Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-04-30 / 18. szám

4. oldal 2000. ÁPRILIS 30. Evangélikus Élet Dicsérjétek az Urat! Úrnak szolgái, dicsérjétek, dicsérjétek az Úr nevét! Zsolt 113 Ünnepelt a bajai gyülekezet az elmúlt időben tartott tisztújító közgyűlés alkalmával. 1999. decemberében volt 25 éve, hogy Dedinszky Tamás, a Bajai Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze lett. Kevés a lehetőség arra, hogy számbavegyük a 40 évvel ezelőtt teológusként végzett, lelkészcsaládból származó, az élet számta­lan megpróbáltatásain túljutott lelkészünk teljes életútját, min­den küzdelmét és tevékenységét méltathassuk. A bajai 25 év nem múlt el nyomtalanul. Bár az idődimenzió az Úr számára nem emberi léptékű, mégis csupán az elmúlt negyed évszázadot tekintve, néhány jelentős csomópontot meg kell említeni. A gyülekezet és a szórvány spirituális szolgálata nem egy lel­kipásztornak való feladatellátást jelentett. A papi szolgálaton kívül a magas szinten végzett kántorizálás, a templom, a paró­kia, a kápolna gondozása, az egyre bonyolultabb pénzügyek, a kétszeri nagy renoválás egyszemélyi felelős intézésén túl még takarítást és fizikai munkát is vállalt. A hitoktatás, az egyre jobban ritkuló keresztelés, esküvő és jóval gyakoribb megrázó temetés lelki, pszichikai, fizikai kitar­tást, elsősorban hitet, hivatástudatot követelt tőle. A városban, helyzeténél fogva maroknyi gyülekezete mellett, a szorongattatások idején fizikai munkából élt, később a Csa­ládsegítőnél a polgári élet irányában is hivatást gyakorolt. Az ökumené példás szolgálata, az LMK megyei, és az Egy­házkerület presbitériumi körein túl a Zsinaton is szolgálta az Országos Egyház ügyét, lelkésztársai és a közösségek által sze­niorként tisztelve. És az egyházfenntartás, egyházépítés! Sok­szor Krisztus egyedülálló katonájaként hittel vallotta: „Ahol ketten összegyűlnek az én nevemben, én is ott vagyok. ” A templom és a parókia renoválásának hatalmas munkája, a maroknyi gyülekezet szerény támogatása megtartotta, és az Úr 6 évvel ezelőtt, a halálosnak diagnosztizált betegségből kimen­tette: az eleink által 1846-ban emelt hajlék és mindenkori gyü­lekezetének szolgálatára rendelve. Most, amikor a nyugdíjazási törvény kapcsán, püspöki ren­delkezés alatt a szolgálat további vállalása lehetséges, a gyüle­kezet részéről kértük annak elfogadására, boldog életet, jó egészséget és áldásos munkát kívánva a megújult presbitérium nevében. Luther szavával élve: „Nincs annál nagyobb szolgá­lat, mint mikor az Isten Fia bűnhordozó szolgája lett minden embernek. ” Dr. Eördögh Endre Múltkor két apáca társaságában utaz­tam a vonaton. Szemben ültünk egymás­sal, kedvesen rámmosolyogtak, én meg vissza, aztán könyvembe temetkeztem, ők pedig friss élményeiket kezdték el megbeszélni egymással. Biztosan lelki- gyakorlaton vehettek részt, sok ismerős­sel találkoztak, feltöltődtek - kiült az öröm az arcukra. Fél óra múltán, amikor már mindent elmondtak egymásnak, elő­vették az imakönyvüket és csendben ol­vasni kezdték. Talán a zsolozsma feléig juthattak, amikor... Mintha csak erre várt volna, egy sza­kállas, kissé ápolatlan férfi nagy robajjal, szinte kiszakítva helyéből a fülkeajtót, benyitott, és helyet passzírozott magá­nak mellettem, a két nővérrel szemben. Alighogy elhelyezkedett, és sóhajtott egy jókorát, hirtelen mozdulattal előka­pott az öltönye belső zsebéből valamit - és diadalmasan az apácák felé mutatta. Néha, bizonyos helyzetekben úgy dön­tünk, hogy inkább külső szemlélői, fülta­núi, mint aktív részesei akarunk lenni em­beri találkozásoknak, beszélgetéseknek. Egy vonatút szinte tálcán kínál efféle lehe­tőségeket. Hát akkor én is ezt a módot vá­lasztottam. Szóval, hol is hagytam abba? A lelkes úriember tehát belenyúlt a zse­bébe, és nem titkolt örömmel mutatta meg a kissé zavarba jött apácáknak az Útmutató 2000. évi kiadását. „Ismerik ezt a kis könyvet?”