Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-10-24 / 43. szám
Evangélikus ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet 64. ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1999. OKTÓBER 24. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN HUSZONEGYEDIK VASÁRNAP ARA: 48 Ft „Isten igéjét nem lehet kitanulni, hanem szóról szóra igaz a 147. zsoltár igéje: Bölcsességének nincs határa. ” Luther Október 23 A TARTALOMBÓL Távoli északiak első látogatása Levél Indiából Protestáns Napok programja ORSZÁGOS EVANGÉLIZÁCIÓ, DEÁK TÉR - NOVEMBER 6-ÁN, SZOMBATON 10-TŐL „Jöjj, térj be, kapum tárva...” A csömöri Országos Evangélikus Találkozó mottója az Urunk által elénk adott nyitott ajtó lehetőségére és felelősségére hívta föl figyelmünket. Az országos evangélizáció mottója az erre az ajándékra adandó válasz lehetőségét és szükségességét szeretné a középpontba állítani. Gerhardt Pál éneke intonálja majd a napot, amely a keresztelési énekek sorában kapott helyet énekeskönyvünkben (299. ének). Vajon mennyiben építjük keresztyén életünket a keresztség ajándékaira? Érezzük-e a kezdet szentségének egész életre szóló kisugárzását, elkötelező erejét? Többek között ezekre a kérdésekre keres majd választ a nyitó úrvacsorái istentisztelet igehirdetése, mely hidat építhet két szentségünk közé. A csoportmunkát bevezető előadás is a Gerhardt ének szövegéből indul ki: „Segíts hát, hogy növekedjem szépen és gyümölcs bőven érjen!” Keresztyénsé- günk csődje a sorvadás, a stagnálás, a gyümölcstelen vegetálás. Gyakran éri kritika az evangélizációs alkalmakat is, mondván, hogy ott sem történik semmi, összejön ugyan a „szent mag”, de valójában csak köldöknéző, meddő helyben- járás az egész... Nyilvánvaló, hogy a Lélek munkáját nem lehet kikényszeríteni: „A szél arra fúj, amerre akar...” - figyelmeztet Jézus. De hisszük, reméljük, hogy a Lélek szele végigsöpörhet rajtunk, ébreszthet, mozdíthat minket is, ha őszinte bizalommal könyörgünk az énekszerzővel együtt: „Jöjj, várva várlak téged! Te tölts meg erőddel! Mert szennyet, vádat, vétket szent erőd söpör el. Tedd tisztává szívem, hogy életem is áldjon, és szolgálatban járjon mindhalálig híven!" De a Lélek vajon mindig csak a bizonytalan jövő áhított ajándéka? Tényleg mindig csak más egyházakban ébreszt és éleszt? Minket évtizedek óta elkerül? A reformáció csak emlékünnep lenne, az ébredések ideje csak keserű nosztalgiázás témája? Melyek életünkben a Lélek jelei, gyümölcsei? Ezt kutatjuk majd a páli bizonyságtétel fényében a csoportos beszélgetésekben Galata 5, 22 üzenetére koncentrálva. A csoportok beszámolóját követő záró áhítat a terméketlen fügefáról szóló példázat örömüzenetét és komoly figyelmeztetését szólaltja meg, és kínálja majd továbblendítő útravalóként: „Hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki. " (Lk 13, 9) Imádkozzunk: hátha már az idén, termőre fordulhatnak meddő keresztyén életek! Ezzel a reménységgel készüljünk és hívogassunk az idei országos evangélizációra, melynek részletes programját a jövő héten közöljük. Gáncs Péter K ora délelőtt az volt a hír, hogy a belügyminiszter betiltotta a felvonulást, a tüntetést. Tanácstalanul gyülekeztünk mégis a klinikakertben, mérlegelve mit lehetne tenni. Közben egyre gyönyörűbb lett az idő. Azután futótűzként terjedt el, hogy mégis engedélyezték a felvonulást. Szikrázó napsütésben, széles sorokban rendeződve indultunk el, kart karba öltve oktatóinkkal, és a Kossuth-nótát énekelve, akkori medikák és medikusok, a Belvároson át a Petőfi-szoborhoz. Tudtuk, hogy 1848. március 15-én borús volt az időjárás, mégis úgy éreztük, hasonlóan bizsereghetett egykor a márciusi ifjak vére, mint most a mienk. Hihetetlen, felejthetetlen, valószínűtlen érzés volt. Az éveken át tiltott, lefojtott érzelmek sodró erejű