Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-10-24 / 43. szám

Evangélikus ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet 64. ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1999. OKTÓBER 24. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN HUSZONEGYEDIK VASÁRNAP ARA: 48 Ft „Isten igéjét nem lehet kitanulni, hanem szóról szóra igaz a 147. zsoltár igéje: Bölcsességének nincs határa. ” Luther Október 23 A TARTALOMBÓL Távoli északiak első látogatása Levél Indiából Protestáns Napok programja ORSZÁGOS EVANGÉLIZÁCIÓ, DEÁK TÉR - NOVEMBER 6-ÁN, SZOMBATON 10-TŐL „Jöjj, térj be, kapum tárva...” A csömöri Országos Evangélikus Ta­lálkozó mottója az Urunk által elénk adott nyitott ajtó lehetőségére és felelős­ségére hívta föl figyelmünket. Az orszá­gos evangélizáció mottója az erre az ajándékra adandó válasz lehetőségét és szükségességét szeretné a középpontba állítani. Gerhardt Pál éneke intonálja majd a napot, amely a keresztelési énekek sorá­ban kapott helyet énekeskönyvünkben (299. ének). Vajon mennyiben építjük keresztyén életünket a keresztség aján­dékaira? Érezzük-e a kezdet szentségé­nek egész életre szóló kisugárzását, el­kötelező erejét? Többek között ezekre a kérdésekre keres majd választ a nyitó úr­vacsorái istentisztelet igehirdetése, mely hidat építhet két szentségünk közé. A csoportmunkát bevezető előadás is a Gerhardt ének szövegéből indul ki: „Se­gíts hát, hogy növekedjem szépen és gyümölcs bőven érjen!” Keresztyénsé- günk csődje a sorvadás, a stagnálás, a gyümölcstelen vegetálás. Gyakran éri kritika az evangélizációs alkalmakat is, mondván, hogy ott sem történik semmi, összejön ugyan a „szent mag”, de való­jában csak köldöknéző, meddő helyben- járás az egész... Nyilvánvaló, hogy a Lélek munkáját nem lehet kikényszeríteni: „A szél arra fúj, amerre akar...” - figyelmeztet Jé­zus. De hisszük, reméljük, hogy a Lélek szele végigsöpörhet rajtunk, ébreszthet, mozdíthat minket is, ha őszinte bizalom­mal könyörgünk az énekszerzővel együtt: „Jöjj, várva várlak téged! Te tölts meg erőddel! Mert szennyet, vádat, vétket szent erőd söpör el. Tedd tisztává szívem, hogy életem is áldjon, és szolgá­latban járjon mindhalálig híven!" De a Lélek vajon mindig csak a bi­zonytalan jövő áhított ajándéka? Tény­leg mindig csak más egyházakban éb­reszt és éleszt? Minket évtizedek óta el­kerül? A reformáció csak emlékünnep lenne, az ébredések ideje csak keserű nosztalgiázás témája? Melyek életünk­ben a Lélek jelei, gyümölcsei? Ezt kutat­juk majd a páli bizonyságtétel fényében a csoportos beszélgetésekben Galata 5, 22 üzenetére koncentrálva. A csoportok beszámolóját követő záró áhítat a terméketlen fügefáról szóló pél­dázat örömüzenetét és komoly figyel­meztetését szólaltja meg, és kínálja majd továbblendítő útravalóként: „Hátha te­rem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki. " (Lk 13, 9) Imádkozzunk: hátha már az idén, ter­mőre fordulhatnak meddő keresztyén életek! Ezzel a reménységgel készüljünk és hívogassunk az idei országos evangélizációra, melynek részletes programját a jövő héten közöljük. Gáncs Péter K ora délelőtt az volt a hír, hogy a bel­ügyminiszter betiltotta a felvonu­lást, a tüntetést. Tanácstalanul gyülekez­tünk mégis a klinikakertben, mérlegelve mit lehetne tenni. Közben egyre gyönyö­rűbb lett az idő. Azután futótűzként ter­jedt el, hogy mégis engedélyezték a fel­vonulást. Szikrázó napsütésben, széles sorokban rendeződve indultunk el, kart karba öltve oktatóinkkal, és a Kossuth-nótát énekel­ve, akkori medikák és medikusok, a Bel­városon át a Petőfi-szoborhoz. Tudtuk, hogy 1848. március 15-én borús volt az időjárás, mégis úgy éreztük, hasonlóan bizsereghetett egykor a márciusi ifjak vére, mint most a mienk. Hihetetlen, fe­lejthetetlen, valószínűtlen érzés volt. Az éveken át tiltott, lefojtott érzelmek sodró erejű megnyilvánulása. Megszűnt a kétarcúság, a kényszerűen félelemből vállalt hazugságok sorozata, egymás sze­mébe tudtunk nézni, és a tekintetek, az énekszó ugyanarról üzentek. Elég volt a diktatúrából. Igazságot, szabadságot sze­retnénk. Negyvenhárom évvel később is köny- nyezve írom e sorokat. Emlékezve a meg nem ismételhető pillanat szépségére, nagyszerűségére, a szabadság csodájára, mámorára, amiről legbelül, lehet tudatta­lanul, talán éreztük, hogy illúzió, mégis nagyszerű volt átengedni magunkat a re­ménynek. És könnyezem emlékezve azokra, akikkel akkor együtt mentünk és ma már nincsenek közöttünk. Valameny- nyien életre szóló üzenetként, féltett em­lékként őrizték meg október 23-a hangu­latát, eseményeit. Többen a forradalom áldozatai lettek, sokan külföldre távoztak és immár idegen földben pihennek. A mi nemzedékünk és mindazok szá­mára, akik átéltük a legújabbkori magyar forradalmat, élő ünnep, kohéziós ünnep, erőt adó, felelősséget ébresztő ünnep marad, lesz október 23-a. Derűvel és né­mi megértéssel figyeljük, észleljük, ahogy a nemzeti egységet teremtő ün­nepből vannak, akik megosztó, kirekesz­tő, vagy éppen karrierjüket egyengető emléknapot akarnak kovácsolni. Az ün­nep ellenáll ennek, mert még élünk, él­nek a tanúk. Ezért is panaszolták az el­múlt években, hogy kiürült az ünnep, nem igazán mély a társadalmi megemlé­kezés. Évszázad múltán bizonyára - ha­sonlóan 1848-hoz- már emelkedett han­gulatú, szép és tartalmas lesz az emléke­zés. Akkor nem lesz gond, hogy Nagy Imre és mártírtársai művének, emléké­nek őszinte középpontba állítása nélkül nincs hiteles ünnep. Történelem lesz 1989/90 rendszerváltozása is. Az 1956. október 23-án kirobbant forradalmat sem rendszerváltozás, sem társadalmi sza­badság és nemzeti függetlenség nem kö­vette, hanem megtorlás. 1989, akkor for­radalminak megélt változásai, reformfo­lyamatai 1990-ben társadalmi-politikai- jogi értelemben is teljes rendszerválto­záshoz vezettek. Bő három évtizedre volt szükség ahhoz, hogy 1956 célkitűzései megvalósuljanak. 1956, a magyar forra­dalom indította el a 20. században leg­hosszabb ideig fennállt diktatúra, a bol- sevizmus bukását. 1956 nélkül nem lehe­tett volna 1989/90. A forradalom napjaiból felejthetetlen egyházi emlékem Ordass Lajos reformá­ciói igehirdetése. A történelem azóta még inkább felértékelte az akkori szavak jelentőségét, a hűséget, a határozottságot és a mértéktartást, a sérelmek - egyházi és egyéni sérelmek - mellőzését. Egy­házvezetői és államférfiúi hang volt, se­gíthette volna a konszolidációt, de sajnos gyorsan más irányt vettek az események. Mégis a forradalom vezetett a püspök második, rövidéletű, szolgálatához. Adó­sai vagyunk az egyháztörténelemnek az 1956 nyara és 1958 nyara közötti idő­szak elfogultságmentes feldolgozásával, a forradalom hatásának az elemzésével, az 1957-es év értékelésével. Abban az esztendőben sajátos helyzetben élt az egyház. Az állami önkény még nem állt teljesen helyre, volt egy szűk mozgástér. Hogy éltünk vele? És van-e az egyház számára mai üzene­te 1956-nak, vagy mi is jobban tesszük, ha a tisztes távolságtartást választjuk, el­kerülendő a megosztottságot? Lehet, sőt bizonyos, hogy a forradalom módszerei, eszközei távol állnak az egy­háztól, de a célok igen közel. Az egyház küldetéséhez tartozik a társadalmi igaz­ságosság, a közjó szolgálata. A hazasze­retet és a progresszió eszméiben a hívő emberek osztoznak a társadalom egészé­vel. 1989 nyarán megszűnt az Állami Egy­házügyi Hivatal, 1990 tavaszán megszü­letett a lelkiismereti és vallásszabadság­ról intézkedő törvény. Még az első sza­badon választott országgyűlés megala­kulása, az első demokratikus kormány színrelépése előtt a politika és a jog a maga eszközeivel lehetővé tette a egyhá­zak korlátozás nélküli működését, társa­dalmi értelemben vett szabadságát. Egy évtized kevés volt a teljes