-tette fel a kérdést. A két nővér csóválta a fejét: nem, még so­Ilyen is van... (egy kis reklám - helyett) sem láttak ilyet. „Tudják, én is katolikus vagyok, mint maguk”- folytatta a férfi - „és rendszeresen szoktam igét olvasni.” Az apácák helyeslőén bólogattak. „Ez a kis könyv napra szóló igéket tartalmaz, az esztendő minden napjára. Minden reggel elolvasom az aznapit, aztán ezek a bibliai versek elkísérnek egész napon át. Például a munkahelyemen is többször előveszem, hogy el ne felejtsem, mit üzen aznapra nekem a Mennyei Atya. Nagyon jó dolog ám! Persze, gondolom, maguk is olvasnak ilyesmit!” A két nővér kézbe vette és forgatni kezdte a kis könyvet: hát igen, tagadha­tatlan, hogy igék gyűjteménye. De hát ők, mivel evangélikus kiadvány, nem is­merhetik. „Már hogyne ismerhetné egy katolikus az Útmutatót!”- kiáltott fel az úr, akit ezek után én már az „Útmutató- terjesztő és menedzser” címmel ki is tün­tettem magamban. „ Nem hazudok ma­guknak, de a veszprémi püspökség irat­terjesztésében is kapható, most már jó pár éve mindig onnan szerzem be ma­gamnak, és mondhatom, mások is hasz­nálják, nagy örömmel.” A nővérek buz­gó bólogatásba kezdtek, és széles mo­soly ült ki az arcukra. „Biztosan jó do­log, most már látjuk, csak olvassa, az so­sem árt az embernek!” (Csak én tettem még hozzá magamban: még ha evangéli­kus is, ugye, azért nem árt...) A férfi a következő állomáson leszállt. Nem szóltam se neki, sem az apácáknak arról, hogy ismerős a dolog, csak ma­gamban köszöntem meg egy rövid fo­hásszal, hogy ilyen „Útmutató-mene­dzserek” is utaznak olykor a vonaton. Egyszerű emberek, akiknek életében, mint már olyan sok ember életében is, fontossá lett Isten és az Ő Üzenete. Re­mélem, még sokan találkoznak vele. Egy széles mosollyal azért köszöntem a leszállónak. Talán észrevette, hogy tu­dok valamit... Varga Gyöngyi Könny és mosoly ,, Hivatásod legyen: élni másokért, S mások boldogságában keresni a magadét" (Pestalozzi) A frissen esett márciusi hó jótékonyan takarta be a városunk apró hibáit, és semmihez sem fogható puha csendet te­remtve, segítette a soproni Diakóniai Csendesnapok résztvevői számára a be­felé fordulást és az egymásra figyelést. A Mint mindig, most is elbűvöltek a ven­dégház izgalmas építészeti megoldásai, de az igazi élményt a résztvevőkkel való találkozás jelentette. Az a sokszínűség, mely az energikus dolgozók és a megfá­radtak, vezetők és beosztottak, férfiak és nők, bölcs idősek és tapasztalatlan tanu­lók egyidejű jelenlétből adódott. Ez utóbbiakat elsősorban diákjaink, az Eöt­vös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola fiataljai találkozó másnapján erős szél gondosko­dott arról, hogy a szép környék vonzásá­nak ellenálljunk, ne is kívánkozzunk a szabadba. Szívesen bújtunk meg a Zerge utca Evangélikus Vendégház ölelésre tárt két „kaija” közt, s jólesően vettük tudo­másul, hogy a bejárat közelében hatalmas fenyőmatuzsálemek vigyáznak ránk. Millenniumi istentisztelet Csőváron 2000. április 2-án millenniumi ünnepi istentisztelet volt Csőváron. Megemlé­keztünk ezer éves múltunkról és külön gondoltunk az 1. és 2. Világháborús hősi halottakra. Ebből az alkalomból gyülekezetünk egyik tagja. Halász Zoltán tanár hősi halotti emlékkönyvet készített. 