Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-06-25 / 26. szám
65. ÉVFOLYAM 26. SZÁM 2000. JÚNIUS 25. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP ÁRA: 48 Ft „ Gondunk, törődésünk, erőfeszítésünk és tusakodásunk által - minden kudarcunk és tévedésünk ellenére - Isten maga növeli a reánkbízottakat ” Urbán Ernő Hídépítés Isten és emberek között A magunk módján? Az új otthon bejárati oldala Egyházunk huszonötödik szeretetotthonának felszentelésére került sor június 4-én. vasárnap Szombathelyen a parókia kertjében. A Vasi Egyházmegyének még nem volt idáig szeretetotthona. Szombathelyen épült fel ez az első otthon, melynek felszentelésére alig másfél évvel az alapkő letétele után gyűlhetett össze a nagy létszámú gyülekezet, hogy bizonyságot tegyen arról, ami az egyházban hitünknek egyenes következménye lehet: a szeretet áldozatot is tud hozni a másik emberért, aki arra különösen is rászorul. Isten segítségével épült ez a ház - mondotta beszámolójában a gyülekezet felügyelője, Vincze Csaba, aki az épület tervezője, az építés során a gazda szemével kísérte az eseményeket. Az otthon első fele készült el, ÍO szobájában egyelőre 16-an férhetnek el, de folytatódik az építés és végeredményben 30-32 személy befogadására lesz alkalmas. „Ez a kis otthon így is felülmúlja reményeinket” - hangzott a beszámolóban. Kereken 70 millióba került és 7 milliót fordítottak a telek területének bővítésére. 1998 novemberében, az új lelkész, Gregersen Lábossá György beiktatásakor tették le az alapkövet. Egy rendkívüli céladománnyal tudtak elindulni. Dr. Várhegyiné Máger Angéla 30 millió forintot adományozott a gyülekezetnek kifejezetten egy szeretetotthon céljára. Ez volt az első csoda. A második pedig követte. Éppen eladó lett a lelkészi kert mögötti háztelek és a területek összevonásával egy 3.200 m:-es önálló bejáratú telek alakult ki. Voltak közben nehézségek is. Az építés engedélyezése késett, mert a szomszédok fellebbeztek. A város sem tudta teljesíteni költségvetési támogatását. Féléves huza-vona után kezdődhetett csak meg az építkezés. Még egy nem várt akadály is keletkezett. Az alapozásnál római kori romok kerültek elő, de ezt az akadályt segítőkész régészek gyors ásatással elhárították. A tervezés a díjak harmadáért készült el, így katolikus tervezőtársak és a műszaki ellenőr is részt vállalt az adakozásból. Versenyeztetés során az Erfolg-Bau Kft-t bízták meg az építéssel, akik láthatóan jó minőségben végezték azt el. Jelenleg már a második ütem előkészítése folyik. Az induló adomány mellett az adományozó - látva az építkezés megindulását és tudva a költségvetési támogatás elmaradását, eladta házát, és ezt a pénzét is odaajándékozta (15 millió Ft!). Az országos egyház is támogatott 20 millióval, a bajor testvéregyház 10 milliót adott. A város úgy segített, hogy a városi vállalatok adójuk egy kis részét felajánlották számunkra, ebből is újabb tízmillió gyűlt össze. Természetesen az alapítványon keresztül gyülekezetünk is támogatta az építkezést. Gregersen Lábossá György lelkész az otthon működését ismertette. Először is megköszönte, hogy a gyülekezet minden tagja a szívén viselte az otthon építését. Emelt szintű szociális gondozást szeretnének nyújtani. Elsősorban a gyülekezet tagjait veszik fel az otthonba, de nyitva áll más felekezetűek és az egyházmegyei gyülekezetek tagjainak is. A Lajoskomá- romi Szeretetotthont testvér-otthonnak tartják, - már a lelkészek családi rokonsága miatt is. Felolvastá Ittzés János megválasztott püspök köszöntő levelét és Lehel László, az Ökumenikus Szeretetszolgálat igazgatójának üdvözlését, az érkezett sok táviratot is ismertette. D. Szebik Imre püspök igehirdetését Exaudi vasárnapjának textusa alapján tartotta. (Lk 24,46-49) Ma azt imádkozzuk: Halld meg, Uram, hangomat... azért, hogy tanúskodni tudjunk. Ma is lehetőség és feladat tanúskodni. Ehhez kell a személyes találkozás Jézussal. Ennek nincs receptje, de mindenki előtt nyitva van, ha az ősi ige fölé hajolunk. Az élet megrendítő pillanatai is hívnak megtérésre. Jézus Pontifex maximus - mi is lehetünk híddá Isten és emberek között. Vajon tanúk vagyunk-e