Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-05-21 / 21. szám
65. ÉVFOLYAM 21. SZÁM 2000. MÁJUS 21. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP ÁRA: 48 Ft „A zene Isten gyönyörű és dicső adománya, egyenesen a teológia rokona. Semennyiért sem adnám oda az én csekély zenei tudásomat. ” Luther [— A TARTALOMBÓL Az egyház évtizede Műsorajánló Közszolgálati televíziók műsoraiból Liszt: Via Crucis A leendő Nyugati Evangélikus Egyházkerület gyülekezetei püspöknek ITTZÉS JÁNOS kőszegi lelkészt, egyházkerületi felügyelőnek DR. WELTLER JÁNOS veszprémi gyógyszerészt választották. Isten áldása kísérje munkájukat! Énekeljetek! - nagyszerű lehetőség az istentiszteleten A mai napon az istentisztelet kezdő zsoltára így bíztat: Énekeljetek az Úrnak ...! Lassan két évtizede történt: új szolgálati helyemen, amikor énekelni kezdtem az első hittanórán, igencsak értetlenkedve méregettek a gyerekek. Felnőttet még nem láttak énekelni. Pontosabban - mondták - a lakodalomban, egy idő után (...), meg az idősebbek a templomban énekelnek. De a „többi felnőtt ilyet nem csinál”. Azóta hosszú idő telt el, s valóban egyre kevesebben énekelnek. Kodály országában legtöbbször már a Himnuszt is helyettünk „énekeltetik” a lemezjátszóval, jobb esetben egy kórussal. Nem nagyon énekelünk. Tábortüzek mellett (ha egyáltalán raknak még ilyet emberek) nem csendülnek fel a szép népdalok. Helyette - „környezetszennyező módon” - mindenütt dübörög a diszkó zene és annak ezerféle utóda. Énekelni már nem kell, nem is lehet... Nézem a televíziós istentisztelet-közvetítéseket. Néha zavaróan közelről mutatják az arcokat. Kiderül, hogy sokan nem énekelnek. Bajor vendégeink pedig irigykedve állítják, hogy a magyar templomokban még mindig jobban zeng az ének, mint náluk. Biztos, hogy vannak gyülekezetek, vannak közösségek és vannak emberek, akik élvezik, hogy énekelhetnek. Mert az éneklés az istentiszteleten nem kötelező, de nagyszerű lehetőségi Nem morgok, ha a papipadból látom, hogy X vagy Y nem énekel, talán ki A soproni evangélikus templom egykori orgonája 1752-1884 között. sem nyitja az énekeskönyvet. Inkább sajnálom. Kizárja magát a nagyszerű lehetőségből, eldobja magától az egyik áldott eszközt... Talán nem tud énekelni? Nincs hangja, hallása vagy ritmusérzéke? Istennek nem (csak) operaénekesekre van szüksége! Az „Új ének”, amire a zsoltáros bíztat, nem a képzett torkok és abszolút hallásúak éneke, hanem a szív éneke. Talán nem ismeri az énekeket és ezért zavarban van? Bizony, sok gyülekezet, lelkész és kántor évtizedek óta nem tanítja a gyülekezetét énekelni. Az „új énekeket még nem mind tudjuk” - hallottam nem is olyan rég - az „új énekek”, azaz mostani énekeskönyvünk lassan egy emberöltővel ezelőtt jelent meg... „Eredmény”: az istentiszteleten bizonytalankodva ülő, otthonosságérzettől messze járó „látogatók”. Énekeljetek az Úrnak! - hangzik a mai bíztatás - ismét felkínálva a lehetőséget. Lehetőség, hiszen amit szóban elmondani nem tudunk, azt énekben kifejezhetjük. Amire mi nem találunk szavakat, arra már „kitalálták” a jó formát és a megfelelő tartalmat. Szárnyakat kaphat az imádságunk, mélyülhet a bűnbánatunk, felcsendülhet a hálaadásunk - ha megszólal a gyülekezet éneke. A gyülekezeté - húzom alá - hiszen ez az ének közösségbe állít. Mellettem, körülöttem énekelnek, szerte a világon énekelnek, előttem járó ezrek és milliók énekeltek - AZ ÚRNAK. Az istentiszteleten nem egyszemélyes show-műsor zajlik: a lelkész bemutatja a produkciót, a gyülekezet pedig meghallgatja. Az istentisztelet közösségében a gyülekezet a főszereplő. S a legjobban bevált eszköz a részvételre az ének. Ezzel imádkozhatunk, ezzel vallhatjuk meg hitünket, ezzel köszönhetjük meg Isten ajándékait, ezzel fejezhetjük ki szívünk gondját-baját, ezzel mondhatjuk el örömünket, ezzel éljük meg a gyülekezet s az egyház összetartozását. Az énekek jelentettek, s jelenthetnek megtartó erőt! Egy-egy mondat a kívülről tudott énekekből visszaköszönhet a hétköznapokban, talán éppen krízishelyzetekben, talán akkor, amikor nincs más kapaszkodó... Egyházunkat korábban éneklő egyháznak ismerték, - ez nem csupán azt jelentette, hogy