megnyilvánulása. Megszűnt a kétarcúság, a kényszerűen félelemből vállalt hazugságok sorozata, egymás szemébe tudtunk nézni, és a tekintetek, az énekszó ugyanarról üzentek. Elég volt a diktatúrából. Igazságot, szabadságot szeretnénk. Negyvenhárom évvel később is köny- nyezve írom e sorokat. Emlékezve a meg nem ismételhető pillanat szépségére, nagyszerűségére, a szabadság csodájára, mámorára, amiről legbelül, lehet tudattalanul, talán éreztük, hogy illúzió, mégis nagyszerű volt átengedni magunkat a reménynek. És könnyezem emlékezve azokra, akikkel akkor együtt mentünk és ma már nincsenek közöttünk. Valameny- nyien életre szóló üzenetként, féltett emlékként őrizték meg október 23-a hangulatát, eseményeit. Többen a forradalom áldozatai lettek, sokan külföldre távoztak és immár idegen földben pihennek. A mi nemzedékünk és mindazok számára, akik átéltük a legújabbkori magyar forradalmat, élő ünnep, kohéziós ünnep, erőt adó, felelősséget ébresztő ünnep marad, lesz október 23-a. Derűvel és némi megértéssel figyeljük, észleljük, ahogy a nemzeti egységet teremtő ünnepből vannak, akik megosztó, kirekesztő, vagy éppen karrierjüket egyengető emléknapot akarnak kovácsolni. Az ünnep ellenáll ennek, mert még élünk, élnek a tanúk. Ezért is panaszolták az elmúlt években, hogy kiürült az ünnep, nem igazán mély a társadalmi megemlékezés. Évszázad múltán bizonyára - hasonlóan 1848-hoz- már emelkedett hangulatú, szép és tartalmas lesz az emlékezés. Akkor nem lesz gond, hogy Nagy Imre és mártírtársai művének, emlékének őszinte középpontba állítása nélkül nincs hiteles ünnep. Történelem lesz 1989/90 rendszerváltozása is. Az 1956. október 23-án kirobbant forradalmat sem rendszerváltozás, sem társadalmi szabadság és nemzeti függetlenség nem követte, hanem megtorlás. 1989, akkor forradalminak megélt változásai, reformfolyamatai 1990-ben társadalmi-politikai- jogi értelemben is teljes rendszerváltozáshoz vezettek. Bő három évtizedre volt szükség ahhoz, hogy 1956 célkitűzései megvalósuljanak. 1956, a magyar forradalom indította el a 20. században leghosszabb ideig fennállt diktatúra, a bol- sevizmus bukását. 1956 nélkül nem lehetett volna 1989/90. A forradalom napjaiból felejthetetlen egyházi emlékem Ordass Lajos reformációi igehirdetése. A történelem azóta még inkább felértékelte az akkori szavak jelentőségét, a hűséget, a határozottságot és a mértéktartást, a sérelmek - egyházi és egyéni sérelmek - mellőzését. Egyházvezetői és államférfiúi hang volt, segíthette volna a konszolidációt, de sajnos gyorsan más irányt vettek az események. Mégis a forradalom vezetett a püspök második, rövidéletű, szolgálatához. Adósai vagyunk az egyháztörténelemnek az 1956 nyara és 1958 nyara közötti időszak elfogultságmentes feldolgozásával, a forradalom hatásának az elemzésével, az 1957-es év értékelésével. Abban az esztendőben sajátos helyzetben élt az egyház. Az állami önkény még nem állt teljesen helyre, volt egy szűk mozgástér. Hogy éltünk vele? És van-e az egyház számára mai üzenete 1956-nak, vagy mi is jobban tesszük, ha a tisztes távolságtartást választjuk, elkerülendő a megosztottságot? Lehet, sőt bizonyos, hogy a forradalom módszerei, eszközei távol állnak az egyháztól, de a célok igen közel. Az egyház küldetéséhez tartozik a társadalmi igazságosság, a közjó szolgálata. A hazaszeretet és a progresszió eszméiben a hívő emberek osztoznak a társadalom egészével. 1989 nyarán megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, 1990 tavaszán megszületett a lelkiismereti és vallásszabadságról intézkedő törvény. Még az első szabadon választott országgyűlés megalakulása, az első demokratikus kormány színrelépése előtt a politika és a jog a maga eszközeivel lehetővé tette a egyházak korlátozás nélküli működését, társadalmi értelemben vett szabadságát. Egy évtized kevés volt a teljes regenerálódáshoz. Talán azért is, mert az egyházak sajátos helyzetben voltak a kádári puha diktatúrában. Kevésbé érvényesült a korlátok szorításának az enyhülése, ugyanakkor - ahogy ez lenni szokott őrök, rabtartók és a foglyok között - az adott szűk keretek között jól elviselhető volt az élet. Különösképpen azoknak, akik hajlandóak voltak kinyilvánítani egyetértésüket a fennálló renddel, és többféle úton együttműködni. Az egyházakat is viszonylag váratlanul érte a rendszerváltozás. Senki sem azért választotta a lelkészi hivatást, hogy kollaboráljon egy akár puha ateista diktatúrával, de a passzív léttől az aktív helyeslésig sokan sokféleképpen erre kényszerültek. Ezért ma is úgy vélem, az egyedüli helyes utat követtük, amikor a Magyarországi Evangélikus Egyházban mindenkinek a lelkiismeretére bíztuk, hogy nézzen szembe a múltjával, és saját maga vonja le szolgálatára nézve a szükséges következtetéseket. Az egyházi életben mindenki tiszta lappal indulhatott, amennyire ez emberileg lehetséges. Hogy az egyházi szolgálat érdeke váljék meghatározóvá minden kérdés eldöntésekor. Kevés volt a tíz év. Még mindig tanúi vagyunk olykor megnyilvánulásoknak, amelyek csak megkésett pótcselekvésként, önigazolásként értékelhetők. Vannak, akik saját múltjukat - szelektív memóriát is alkalmazva - olyannyira tisztának vélték, hogy ítélőszékbe kívántak ülni, kisajátítandó a megújulást. A diktatúra felerősítette a nemkívánatos, az egyház számára amúgy mindig csapdát jelentő hierarchizmust és klerikalizmust. így a kontinuitás értékőrző volta mellett a kilencvenes évek egyházában nem eléggé szorultak vissza ezek a jelenségek. Talán ezért is késik a nemlelkészi elem kívánatos aktivitása, ezért jelennek meg a jogalkotást meghaladó feszültségek a Zsinaton, az egyetlen olyan fórumon, ahol valóságos a paritás, a lelkészi és nemlelkészi elem között, és nem érvényesül a végrehajtás hierarchiája. A társadalomhoz hasonlóan az egyházban is hosszabb, fájdalmasabb, nehezebb a józan polgári értékrend - nem is szólva a keresztyén értékrendről - helyreállása, mint reméltük. „Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből” - írta Márai Sándor New Yorkban, 1956 karácsonyán siratva az elbukott magyar szabadságot. Ugyanakkor hitet téve az új élet reménye mellett. Különös magyar sors - hogy október hónapjában kétszer is vértanúkat siratunk. Alig múlik el az „aradi tizenhárom” gyászünnepe, máris elérkezünk a másik felejthetetlen dátumhoz: október 23-hoz. Ki tudja pontosan megállapítani, hány halottja volt az 1848/49-es szabadság- harcnak? Hány kárvallottja volt házak, falvak, városok ostromának, égésének? S ki tud számot adni arról, hogy - száz évvel később - hány életet követelt 1956 ősze? S az utána következő zord idők? Mennyi ember hagyta el ősei földjét? Kényszerűségből? Kalandvágyból? Talán a jobb élet reményében? Hányán haltak meg az utcákon, tereken a harcok alatt? Hányán pusztultak el börtönök mélyén a kínzások alatt? S mennyi lehetett a kivégzettek pontos száma? „Egy nép kiáltott. Aztán csönd lett.” - olvashatjuk Márai versében. S mi, idősebb nemzedék, tudjuk, értjük, hogy mit jelentett a „kiáltás” akkor. És milyen volt az a „csönd”. De a forradalmak - ha elbuknak is - mindig új rendet szülnek. A kiontott vér soha nem hull hiába! A történelem mindig jóváírja a nemzet életében a hazáért elszenvedett hősi halált. Csak az anyáknak volt nehéz kibírni Mégsem szabad megtorpannunk. 1956 hősei az egyház szabadságáért, az igehirdetés szabadságáért is adták életüket. Nem térhetünk ki az üzenet elől. A kívánatos pluralizmus azt is jelenti, hogy saját meggyőződésünk mellett tiszteletben kell tartanunk más tisztességes nézeteket is. A lutheri keresztyénség mindig befogadó jellegű volt, ez nem mond ellent az „itt állok, másként nem tehetek” szilárdságának. Nem véletlenül alakult ki a lutheri reformáció nyomán a máig virágzó pluralista protestantizmus. Sokszínűségünkben lehetünk egyek a Krisztus Jézusban. Ami nem vállalható, az a bűn, a kirekesztés, az akár keresztyén mázzal bevont gyűlölet. 1956 csoda volt. 1990, a vértelen rendszerváltozás egyfajta történelmi szenzáció, hitünk szerint az Úristen kegyelme. Egy forradalom katarzisa látszólag tiszta helyzetet teremtett volna az egyházban is, de nekünk tudnunk kell, hogy gyarlóságaink miatt mégsem lett volna köny- nyebb a konszolidáció. 1956-ban egy pillanat csodájában átéltük a legszélesebb értelemben vett nemzeti egységet, és akik átéltük, ha tudjuk, hogy illúzió is, mégis egy életen át vágyódunk utána. Annyira szép volt, annyira felemelő volt. Az egyházban is az egységről, a sokszínűség egyensúlyáról álmodunk. De ehhez a lelkekben végbe kell mennie a katarzisnak, amihez egy évtized sem volt elég. Mert katarzis nélkül nincs megújulás. Frenkl Róbert október 23-ra gyermekeik elvesztését! Csak a itt maradottaknak nem volt vigaszuk. Mert az élet „egyszeri és megismételhetetlen” mivoltában a meghalt, megölt hozzátartozók helye mindörökre üresen tátongott a családi tűzhelyek mellett. 1999. október 23-án és az elkövetkező napokban a hősökre gondolunk. A fiatal áldozatokra, akik meghaltak a hazáért. Áldozatuk a haza és a népük érdekében vált szentté. Ők váltották meg a mi szabadságunkat. Nekik köszönhetjük függetlenségünket. Áldott legyen emlékezetük! „Legyen csendes álmuk, mert nem haltak hiába.- Letarolt erdő fái - úgy fekszenek vigyázba'. Földtömte szájuk némán kiált időtlen esküt Elvetett mag a rögben a csontmeztelen testük. Feldúlt sírjukon mécses, október tűzvirága. A holtak jogán kérdez választ már mit se várva. Múltunkat elrabolták, a sivár jelen hallgat. Ok élik túl - a holtak a győztes forradalmat. ” (Tollas Tibor: Túlélők. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. éves évfordulójára. 1986. München) EGYHÁZTÖRTÉNELMI FÓRUM Keresztyén örökségünk Evangélikus Hittudományi Egyetem (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) 1999. október 27. (szerda) 14.00 óra Megnyitó áhítat, köszöntés Dr. Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorhelyettese Előadás: A keresztyénség felvételéről a reformációig - mit adott a keresztyénség hazánknak? Előadó: dr. Borián Tibor, a veszprémi római katolikus gimnázium igazgatója Előadás: Protestantizmus és magyar kultúra. Előadó: dr. Kosa László tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE) Vitafórum: A magyar protestantizmus hatása századunkban A fórumot vezeti: dr. Fabiny Tibor professzor Felkért résztvevők: Albert Gábor író (református), dr. Odor László egyetemi tanár (evangélikus), Szebeni Olivér egyháztörténész (baptista), dr. Hecker Frigyes lelkipásztor (metodista). Záróáhítat: dr. Márkus Mihály püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke Minden érdeklődőt szeretettel vár a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. Lenhardtné Bertalan Emma MEGHÍVÓ Országos Reformációi Emlékünnepély 1999. október 31.18 óra Magyarországi Metodista Egyház központi imaterme (Budapest III. kér. Kiscelli u. 73.) Az Országos Reformációi Emlékünnepély igehirdetési szolgálatát dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora végzi, előadást tart dr. Márkus Mihály püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke. Az ökumenikus liturgiában részt vesz: dr. Hegedűs Lóránt püspök, dr. Almási Mihály baptista egyházelnök, Csernák István metodista szuperintendens. Közreműködik: a Baptista Központi Énekkar és Czabán Angelika előadóművész. Mindenkit szeretettel vár az Országos Reformációi Emlékünnepélyre a Magyar- országi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. „Mindig új élet lesz a vérből” Emlékezés 1956. * * A