gyermekek, unokák, rokonok, mindenki számára és mindnyájan? Az igazságról tanúskodhatunk! Köszöntésében elmondta a püspök, hogy közel kell menni az emberekhez. Az egyház ezt a szociális és az oktatási területen teheti különösen. Értékeket szeretnénk felmutatni és továbbadni. Jó közérzetet, életkedvet nyújtani. Prugberger Emil alpolgármester megköszönte, hogy híd épült az otthon megépítésével emberszívekhez. A város szociálisan érzékeny, ha nem is tud úgy adni, mint szeretné. De hálát adunk Istennek ezért az otthonért mi is. Sági József országgyűlési képviselő is azt emelte, ki, hogy ez az otthon kapcsolat az egyház és az emberek között. A megértést és a szolidaritást erősíti. Vető István esperes az egyházmegye nevében mondott köszönetét a nyitottságért és ígérte az egyházmegye háttér-támogatását. Kendeh György, a diakóniai osztály ügyvivő-lelkésze úgy látta, a reménységet Isten igazolta. Az otthon végezze munkáját reménységgel és készítsen fel embereket az útra! Decmann Tibor, a lajoskomáromi otthon igazgató-lelkésze is arra mutatott, hogy a földi és mennyei otthon közötti átmenetet munkálják. A hálaadásnak kiváltképpen kifejezője az ének és a zene. A gyülekezet énekkara Ecsedi Zsuzsanna vezényletével az istentiszteleten segítette a hálaadást. A lajoskomáromi fúvósok a templomban is kísérték a gyülekezet énekét, és az otthon megnyitásánál és felszentelésénél is közreműködtek. Szívesen és örömmel köszönte meg közreműködésüket a gyülekezet. Az adományozó verses összefoglalását Farkas Géza mondta el. Az ünnepi ebéd már az otthon új konyhájában készült el. Másnap pedig indult a folytatás, a továbbépítés, hogy mielőbb elkészüljön a teljes épület, és befogadja a rászorulókat. T. Keresztelési előkészítőn üldögélt egy fiatal házaspár. Pár éve kötöttek házasságot, igaz csak polgárit, templomira nem tartottak igényt, mert - úgymond - „nem kell akkora felhajtás”, de a gyermeküket szeretnék megkereszteltetni, „biztos, ami biztos”, és mert ez így „szokás” a családban, de még a rokonságban is; a gyermek pedig legyen megkeresztelve. Természetesen szeretettel adtunk helyet a kérésnek, azzal a feltétellel, hogy szeretnénk a szülőkkel és a keresztszülőkkel mindennek a lényegéről elbeszélgetni, közösen átgondolni. A megadott időpontban pontosan meg is érkeztek, de a hely elfoglalásától kezdve - lelki értelemben - nagyon akadozott minden. Udvariasan kezdtem a beszélgetést, hogyan és mi módon megy végbe a keresztelés alkalma a szokásos módon, magyarázatokkal fűszerezve kezdtem bele a keresztelési liturgia ismertetésébe, amikor érzékeltem az édesanya közömbös messze pillantását ki az ablakon, mint aki tüntetőleg fejezi ki közömbösségét, érdektelenségét. Tapintattal rákérdeztem, hogy valami gondja van-e, valami eltereli a figyelmét? Mire azt válaszolta, ő mindezeket tudja, amit én itt elmondok, mert már látott keresztelőt. Templomba nem szoktak járni (7 éve nem láttam itt), de tudja, hogy a keresztelőn mi történik. Még nehezebbé vált a helyzet, amikor a keresztelési kérdéseket megelőzőleg az Apostoli Hitvallásra került sor, azaz hogy az első kérdés arra vonatkozik (Hisztek...). S tisztázni igyekeztem, hogy a gyermekkeresztség egyik nagyon fontos kapcsolódási pontja a szülők hite, igehallgatása, a személyes hitélet. S mint máskor is, „tudom, hogy ismerik a Hitvallás szövegét” bekezdéssel és az új fordításra hivatkozva, szokásom kézbe adni az Apostoli Hitvallás szövegét, s mellette az Úr Jézustól tanult imádságot, valamint a Tízparancsolatot. S ez egyben alkalom is tartalmi kérdésekre. Most még erőteljesebb elzárkózást, sőt sértődöttséget érzékeltem. Megint udvariasan, szeretettel rákérdeztem, hogy miért érzik ezt kellemetlen résznek a beszélgetésünkben? Nehezen, a szavakat keresve, de kicsit sértett módon kezdték - férj és feleség, illetve édesanya és édesapa - kioktató módon magyarázni, hogy a hit az olyasmi, amibe senkinek nincs és nem is lehet beleszólása, ők ugyan nem járnak templomba, misére (!!!) - és közben kezével szemellenzőt formált az ifjú családfő - mint egyes bigottak, de ők „azért attól még” hihetnek, hisznek is Istenben, vagy Valamiben, mert a hit, mint olyan, azt nem látja