Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-06-25 / 26. szám
Evangélikus Élet 2000. JUNIUS 25. 5. oldal 1>\ «ÜÉ SAROU ÉLETKÉPEK RÓLUNK u mm m Isten elém jön szeretetével Kedves Barátom! A történet rólunk szól! Évek óta gyűjtöm a nem mindennapi eseményeket a mindennapi életünkből és megosztom veled, mert úgy érzem, hogy lelkiekben gazdagabbá leszel. És ez nekem öröm. Megcsodálom az élet történéseit. Egy napon egy kilenc év körüli kislányt láttam a templomunk előtt, - furcsa testtartásban. Imádkozott. Hívő embernek ez nem furcsa, de így kint az utca forgatagában? Igen, a kislány a templom ajtajára függesztette a szemeit, a tekintetét, kezét összekulcsolta. Ez azért nem mindennapi. A történet nem sztori, hanem Isten cselekedete rajtunk a hétköznapi élet istentiszteletében. A kislány pont befejezte Istennek küldött szavait, mikor odaérkeztem a gyülekezeti termünk elé. Elkezdtünk beszélgetni. Azt mondta szomorúan: Nem vagyok megkeresztelve, de nagyon szeretném! Mondtam neki, hogy ha akarja és a szüleivel is megbeszéli, akkor pont abban a templomban meg is lehet keresztelni, ahol imádkozott. Eddig a történet. A Bibliában is találkozunk keresztelési történetekkel. Először biztosan Jézus megkeresztelése juthat az eszedbe. Ott a Jordán partján Keresztelő Jánossal. „És hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm. ” (Mt 3,17) Nekem eszembe jut az etióp kincstárnok története is. Őt Fülöp apostol kereszteli meg. Láttam egy filmet erről a bibliai történetről. Az etióp kincstárnok szájából a következő hangzott el: Ez a legjobb dolog, ami történt velem, most már kulcsot kaptam egy új élethez. Számára ilyen nagy örömet jelentett a keresztség. A foglalkozását tekintve sok kincsre vigyázhatott. A keresztségben egy hatalmas kincset kapott az Istentől. Ez a legragyogóbb, legértékesebb, a legdrágább. Keresztség. Drága kincs. Luther Márton az asztalára felírta: „Meg vagyok keresztelve!" Erről a nagy örömről mindig az jutott eszébe, hogy ő Isten gyermeke. Te is felírhatod egy lapra: „Meg vagyok keresztelve! ” íróasztalodra téve naponta olvashatod. Adjon erőt ez az örömüzenet! Kedves Gyermek! Ha még nem vagy megkeresztelve, akard, hogy Isten eléd jöjjön szeretetével! Börönte Márti Kitelepítettek pünkösdi találkozója A rendszerváltozás óta hagyomány Rajkán, hogy a pünkösdi búcsú - ami egybeesik az evangélikus templomszentelési ünneppel - a háború után kitelepített rajkai németek számára a hazalátogatás időpontja. Busszal és autókkal jönnek egykori szülőfalujukba azok, akik 1946-ban egyetlen batyuval a hátukon váltak földönfutóvá. Iszonyatosan nehéz volt az újrakezdés számukra az elvesztett háború után romokban heverő Németországban, ahol gyakorta úgy tekintettek rájuk az ott élők, mint akik a megmaradt keveset is el akarják venni tőlük. Mára azonban a szívekben már csak nyomaiban maradt meg a kitelepítés igazságtalansága felett érzett keserűség, amit az is bizonyít, hogy jó szívvel és örömmel töltik az egykori lakosok Rajkán a pünkösdi ünnepeket. Délelőtt a Hősök Napi ünnep keretében megkoszorúzták a falu főterén álló hősök emlékművét, délután pedig az evangélikus templomba vezetett az útjuk, hogy német nyelvű istentiszteleten emlékezzenek a kitelepítésre, és adjanak hálát Istennek az új kezdés lehetőségéért. Persze ezek után alkalmat találtak arra is, hogy jó hangulatban, fehér asztal mellett felidézzék az örömteli közös emlékeket, élményeket. Kiss Miklós A pünkösdre hazalátogató volt rajkai lakosok a helyi evangélikus templomban emlékeztek. Az ének nemzetfenntartó erejéről Az, hogy a zene, az ének Luther Márton szerint is az „Isten gyönyörű és dicső adománya”, mindazok igazolhatják, akik énekkarban vagy zenekarban szerepelhettek és szerepelnek. És ami a legfontosabb: az egyedüli „nyelv”, melyet a világ valamennyi népe megért, élvezni tudja anélkül is, hogy tanulta volna. Én ezt életem egyik felejthetetlen élményével szeretném igazolni. 1965-ben, miután megnyertem a Kulturális Kapcsolatok Intézetének országos pályázatát, melyet „a népek barátságáért munkálkodó pedagógusok” számára írt ki, igen hosszú huzavona után a pályadíj elnyerése díjának (egyhónapos külföldi ösztöndíj) kiutalását, melyet én az észt nép körében óhajtottam eltölteni, 1965 júniusának utolsó előtti napján kaptam kézhez, úgy, hogy már július elsején kellettjelentkeznem a fővárosban, Tallinban Sööt tanár kollégánál a Főiskolán. Felejthetetlen egy hónap várt rám, mit sem sejtve itthon azt, hogy éppen abban az évben, júliusban volt aktuális annak a Dalos Ünnepnek megrendezése, melyet a milliónyi kis nép már több mint száz éve rendez meg. Ezen a Dalos Ünnepen az ország azon legjobb énekkarai vehetnek részt, amelyek öt éven keresztül(!) készülnek fel a kiadott programok és utasítások alapján. A nagy bemutató helyszíne a főváros tengerpartján felépített óriási, harcsaszájra emlékeztető „aréna”. A négy napig tartó, valóságos nemzeti ünnep jellegét felvevő napon minden énekkar bemutatja műsorát, majd az utolsó napon egy összkar alakul az énekkarokból, mely akkoriban húszezres volt és három órás műsorukban felhangzott az észt zenevilág számos olyan kincse, melyet a nagy zenetudós, Kreutzwald elhangzott felhívása . után az észt nép még idejében megőrzött, leírt és összegyűjtött. „Háromszor dobták vissza műsorajánlatunkat az »illetékesek«, míg beleegyeztek dalaink megszólaltatásába” - mondotta nekem Vello Lipand zeneszerző barátom. Az énekkarok tagjai gyönyörű népviseleteikben szerepelnek, melyek olyan színpompásak, hogy nincs az a májusi-júniusi virágos rét, mely szebb lenne a látott népviselet-bemutatónál! Óriási lelkes. tömeg, közöttük finnek, svédek, angolok, amerikaiak lelkes és hálás hangulatban tombolva hálálják meg a hallott műsorszámokat, mint a fút- ballpályák szurkolói egy-egy „csodagólt”. „Nálunk minden falunak, városnak, főiskolának, szervezetnek van nem is egy énekkara vagy zenekara - mondotta Vello -, például a volt fővárosból, Tartuból a 20 legjobb énekkart érte az a megtisztelő megbízatás, hogy bemutathassa tudását. Ami még érdekes: az Amerikában élő észt közösségek is, mint mi, ők is 5 évenként rendeznek Dalos Ünnepet. És nézzél csak fel, ki ül fölöttünk vagy 5 sorral feljebb. ” Felnéztem és Mikojant pillantottam meg. „ Tolmácsával együtt vesz részt ünnepünkön ” - mondotta barátom. Ugyanis a négy nap alatt egyetlen orosz szó sem hangzott el a műsorvezetők szájából... Hazánkat a Budapesti Férfikar képviselte, mely váratlanul tolmácsnak kért fel engem, miután egy orosz nő munkájával nem voltak elégedettek. Egyik reggelen egy vendéglői teremben együtt reggeliztünk Tyitov szovjet űrhajóssal. Az énekkar vezetője kérésére odamentem hozzá és megkérdeztem, megengedi-e, hogy a budapesti énekkar egy spontán kis műsorral kedveskedjen neki. Örömmel fogadta az ajánlatot. Az énekkar az asztal mellett felállva 3 magyar népdalt énekelt. Az űrhajós odajött asztalunkhoz, mindenkivel kezet fogván, köszönte meg a váratlan kedves élményt. - „Nagyon köszönöm a szép dalokat - mondotta, majd folytatta - igaz, semmit sem értettem abból, amit énekeltek, de a dallamok egészen a szivem mélyéig hatoltak, köszönöm, köszönöm. Itt, észt barátaimmal