Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-06-25 / 26. szám

Evangélikus Élet 2000. JÚNIUS 25. 3. oldal Dr. Szabó Lajos rektor igehirdetése a Magyar Rádióban Pünkösd ünnepén Lk 11,9-13 Ha kérdéseket tehetnénk fel Calcuttái Teréz anyá­nak, Albert Schweitzemek vagy Dietrich Bonhoeffemek, az első bizonyára ez lenne: honnan volt mindehhez ereje? De ha mai, körülöttünk élő emberekkel találkozunk, akik valami egyértelmű többletet, értéket teremtenek munkájukkal, hozzá­juk is ugyanúgy szólhat a kérdés: milyen erővel tet­ték mindazt, amit tettek? Sőt, ha őszinte szemmel önmagunkra tekintünk, arra az útra, amit végigjár­tunk, tán ugyanezt kérdezzük: hogy jutottam el idá­ig? Milyen erővel tettem meg a mögöttem lévő utat? Pünkösd ünnepén a feleletet kell megtanulnunk együtt ezekre a kérdésekre. Az egyház születésnapjának ünnepén az egész egyházra tekintve is érezhetjük, hogy pünkösdi cso­dák nélkül - csak emberi igyekezetből - mára már semmivé vált volna az első keresztyén gyülekezetek életével elkezdődött esemény. Emberi szerveződé­sek, elképzelések és hatalmak sokszor a létrejöttük idejében fel is számolódnak. Rövid ideig képes egy- egy „örök életűnek” kikiáltott struktúra vagy szer­vezet fennmaradni. Ma a kétezer éves Krisztus-kö­vetés csodáját ünnepeljük. Mi lehet ennek az igazi titka? Milyen erő áll mögötte? Hogyan újulhatott meg annyi keserves kudarc, árulás, krízis és bénult­ság után mindig az egyházi közösség élete? Divatos események és hódító újdonságok között hogyan ma­radhatott fenn, és hogyan találhatta meg újra és újra a megújulás lehetőségét? Amikor ma visszatekintünk arra az eredeti pilla­natra, amikor Jézus imádkozni tanítja és buzdítja a tanítványi kört, akkor ott kell látnunk Jézus előtt az egész múltunkat és mai életünket is. Nem nosztalgiá­ból érkezünk meg Jézus elé, hanem valóságos nél­külözések, szükség és nehezen elviselhető erőtlenség állapotából. Megfáradt és sok szempontból kiürese­dett keresztyénségünknek kell megújulnia és meg­változnia. Az önmagával betegesen sokat foglalko­zó, néha kizárólag önmaga körül forgó egyházunk­nak kell tiszta levegőt szívnia. Tiszta vízért a forrás­hoz mennie. A felesleges dolgok özönében téblábo- ló tanítványoknak kell a valódi súlypontot, a „prio­ritást” megtalálni Pünkösd ünnepén. Az igazán fon­tosra, a valóban nélkülözhetetlenre szeretnénk ma rátalálni Jézus közelében. Folytonos korrekcióra szoruló keresztyénségünk teszi fel a kérdést: mi a legfontosabb feladatunk 2000. pünkösd ünnepén? Jézus - ugyanúgy, mint akkor - most is maga kö­ré gyűjti tanítványait, és a mi indulatos, türelmetlen, öntelt és kegyetlen világunkban is csak a régi, klasz- szikus üzenetet mondja el: „Kérjetek, és adatik, ke­ressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik... " Mit jelent ez a mai tanítványoknak? Mit üzen ez a jól ismert mondat a ma élő egyházi közösségnek? Merre lehet továbblépnünk egyéni életünk buktatói között, amikor ezt a mondatot halljuk? Három területen is a Szentlélek erejére van ma szükségünk: az akarat lelkére a bizalom lelkére és a mennyei Lélek ajándékaira. Ezek nélkül enerváltak vagyunk és bizonytalanság tölt el minket. Csak kiáltanunk lehet Dsida Jenő versével: „ Uram! borzasztó! megöl ez a köd, Ez a homályos, titkos sejtelem! Homály előttem és hátam megett! ... Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!" Pünkösd kiutat mutat ebből a félhomályból, és fel­ébreszt abból az álomból, amely szüntelenül hatal­mába veszi Krisztus mai tanítványait is a világban. Itt kell elindulnunk Jézus felé, hogy tiszta szívből ki tudjuk mondani magunkra nézve is, hogy „ csak ez a sápadt, kínzó félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet! ” 1. Szükségünk van az akarat lelkére Vajon tényleg elmondható a mai gyülekezetekről és általában a keresztyén emberekről az, hogy küz­dőképesek és vállalkozó lelkületűek egy gyógyuló környezetért, egy-egy emberi élet megmentéséért? Amikor nagyon sokan vannak körülöttünk, akik ki­nyújtják vagy már ki sem nyújtják segélykérő karju­kat, elég nyitott-e az egyház arra, hogy elfogadjon, meghallgasson és megsimogasson összetört élete­ket; hogy közösséget vállaljon velük? A kérdés pünkösd ünnepén az is, hogy van-e ben­nünk olyan akarat, amely célt ad más emberek elé. El tudjuk-e úgy mondani a krisztusi örökség szava­it, hogy mai akarat szülessen belőlük? Akarat az élet megjobbítására, akarat a Krisztus követésére és aka­rat arra, hogy elmozduljunk Isten vonzásának irá­nyában. Ma el kell mondanunk kérésként Weöres Sándor imádságát: „ Vonj sugaradba, Istenem! Mint madár a fészkére szállnék hozzád, de látod, a rét örömei közt elpattant a szárnyam csontja. ” Az elpattant számycsontú madár képtelen a repü­lésre, a felemelkedésre. A megroppant akaratú egy­ház, és csak a saját nyomorúságát elemző közösség vagy egyén képtelen felülről körülnézni, magasabb­ról, és észrevenni összefüggéseket és fontos tenni­valókat, meghallani segélykiáltásokat. Tizenéves öngyilkosok a tanév végén, vagy a bru­talitás látványával túltáplált, szerencsétlen, szeretet- éhségben szenvedő fiatalok jelzik azt, hogy van ho­vá sugározni az akarat lelkét mai környezetünkben. Az erőszakos közlekedés életveszélyes helyzeté­ben, a forróság első napjainak tragédiái között, köz­úti, vasúti, légi katasztrófák híreit hallva, tudjuk, hogy szükségünk van gyógyító és vigasztaló Lélekre. A roppant sebességgel változó munka- és életlehe­tőségek nyomása alatt meg kell találnunk azt a bel­ső rendező erőt, aki stabilitást és életerőt ad. Az akarat lelke egészséges ambíciót is teremt. Megható volt az az egyszerűség, ahogyan éppen eb­ben az évben az első Bolyai-díjas akadémikus, Freund Tamás átvette az elismerést, és úgy beszélt a magyar fiatalságról, mint amelynek hagyománya az, hogy ambiciózusan, nagy lelkesedéssel veti bele magát a tanulásba és a kutatásba. Több lendülete és ambíciója van, mint sok más ország fiataljainak. És érzelmeit sem takarva, vallott arról, hogy mekkora motivációt és lelkierőt teremtett számára az, amikor alig húszévesen a világhírű Szentágothai profesz- szorral együtt nézhetett a mikroszkópba, és nem volt rangon aluli az akkori akadémiai elnöknek az, hogy egy kezdő diákkörös kutatásait figyelje és ér­tékelje. Születhetnek-e 2000-ben is ilyen élmények? Az akarat lelke a generációk kezében teremtő erő. A ma élő idősebb keresztyének felelőssége éppen az, hogy hiteles és érthető bizonyságtétellel adjanak motivációt és lelkesedést a fiatalok számára az egy­házban. Nincs ma fontosabb dimenziója a misszió­nak Európában sem, mint a felnövekvő nemzedékek számára átadott evangélium. Európa lelkének keresése talán éppen ott kezdődik el, ahol nemzedékek kommunikációjában helyet kap a lélek, a lelkűiét mint igazi kincs. Nem véletle­nül hangzott el a 2000. évi hannoveri EXPO meg­nyitó istentiszteletén a Krisztus-sátorban a fiatal evangélikus püspöknő mondata: a fő kérdés, hogy lesz-e gyógyító, megújító találkozása itt a lelkeknek is. A technika világán túl találkoznak-e a lelkek is? 2. Szükségünk van a bizalom lelkére Bármilyen kudarc is éri az életünket, vagy a legna­gyobb krízis és megpróbáltatás vesz körül minket, ha még bizalom van bennünk, akkor van esély a gyógyulásra, a kiútra. Emberi kötődéseinkben és kapcsolatainkban is a legvégső szál a bizalom. Ad­dig remélhető az újulás, az új kezdet, amíg bízni tu­dunk a másikban. Bizalom elődökben és bizalom utódokban. Bizalom szülőkben és bizalom a gyer­mekekben. Annyi bizalomnak mindig kell lennie bennünk, hogy