jó muzsikusaink, jó kórusaink voltak. Azt is, hogy énekelve éltek az emberek, s az erőt, bíztatást adó énekek vasárnap az istentiszteleten összecsengtek, s valóban egy nagy kórussá váltak. (Ma, amikor útközben dúdolhatnékunk támad, csak a bugyuta reklámok jutnak eszünkbe, s a legritkábban az, hogy »Jézus én bizodalmám«, vagy az, hogy »Mit Isten tesz, mind jó nekem« - pedig ettől inkább más lenne a kedvünk mint a becsapós reklámszlogenektől). Az sem véletlen, hogy régen egy evangélikus ember asztalán két könyv mindig ott állt: a Szentírás és az énekeskönyv. Az énekeskönyvünk kincsesláda. Le sincs laka- tolva. Bár lehet, hogy a retesz egy kicsit berozsdásodott, de azért ki lehet nyitni, sőt érdemes! Fedezzük fel újra a nagyszerű lehetőséget! Énekeljetek az Úrnak ... ne csak Cantate vasárnapján! Hafenscher Károly (ifj). CANTATE”-UNNEPUNKON Nem az egyházi ének-zenéről r ,Enek útjain nyissad meg titkaid.. 55 ...hanem azokról, akik azt megszólaltatják. Még pontosabban - a főszerkesztői kérés szerint - a karénekes emberekről és „csapatukról” - most nem a muzsikus szemével-fulével... Több mint negyven éve hallom-látom őket. Istentiszteleten, járda-betonozás, kerítésépítés alkalmával, próbán kántorképzőben, temetőtakarításos szombaton, megyei kórustalálkozón, gyermekek karácsonyi ünnepségén, külföldi vendégek szállásadójaként és presbiteri tanácskozáson. .. Igen, sokaknak feltűnt már a gyülekezeti élet eseményein: „hiszen itt van majdnem az egész énekkar”, „...hát igen: a kórustagokra azért most is lehet számítani!...” Talán fordulhat egyet a gondolat: nem inkább arról van-e szó, hogy a rendszeres énekkari munkát azok vállalják, akikben van aktivitás, kreativitás, belső késztetést érez tevékenykedni Isten ügyeiben? Úgy gondolom: a kórusba jelentkezés máris kilépés a csendes, passzív-jámbor tömegből; szándék, döntés, jókedvű áldozat... Másfelől: már e ponton sokszor megpró- báltatik a karvezető türelme, hite, kompromisszumkészsége: hiszen nem úgy van ám, hogy csak kitűnő hallású, jó hangképzési adottságokkal teremtett, kottaismerő hittestvérek jelentkeznek (a lelkesedés mértéke néha fordítottan arányos a zenei képességekkel, felkészültséggel). Mégis! Vajon Jézus csak „alkalmas” személyiségeket hívott-fogadott tanítványkarába? S az ő küldetésük sem volt kisebb... (Valóságos éneklésükről is tudunk: Mk 14,26) Egy jelentkező elutasítása a gyülekezeti énekkartól komoly lelki rombolás lehet! Jó eset, ha más komoly közösségi feladatra kérhetjük fel a jószándékú odatévedtet. Van, aki azért jön, mert ige-éhségére kevés a „próza”; van, aki azért, mert igazából csak énekelve tudja elviselni a „vallásos szöveget”; az éneklés élményéért cserébe (eleinte) csak tűri, később már várja-kívánja az igehirdetést, imádságot... (Nem elmélkedem - tapasztalataimra gondolva írok. Nehezemre esik bizony kikerülni a szakmai kérdéseket; most másra kell figyelnünk!) Újra meg újra megdöbbenek: mennyire becsüli Istenünk az énekesek szolgálatát. Kérem, olvassák el a 2Krón 25, 1-7 verseit: a Szentírás pontosan őrzi a templomi énekesek nevét! Rendelt helyükön vannak-e gondolkodásunkban énekkaros barátaink? Egy térben távolabbi kórusszolgálat legnagyobb haszna egyszer-másszor nem is annyira a jól sikerült zenés isten- tisztelet, templomi hangverseny, hanem az azzal együtt járó utazás, városnézés, ebéd, fagylaltozás (hazafelé!). Mit megismerhetünk egymás életéről, gondolkodásáról egy unalmasan hosszú pályán gurulva az autóbuszban! Többször szégyenkeztem: ha tudtam volna, milyen körülmények, nehézségek közben (után) jön a kórustag alkalomról alkalomra, bizony, sokkal inkább tiszteltem volna. Egy-egy ilyen beszélgetés után felelősebben készülök a próbára. Nagy érték a tagok ideje - ereje - kedve! Nem lenne teljes a dolog, ha egy zenés istentisztelet „csak” (ez a csak nagyon csak!) művészi-katartikus esemény lenne. A közös tett a teljes személyiséget megmozdítja. Egy vasárnap esti zenés áhítat (kantáta-est) után közvetlenül sok a dicséret, „gratuláció”. Mennyivel több azonban a két nappal későbbi találkozás valakivel az ABC-áruházban: összené- zés-mosoly, egy mondat: „tetszik tudni, jobban dolgozok, ha