy utána in­kább már csak visszafelé tekintgetünk, egykori életünk erdejének napsütötte tisztása­ira, s kapaszkodunk abba, ami akkor volt, s akik akkor voltunk. Amire azonban égetően szükségünk van ilyenkor és a továbbiakban is: föleszmél­ni, s a ránk rótt utat sajátunkként elfogadni, és bátran nekiindulni. Hiszen az utak nem fogadók, hanem „átmeneti” rendeltetésüek, céljuk és „kimenetelük” is van. így a bo­rús nemszeretem napok több-kevesebb idő múltán új kezdetbe torkollhatnak, csak föl ne adjuk hitünket, hogy életünk Gazdájának terve van velünk is. Aki, mondjuk, nyo­masztóan magányos, nézzen jól szét, s bizonyára talál olyat, akinek valami módon segíthet - amivel „mellesleg” önmagának is jót tesz. (A szívből jövő jócselekedet fo­kozza szervezetünk ellenálló képességét!) Ide illik még Tompa Mihály két sora: Ki vesztett sokat, mindent, mi drága itt, Hitét ha tartja, tartja őt e hit. És ha Isten a bal kezében tart, és onnan is kiejt? - tette föl a kérdést valaki. Akkor a jobb kezébe esem - hangzott a válasz. J. Kuhn írása nyomán: Bodrog Miklós Szép álmokat! Mielőtt nyugovóra térünk mindennapi hajszáink után, talán mindannyian ezzel a mondattal búcsúzunk el szeretteinktől, a következő reggelig. Álmodj szépeket! - mondjuk, és ugyanezt kívánjuk ma­gunknak is. Mert nincs is annál borzasztóbb reggel, amely egy rémálom, vagy legalább is egy egész éjszakás kusza, érthetetlen, nyugtalan forgolódás után köszönt ránk. Az álmok nagyon fontosak. A jó és erőt adó álmok méginkább. Az igazi álmok, amelyek nem álom­gyári müvágyak kivetülései, minden em­ber saját, személyes kincsei. Egytől egyig külön nekünk címezve. Tudomá­nyos kísérletek bizonyítják, hogy azok az emberek, akiket nem hagynak hosz- szabb időn keresztül álmodni, ingerültté, fáradttá válnak. Mi, lelkészek is, akik a régi próféták tá­voli „leszármazottainak”, késői utódai­nak tekintjük magunkat, hiszem, hogy olykor, nagyon ritkán álmunkban is ka­punk kijelentéseket - sok „civil foglal­kozású” embertársunkhoz hasonlóan. Hányszor készültem én is arra, még ti­zenéves kamaszként, mikor egy-egy ószövetségi történetet olvastam, hogy Is­ten majd álmomban jelentkezik, alvás közben ad útmutatást, és „beszél a fe­jemmel”, ha már napközben nem sikerül neki „elkapnia”. Sosem felejtem el a kis Sámuel történetét, aki csak negyedszerre érti meg, hogy valóban Isten akar vele beszélni. Nos, egyszer-kétszer hozzám is nagyon közel jött álmomban: mintha én is hallottam volna, hogy hív. Néhányszor, főleg ifjúsági konferenci­ák alkalmával alkalmam adódott egy- egy templom-szögletben, sekrestyében tölteni az éjszakát. Ezek mindig valami miatt különleges alkalmak voltak, meg­magyarázni soha nem tudtam, hogy mi­ért. Talán a Jelenlét miatt. így aztán meg­értem Sámuelt, és Dávidot is, hogy miért akart az Úr házában élni egész életében. Bár azzal azért a magam esetében tisztá­ban voltam, hogy Istennek főleg helyhi­ány miatt kell megosztania velem a lakó­helyét. O pedig nem olyan Isten, akit ez nagyon zavarna. Ezért lett fontossá szá­momra az a zsoltárvers is, amit sokan is­merünk: akit szeret az Úr, annak álmá­ban is ad eleget. Ez a kis rajz egy lelkész kollégám ál­mát ábrázolja. A közös álmunkat. Beval­lom őszintén, bennem is hasonló kép él: teli templom, hullámzó embertömeg, lel­kesedés, hit, ujjongva ugráló Luther-ka- bátos pap. És az is igaz, hogy gyakran bi­zony ébren is álmodom hasonlót. Azt hi­szem, ez nem bűn. Szükségünk van ilyen szép álmokra. Mert ezek