elmondhassuk a másiknak azt, amit már régóta gyűjtögetünk magunkban... Pünkösd a nyitás ünnepe is! Ahol eddig bezárkó- zottság és visszavonulás uralkodott, oda kitárulkozást és kezdetet hoz. Jézus arra biztat ma minket, hogy az imádságunk el ne halkuljon és meg ne szakadjon. A vele való kommunikáció nélkül nincsen egyéni vallá­sosság, de keresztyén egyház sem és keresztyének egymás közti kommunikációja sem. A szív belső imádsága lehet egy hang, egy érzés, esetleg egy só­haj, de el nem fogyhat a földi életünk során. Félreér­telmezett protestantizmus az, amely nem ide teszi a fő hangsúlyt. Hiába minden teijeszkedés, nyilvános­ság és befolyás, ha elveszítjük a legmélyebben nyug­vó és ott mindig jelenlévő bizalmat Isten iránt, meg­üresedik minden. A szív imádsága az egyház ereje! Andrásfalvy Bertalan néprajztudósunk napokban megjelent cikkével együtt vallom én is, hogy aggód­nunk kell az egyházért ma Európában és nálunk is, mert kérdés, hogy aki megérkezik az egyházba, mit talál a középpontban. Mi a jelenlétünk lényege? Az íztelenné váló sót eltapossák, a véka alá rejtett gyer­tyánál pedig képtelenség tájékozódni. Meg kell sza­badulnunk a lényeget nem találó állapotunktól, és el kell kezdeni a bizalom leikéért könyörögni. Időszerű a mi ajkunkon is: Hallgass meg minket, Urunk, mert gyengék vagyunk, és nem tudunk ajtót- ablakot nyitni egyházunk épületén. Bezárt világunk aligha lesz vonzó mások számára! De a fény sem tud bejönni közénk, ha nincsen elegendő ablak és ajtó az „épületeinken” és a lelkűnkben. Az emberek pedig nem látnak be az egyházba, nem látják meg a kincseinket, ha mindent zárva tartunk. El lehet mondani Isten színe előtt az aggodalmun­kat, amikor látjuk az egyházi statisztikák egyáltalán nem hízelgő adatait. Kérni kell, keresni és zörgetni. A bizalom lelke jó és rossz napokban egyaránt meg­mentő erő. 3. Szükségünk van a mennyei Lélek ajándékaira „Édes fuvallatod áraszd ki rám, S menten fogy bú, keserv, szűnik homály" - éne­keljük vágyunkat pünkösdi énekünkben. Egy nagyon régi, középkori falfestményen összeér a menny és a föld. Egy szép, soktomyos templom látható a képen, előtte völgyek, mélyedések, mögöt­te hegycsúcsok, havasok - az előtérben egy faágon éneklő madár. A menny és a felhők színei ugyan­olyanok, mint a hegycsúcsoké és a magaslatoké, egyedül a völgyek legmélyebb pontjai feketék. Ezen az egyértelműen kegyes képen átüt egy erő, amely azt üzeni, hogy minden összetartozik. Átjárja az egészet egy fuvallat, ami szinte egyirányúvá tette még az ecsetvonásokat is. Mintha egy nagy, centri­fugális erőtérben szép, párhuzamos körívek rajzo­lódnának ki. Pünkösd ünnepén erre az igazi rendező erőre van nagy szükségünk. Hinni és élni abból, hogy imádkozni igazából mindig egyért érdemes: a mennyei Atya ajándékozó, rendező Szendéikéért. Sokszor tapasztaljuk, hogy szép egy épület, jó egy alkotás, vagy működik egy egyházi szervezet. Néha mégis hozzátesszük: csak nem érzem benne igazán a lelket. Emberek életével, tevékenységével kapcso­latban is megállapítjuk: igaz és'helyénvaló, amit mond, vagy amit tesz, de valahogy nem él. Nem mozdít ki. Nem rezdül meg bennem semmi sem a beszéd alatt. „Mi, az élet díszei, mi koronára szánt lelkek elvesztettük a bájt, az ős-derűt, mely éltetett... ” A lelket, a bájt, az ős-derűt, amit elvesztettünk, azt kérhetjük vissza pünkösdkor. Lélekért imádkozha­tunk. Amikor budahegyvidéki gyülekezetünk új templo­mára, az építkezésre gondolunk ma, Pünkösd ünne­pén, imádkoznunk kell együtt azért, hogy az új épü­let lelke is megszülessen és fejlődjön. Minden új és régi intézménynek nagy szüksége van arra, hogy át- jáija Isten Szentlelke, úgy, hogy aki odaérkezik, és „kér, keres és zörget”, az valóban „kapjon, találjon és megnyittasson előtte az ajtó.. Nagy templomok nagyméretíj padjainak kínos helyzete az, amikor a korán érkezők elfoglalják a pa­dok két szélső helyét, hogy ezzel szinte teljesen elzár­ják a középső részeket. A később érkező, vagy életé­ben először „kereső” embernek nehéz megérteni ezt a „templomtechnikaiproblémát". Állni a pad előtt és várni a bebocsátásra, pedig belül még teljesen üres a pad. Talán a korán érkezőnek középen kellene helyet foglalnia, és szinte kínálni maga körül a később érke­zőknek a helyet... Egy új templom első napjának is majd ezt a vonzást kell sugároznia: kínálnia kell a he­lyet az érkezőknek. Nyitott templompadokra, nyitott templomajtókra van szükségünk. Nem az épületért készül a nagy beruházás, hanem a megújuló lelke­kért. Akár csúcsokról, akár mélypontokról vagy sza­kadékokból érkezünk meg majd a templompadba, le­gyen mindig lelki erő a falak között. Pünkösdkor, az egyház születésnapján arra kell koncentrálnunk, ami az egyház egészének legfonto­sabb tartalma. Nem külsőségekre, nem formákra vagy méretekre, hanem arra a Jézus Krisztusra, aki képes odahajolni hozzánk ma is és meghallgatni a mi imádságainkat is.. Legyen egyháztisztító és léleképítő ünnep a mai nap. Lényegét minden bonyodalmas és nehézkes magyarázkodás helyett hadd mondja el korunk egyik legcsendesebb, de lélekben egyik leggazda­gabb alakjának, a szegények és leszakadtak meg­mentéséért fáradozó Teréz anyának egy mondata: „Ahhoz, hogy a szegények meglássák bennünk Krisztust, először / nekünk kell Ót meglátnunk bennük... Bárkivel találkoztok, legyen boldogabb utána, mint amilyen előtte volt. ” Evangélikus egyházi életünk is itt keresheti vala­hol küldetésének lényegét ezen a pünkösdön. Sok olyan találkozást adjon Isten, Lelkének vezetése alatt, ami után boldogabbak lesznek az emberek, mint előtte. Ezért kérjünk, keressünk és zörgessünk- tudva, hogy mennyei Atyánk ad Szentlelket azok­nak, akik kérik tőle. A Szentlélek fő művéről vall a 19. században élt angol költő, Gerard Manley Hopkins: Isten fensége , ' Egy világ, mit Isten fensége hord. Villámlana: lemez, ha lengetik, duzzadna dúsan: olaj, ha ütik. Pálcája mégsem rettenti e kort? Hány nemzedék tiport, tiport, tiport; kereskedés rohaszt, robot kerít; szennyünk-szagunk a dolgok átveszik, cipős láb tompul, tűnt zöld tere zord. Ám a természet éled egyre újra, édes üdeség él még, rejtve mélyén: komor Nyugaton bár minden kihunyna, kél a hajnal Kelet barnás szegélyén - a Szentlélek föld-ívünkre borulva jő, keble forró, szárnya csupa szép fény. Egy hittanos gyerek dolgozatában így magyarázta a szószék tetején lévő galambot: azért van ott, hogy a lelkésznek bátorsága legyen prédikálni... Pün­kösd a mi életünk fölé is odahelyezi ezt a galambot- „a Szentlélek föld-ívünkre borulva jő, keble forró, szárnya csupa szép fény" - hogy legyen bátorsá­gunk az élethez. Ámen. (Budahegyvidék, 2000. június 11.) Pünkösdi konfirmáció Kaposvárott Pünkösd vasárnap van a konfirmá­ció. Már a templomhoz közeledve, látszott, hogy a szokásos nagyünnepi forgataghoz képest is na­gyobb a készülődés. Rég megteltek a Kossuth ut­ca parkoló helyei. Magam áldozócsütörtökön konfirmáltam annak idején, mostanában legtöbb­ször húsvét ünnepe utáni első vasárnapon vettem részt konfirmációi istentiszteleten. Tetszett a pünkösdi időpont. Hiszen ezen az ün­nepen az anyaszentegyház megalakulására is em­lékezünk. Ekkor vált, - a Lélek ereje nyomán, - a nagypénteki tragédiától sokkolt tanítványi csapat a feltámadott Jézus üzenetét az emberiség számá­ra közvetíteni képes gárdává. És minden konfir­máció arról is szól, hogy az új nemzedék, lányok és fiúk, ennek a kétezer éve működő egyháznak a felelős, felnőtt tagjai kívánnak lenni. És minden konfirmációban ott él a remény. Hogy nem egyszerűen egy szép, a családok