a vasárnapi szép estére gondolok...”, vagy: „képzeld, tegnap este a »Bartókon« éppen az a darab ment, amit mi is...” MI. Talán a kórus-lét legfontosabb fogalma; az embervilág nyomasztó „ÉN-, NEKEM-, SZERINTEM” - légkörében a meg sem fogalmazott Mi-tudat, a közös célra figyelés-hallgatás... - megmérheti-e valaki mennyi kóros-káros feszültséget old, mennyi lélek-vitamint raktároz az együtténeklés?! Egy ujjongó zsoltárvers lehet bosszantóan naiv, „giccses”, reális az élményte- len hallgatónak, olvasónak. De lehet bizony „konszonáns” az ember értelmi, érzelmi állapotával, ha már ismeri - próbálta! Hogyan hat most éppen a 108. zsoltár, Kedves Olvasó? „Kész a szívem, Istenem, arra, hogy énekeljek és zengedezzek lelkesen! Ébredj, lant és hárfa... ” Bálint József (egy gyülekezeti karvezető) Cantate! Minden énekkar jelmondata lehetne ez a szó, és kimondatlanul annak is kell lennie. Pilisen sokáig név nélkül, ifjúsági ének-és zenekar címen működött az Izsóp. A kezdeti évek alatt kitűnt, hogy életképes, és I hosszútávon is működő szolgálatot tudunk végezni. Nevet kerestünk magunknak, és a tisztaságra való törekvés jegyében az Izsópot választottuk. Az izsóp egy kicsiségében és szerénységében is hasznos szolgálatot tevő növény. Ez a névadás segített tudatosabban követni alapvető céljainkat. Az, hogy már több éve létezünk, az alapvető és meghatározó énekkari formánkból adódik. Mindig is a gyülekezet ifjúságából álltunk össze az egyes alkalmakra. Az énekkar a gyülekezet és az ifjúság része, ez hatalmas lehetőségeket ad a gyülekezeti belmisszió terén. A gyermek-és felnőtt énekkar között elhelyezkedni a legjobb, hiszen az állandó utánpótlást nagy örömmel fogadjuk, és a felnőtt énekkarhoz való csatlakozás a gyülekezetbe való beilleszkedés lehetősége is. Sok esetben adódnak olyan szolgálatok, amelyekben a 7-60 évesekig vesznek részt a gyülekezeti tagok. Lassan felvetődik a kérdés: miért a gyülekezet kántori és énekkari munkájáról írok? Az Izsóp múltjára, jelenére és a jövőjére is a teljes gyülekezeti munka a válasz. Az énekeink is ebben a szellemben születnek. Nagy részüket szívesen veszik elő konferenciákon, ifjúsági órákon és így még több tagja van az Izsópnak - mindenki, aki az énekeken keresztül is közelebb kerül Isten szeretetéhez. Jansik Tamás Figyelj a kürtök hangjára! A trombiták, kürtök hangjára nem lehet nem odafigyelni. Ha bárhol megszólalnak - legyen az csatatér, lakodalom, templom - lelkesült, örömteli, ünnepi hangulatot kölcsönöznek a hallgatóknak. A régmúlt idők csatáit, évezredeken keresztül, az ellenséges erők zenekarai kezdték meg úgy, hogy akár több órán keresztül játszottak, lelkesítve sajátjaikat és esetenként megfélemlítve az ellenfelet. A régi lakodalmas hagyomány is a megfelelő hangulat elérését segíti, mikor a vőlegény a vőféllyel és a násznéppel, a zenekar kíséretében vonul kikérni a mennyasszonyt. Az öröm hangja ez, hadd hallja meg az egész falu, hogy egybekelnek. Csak a rosszakarók állítják, hogy azért kell ilyenkor zenekar, hogy a vőlegényt megfelelően bátorítsa és el ne szaladjon. A templomi zenéhez is szorosan hozzátartoztak ezek a hangszerek, a keresz- tyénséget a második évezredtől kezdve követik. Ha megszólalnak a templomban, mindig ünnepi hangulatot keltenek, az utolsó ítéletre emlékeztetnek, arra, hogy ítélet előtt állunk, de kegyelem alatt. Nem véletlen, hogy a régi német templomaink oltárain, orgonáin ott vannak a trombitás angyalok és számuknak néhol csak a helyi önmérséklet szab határt. Jó nézni őket, a barokk formák amúgy is magukkal ragadják az egyszeri szemlélőt. Persze a trombitát nem azért „találták” ki, hogy az ember nézze őket, hanem hogy hallgassa vagy játsszon rajtuk. Szükségünk van a lelkesítésükre, az örömhirdetésükre, az áhítatszerzésükre, mert csak egy bizonyos, jóértelemben- vett „lelkesültséggel” indulhatunk életünk mindennapi csatáiba. Ha meghalljuk a trombita hangját a templomokban, ifjúsági konferenciákon, országos találkozókon, támogassuk őket énekünkkel, szeretetünkkel, azokat, akik évekig rendszeresen gyakoroltak és így készültek küldetésükre, hogy felhívhassák a figyelmet az „ÚR kürtöseire”. Johann Gyula 1 * r i