regene­rálódáshoz. Talán azért is, mert az egy­házak sajátos helyzetben voltak a kádári puha diktatúrában. Kevésbé érvényesült a korlátok szorításának az enyhülése, ugyanakkor - ahogy ez lenni szokott őrök, rabtartók és a foglyok között - az adott szűk keretek között jól elviselhető volt az élet. Különösképpen azoknak, akik hajlandóak voltak kinyilvánítani egyetértésüket a fennálló renddel, és többféle úton együttműködni. Az egyházakat is viszonylag váratlanul érte a rendszerváltozás. Senki sem azért választotta a lelkészi hivatást, hogy kol­laboráljon egy akár puha ateista diktatú­rával, de a passzív léttől az aktív helyes­lésig sokan sokféleképpen erre kénysze­rültek. Ezért ma is úgy vélem, az egye­düli helyes utat követtük, amikor a Ma­gyarországi Evangélikus Egyházban mindenkinek a lelkiismeretére bíztuk, hogy nézzen szembe a múltjával, és saját maga vonja le szolgálatára nézve a szük­séges következtetéseket. Az egyházi életben mindenki tiszta lappal indulha­tott, amennyire ez emberileg lehetséges. Hogy az egyházi szolgálat érdeke váljék meghatározóvá minden kérdés eldönté­sekor. Kevés volt a tíz év. Még mindig tanúi vagyunk olykor megnyilvánulásoknak, amelyek csak megkésett pótcselekvés­ként, önigazolásként értékelhetők. Van­nak, akik saját múltjukat - szelektív me­móriát is alkalmazva - olyannyira tisztá­nak vélték, hogy ítélőszékbe kívántak ül­ni, kisajátítandó a megújulást. A diktatú­ra felerősítette a nemkívánatos, az egy­ház számára amúgy mindig csapdát je­lentő hierarchizmust és klerikalizmust. így a kontinuitás értékőrző volta mellett a kilencvenes évek egyházában nem eléggé szorultak vissza ezek a jelensé­gek. Talán ezért is késik a nemlelkészi elem kívánatos aktivitása, ezért jelennek meg a jogalkotást meghaladó feszültsé­gek a Zsinaton, az egyetlen olyan fóru­mon, ahol valóságos a paritás, a lelkészi és nemlelkészi elem között, és nem érvé­nyesül a végrehajtás hierarchiája. A tár­sadalomhoz hasonlóan az egyházban is hosszabb, fájdalmasabb, nehezebb a jó­zan polgári értékrend - nem is szólva a keresztyén értékrendről - helyreállása, mint reméltük. „Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből” - írta Márai Sándor New Yorkban, 1956 kará­csonyán siratva az elbukott magyar sza­badságot. Ugyanakkor hitet téve az új élet reménye mellett. Különös magyar sors - hogy október hónapjában kétszer is vértanúkat sira­tunk. Alig múlik el az „aradi tizenhá­rom” gyászünnepe, máris elérkezünk a másik felejthetetlen dátumhoz: október 23-hoz. Ki tudja pontosan megállapítani, hány halottja volt az 1848/49-es szabadság- harcnak? Hány kárvallottja volt házak, falvak, városok ostromának, égésének? S ki tud számot adni arról, hogy - száz évvel később - hány életet követelt 1956 ősze? S az utána következő zord idők? Mennyi ember hagyta el ősei földjét? Kényszerűségből? Kaland­vágyból? Talán a jobb élet reményé­ben? Hányán haltak meg az utcákon, te­reken a harcok alatt? Hányán pusztultak el börtönök mélyén a kínzások alatt? S mennyi lehetett a kivégzettek pontos száma? „Egy nép kiáltott. Aztán csönd lett.” - olvashatjuk Márai versében. S mi, idő­sebb nemzedék, tudjuk, értjük, hogy mit jelentett a „kiáltás” akkor. És milyen volt az a „csönd”. De a forradalmak - ha elbuknak is - mindig új rendet szülnek. A kiontott vér soha nem hull hiába! A történelem min­dig jóváírja a nemzet életében a hazáért elszenvedett hősi halált. Csak az anyáknak volt nehéz kibírni Mégsem szabad megtorpannunk. 1956 hősei az egyház szabadságáért, az igehir­detés szabadságáért is adták életüket. Nem térhetünk ki az üzenet elől. A kívá­natos pluralizmus azt is jelenti, hogy sa­ját meggyőződésünk mellett tiszteletben kell tartanunk más tisztességes nézeteket is. A lutheri keresztyénség mindig befo­gadó jellegű volt, ez nem mond ellent az „itt állok, másként nem tehetek” szilárd­ságának. Nem véletlenül alakult ki a lu­theri reformáció nyomán a máig virágzó pluralista protestantizmus. Sokszínűsé­günkben lehetünk egyek a Krisztus Jé­zusban. Ami nem vállalható, az a bűn, a kirekesztés, az akár keresztyén mázzal bevont gyűlölet. 1956 csoda volt. 1990, a vértelen rend­szerváltozás egyfajta történelmi szenzá­ció, hitünk szerint az Úristen kegyelme. Egy forradalom katarzisa látszólag tiszta helyzetet teremtett volna az egyházban is, de nekünk tudnunk kell, hogy gyarlósá­gaink miatt mégsem lett volna köny- nyebb a konszolidáció. 1956-ban egy pil­lanat csodájában átéltük a legszélesebb értelemben vett nemzeti egységet, és akik átéltük, ha tudjuk, hogy illúzió is, mégis egy életen át vágyódunk utána. Annyira szép volt, annyira felemelő volt. Az egyházban is az egységről, a sokszí­nűség egyensúlyáról álmodunk. De ehhez a lelkekben végbe kell mennie a katarzis­nak, amihez egy évtized sem volt elég. Mert katarzis nélkül nincs megújulás. Frenkl Róbert október 23-ra gyermekeik elvesztését! Csak a itt mara­dottaknak nem volt vigaszuk. Mert az élet „egyszeri és megismételhetetlen” mivoltában a meghalt, megölt hozzátar­tozók helye mindörökre üresen tátongott a családi tűzhelyek mellett. 1999. október 23-án és az elkövetkező napokban a hősökre gondolunk. A fiatal áldozatokra, akik meghaltak a hazáért. Áldozatuk a haza és a népük érdekében vált szentté. Ők váltották meg a mi sza­badságunkat. Nekik köszönhetjük füg­getlenségünket. Áldott legyen emlékeze­tük! „Legyen csendes álmuk, mert nem haltak hiába.- Letarolt erdő fái - úgy fekszenek vigyázba'. Földtömte szájuk némán kiált időtlen esküt Elvetett mag a rögben a csontmeztelen testük. Feldúlt sírjukon mécses, október tűzvirága. A holtak jogán kérdez választ már mit se várva. Múltunkat elrabolták, a sivár jelen hallgat. Ok élik túl - a holtak a győztes forradalmat. ” (Tollas Tibor: Túlélők. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. éves évfordulójára. 1986. München) EGYHÁZTÖRTÉNELMI FÓRUM Keresztyén örökségünk Evangélikus Hittudományi Egyetem (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) 1999. október 27. (szerda) 14.00 óra Megnyitó áhítat, köszöntés Dr. Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorhelyet­tese Előadás: A keresztyénség felvételéről a reformációig - mit adott a keresztyénség hazánknak? Előadó: dr. Borián Tibor, a veszprémi római katolikus gimnázium igazgatója Előadás: Protestantizmus és magyar kultúra. Előadó: dr. Kosa László tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE) Vitafórum: A magyar protestantizmus hatása századunkban A fórumot vezeti: dr. Fabiny Tibor professzor Felkért résztvevők: Albert Gábor író (református), dr. Odor László egyetemi tanár (evangélikus), Szebeni Olivér egyháztörténész (baptista), dr. Hecker Frigyes lelkipásztor (metodista). Záróáhítat: dr. Márkus Mihály püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke Minden érdeklődőt szeretettel vár a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. Lenhardtné Bertalan Emma MEGHÍVÓ Országos Reformációi Emlékünnepély 1999. október 31.18 óra Magyarországi Metodista Egyház központi imaterme (Budapest III. kér. Kiscelli u. 73.) Az Országos Reformációi Emlékünnepély igehirdetési szolgálatát dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora végzi, előadást tart dr. Márkus Mihály püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke. Az ökumenikus liturgiában részt vesz: dr. Hegedűs Lóránt püspök, dr. Almási Mi­hály baptista egyházelnök, Csernák István metodista szuperintendens. Közreműködik: a Baptista Központi Énekkar és Czabán Angelika előadóművész. Mindenkit szeretettel vár az Országos Reformációi Emlékünnepélyre a Magyar- országi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. „Mindig új élet lesz a vérből” Emlékezés 1956. * * A

Next

/
Oldalképek
Tartalom