32 csővári hősi halott neve volt ebben a könyvben, azokról a fiatalokról, akik életüket adták magyar hazánkért. A nevek alatt életrajz emlékezett vissza a bátor inakra. Igehirdetésében a lelkész utalt Jn 6,30-40 alapján arra, hogy lelki táplálék nélkül az emberi élet nem teljes és ezért szükséges a megszólítás mindenkor az egyház részéről az emberek felé. A gyülekezet vendége volt a Kulturális Minisztérium egyházi kapcsolatok tit­kárságvezetője, Csallóközi Zoltán főosztályvezető. A főosztályvezető beszédé­ben kitért arra, hogy jó megemlékezni azokról a magyarokról, akik hazájukért mindig vállalták a harcot, a megmérettetést. Rámutatott arra, hogy a magyar nép összetartás és erkölcsi megújulás nélkül nem tud átütő változást hozni. Az istentisztelet után a templom falánál a hősi halotti emléktáblát koszorúztuk meg. Az önkormányzat nevében Dián József felügyelő, polgármester illetve Csallóközi Zoltán főosztályvezető helyezte el a koszorút. Végül a himnusz zárta ünnepségünket. Jó volt visszaemlékezni keresztyénségünkre és magyarságunkra. Kívánom, hogy minél többen átélhessék ezt a felemelő ünnepi hangulatot. Fischl Vilmos képviselték - akik az igazgatónő és jó­magam kíséretében jöttek el -, de igaz­nak érzem Csizmazia Sándor megjegy­zését is: „mindannyian tanulók va­gyunk”. Volt alkalmunk tanulni itt is. A gondozásra szoruló idősekkel és a sé­rült gyermekekkel való szeretetteljes foglalkozás művészetén túl, például to­leranciát és őszinteséget. A 474. ének­ben felszólítást is kapunk erre: „Tedd, szóld az igazságot, de mindig szelí­den... ” Ennek tettek eleget azok, akik a szeretetotthoni szolgálat nehézségeiről szólva, bevallották: „nekünk is vannak könnyeink”. Úgy gondolom, ez így van rendjén, s tudom: a könnyek felszáradá­sa után mosoly formájában fog újjászü­letni bennük a segítő munkához szüksé­ges harmónia. Az Eötvös József Evangélikus Gimná­zium és Egészségügyi Szakközépiskola nevében - a további együttműködés re­ményében - tisztelettel köszönöm a meghívást, a kedves fogadtatást, vala­mint azt, hogy lehetőséget kaptunk a be­mutatkozásra és a karitatív munkával kapcsolatos tapasztalatgyűjtésre. Ez utóbbira támaszkodva talán bátrabban kérjük és főként biztosabban halljuk meg: FOGD A KEZEM! Balikóné Németh Márta Evangélikusok Ausztráliában M agyarság-trilógiám ismertetése céljából utaz­tam az Ötödik Kontinensre. A mintegy 22 ezer kilométeres távot 11 ezer méteres magasság­ban, -53 °C-os külső hőmérsékleten 23 órás folya­matos repüléssel tettük meg. A levegő még az Egyenlítő fölött sem emelkedett -39 °C fölé. Magyar evangélikusok Ausztráliában Melbourne, Sydney, Adelaide és Perth városokban alkotnak gyülekezetei. Az utóbbi két helyen református lel­kész gondozza az evangélikus híveket is. Adelaide- ben az evangélikus-református vegyes gyülekezet belső villongások folytán kettévált. Jelenleg ott két evangélikus-református vegyes gyülekezet van anélkül, hogy az összlétszámúk megváltozott volna. Melboume-ben a magyar evangélikusok részére a magyar központtal egybeépített ökumenikus Szent István templomban van istentisztelet minden hónap 4. vasárnapján. A szolgálatot Dabasi János gépész­mérnök látja el társadalmi munkában. A helybeli ausztrál püspök által beiktatott, Luther kabátban szolgáló honfitársunk csak magyar gyülekezetben hirdetheti az igét. Ottani tartózkodásom során ma­gam