senki. És a maguk módján, ők tudják, hogy nekik mi van a fejükben ezzel kapcsolatban... (hangsúlyozom, mindig következetesen fejet mondott). Lényegében sértve érezték magukat, hogy vettem a bátorságot és a templomban még soha nem látott férjtől és feleségtől megkérdeztem, hisznek-e Istenben, hiszen a keresztség alkalmának egyik része a szülők hite. Úgy érezték, hogy nekem, a lelkésznek, semmi közöm sincs hozzá, hogy ők hisznek-e vagy sem. Sajnos, a közel 40 perces beszélgetés ezzel a kínnal ment végbe, végig éreztették - maguk módján - hogy nekem semmi közöm sincs ahhoz, mi van az ő fejükben a vallás, a hit, a keresz- tyénség dolgai vonatkozásában. Nem is egyszer elhangzott részükről - bár rövid mondatocskákban, és inkább indulati szintről indított kevés szókincsű tételekkel -, hogy a maguk módján hisznek, a maguk módján - szerintük - van Isten. S annyira a maguk módján hisznek, hogy szinte sértődötten ültek velem szemben, hogy és miért merek én bármit is mondani a keresztség szentségének titkáról. A kisméretű, zsebben elférő keresztelési traktátust is csak kelletlenül vették át, úgy, mintha egy dogmatika professzornak ajánlgatnám az elsősöknek írt hittankönyvet tanulmányozásra. A helyzetet végig nem sikerült feloldani, a maguk módján ők vallásosak, hisznek... és a lelkésznek ehhez semmi köze. Kicsit akkor látszottak oldottabbaknak lenni, amikor a keresztelési ebéd menüjét kérdeztem meg, már csak azért is, hogy az elzárkózó lelkűiét oldódjék. Mondják a szociológusok, pszichológusok, egyházi emberek is, hogy újfajta vallásosság bontakozik ki ezekben az években. Évtizedekig a vallás tiltott és tabu téma volt, a hirtelenül beköszöntött szabadság a vallásosság előtt is kitárta a kapuit, de - úgy látszik - kevésbé az egyházak, vagy a vallási közösségek előtt. Talán még a különféle szekták relatíve nagyobb átmeneti sikereket könyvelhettek el az elmúlt években, s szinte azt lehetett látni, hogy minél extravagánsabb volt valamelyik vallási képződmény, annál jobban gyakorolt ideiglenes hatást. Gyógyító-szekták, világvége-vá- rók, lelket manipulálok, megkeresztelt jógázók, keleti szellemet imitálok... se szeri, se száma a legkülönfélébb furcsa korporációknak. S közben gyakorta találkozunk a „hiszek én a magam módján” kijelentésekkel, nem kell se egyház, se templom, se gyülekezeti közösség, se történelmi egyházban, se szektában: a magam módján. Vajon tényleg így van? A magam módján higgyek? Az említett édesanya és édesapa lelki elzárkózása olyan mértékű volt, hogy részletesebben nem mertem a magam-módján-hit tartalmát tudakolni, de mivel sokszor találkozom ezzel, szorongató töprengésem szerettem volna megosztani bárkivel, aki kezébe veszi Egyházunk országos terítésü hetilapját. Mennyire a magam módjára hiszek, vagy mennyire az ige módjára? Vagy valóban sértő a lelkész részéről pl. a keresztség alkalmával a személyes istenhit megléte utáni érdeklődés, kérdezés? Örüljünk annak, hogy valaki egyáltalán meg akatja kereszteltetni a gyermekét? S örüljünk annak, hogy legalább a maga módján hisz? Vajon ez a hit jobb-e, mint a „tiszta” ateizmus? Nem is hiszek, de nem is kereszteltetek - itt legalább a keresztelésre sor kerül. Lehet, hogy nagyon el kellene gondolkodni a népegyház és az élő egyház közti kapcsolatról? Lehet, hogy másképpen kellene gondolkodnunk a keresztség szentségéről is? De kinek van joga a személyes hit apropóján bármit is kérdezni? Jogos-e a kérdés, hogy „hisztek-e Istenben, Jézus Krisztusban, a Szentiélekben, és egy keresztyén anyaszentegyházat?” (rövidítve). Van-e joga valakinek is a másik hite után tudakozódni? S persze a másik tudása, ismerete után talán még kevésbé? Marad a magunk módján hiszünk, amit akarunk? „Van-e otthon Biblia és olvassák-e kérdésre” természetesen nemleges választ kaptam, de a maguk módján hisznek. Vasárnap természetesen mégis keresztelni fogunk. Talán egy kicsit rossz lelkiismerettel, de az Atya Istentől kérve a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, mind a kisgyermek, mind a lelkész számára, de esetleg a maguk módján hívőknek is. Ribár János „Áldott legyen ez a ház...” A megnyitás pillanata, szalag átvágással