apra- ját-nagyját megmozgató, a gyülekezet rokonszen- vétől, szeretetétől kísért esemény, ünnepség részt­vevői vagyunk, hanem hogy a Szentlélek ma is élő ereje megérinti a konfirmandusokat. Nem csak a földi egyház, a gyülekezet, az intézmény- rendszer tudatos tagjaivá válnak, ezt sem szabad lebecsülni, hanem szívükben talajra talál az életü­ket Jézus Krisztushoz kötő hit. Huszonötén konfirmáltak idén Kaposvárott. Szép szám. A korábbi fél évszázadról, a társadal­mi átalakulásról üzent, hogy ketten - Attila és Endre - a konfirmációt megelőzően istentisztelet keretében részesültek a keresztség szentségében. Örvendetes, hogy gyakorlattá vált egyházunk­ban, gyülekezetünkben a felnőtt keresztség. Em­berek, akiket nem kereszteltek meg, mert család­juk elfordult - félelemből, vagy más világnézet hívéül szegődve - az egyháztól, megérintve az evangélium által, hitre jutva kérik megkeresztelé- süket. Szülők, akik az említett, vagy más okokból elmulasztották gyermekeik megkeresztelését, most kérik ezt, olykor épp a konfirmáció kapcsán. Számomra a felnőtt keresztség mindig elfoga­dott gyakorlata sajátosan megerősíti a gyermek- keresztséget. Azt, hogy egyházunkban ez élvez prioritást. Túl a gyermekek evangéliumán - en­gedjétek hozzám jönni a gyermekeket... - azért is, mert ebben kap hangsúlyt a családok, a szülők és a keresztszülők felelőssége, elkötelezettségük a keresztyén nevelés iránt. A konfirmációban azu­tán a fiatalok szembesülnek a kérdéssel: akarják-e az evangélium útját járni, akamak-e Krisztus egy­házának a tagjai lenni. Sokat beszélünk manapság a családokról. Arról, hogy a társadalom megújulása nem mehet végbe a családi élet értékeinek a megújulása nélkül. Ugyanakkor nehezen értjük meg, nehezen szem­besülünk a valósággal, hogy az idősebb nemzedé­kek nem tudják meggyőzően, a fiatalok számára hitelesen közvetíteni azt az értékrendet, melytől a történelem viharában kényszerűen, megalkuvás­ból, kényelemből eltávolodtak. Számukra is új esélyt, az egyházhoz, Isten ügyéhez, a keresztyén értékrendhez való visszatérés esélyét kínálja, ami­kor az új nemzedék egyházi iskolákban, a gyüle­kezetekben, vagy éppen a konfirmáció alkalmából találkozik Jézus Krisztussal. Amikor a fiatalok ré­vén kerül be újra a családba az evangélium. Ezért is kitüntetett fontosságú ma az egyházban az isko­lák működése, a gyermek- és ifjúsági munka. A jövő építése mellett a jelen megújulását, családok életének a megváltozását is szolgálja. A pünkösdi konfirmáció sok gondolatot ébreszt. Milyen az az egyház, amelynek a tagjaivá válnak a mai konfirmandusok. Érződik-e a kétezer éves egyetemes és az ezeréves magyar kereszténység, a közel fél évszázados reformátori örökség sok-sok értéke. És főleg megvan-e a kontinuitás az első Pünkösddel, munkálkodik-e a Szentlélek, áthatja-e ereje például a kaposvári ünneplő gyülekezetét. Olyan jó, hogy bár ezekkel a kérdésekkel szem­be kell néznünk, a válaszokat mégsem nekünk kell megadnunk. Akkor is Isten titka és kegyelme volt a Szentlélek munkája, ma is az. Nyitott, imádságos volt az apostolok szíve, így válhattak a Szentlélek eszközeivé. Imádságos gyülekezet volt a pünkösdi konfirmációs közösség. Ezért remél­hetjük, hogy ma is munkálkodik a kegyelem. Hogy az egyház új, fiatal tagjai megértik, hogy hűségesen és sokat kell tenni Isten ügyéért, hogy igyekezni kell. Neki tetsző életet élni, ez jó egyén­nek, családnak, nemzetnek, emberiségnek. Hit ál­tal, kegyelemből, de legjobb tudásom szerint. Nehéz évszázad után, pünkösdi konfirmációs közösségben jó volt arra gondolni, hogy mind evi­lági életük tartalmát, mind az örök élet reménysé­gét tekintve bizalommal tekinthetünk az új fiatal egyháztagok útjára. Frenkl Róbert J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom