Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-10-31 / 44. szám
Evangélikus Elet 1999. OKTÓBER 31. 5. oldal „Öregedő” fiatalok Nagybörzsönyben Gondtalan hét napot töltött el 28 evangélikus fiatal augusztus első hetében Nagybörzsönyben. A Reménység háza kiváló helyszínt, a szervezők tartalmas programokat biztosítottak a felnőtt ifjúsági konferencia résztvevőinek, akik az ország lekülönbözőbb településeiről jöttek el Soprontól Nagykanizsán, Pécsen és Budapesten át Nagyszénásig. A szervezők, élükön Szeverényi János esperes-lelkésszel, gondoskodtak arról, hogy a lélek, a szellem és a test egyaránt táplálékhoz jusson. A hét programjában ezért reggeli és esti áhítat, előadás; kulturális est, beszélgetés, valamint tánctanulás és kirándulás egyaránt helyet kapott. A fiatalok szinte valamennyien több hasonló nyári táborozáson vettek már részt, de húszon-, harminc évesen úgymond „kinőtték” a balatonszárszói, valamint ahhoz hasonló találkozókat és azoknál mélyebb lelki tartalomra vágytak. Ezért született meg az „öregedő” ifjak számára rendezendő konferencia gondolata. A nagybörzsönyi Reménység házának idén nyári átadásával ez a legmegfelelőbb helyre került. Az épületben éjjel-nappal énekszó csengett, az áhítatokat az evangélikus templomban, és a Nagybörzsöny ékességének mondható, a XIII. század első felében épített és azóta átépítés nélkül álló Szent István templomban tartották lelkészek, hitoktatók, tanárok. A hitbéli megerősödést szolgálták továbbá Varga Gyöngyi, Szeverényi János, Bence Imre és iß. Hafenscher Károly lelkészek előadásai. Téma volt a Szeretet művészete; a fiatalok helye gyülekezeteikben; a Szentlélek ajándékainak csodája; a gyülekezet életét gazdagító liturgia. A szellem épülését segítette az irodalmi kakaóház mellett a szép magyar beszédért kitüntetett Horváth Kálmánnak, a Duna Televízió bemondójának versmondó estje. A test megmozgatására vágyók Thuránszky István előadást tart furdőzhettek az Ipolyban, vagy túrázhattak a közeli hegyekbe, és miközben a mesés panorámában gyönyörködhettünk, a helyi gyülekezet lelkésze, Thuránszky István Jézusról és a természetről tartott érdekes előadást. A hét vezérgondolata a 121. zsoltárban olvasható: „ Tekintetemet a hegyek felé emelem. Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta..." volt. A legkülönbözőbb kultúrájú népek a hegyekben keresték isteneiket, az Istent, és O a hegyeken adott törvényt, és mutatta meg hatalmasságát: Ararát, Sínai-hegy, Sion, a Megdicsőülés hegye. A Golgota ezekhez képest nem hegy. Szimbóluma az Isten-Ember bűnösökért bűntelenként vállalt szenvedésének és halálának. Feltámadása kiengesz- telődését és felfoghatatlan szeretetét jelzi. Krisztusunk vágya, hogy Életet adjon nekünk, hogy Őt és magunkat megismerve, keressük és járjuk útjait. Járjuk, és soha nem álljunk. A jutalom pedig a boldogság, azaz a Tőle elfogadott benső béke, már itt a földi életünkben. A konferenciára mindenki más más reménnyel indult el, de valószínűleg azonos érzésekkel a szívében távozott. Hálával Istennek valamennyi szervező és előadó szolgálatáért, mely lehetővé tette, hogy hitben erősödjünk, lelki-, szellemi- és testi téren egyaránt feltöltődjünk. Gondokkal teli hónapokat magunk mögött tudva a Teremtő Isten végtelen kegyelméből naponként merítsünk. A társaság egy beadvánnyal fordult D. Szebik Imre püspök úrhoz, melyben kértük, hogy a kiskőrösi Körmendi Lászlót, aki évtizedek óta nagy lelkesedéssel vesz részt az ifjúsági munkában, és a nagybörzsönyi konferencia egyik mozgatórugója volt, tegyék az egyház tiszteletbeli és örökös ifjúsági tagjává. A találkozó végére csapattá összeková- csolódott fiatalok újabb közös programokat határoztak el, melyek helyszíne továbbra is a nagybörzsönyi Reménység háza lesz. Szegfű Katalin Halálközeli élmények Jézussal... Ezekben a napokban tömegek indulnak a temetők felé. Lehet farizeusi kegyetlen kegyességgel pogány halottkultusznak, tömeghisztériának, jó üzletnek minősíteni mindazt, ami évről évre ezekben a napokban történik. Fölényes és szeretetlen ítélkezés helyett inkább vizsgáljuk meg, mit tanulhatunk Jézustól ebben a meg nem kerülhető kérdésben. Ma sokakat hoznak lázba a klinikai halál állapotából visszaélesztett emberek halálközeli élményeiről szóló írások, filmek. De milyen halálközeli élményben lehet részünk Jézus mellett, Őrá figyelve?! Jézusnak sajátos, sok tekintetben természetesen páratlan viszonyulása volt a halálhoz, a halottakhoz. Az evangéliumok három esetről számolnak be, amikor Urunk közvetlenül konfrontálódott mások halálával. Jézus viselkedése mindhárom esetben egyedi, jelezve, hogy a halál közelében végképpen csődöt vallanak a közhelyek, nem használhatók a sablonok, szép, kegyes frázisok. Nézzük meg egyenként ezt három evangéliumi pillanatfelvételt: „Gúnyos nevetés egy halottas házban” - akár ezt a bizarr címet is adhatnánk a Jairus leányának feltámasztásáról szóló evangéliumi tudósításnak. A gyászolók nevetik ki Jézust, amikor a nyilvánvalóan már halott leányról azt állítja, hogy „ csak alszik. ” De a gúnyos hitetlenség nem bénítja meg Jézus hatalmát. Elküldve a gúnyolódókat „megfogta a leányka kezét, mire az felébredt... ” Nain város kapujában akár nyilvános botrány is kitörhetett volna, hiszen Valaki minden előzetes kérés nélkül megállít egy halottas menetet. Megérintve a koporsót, életre hívja vissza az ismeretlen özvegyasszony egyetlen fiát. Botrány helyett a tömeg felismeri a nagy ajándékot: „ meglátogatta Isten az ő népét. ” A harmadik esetben, még inkább, teljesen vert helyzetből indul Jézus. Úgy tűnik, most már végképpen elkésett, hiszen Lázár immár negyedik napja fekszik a sírban. A legmegdöbbentőbb, hogy a jánosi tudósítás szerint a sírhoz érkező Jézus első reakciója, hogy „könnyekre fakad". A halál borzalmának tényét nem lehet megszokni, nem lehet kegyes frázisokkal bagatellizálni, virágokkal, mécsesekkel eltakarni. Jézus nem szégyelli könnyeit, melyekből jól ismeri fel környezete, hogy „mennyire szerette" az elhunytat. De a könnyeken túllátva, itt hangzik el a vigasztaló jézusi bemutatkozás, ha úgy tetszik a halállal szembeni hadüzenet: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él... ” S ki ne ismerné a folytatást: az elvett sírkő mögül, Jézus hívására, kilép a feltámasztott Lázár... S ki ne hallotta volna még az igazi folytatást és beteljesedést, amikor már nem emberi erő hengeríti el a nagy követ a sír szájáról?! Erről a legnagyobb csodáról így vall egyik húsvéti énekünk: „Kő és őrség mind hiába. Széttörött a sírnak zára. A halál vesztett csatát. Krisztus ád örök hazát. ” Minden_ bizonnyal számtalanszor hallottuk már ezt az örömhírt, az evangéliumok evangéliumát. De vajon meg is hallottuk-e már?! Továbbadtuk-e már akárcsak egyetlen egy embertársunknak is, akár a temetők mostani forgatagában? A szeretteink sírjaira cipelt legszebb, legdrágább virág napok múltán szemétre kerül. A mécsesek fénye órák, szinte percek alatt elhamvad. Mindez jól szimbolizálhatja számunkra az ősi zsoltár kijózanító figyelmeztetését és bátorító könyörgését: „Életem a porhoz tapad: eleveníts meg igéddel! ” Gáncs Péter MEGHÍVÓ KAPCSOLÓDÁSOK A TEOLÓGIA A TÁRSTUDOMÁNYOK TÜKRÉBEN címmel a Magyar Tudomány Napja alkalmából az Evangélikus Hittudományi Egyetem dísztermében 1999. november 4-én rendezendő konferenciára A konferencia programjából: Teológia és irodalomtudomány: Fabiny Tibor egyetemi tanár, PPKE Teológia és szociológia: Tomka Miklós egyetemi tanár, MTA Filozófia Intézet Teológia és természettudományok: Bolyki János egyetemi tápár, KRE Teológia és magatartástudomány: Molnár Péter egyetemi tanár, DOTE Teológia és művszet: Jeleníts István piarista tanár HŐK rendezvények: filmklub, fórumok. Halottak napja, 1999. „Aki elment, az elment, mondta anyám, sohase keseregjetek a kósza lélek után. Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanakkor mélységesen éreztem, aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen. ” (Kassák Lajos: Távoli üdvözlet) Kassák Lajos - a tőlem idegen, modern, avantgarde stílusában is megfogott ezzel a versével. Van benne valami örök emberi. Véges életünk s a földi kapcsolatainknak ehhez az időleges- séghez rögzült tiszavirág-rövidsége bizony elgondolkodtat bennünket. Különösen halottak napján, amikor a társadalmi szokások, rítusok is az egykor élt, s már eltávozott hozzátartozóinkra való emlékezést mélyítik bennünk. Olyan sokan vannak már rokonaink, barátaink, ismerőseink közül „odaát”. S az idő múlásával egyre bővül a számuk. Akikkel együtt éltünk. Akiket szerettünk és akik bennünket szerettek. Nincsenek .már! ,t. ,.m>.. De, ahogy Kosztolányi írja: , „ Ha nincsenek is, vannak. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit hatnak tovább. Futók között titokzatos megállók. A mély, sötét vizekben néma, lassú hálók. Képek... ” (Kosztolányi Dezső: Halottak) Égnek a gyertyák. Temetőkben és otthonokban. Friss sebek fájnak. Régiek felszakadnak. Illatoznak a krizantémok a didergő novemberi hajnalokon. Ők is meghalnak a hideg sírokon. Csak a lélek marad. „Aki elment, az elment, mondták gyermekkoromban az öregek. S ez egyáltalán nem igaz. Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán faképnél hagyni. Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen és van egy kosaram, amiben mindenki benne van." (Kassák: Távoli üdvözlet) Igen, mindenki, akit ismertünk, akit szerettünk - aki elment - benne él a szívünkben. Az emlékezetünk vagy az álmaink visszahozzák halványodó arcukat. Cselekedeteik, szokásaik benne vannak mindennapjainkban és ünnepeinkben. A Lélek itt marad! A szeretet itt marad! A test meghal. De a lélek él. A hit marad! Találkozunk! A hit marad! „Ha adsz nekem részt a feltámadásban, O add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengettyűmmel dicsérjem neved: Harang a harangozót, Istenem. ” (Reményik Sándor: Reinkarnáció) Lenhardtné Bertalan Emma November 1-jén a budapesti Farkasréti temetőben délután 5 órakor istentiszteletet tartanak. Igét hirdet Szeverényi János esperes. Búcsúzunk Johannes Hanselmann püspöktől Ismét eltávozott tőlünk valaki, aki az evangélikus világ-család egyik legismertebb vezetője, hazai egyházunk igaz, melegszívű barátja volt. A reformáció hónapjában érkezett a gyászhír és a reformáció ünnepén emlékezünk rá hálával és szeretettel, ezekkel a sorokkal. D. dr. Johannes Hanselmann püspök életútja a Duna mellől, egy württember- gi kis faluból indult el. Magas szintű teológiai és filozófiai tanulmányait Erlangen és az Amerikai Egyesült Államok egyetemein végezte. Eleinte Nyugat- Berlinben, majd Bayreuthban végzett lelkészi szolgálatot. Érdeklődése korán az egyházi sajtó és irodalom felé fordult. Számos írása, könyve jelent meg a gyülekezetek számára; egyik közülük több mint egymillió példányban. Ezekben főleg az a kérdés foglalkoztatta: mit jelent ma evangélikus keresztyénként élni a modern világban? Válasza ez volt: Krisztus evangéliuma és a szentségek köré gyülekezve, a reformációban megújult egyházként élni Isten előtti felelősséggel, élni a mai társadalomért és világért. A 2 milliós lélekszámú, területére a legnagyobb tartományi egyház, a Bajor Evangélikus Egyház, 1975-ben püspökévé választotta. Húsz éven keresztül volt mai „testvéregyházunk” lelki vezetője. Életpályája hamarosan még magasabbra ívelt: 1978-ban a Lutheránus Világ- szövetség választotta alelnökévé. Sokan emlékezhetnek még közülünk arra, milyen - feszültségeket mindig kiegyenlí„Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. ” János ev. 12,26 teni - tudó, bölcs és szelíd pásztori szeretettel vezette, az akkor már súlyosan beteg Kibira tanzániai püspök helyett, a Budapest Sportcsarnokban tartott világgyűlés legnehezebb vitáit. Szinte magától értetődő volt, hogy Káldy Zoltán püspök váratlan halála után őt választották meg a Világszövetség elnökévé 1987-ben. Szeretett és világszerte megbecsült elnöke volt az evangélikus világ-családnak a következő nagygyűlésig (Curitiba, 1990). Talán a legtöbbet tett azért, hogy az addigi „szövetség” az evangélikus egyházak igazi, lelki közösségévé formálódjék! Az evangélikus világközösséget építve is elkötelezett híve volt a ökumenikus mozgalomnak, az egész világot átfogó keresztyén egység ügyének. Különösen is nagy része volt a reformáció egyházai és a római katolikus egyház közötti „hídépítésben”. Nem a Rómához való „visszatéréssel”, nem is valamiféle uniformizált, egyetlen világegyház ábrándjával, hanem az egyházak Krisztussal és egymással való, kiengesztelődött, igazi közösségében. Ezért nem kis része volt abban is, hogy három évtizedes, türelmes teológiai párbeszéd után a Világ- szövetség és a Vatikán között létrejöhetett az egyháztörténelmi jelentőségű megegyezés a megigazulás centrális tanításában, a négyévszázados kölcsönös egymást-elítélések visszavonásával, amely ezen a reformáció-ünnepen kerül majd aláírásra Augsburg/Ágosta városában. Számunkra azonban mindezzel együtt mégis az jelentette a legtöbbet, hogy a nagy evangélikus „világ-családon” belül olyan felejthetetlen szeretettel fordult Kelet-Közép-Európa kisebbségi, küzdelmes sorsú egyházai, közöttük is különösen sokat szenvedett hazai egyházunk felé. Sokszor látogatott el hozzánk és mindig azt kereste, hogyan és miben tudna segítem egyházunk, gyülekezeteink nehéz gondjaiban. Külön is szívén viselte a Fasori Gimnázium megújulásának és egy új, háromszorosára kibővített, modem Teológiai Akadémia felépítésének ügyét, a Lutheránus Világszövetség hatalmas anyagi segítségével. Éppen tíz évvel ezelőtt, 1989 októberének végén, járt és szolgált utoljára közöttünk az új Akadémia ünnepélyes fölszentelésén és vehette át - egyházunk hálája és szeretete, megbecsülése jeleként - a tiszteletbeli teológiai doktori diplomát. Nyugalma éveiben, 1994 után is mindig érdeklődéssel és szeretettel kísérte tovább egyházunk útját. Münchenben, húszéves püspöki szolgálata városában, a világ evangélikusságának mély részvéte mellett kísérték utolsó földi útjára október 8-án. Jó tudnunk, hogy nem elveszítettük őt, hanem ott van már élete Urának színe előtt, a „hazatért egyház” mennyei seregében! Mi pedig, akik még járjuk a küzdelmes földi vándorutat, hálával őrizzük szívünkben Krisztus hűséges szolgájának, hazai egyházunk igaz barátjának emlékét. • Dr. Nagy Gyula V,