döbbentem rá, milyen óriási jelentősége van a zenének és a közös éneklésnek. ” Sööt tanár kollégám egy kis búcsúestet rendezett egyik kedves ismerősünknél számomra. Felkérésére egy Petőfi-verset kellett felolvasnom egy magyar könyvből, majd a vendéglátók 12-13 éves kislánya egy kisebb hárfán észt dalokat mutatott be a meghívott vendégeknek. Utána, a háziak felkérésére, miután megtudták, hogy Tartuban, a nagy táncfesztiválon szabad téren furulyaszót játszottam, az erkélyen furulyáztam néhány magyar népdalt. Ezt követően az egyik vendég a kis hárfához ült, és olyan káprázatos zenei hangulatot teremtett játékával, hogy megkérdeztem, súgva a szomszédomtól, hogy ki ez a kreol, fekete hajú hölgy. - A moszkvai Bolsoj hárfaművésznője - súgta nekem. Játéka után, miután kábulatomból észhez tértem, megkérdeztem tőle, hogy örmény létére hogy került kapcsolatba egy északi néppel. „ Tudja, én minden évben szabadságom felét e csodálatos nép között töltöm el. ” 35 év után, amikor bizonyára megint nagy készülődéssel várják észt barátaim a nagy ünnep eljövetelét, ott „látom” a begurított magas karvezetői emelvényen Ernesaksot, az észt Kodályt, aki mosolyogva szólaltatja meg a mennyei kórus ajkáról a sokat szenvedett, de zenei nagyhatalommá vált kis testvémépünk szebbnél szebb dalait. Érzem és tudom, hogy énekszeretetük nagyban hozzájárult nemzeti létük fennmaradásához. Isten segítségét kérem továbbra is áldásos és példás munkájukhoz. Deme Dezső PL ASZTIKAP ALY AZAT Az idén a Magyarországi Evangélikus Egyház Gyermekbizottsága egy plasztikapályázatot hirdetett meg. Közel hetven pályamű érkezett be, hatvan pályázótól. Gyurmából, agyagból, csuhéból és gipszből készültek az alkotások. Nagyon nehéz dolga volt a zsűrinek. A bíráló bizottságot Polgár Rózsa néni és Schéner Mihály, mint szakértők, illetve a Gyermekbizottság tagjai alkották. Három korcsoportban osztottunk díjakat. 5-7 évesek: I. Fülöp Fruzsina: Betlehem II. Jeszeni Ágnes: A nagy halfogás I. Farkas Fanni: A nagy halfogás III. Szávay Blanka: Zákeus és Jézus II. Szűcs Ivett: Dávid és Góliát Kiilöndíj: Sinka Leila: Gábor angyal, Cséke András: Gábor angyal, Barcza Helga, Bencsik Ákos, Fekete Fanni, Kukucska Tamás, Mala Ágnes, Nagy Boglárka, Pjeczka Márta: „Engedjétek hozzámjönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” 8-10 évesek: I. Szekeres Anna - Angyal Mariann: Betlehem II. Sáfár István III. Torda Enikő: Betlehem Különdíj: Megyik Erik: Golgota, Megyik Enikő: Kisded a jászolban, Jedlicska Dávid: Jézus születése, Koren Zoltán, Koren Bence 11-13 évesek: I. Nagymányok csapata: Kóka Edina, Gungl Helga, Roth Gergő, Pintér Csilla, Czibulka Anna, Roth Ágnes II. Szládek Máté: Kis Jézus a bölcsekkel, Jézus a tanítványai között III. Sáfár Pál Különdíj: Kozmer Vivien: Jézus születése Síró boldogság! Ugye milyen képtelenségnek hangzik, amit a címben olvashatunk, pedig higy- gyék el kedves testvéreim, nem az. Jézus mondja ezt nekünk a Hegyi Beszéd második versében. Első olvasásra micsoda képtelen dolog: „ ...boldogok, akik sírnak", amikor először olvastam, teljesen megrökönyödtem ezen a kijelentésen. Majd elkezdtem gondolkodni, de még mindig minden ■ gondolatom tiltakozott ez ellen. Hisz akkor szoktunk simi, amikor elkeseredettek vagyunk valamilyen sikertelenségünk miatt, vagy éppen valaki hiányzik nagyon az életünkből. Eszembe jutott az a nagyon sok kedves gyülekezeti tagom, aki gyászolja elhunyt családtagját. Nekik sem az első gondolatuk az öröm, amikor az elköltözöttről beszélnek, hanem a fájdalom, a hiányérzet. Hálásak mindazokért a dolgokért, amiket szeretetükkel élhettek meg, de semmiképpen nem mondanám őket boldognak. S hogy megérthessük, hol is van a hiba, megint csak vissza kell mennünk a gyermekekhez. Sajnos, nagyon sokunkból kiveszett a gyermeki hit. ők, a kisgyermekek, nem valamiért tudnak hinni, hanem van bennük egy ősbizalom az Isten felé, ami belőlünk nagyon sok esetben kiveszett már. Mindennek persze megvan a maga oka, sokakból a kemény élet, másokból egy csalatkozás törölte ki részlegesen, vagy éppen teljesen a hitet. A gyermek nagyon jól tudja, mintegy ösztönszerűen, hogy akkor, amikor szomorú vagy éppenséggel sír, akkor lesz majd valaki, vagy éppen valami, ami megvigasztalja. Ez a valaki lehet az édesapa, édesanya, vagy éppen valaki, aki nem ölt minden esetben megfogható formát még bennük. Ez a valaki nem más, mint a kegyelmes Isten. Bennük még nem tudatosult, amit mi már tudunk és megtapasztaltunk is, hogy az Istenhez bármikor lehet menni. Porba sújtva éppen úgy, mint örömmel, hálás szívvel. Ő minden esetben ugyanaz a kegyelmes Mennyei Atya, aki ha kell, megbüntet minket azért, hogy tanuljunk saját hibáinkból, de fel is emel a mélységből, s megvigasztal minket. De mi mindezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, mert a kétkedés, a gondok sokasága elfelejteti velünk mindezt. Mit kell akkor hát tennünk? - kérdezhetjük teljes joggal. Én azt mondom, le kell ereszkednünk gyermeki szintre, nem arra gondolok, hogy gügyögnünk kell, hanem az ő szintjükre kell lemennünk, és megkeresni mindazt, ami az évek alatt kiveszett belőlünk. Megkeresni magunkban Isten segítségével azt a gyermeki hitet, amivel egykor mi is rendelkeztünk, de lassacskán elvesztettük azt. Ne szégyelljünk tanulni a gyermekektől, mert nagyon sok mindenben lehetnek tanítóink. Hitben, példamutató szeretetben, önzetlenségben, ők ösztönösen tudják, mi meg tanuljuk meg újra és újra, ha kell, hogy van valaki, aki letörli könnyeinket, aki vigasztalást hozhat az életünkbe. Bátorítanak minket a 389. számú ének sorai: „Elhagynak emberek, mit árt ha Ő veled, Töröld le könnyedet, Jézus szeret. ” Azt hiszem, ennél nagyobb biztatásra és ígéretre nincs is szükségünk, ha mégis nehezen telik el egy napunk, mondjuk el ezt a nagyon egyszerű imádságot: Meny- nyei Atyám, te adtad életembe a szenvedést, s te teszed hitemet minden nap próbára, kérlek, adj hát nekem, vigasztaló- dást, elcsendesedést tebenned és akaratodban. Legyen meg minden napon a Te akaratod! Ámen. Jéckel Gábor Műsorajánló Közszolgálati televíziók műsoraiból ma ■ mm június 26. hétfő 16.30 A székesfehérvári faragott sekrestye. A nemeskéri evangélikus templom (A keresztény művészet két kiemelkedő alkotásának bemutatása.) június 28. szerda 16.30 A kántortanító (Riportfilm Csonka Ferenc tanítóról, aki Almádi lelki életének egyik kiemelkedő alakja volt.) július 2. vasárnap 11.00 A váci egyházmegye az ezredfordulón (Bemutatkozik a katolikus egyházmegye.) június 28. szerda 11.00 „ Orando et laborando 2000 ” (Tudósítás a Debreceni Református Kollégium Diákjainak I. Világtalálkozójáról.) június 29. csütörtök 20.30 A tiltott gyümölcs (Angol természetűim a növényvilágról.) július 2. vasárnap 15.00 Szentföldi szent helyek üzenete (Jeremiás próféta Jeruzsálemé.) június 28. szerda 20.45 Fórum: A kommunizmus fekete könyve (Stúdióbeszélgetés egy most megjelent könyv kapcsán. Ennek a diktatúrának több mint 100 millió ember esett áldozatul!) június 30. péntek 15.00 Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója (Igét hirdet dr. Hegedűs Lóránt református püspök.) július 2. vasárnap 12.30 Szegletkő (Protestáns műsor.) t