az álmok fonto­sak. Már csak azért is, mivel igazak. Hiszem, hogy nem önáltatás, idealiz­mus, földtől elrugaszkodott képzelgés arról álmodni, hogy Isten Országa épül: láthatóan, nyilvánvalóan. Emberek meg­hallják az öröm üzenetét és elindulnak, hogy életüket Istennel együtt éljék, ál­modják. Bár nem mindig ez a benyomá­sunk, mégis: tudom, hogy Isten működik ebben a világban, és főleg emberszívek­ben. Ezért örül a tömött templom láttán lelkész testvérem, és majd kiugrik a bő­réből; és ezért örülhetünk egymásnak is - élő gyülekezetek láttán. Egy másik lelkész kollégám, Martin Luther King híres prédikációja így kez­dődik: van egy álmom... O mert álmod­ni: akkor is, ha támadták ezért, és végül életével fizetett az álmáért. Rajta keresz­tül azt üzeni nekem Isten, és talán írha­tom így: mindannyiunknak, hogy szabad álmodnunk. Lehet, hogy e miatt olykor a külvilág szemében idealisták vagyunk, nagyratörő célokkal, elképzelésekkel, azonban mégis úgy gondolom: nem sza­bad feladnunk az álmainkat. Ezek lendí­tenek rajtunk megrekedt, kilátástalannak tűnő élethelyzetünkben, csalódottságunk közepette. Jó és hatásos eszközök Isten kezében. Van még egy gondolat, ami a kép kap­csán eszembe jutott: Isten velünk álmo­dik. Hiszem. Mert Ő is fontosnak tartja: nem csak életünket, boldogulásunkat, hanem az álmainkat is. Valaki egyszer, amikor éppen lefelé szálló ágban volt a lelkesedésem, kétségeim voltak afelől, hogy egyáltalán tud-e engem Isten hasz­nálni - egy kétbalkezes, kishitű, bereze- lős tanítványt - ezzel a mondattal bízta­tott: „Ne félj, Isten az álmaink előtt jár!” Azóta tudom: a nagy, igazi álmok Tőle jönnek. Olykor a teli templomról is. És lehet, hogy túlzás, hogy csak félig lesz tele; és lehet, sőt igaz az is, hogy egyhá­zunk képe még nem mutat teljes hason­lóságot a Biblia végén leírt létállapotával az örökkévalóságban, Isten és az Ő álma azért mégis táplálja, erősíti a reménysé­get, a reményünket. Minden új, igaz és szép dolog álmok­ból születik. Egy gyermek a szülei álmá­ból, egy szobor a művész álmaiból. Isten álma pedig mi vagyunk. Mi, emberek, akikért mindent vállalt. Mert csak így teljesülhetnek álmai az Országról, ahol mindannyian otthonra lelünk. NrófiS, külön álorn és valóság. Mert az álom a valóság másik oldala. Szép álmo­kat! Vagy inkább megvalósuló, igazi ál­mokat mindenkinek! V.Gy. „A nemzet nyelvének védői a nemzet közkatonái voltak... A millennium évében Döbrentei-kiállítás nyílt Pünkösd vasárnap zsúfolásig megtelt evangélikus templomban méltóképpen ünnepelt a gyülekezet és Somlószőlős la­kossága. Millenniumi napon Demeter Ervin, a titkos szolgálatokat felügyelő miniszter Millenniumi zászlót adott át Kiss János polgármesternek, amelyre a magyar kormánytól kapott szalagot Mátyásné Bódis Angéla zászlóanya kö­tötte fel. A Magyar Millenniumi programban szereplő, 215 évvel ezelőtt született Döbrentei Gábor-emlékkiállítás megnyi­tó ünnepi beszédét dr. Kövér László, a Fidesz MPP elnöke tartotta, majd Meskó Attila, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkár-helyettese emlékezett az MTA első titoknokára. Az istentiszteleten Polgárdi Sándor lelkész Lk 11,9-13 versei alapján hirdet­te az igét. Pünkösd egyszeri megismétel­hetetlen esemény. A Szentlélek azóta is végzi munkáját közöttünk, a könyörgés, az imádság nélkülözhetetlen- a Lélek munkálkodásáért. Pünkösd ünnepe meg­mutatja a Szentlélekkel való találkozás örömét. A gazdag programban az Evangélikus Hittudományi Egyetem fúvóskara és Pá­pa Város Vegyeskara szolgáltak minden­ki örömére. A gyülekezeti ifjúságból Czvetkó Kata­lin, Németh Csilla, Somogyi Orsolya és Szívós Balázs mondtak verseket. Istentiszteletet követően Himnusszal kezdődött a zászlóátadás eseménye. De­meter Ervin miniszter kiemelte, hogy ez a találkozás egy nevezetes évfordulóhoz kapcsolódik, ez pedig az ezeréves álla­munk ünnepe. Millenniumi zászló egy­szerre emlékeztet bennünket a többtucat­nyi emberöltő sikereire és kudarcaira, ki­emelkedő pillanataira és dolgos hétköz­napjaira. Valamint rá kell hogy irányítsa az előttünk álló harmadik évezred fel­adataira. Ma olyan világban élünk, ahol a zászlók, katonai zászlók békére intenek mindnyájunkat. Ebben a biztonságban a megszenvedett 10 esztendőnyi rendszer- változás után joggal remélhetjük, hogy egy gyarapodó idő vár reánk. A templomi eseményeket követően Döbrentei Gábor parókia előtt álló bronz mellszobránál folytatódott az ün­nepség. Dr. Kövér László elnök miután részletesen ismertette-életútját, megnyitó beszédében a következőket mondotta: A történelem minden korszaka megteremti a maga személyiségeit, így vagyunk ez­zel mi magyarok is. A történelem kikényszerítette a nemzetből azt, hogy olyan férfiakat adjon, akik megtették azt, amit az adott korban leginkább cseleked­ni kellett. Döbrentei ebben a vonulatban egy név, egy nagyon fontos név. A felvilágosodás, a nyelvújítás s a po­litikai reform korszaka Döbrentei Gá­bor nélkül csonka. Ha pályája állomása­it vizsgáljuk, akkor láthatjuk a szellemi térképen Dunántúl és Erdély, Maróti Szabó Dávid, Kazinczy, Aranka György, a nyelvművelésének és megújí­tásának enciklopédiáját lehet kiolvasni Döbrentei Gábor életútjának állomásai­ból. A történelem férfiakat teremt. A kalan­dozások korának végleges lezáródásakor a Gondviselő Szent Istvánt adta a nem­zetnek, és az egységrevágyás kora meg­szülte Kossuthot és Petőfit. Ez egy nagy korszak, amelyben nemzetünket temetni szerették volna. Egy korszak, amikor nincsenek szavaink az új jelenségekre s akkor szinte a semmiből a latin nyelvű iskolák és a német udvari nyelv ellené­ben üstökösök jelennek meg a nemzet egén, a népben és nemzetben gondolkod­ni tudó férfiak. Nélkülük ma nincs Szé­chenyi, nincs Deák, nincs Jókai és Ma­dách, Mikszáth és Móricz sem. Csonka nemzet részei lennénk és idegen nyelven olvashatnánk saját történelmünket, amint nyelvvesztett európai népek tehe­tik manapság. Talán rólunk is egy Wale­si bárdok-ban emlékeznének meg. A nemzet nyelvének védői a nemzet közkatonái voltak, szerencsére nem név­telenek. Sokan voltak, de Döbrentei az elsők között volt. Emlékezni jó, mert egyetlen gyógyszerünk a felejtés ellen. S mit is tehetnénk Döbrentei Gábor ér­dekében? Talán ez lenne a legfontosabb, hogy ismerjük, és ne csak tiszteljük mű­vét. A haza egy elvont fogalom, de nem­csak egy elvont fogalom. A haza azokból a településekből és helyekből áll, ame­lyeket otthonunknak tekintünk és tar­tunk. Ezek a helyek nem csupán négy­zetméterek és katasztrális holdak, téglák és cserepek, hanem mindazok az ősök, akiknek a cselekedetei összekötnek ben­nünket, mindannyiunkat. Ezt ápolni, ez a mi kötelességünk! Ezt követően a közel száz négyzetmé­teren látható kiállítást tekinthette meg a népes közönség a gyülekezeti házban. Az emlékkiállítást támogatta a Nemze­ti Kulturális Örökség Minisztériuma, több alapítvány és szervezet. Polgárdi Sándor i l t *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom