Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-12-19 - 1999-12-26 / 51-52. szám
Evangélikus Élet 1999. DECEMBER 19. 7. oldal SS&AJ u ÚJRA VAN HETPROBA! A mostani alkalomtól újra indul az általatok is annyira szeretett I Hétpróba sorozat! Azonban idén nem Füller Timi néni lesz a * V házigazdája, hanem Orosházáról Györgyi Ildikó néni és Török Lajos WH bácsi. A sorozat mostani feladatai abban is eltérnek az előzőektől, » hogy nem kéthetente lesznek az új fordulók, hanem az egyházi ünnepek előtt. Ezért majd gondosan figyeljétek az Evangélikus Életet a Mfl következő Hétpróbás feladat miatt! Pötty bohóc 9. a Genezáreti-tó bibliai neve 10. bűnös város 11. háromszor szólalt meg Péternek 12. nagy evés-ivás 13. Bethániában élt, Márta testvére 14. Jézus városa 15. ősi fúvós hangszer 1. Itt van a Szentföld 2. pici baba 3. legyőzte Góliátot 4. gyermek templomszolga 5. mennyegzői város 6. ő a kőszikla 7. csillag is van ilyen 8. kereszt is van ilyen I. Milyen időszámítási szakasz kezdete ez a négy hét? II. Mikor kezdődik és meddig tart? III. Kit várunk? 7 8 9 !0( 11 12 13 14 15 OOGOO Kedves Gyerekek! Az új egyházi esztendőben is elindítjuk a „hétpróbások vetélkedését”! Timi nénitől átvéve a stafétát, Orosházáról küldjük Nektek a feladatokat. A tanév végéig hét keresztrejtvényt készítünk, melyek megfejtéséhez bibliai ismereteitekre lesz szükségetek. A rejtvények témája az aktuális egyházi ünnepekhez kapcsolódik. A megfejtéshez mindig kaptok majd néhány kérdést is. Reméljük, hogy a régi hétpróbásokkal újra találkozunk, sőt még többen csatlakoznak hozzánk! Válaszaitokat a következő cimre küldjétek: Györgyi Ildikó, 5900 Orosháza, Bajnok u. 14/B I.em.4. Várjuk jelentkezéseteket! Szeretettel: Ildikó néni és Lajos bácsi Kössétek össze a pontokat! Az így kapott ábra melyik vershez kapcsolódik? Figyelem! Ez nem a hétpróbás feladat. Havas háton ezüst karácsony Reszket a holdfény fenyőfa ágon. Havas határon arany karácsony Izzik a csillag fenyőfa ágon. Szálljatok le, szálljatok le karácsonyi angyalok, Zörgessetek máma este minden piciny ablakot. Palotába és kunyhóba nagy örömöt vigyetek, Boldogságos ünnepet. Áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt, vidám téli szünetet kívánok szeretettel: Pötty bohóc A gyermeksarok készítőinek címe: Boda Zsuzsa, 1085 Budapest, Üllői út 24. FIATALOKNAK VAN EGY CSILLAG Mt2, 1-2 A Képes Bibliában egy egész oldalas kép eleveníti meg a napkeleti bölcsek látogatását: a lap alján három fekete folt: a tevéjén ülő három bölcs. Köröskörül az éjszakai, sötét sivatag, előttük egy hatalmas homokdomb, de ők elszántan haladnak előre. Egyikük közben egy csillagra mutat az égen, amely valamivel nagyobb és fényesebb a többinél. Tudósok voltak. Otthon köztiszteletben álltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amire valakinek szüksége lehet, talán, csak belül hiányzott nekik valami. Egy napon összecsomagoltak, otthagytak családot, házat, barátokat, csapot-papot, hogy elinduljanak, nem tudták pontosan hová, merre, meddig, csak azt tudták, Kihez. Csak egy csillag vezette őket, valamivel nagyobb és fényesebb a többinél. A bölcsek útja ádvent. Ideje a készülődésnek, csomagolásnak a hosszú út előtt, ideje az ajándékok összerakásának, hogy ne üres kézzel állítsanak be Betlehembe. Sok a dolguk, hogy odaérjenek, és időben érjenek oda. Számunkra ideje a számvetésnek, hogy tudjuk, mit csináltunk jól és mit rosszul, hogy mi bennünk a jó és mi a rossz, hogy tudjuk, ha egyszer odaérünk, milyen a kéz, amellyel az ajándékunkat visszük Betlehembe. És ideje a felejtésnek, mert nincs bennünk harag, valahogy szebbnek tűnik minden. És ideje a készülődésnek, hogy ne csak az otthonunkban, de bennünk is rend legyen, a belső karácsonyi nagytakarításnak, hogy leporoljunk mindent, ami fontos és kidobjunk mindent, ami nem az. És ideje a feltöltődésnek, hogy felkészüljünk, mire elérünk az ünnephez, hogy ne menjünk el mellette egy vállrándítással, vagy egy „ megint ajándékot kell venni ” sóhajtással. És ideje az ébredésnek, hogy kinyissuk a szemünket, és észrevegyük a csodákat, hogy meglássuk, hogy van egy csillag, amely valamivel nagyobb és fényesebb a többinél. Sok a dolgunk karácsonyig, hogy odaérjünk és időben érjünk oda. Szabados Szilvia Emlékezés egy régi karácsonyra L assan közeledett a karácsony. Az angyalhajas, gyémántporos ünnep. Gyermekkorom keserű-édes emlékei rohantak meg, ahogy az üres kirakatok előtt a szokásos bevásárló útjaimat róttam. Életem első karácsonyai jutottak eszembe. A Jézus-várás varázslatos csendje. Az érkezését jelző csengő erőtlen, üde hangját véltem hallani, amikor egy-egy villamos elcsilingelt mellettem. Mentem a Rákóczi úton, kezemben a szatyorral, és hirtelen beugrott emlékezetembe egy kép a távoli múltamból. Láttam a régi szobánkat. Hatalmas fenyőfa állt benne. Üvegdíszek csüngtek rajta. Gyertyák lobogtak a zöld ágakon. Igazi gyertyák. A cserépkályhában ropogott a tűz. Félig nyitott ajtajából gyantás füst enyhe lehelete áradt ki. Ez összekeveredett a fenyő illatával és a gyertya égő kanócának enyhén facsaró szagával. S így együtt, ez az új illat megteremtette, megszülte a szenteste varázsos boldogságát. Akkor, kicsi koromban. Erre gondoltam 1956 decemberében, a pusztulásból megmaradt házak között. Eszembe jutott az is, hogy ez a varázs, amire oly szívesen emlékszem, csak néhány évig tartott. Csak röpke ideig, amíg az imbolygó, tétova léptű gyermekkor egyetlen otthona a családi fészek lehet. Aztán elmúlt. Mert apám úgy döntött, hogy egy első osztályos iskolásnak nem kell karácsonyfa. És soha többet nem is volt igazi karácsonyom a szülői házban. Nem volt csengettyű és nem csüngött az aranydió a fán. Mert fa sem volt. Angyalvárás sem. S a karácsonyi lobogás tündér fényei csak idegen házak ablakaiból sugároztak felém, amikor a kis Jézus születésének estéjén testvéreimmel az utcán a templomba mentünk. De ezeken a hideg, hófedte utaimon mindig, minden évben szent fogadást tettem magamban, ha egyszer, ha megnövök majd, és lesz saját otthonom, nekem mindig lesz karácsonyfám. S ha gyermekem lesz, neki is mindig lesz karácsonyfája. Égig érő, hatalmas fenyőt veszek majd neki és feldíszítem arany meg ezüstdióval. Meg díszekkel és angyalhajjal. Gyertyát gyújtok majd az ágakon. Fehér gyertyákat teszek rájuk és meggyújtom a kanócokat. És lesz zöld fa és fehér gyertya és piros láng. És a piros láng a szeretetet jelképezi majd. És énekelni fogunk szent, karácsonyi énekeket. Én és a féljem, aki lesz majd. És a gyermekem, vagy a gyermekeim, akik majd lesznek. így gondoltam sok-sok éven át. Amíg fel nem nőttem. És most itt bandukolok a Rákóczi úton, Budapesten. Ebben a nagy városban. 1956 decemberében. Egy elbukott szabadságharc elfojtott lángjával a szívemben. És hiába van féljem meg gyermekem, mégsem lehet igazi karácsonyom. Mert karácsony az öröm ünnepe. És most nincs öröm. És láng sincs. Meg karácsonyfa sincs. Nem lesz. Mert nem látom, hogy valahol az utcán egyáltalán árulnának fenyőt. Mélységes vágy szállt rám az utca hidegében. Fáztam és siettem hazafelé. Kezemben a vásárolt kicsi motyóval. És akkor elhatároztam, hogy szerzek fenyőt a kicsinek. Ha nem kapok, lopok. Elmegyek a budai hegyekbe, és onnan hozok. Egyedül kellett megoldanom ezt a gondot. Férjem egész nap dolgozott. Sötétben ment el és sötétben érkezett. Magánügyekre nem volt ideje. Hideg téli idő volt. December. Ködös és szomorú. Csak délután mentem ki a Részlet egy készülő regényből Garai téri piacra. Ebéd után, amikor a baba aludt. Egyedül kellett mennem. Ha babakocsival megyek, nem tudom hazahozni a fát. Ha kapok. A piacon kevesen voltak. Néhány öregasszony. Egy-két vásárló még rajtam kívül. Az árusok nagy része már hazament. Jártam körbe-körbe a kofák asztalai között, a kicsi utakon, melyek keresztülszelték az eladóteret. Többször körbejártam a piacot, hiába. Ezt az utat több napon át megtettem. Egyre fokozódott bennem a feszültség, ahogy a karácsony ígéretét közelebb hozta felém a naptár. Az egyik lakó a házban azzal jött haza a városból, hogy a Rókus-kápolnánál látott egy fenyőárust. Ahogy tudtam, odasiettem. De mire megérkeztem, már eltűnt. Kapós volt a fenyő. Keveset hoztak fel belőle. Nem adtam fel a harcot. A vágy, hogy karácsonyfánk legyen, egyre görcsösebb elszánássá változott bennem. Mintha gyermekkorom hiányát kellene hirtelen befoltoznom. Épp most, a sérült városban? Vagy talán éppen azért? Féijemet is kértem, szóljon a vidékről bejáró munkásoknak, hogy hozzanak egy fenyőt. Legalább egy ágat. Aztán az ünnep előtti utolsó napok egyikén, amikor a remény már halkan halódni kezdett bennem, hirtelen megajándékozott a sors a csodával. A piac egyik sarkában öregember állt. Mellette kicsi fenyő. A bácsi bal kezével foga magához, hogy el ne dőljön. Talán egy méter magas lehetett a fa. A csúcsa le volt törve. Csúnya kis fácska volt. Formátlan. Azért maradhatott meg. Én gyönyörűnek találtam. Zöld volt és illatos. Apró tűhegyei láttán felderült a szívem. Képzeletem a régi emlékek segítségével azonnal feldíszítette. Már láttam rajta az üvegdíszeket. Amelyeket házasságunk első évében vettünk, és amiket féltő gonddal tettem el. Mint régen, gyermekkoromban az anyám. Már láttám ágain a fehér gyertyákat. Elképzeltem a kicsim ragyogó szemét, amint majd kigyullad a fény. Tavalyról csillagszórónk is maradt. Majd meggyújtjuk azt is, és a gyerek kapkodni fog a szikrák után. Ki akartam fizetni a fa árát, amikor hirtelen egy magas, kövér férfi lépett mellém. Úgy ötven év körüli lehetett. „Megveszem, mennyér' adja? - kérdezte az öreg bácsit és megfogta a fát. Nem tudom, mit történt velem. A vér az arcomba szökött. A szívem dobogását a torkomban éreztem. Az agyam lüktetett. Azt hiszem, elveszítettem a józan eszemet. Két kézzel ütöttem a férfi mellét. És kiabáltam. És zokogtam. Olyanokat mondtam, hogy ez az én fám. Meg a gyermekemé. Ezt megígértem neki már kicsi koromban. Mert nekem nem volt karácsonyfám, és kell, hogy neki legyen. És én megesküszöm, hogy ez a fa az enyém lesz, Ha kell, ölni fogok érte. És ezt nem veheti el tőlem senki. Sem Isten, sem ember. „Engedje el a fámat!” - ordítottam. Megmarkoltam a kicsi fenyőt és magamhoz szorítottam. Hangosan sírtam. A könnyeim elvették a látásomat. S mikor magamhoz tértem a zokogásból, asszonyok álltak körben mellettem. Hallottam, ahogy az egyik azt mondta a férfinek: „Nem szégyenli magát?” A férfi meg csak nézett. Azt hitte, hibbant vagyok. S hogy a sors éppen egy ilyen bolondot hozott az útjába. „Elnézést!” - ezt mondta. Erre a szóra világosan emlékszem. „Elnézést” - mondta újra, aztán elment. Otthagyott az öreggel, a fával, az asszonyokkal. Akkor, ott, ahogy körülnéztem a többnyire idősebb asszonyok gyűrűjében valami fenségeset éreztem. Olyasfélét, mint az oroszok bevonulásakor, amikor az idegen katonák el akartak vinni „kicsi robotra”. Akkor a falum férfiai megvédtek. Az asszonyai pedig körémálltak és vigasztaltak. Erő szállt ki belőlem. Most is ezt éreztem. Hogy nem vagyok egyedül. Hogy mindig vannak mellettem emberek. Akik jók. Akik együtt éreznek velem. Az együttérzésnek a folyamatosságát éreztem, mely nem tűnik, nem tűnhet el a végtelen időben. A zsebemben egy darab zsineget tartogattam. Azért hordtam magammal, hogy összekössem majd a fenyőt, ha valahol sikerül szereznem. Úgy könnyebb lesz hazavinnem. De nem kötöttem össze a fát. Azt akartam, hogy szabadok maradjanak az ágai, ahogy viszem az utcán. Hogy mozogjanak és zizegjenek az apró tűlevelekkel borított gyenge kaijai, ahogy rohanok velük végig a Garai utcán. Fogtam a fát, a tövénél markoltam és szaladtam vele. Úgy szaladtam vele, ahogy az angyalok szaladhattak egykor, az én falumban. Ahogy végigfutottak a fákkal a falusi otthonok között, minden házba letéve egy- egy csillogó, angyalhajas csodát a kicsi asztalokra. Csak - talán valami titokzatos átok miatt - a mi házunkat mindig kihagyták. Lenhardtné Bertalan Emma