is részt vettem a február végi istentiszteleten. (A januári kánikulában az istentiszteletek elmarad­nak.) Az egybegyűlt hívek száma 19 volt. Tizenhár­mán vettünk úrvacsorát. Az orgonát egy kínai hölgy, Belvízkár érte egyházunkat is A csabacsüdi gyülekezet lelkészlakása a belvíz tartós áztatása következtében meg­roggyant, padlóját a viz felnyomta, lakha­tatlanná vált. Frankó János polgármester az önkormányzat segítéseképpen átmeneti la­káslehetőséget biztosított a lelkészcsalád­nak. Ribár János esperes a helyszínen bi­zottsággal felmérte a helyzetet, űj épület építésére kerül sor, melyet orosházi szak­emberek terveznek és építenek majd. A ter­vek szerint 2001-ben elkészülhet az új lel­készlakás, melynek építését az önkormány­zat is támogatja. a harangot egy főtisztviselő szólaltatta meg. Az éneklő gyülekezetből magasan szárnyalt a lelkész éneke, akinek prédikációja bármelyik hazai templo­munkban is elhangozhatott volna. Istentisztelet után a gyülekezet valamennyi tagja az alagsori étterem­ben kávéra volt hivatalos. Ez utóbbi együttlét vala­mennyi város valamennyi gyülekezetében szokásos, és hozzátartozik a négyhetenkénti találkozásokhoz. A négymilliós Sydney-ben is van magyar evangé­likus gyülekezet. Ötven éve Bernhardt Béla lelkész alapította. Az akkor bejegyzett tagok száma 150 volt. Elöregedés folytán ez a szám mára a negyedét sem éri el. Ez a maroknyi hívő tartja el a kontinens egyetlen hivatásos, magyarul is prédikáló lelkészét. Ráadásul évente háromszázezer forintnak megfele­lő összegért bérlik a német evangélikusok templo­mát. Bármilyen szerény is a lelkész javadalmazása, ezen is fölmérhető a huszonöt családos, szinte kivé­tel nélkül nyugdíjasokból álló gyülekezet tagjaira nehezedő teher nagysága azért, hogy évente tizen­egyszer anyanyelven énekelhessenek, imádkozhas­sanak és hallgathassák az igét. Az ausztrál állam ugyanis egyetlen centtel sem támogatja az egyháza­kat. A tizenkét fős presbitérium minden tagja nő. Nő­egyleti és más rendezvények belépőjegyei és tom­bolái révén teremtik elő az egyházközség fenntartá­sához szükséges pénzt. Sokszor csak ők képezik az istentiszteleten résztvevők összlétszámát. A keresztyén-nemzeti tartással rendelkezők tábo­rát azonban nemcsak ők alkotják. A református Bánki Éva például - akinek tíz napig térítés nélkü­li szálló- és étkező vendége voltam - tenyerén hor­doz minden odalátogató előadót, művészt vagy sportolót. Az Ausztráliai Magyar Kisebbségi Alap elnökeként a Kárpát-medencei diákok továbbtanu­lására évente több ezer dollárt juttat. Katolikus fér­je díjmentesen viszi és hozza a tetszés szerinti helyre a kirándulni vágyókat. Lakásuk magyaros kézimunka -és népművészeti gyűjteménye olyan gazdag, hogy azt bármely múzeum megirigyelhet­né. Bene Ferencnek is egy napig vendége voltam. Ő távoli Buddha kolostorba vitt el. Bánki Zsuzsa családja vacsorára hívott, csakúgy, mint Merz Ilo­na egyházközségi felügyelő. Kardos Béla, az MVSZ ausztrál-új-zélandi elnöke, a vasútállomá­son várt rám. A jelenleg szolgáló Breglec Árpád lelkész esete több szempontból is egyedülálló. Ő 1978-ban vette át elődjétől, Kemény Pétertől a szolgálatot. Előzőleg hat évig tényleges katonaként még Vietnamot is megjárta, majd a sydney-i auszt­rál püspök javaslatára elvégezte az evangélikus teo­lógiát. Angolul, németül és egyötödrésznyi idejében magyarul is szolgált. A szlovén apától és felvidéki német anyától Németországban született és Alsólendván (Szlovéniában) felnövő ember család­jában odahaza mindig csak magyarul beszéltek. Is­tentiszteleteken a vendéglőjét irányító felesége or­gonái, aki magyarul ugyan egy szót se tud, mégis orgonálás közben a magyar himnuszt szövegesen énekli. Eközben potyognak a könnyei, miként a hí­veké is. Nagyon megszerette a magyarokat. Breglec Árpád lelkészt annyira fölvillanyozta az én magyar­ságtudatot ébresztő és erősítő előadásom, hogy csat­lakozott hozzánk, akik a felügyelő meghívására két­száz kilométeres gépkocsikiránduláson megtekintet­tük a Kék Hegyek csodálatos világát. Szakszerűen és lelkesen mutatta meg a Három Nővér és Három Fivér nevű, tízszeres tomymagasságúnál is magasabb szik­laóriásokat, melyek évmilliók óta dacolnak a termé­szet erőivel. Innen egy tizenötezer négyzetkilométe­res nemzeti parkba mentünk. Egy darabig kocsiján, majd olyan ki sem taposott gyalogösvényeken men­tünk, mely sziklás, ősbozótos ősvadonba vezetett. Annak félelmetesen magas, meredek széléről bá­multuk a Csendes-óceán víztükrét, melybe a Föld valamennyi szárazföldje beleférne. Onnan a magas­ból láttuk, hogy Sydney több tucatnyi és sok száz kilométeres öbleiben a világ összes hajója kiköthet­ne, a hat-hétemeletes utasszállító és hadihajókat, sőt az egyenként is dollármilliókat érő magánjachtokat is beleértve. Onnan repülővel mindössze két órányi­ra levő vasárnap-hétfő délkör egyik oldalán még va­sárnap van, de a másik oldalán már a következő nap, a hétfő indul útjára, hogy 24 óra alatt körbefutva a Földet, átadja a helyét a következő napnak. Az isko­lában tanultak itt tudatosodtak bennem. A természe­ti csodákban gyönyörködve együtt énekeltük: „Nagy vagy Te Isten, nagy a Te hatalmad, világte­remtő a Te szózatod... ” Az oda- és visszaúton felejthetetlen marad Auszt­rália és a hatalmas szigetek, valamint az Indiai-óce­án határán tett néhány száz kilométeres repülőút. Az Egyenlítő közelében a szárazföld erőteljes fölmele­gedése következtében az óriási sebességgel fölfelé törő és az óceán fölöttinél lassúbb légáramlatok ke­veredése folytán kialakult tájfunba kerültünk, me­lyek éppen ottlétemkor a földön óriási pusztítást okoztak. Tízezer méter magasságban ez úgy rázta a repülőgépünk szárnyait, mint a viharos szél a lengő zászlót. A pilóta kétségbeesve próbálta a háromszáz személyes repülőgépet - több-kevesebb sikerrel - néhány ezer méterrel magasabb és mélyebb, nyugal­masabb légtérbe kormányozni. Eközben a görög lé­gitársaság gépén utazók és keresztet vetők kézmoz­gásából könnyen megállapítható volt, hogy ki tarto­zik a görög-keleti, a római katolikus vagy más egy­házhoz tartozó hívek táborához. Az ima valószínű­leg mindenkinél ugyanaz volt: „Istenem, tudom, hogy nekem is egyszer majd meg kell halnom, de ne most... ” Breglec lelkész Magyarország jelenlegi határain belül sose volt. Az anyaországgal sem egyházi, sem világi kapcsolata nincs. Alkalmazott liturgiája mégis teljesen azonos a magyarországival. Az évente több alkalommal istentiszteletekre és más egyházi rendezvényekre (nőegyleti alkalmakra, piknikekre) szóló meghívóit is mindig ugyanazzal a hittestvéri köszöntéssel zárja: Erős vár a mi Iste­nünk! Az ajándékba szétosztott Evangélikus Életet mindenütt köszönettel fogadták. Az ausztráliai és más elszakított nemzetrészek magyarsága megér­demli, hogy az anyaországban felekezeti különb­ség nélkül imádkozzanak értük vallásuk és anya­nyelvűk megmaradásáért, hogy végre hitüknek vé­gén elnyerjék lelkűk üdvösségét. Dicsőség legyen Istennek! Ádám Sándor t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom