Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-09-26 / 39. szám
1999. SZEPTEMBER 26. 3. oldal =Evangélikus Élet Folytatás az első oldalról dag anyaggal bővölködtek, főként az erdélyi hadműveletekről, azon belül is az utolsó nagy csatáról, ahol Petőfi is eltűnt. A kiállítást korunk egyik legnagyobb történésze, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Benkő Samu professzor nyitotta meg az új, palotának is beillő szép épületben, a Múzeumkert bejáratánál. Azokról a hiányosságokról beszélt, - Petőfi szellemében - amelyek még mindig akadályozzák az erdélyi magyarságot nemzeti önazonosságának megőrzésében. A drága könyvekről, a kültúra nehéz helyzetéről szólt. Klasz- szikusainkat az iskolás gyerekek csak nagy összegért vehetik meg, így sokan nem jutnak hozzájuk. Ezen kell változtatnunk a legsürgősebben. A nagy tolongásban nem egykönnyen lehetett megtekinteni az érdekes kiállítást. Újra el kell menni, hogy alaposan lehessen tanulmányozni annak minden részletét. Megérdemli! A fehéregyházi eseményeket követően, ahhoz csatlakozva a közeli Székely- keresztúron folytatódtak az ünnepségek. Itt töltötte Petőfi utolsó éjszakáját, a ma is álló Gyárfás-kúrián. A régi ház mellett mező húzódik, azon gondosan befoglalt öreg körtefa. Ezt a helybeliek „Petőfi körtefájának” hívják. A hagyomány szerint a költő ennek támaszkodott egykor. Nem messze a jeles körtefától, a mezőn színpadot állítottak fel. Igen tartalmas, változatos műsort hallgathatott az, aki olyan boldog lehetett, hogy éppen Székelykeresztúron volt. Számomra teljesen ismeretlen 48-as dalok is elhangzottak. Nagy lelkesedéssel énekeltek a helyi iskolások, és igen nagy sikert is arattak. Petőfi verseket is szavaltak élénkítőképpen, méghozzá tiszta tájszólásos kiejtéssel. Székelykeresztúr főterén Hunyadi László budapesti szobrászművész alkotása, Petőfi Sándor szobra áll. Ezt a szobrot is nemzeti színű szalaggal díszített koszorúk tömege borította. A Sárpatak hídjára támaszkodva látta utoljára egy orvosbarátja. Az orvos menekült, mutatta a költőnek a fenyegető veszedelmet. Petőfi annyit mondott csak: „Potomság!” Az újabb feltételezés szerint lehet, hogy a pár év előtt napfogyatkozás alkalmából megsérült szemével nem tudta felmérni a veszedelem teljes nagyságát, ezért nyilatkozott ekként. Lehet, hogy bátorságot akart önteni barátjába is. Mindenesetre: nem ült fel az életmentő szekérre. Akinek volt szekere, az megmenekült. Petőfi későn kezdett él futni. Csak az Ispán-kútig jutott el. Az „Ispán-kútnál” is megemlékezést tartottak az ünnepség résztvevői. Az öreg csobogót ott állították az országút mellett, ahol a korabeliek állítása szerint Petőfi Sándor meghalt az egykori kukoricás mellett. Egy kozák döfte le. A véres holttest mellett hivatalos iratok feküdtek, kitüntetési okmányok. Ebből következtettek arra, hogy ez a holttest Petőfi Sándoré lehetett, aki Bem József mellett teljesített szolgálatot. Az emlékműnek az oldalára vésték, hogy itt esett el a világszabadságért Petőfi Sándor magyar költő. A kőemléken az alak orrát letörték, láthatóan nincs jó állapotban az egész. Megilletődve vettük körül a helyet. Sennyei Zoltán színművész Petőfi Csatadalát mondta el. Ezen a helyen különös értelmet nyertek a költő szavai. Ratzky Rita a Pest-budai Petőfi Egyesület nevében helyezte el a koszorút, és a nők nevében mondott őszinte szavakat. Ne feledjük, hogy Petőfi nem akart meghalni! Hiszen boldog, fiatal házas volt, szerető feleséggel, pici kisfiával. Azonban amikor kellett, bátran vállalta a halált. Tette, amit tennie lehetett és kellett. Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes 150 éve itt esett el Petőfi Sándor Aki nem tiszteli a múltját, annak kétséges a jövő is Tanévnyitó a Budapest (Fasori) Evangélikus Gimnáziumban A Budapest (Fasori) Evangélikus Gimnázium szeptember 1-én tanévnyitó istentisztelettel és ünnepi műsorral látott hozzá az ezredforduló előkészítésének feladataihoz. Szirmai Zoltán esperes, az iskola lelki otthonát gondozó gyülekezet lelkésze szolgált igehirdetéssel. Az útravalóul adott lelki táplálék a 90. zsoltár 12. versére épült: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Az iskola ne csak tudásgyár legyen, hanem lelki otthonként, nevelőközpont szereppel a tanulók egész életében ható irány- mutatást, később ha kell, segítséget és menedéket is adjon. Ehhez Isten útjait is tanulmányozni kell, megbecsülve minden egyes napot, a múlt tapasztalatait. A hagyományokra érdemes építeni a jövő terveit. Dr. Frenkl Róbert egyházunk országos felügyelője volt diákként is üdvözölte az egybegyűlteket, az újraindulás után 10. tanévet követő első nyitóünnepség alkalmából. Megemlékezett azokról a régi tanárokról, akik megélhették és segítették az újraindulást, de ma már nincsenek köztünk. A jövőt illetően a minőségfejlesztés fontosságára, valamint ennek szellemi, erkölcsi oldalának egységére hívta fel a figyelmet. Az igazgatói beszéd név szerint emlékeztetett az iskola alapításában és fejlesztésében részt vettek érdemeire. Az újraindulásban vállalt szerepéért külön köszönet és köszöntés hangzott el a Volt Növendékeinek Egyesülete, annak vezetője a jelen lévő dr. Gyapay Gábor, valamint német testvéreink és a Genfi Egyesület számára. A jövőt illetően dr. Harmati Béla püspök-elnöknek az Országos Evangélikus Találkozón a gyülekezeti élet felekezet- től és nemzetiségtől független ökumenikus nyitottságáról elhangzott beszédét tekinti irányadónak. A diákoknak címezve kérés hangzott el arról, hogy tanulóink a diákönkormányzatot a hagyományok szellemében a végzősök és a 11. évfolyam tiszteletének és vezető szerepének elfogadásával szervezzék meg. Hagyományainknak megfelelően nézzék el egymás hibáit, eltérő véleményeit. Ne érvényesítsék érdekeiket mások rovására. Az ünnepély befejező részében dr. Vitális György a Volt Növedékek Egyesülete titkára a Kovácsi-díj jutalmazottai- nak adta át a díjakat. A rendezvényt végigkísérte Gubek Istvánná irodalmi körének és az iskola énekkarának nívós és alkalomhoz méltó programja. Az ünnepély a Szózat hangjaival ért véget. Vihar hozta megújulás Az istentiszteletet beszámoló majd ünnepi közgyűlés zárta, melyen Fatalin Helga lelkésznő a gyülekezet nevében szeretettel köszönte meg mindenki készségét, segítségét. „Hogyan tovább?” - tette fel a kérdést, hisz nem puszta emlékezésként újult meg az imaház. Hanem, hogy a munkák befejeztével is élet legyen, mely a Szentlélek erejéből táplálkozik. Belső indíttatásból néhány gyülekezeti tag is meghatottan fejezte ki örömét a megújult templom láttán, ahonnan együtt indultunk a kultúrházba kötetlen beszélgetésre, élvezve a gyülekezet vendégszeretetét. Takács Eszter így tudnám röviden összefoglalni az 1937-ben emelt és ez év augusztus 21-én újonnan felszentelt lócsi evangélikus imaház renoválásának történetét. 1998-ban „pusztító, figyelmeztető vihar” bontotta meg a tetőszerkezetet, így halaszthatatlanná vált a régóta esedékes felújítási munkálatok megkezdése. A faluban élő néhány evangélikus ezzel hirtelen erejét meghaladó, hitét megpróbáló feladatok előtt találta magát. Hisz honnan tudná pár ember a munkák elvégzéséhez szükséges anyagiakat, színezőanyagot, festéket előteremteni? A hatalmasnak tűnő vállalkozás bámulatos összefogásra indította a vidék lakóit. Elsőként a helyi polgármester részéről érkezett felajánlás. Majd - felekezetre való tekintet nélkül - helyiek, illetve a felkeresett elszármazottak, sőt, az itt letelepült német családok köréből is szép adomány gyűlt. Az ajándék színezőanyag, az új bejárati ajtó, a külső-belső kétkezi munkák elvégzése szintén az összefogás nagyságát mutatta. Augusztus 21 -én így gyűlt össze hálaadásra Lőcs és a környező települések népe. Zsúfolásig megtelt a kis templom; s bőven akadtak olyanok is, akik - hely híján - kívülről kísérték figyelemmel az istentiszteletet. Ezen D. Szebik Imre püspök Vető István esperessel és Fatalin Helga helyi lelkésszel szolgált és Zsolt 33,12 alapján hirdette az igét. „Boldog nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. ” Az államalapítás ünnepén meg kell fontolnunk, hogy mi magunk boldogok va- gyunk-e és, hogy Istene-e az Úr a magyar népnek - hangzott felénk a prédikációban. Hisz romlik a nemzet lelkiállapota s bár a lakosság 60 %-a vallásosnak mondja magát, mégis kérdés: ajkára veszi-e a fiatal nemzedék Isten nevét. 62 évvel ezelőtt azért épült a lócsi templom, hogy Isten igéje hangozzék és örökségként továbbadhassák. Isten boldogságra teremtett minket és a megújult imaház ma is áldás forrása lehet az ide betérőknek. EGYSÉGBEN LÁTÁS ÉS KÖLCSÖNÖSSÉG LVSZ konzultáció a teológus képzésről ii. T eológia női szemmel. így nevezhetnénk azt a második teológiai csomópontot, ami körül időzött és gondolkodott az LVSZ teológus képzésről szóló konzultációja. Szándékosan nem használom a „feminista teológia” meghatározást, mert azt gondolom, valami másról volt szó Rómában, mint amit ezen a kifejezésen érteni szoktunk. Arra szólított fel ez a téma, hogy semmiképp se illesszünk mintegy függelékként a teológia, teológus képzés, az egyházi szolgálat kérdései mögé „női problémákat”. Inkább tekintsünk a teológia egészére és a konzultáció sajátos témájára női szemmel. Mert a nők jelenléte a teológiai hallgatók és oktatók sorában, a felavatott lelkészek és a hittantanárok között, az egyházi szolgálat sok más területén és - sokszor többségben - a gyülekezeti élet területein megkerülhetetlen adottság. Hajói bánunk ezzel a jelenléttel, akkor feltétlen gazdagodik a teológiánk is és az egyházi életünk is. Ha figyelmen kívül hagyjuk és nem foglalkozunk vele, valószínűleg vesztesek leszünk. Ez minket ott érint közelről, hogy a teológiai hallgatók nagyjából fele nő. A jelentkezők száma idén meghaladta az 50 %-ot. Erre a jelenségre semmiképp sem elegendő morcosán vagy agresszívan az mondani: ne vegyünk fel lányokat a teológiára! Lelkészi karunk megközelítően 30 %-a nő. Biztos, hogy nem lenne egészséges, ha a lelkészi pálya elnőiesedne. De az is biztos, hogy nem helyes magatartás úgy kezelni a lelkésznőket, mintha férfiak lennének és azt várni tőlük, amit a férfiaktól. A konzultáció felhívta a figyelmet néhány olyan területre, amit megfontolhatunk és értékelhetünk a nők egyházi szolgálatában és jelenlétében. Egyetlen szempontot emelek most ki ezek sorából. Ez pedig a teológia racionális elemeinek és a spirituális élet gyakorlatának egymáshoz való közelítése. A nyugati társadalmakat - és mi ebből a szempontból teljes egészében ebbe a kategóriába tartozunk - erőteljesen jellemzi a vallás és a lelki élet iránti igény valamint az egyháztól való egyre erőteljesebb elszakadás ellentmondása. Ennek egyik oka az a racionális, csak az értelemre irányuló megközelítés, ami az istentiszteleti, bibliaórai gyakorlatunkat jellemzi. Valószínűleg a nők nagyobb érzékkel tudnak olyan áhítat- és istentiszteleti formákat gyakorolni és közvetíteni, amelyek nem csak az értelmünkhöz szólnak, hanem az ember személyiségének nagyobb területét érintik és mozgatják meg. Ez az ember érzésvilágát, akaratát, érzékszerveit, fantáziáját megmozgató megközelítés valószínű inkább válasz az emberek meglévő lelki igényére és talán segíthet abban, hogy a lelki igények ne az egyházon kívül, hanem a történelmi egyházak életében találjanak területre, válaszra és otthonra. Globalizáció és hálózati munka - így szólt a harmadik teológiai csomópont. Egyetlen dologra figyeljünk csak! Arra a törekvésre, ahogyan a teológiák a globalizáció kihívására úgy próbálnak válaszolni, hogy nagy, hálózati munkát, széleskörű együttműködést igyekeznek kialakítani egymás között. Kicserélik a felvetődő problémákat, tapasztalatokat, célokat, tananyagot és metodológiát. Segítik egymást vendégszeretettel, tanár- és diákcserével és sok más módon. Az egyik legérdekesebb hálózatnak a mi teológiánk is tagja. A mi hálózatunk létszámában kicsi, kiterjedésében rendkívül nagy. Az oslói, a brazíliai (Sao Leopoldo), a hongkongi, a madraszi (Gurukul teológiai szeminárium) és egy dél-afrikai teológiával együtt alkotjuk a hálózatot. E hálózat legfőbb érdeklődési területe a kontextuális teológia (amelyről a beszámoló első részében szót ejtettünk). Elsősorban annak a társadalmi igénynek a vizsgálata, amely pl. a pluralizmusban (az emberek egyre jelentősebb százaléka egyszerűen választ magának vallást vagy felekezetet, ezáltal a ke- resztyénség versenyhelyzetbe kerül) vagy az individualizációban nyilvánul meg, ami azt jelenti, hogy a társadalom elfordulását a hagyományos egyházi élettől nem egyszerűen szekularizációnak, elvilágiasodásnak lehet nevezni, inkább a vallás privatizálódásának, vagyis az egyéni, privát élet szférájába kerülésnek, amelynek csökken a hagyomány elfogadásának, egy tradícióba való betagozódásnak a jelentősége. Ezzel a jelenséggel ugyancsak nap mint nap találkozunk, és ki kell alakítanunk a stratégiákat vele kapcsolatban, mert ha nem tesszük, tömegével fogjuk az embereket elveszíteni. A transzformáció igénye - ez volt a negyedik teológiai csomópont. Leszögezve, hogy az egyetlen igazi átformáló erő a Szentlélek, megállapíthatjuk, hogy a teológia azzal az igénnyel fordulhat csak önmaga felé, hogy transzformatív erő legyen. Nem lehet más, mivel azt az új eget és új földet hirdeti, ami már belépett a világunkba és aminek teljességét Jézus visszajövetelével várjuk. Mindannyiunknak teret kell biztosítani az életében arra, amit Isten tehet bennünk, értünk és általunk. Vajon folytonos átalakulásban van- e a teológus képzésünk, mint ami teret ad Isten formáló tevékenységének, vagy megrekedtünk valahol, a múltba merengünk, stagnálunk és a mozdulatlanságban véljük megtalálni biztonságunkat? A transzformáció nem jelentheti a folytonos, ideges változást pusztán csak a mindig újért, hanem azt a sokszor egyáltalán nem könnyen vállalható készséget, amely azért képes elhagyni a régit (Ábrahám vagy akár Izrael példájára), mert bízik Isten tervében és újat teremtő erejében. A Lélek nélküli, önkényes és erőszakos változtatás káoszhoz vezet, de ha a Léleknek engedelmeskedve vállaljuk a változtatás kockázatát, akkor igazi prófétai szolgálatot teljesítünk. A transzformáció tehát olyan változtatás, amelyet a Lélek inspirál és irányít. Áttekintettük ezt a transzformációs folyamatot a hallgatók, az oktatók, az intézmények és az egyház szemszögéből. Számomra ez volt a konzultáció legtanulságosabb és legbátorítóbb eleme. Egyetlen szempontot emelek ki: a kölcsönösség volt az a szó, ami meghatározta a beszélgetést. Az egyház életének minden területén szakítanunk kell azzal a kicsit paternalista felfogással, hogy a teológiai tanár vagy a lelkész atyaként kormányozza, formálja, jóra vezeti tudatlan nyáját. Jó irányú változás csak közösségben képzelhető el. Ott, ahol a közösség tagjai egymásra hatnak, vezetők és vezetettek egyaránt készek a változtatásra, a másik vállalására, a formálódásra. Kölcsönösen hatunk egymásra és formáljuk egymást. Kölcsönösen tanulunk egymástól. Ezt sokszor nehezebb vállalni, mint a szószék vagy a katedra, vagy épp a „gyóntató szék” magasából végzett szolgálatot. A kölcsönösségben én magam is sebezhetővé válók, megmutatom magam másoknak - nagy-nagy szükségem van kölcsönös bizalomra. De vajon mi más járhatna át egy keresztyén közösséget, ha* nem a kölcsönös bizalom? (Folytatjuk) Szabóné Mátrai Marianna
