Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-07-04 / 27. szám

Evangélikus Élet 1999. JULIUS 4. 3. oldal Emléktábla a soproni temetőben Seltenhofer harangöntő-dinasztia sírkövén Az elmúlt években soproni templo­munk tornyában hazai egyházunk legna­gyobb harangjai többször kerültek az ér­deklődés előterébe. Amikor hatalmas tor­nyunk, a „kegyes óriás” felújítása után a harangok akadozó működése és megszó­laltatásuk ügye sürgőssé vált. Előadás hangzott el harangjainkról a Luther Szö­vetség soproni csoportjában és Seltenhofer harangöntő neve felkeltette az érdeklődést munkássága iránt. A most végzős levelező gimnáziumi (líceumi) felnőttekből álló osztály meglátogatta te­metőnkben a Seltenhofer-sírhelyet osz­tályfőnökük vezetésével és kiirtották a bozótot, festették a kerítést, örökzöld nö­vényzetet ültettek. Köszönet ezért nekik ezúton is. Megszületett a gondolat: em­léktáblát kellene állítani a harangöntő-di­nasztia sírkövére, melyet Sz. Egyed Em­ma szobrász- és éremművész finom ér­zékkel alkotott és megformálta templo­munk 4 harangját remekművén. A kegye­let indította a soproni Líceumot és a Lut­her Szövetséget, hogy ez megvalósuljon. Az emléktábla ünnepélyes átadására és megáldására június 6-án került sor, ami­kor D. Szebik Imre püspök a temetőben elvégezte a szolgálatot. Szólt a harang mindenkori szolgálatáról. Hívja az élő­ket, hogy jöjjenek az ige hallgatására, mert mint megfáradtak, az élet gondjai­tól megterheltek rászorulnak az új erőre. Elsiratja a holtakat. Azokat is, akik eb­ben a temetőben pihennek, a mai vasár­napon, amikor a pedagógusokra emléke­zünk, gondoljunk hálával az itt pihenő professzorokra, akik a soproni Teológiai Egyetemen sok, még ma is élő lelkészt tanítottak. Líceumunk egykori tanárai itt nyugszanak, akiknek szolgálata a ma ün­neplő öregdiákokban élő valósággá lett. De a Seltenhofer-harangok villámokat, fellegeket is oszlatnak. „Villámhárító” jellegük nemcsak fizikai életünk vész­helyzeteire utal, hanem lelki világunk számos veszélyzónájára is. „Legyen ve­lünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!" (Zsolt 90,17) - hangzott püspökünk ké­rése a zsoltárossal. Erre az isteni jóindu­latra nagy szükségünk van, mert az érc­be öntött harangokkal és emléktáblákkal együtt kezünk munkája maradandó csak akkor lesz, ha Urunk kegyelmével azt megáldja. így közvetítette egyházkerüle­tünk püspöke Isten áldását a leleplezett emléktábla szövegét felolvasva, a sírem­léket ékesítő tábla és azt körülvevő gyü­lekezet felé is. Dr. Láng Jánosné líceumi tanár szá­molt be a négy Seltenhofer-generáció harangöntő művészmestereiről, akik öt­ezernél több harang öntésével az egész történelmi Magyarországot ellátták ha­rangokkal. „Ezért városunk fiai orszá­gunknak bármely sarkába kerülnek is, ott szűkebb hazájuk szava szól hozzájuk a harangok nyelvén." 1816-ban nyílt meg Sopronban Seltenhofer Frigyes ha­rangöntő műhelye. Fiának harangjai már eljutottak a Felvidékre és Erdélybe is. A „Háromszék” című erdélyi lapban „A harangszó is összeköt” címen olvashat­juk, hogy az erdélyi harangkutatók felfi­gyelve a „Seltenhofer-Sopron” harang­feliratra, a közelmúltban eljöttek Sop­ronba és meglátogatták azt a helyet, ahol a híres harangöntöde működött és a sír­hoz is elzarándokoltak. 1864-ben II. Seltenhofer Frigyes templomunk új tor­nyába 4 hatalmas harangot öntött. A har­madik generáció képviselője I. Ferenc Jó­zsef császártól megkapja a koronás arany érdemkeresztet, és 1901-ben a Ferenc Jó- zsef-rend lovagkeresztjét. A negyedik nemzedéket képviselő Seltenhofer Fri­gyes harangöntőre váft az I. világháború­ban elvitt 3 harang pótlása. 1926-ban ön- tik az 5000. számú 3,5 tonnás harangot. Ezeket Kapi Béla püspök szenteli fel. Négy harangunk nevei: Hősök-, Béke-, Miatyánk-, Hűség harangja. Az utolsó az 1921. évi népszavazásra is emlékeztet. A hűség harangja a „civitas fidelissima”- ban Isten hűségére figyelmeztet, hogy hűségesek lehessünk és legyünk Urunk­hoz, egyházunkhoz, hazánkhoz ma is, a mindennapi helytállásban. A felemelő ünnepi félórát nemcsak a tű­ző nyári napsugarak ragyogták be, hanem Isten élő Lelke is, aki majd életre kelti a temetőnkben itt is megpihent, előrement őseinket. Aki azonban most az ige szavá­val, előadással, egy lícista diák versmon­dásával és a Major Mihály vezette gyüle­kezeti énekkarunk szolgálatával is végez­te meghalt elődeink és szeretteink között hitre és új életre indító munkáját, mert „hűsége végtelen”, amint ezt az énekkar négyszólamban, négy generáció sírhelyé­nél, négy harangunk emléktáblájánál a hallgatók szívébe énekelte. Szimon János 500 éve született Württemberg reformátora, Johannes Brenz Ebben az eszten­dőben ünnepli a Württemberg! Tar­tományi Egyház reformátorának Johannes Brenz születésének 500. évfordulóját. A megemlékezés több kiállítás (Schwäbisch Hall, Stuttgart), tudo­mányos konferen­cia (Weil der Stadt) keretében történik. Ki is volt Jo­hannes Brenz, aki­nek neve nálunk nem annyira is­mert, mint Németországban? Brenz 1499. június 24-én, a Stuttgart melletti birodalmi városban, Weil der Stadtban született. Szülei, felismerve gyermekük tehetségét, hat évesen beíratták a vaihin- geni latin iskolába. Tanulmányait 1514- től Heidelbergben folytatta, ahol minde­nek előtt a hét szabad művészet stúdiu­mait kellett elsajátítania, és különösen az ókori nyelvekben kellett elmélyülnie (la­tin, görög és héber). A tanulmányok ezen első szakaszának sikeres befejezte után elnyerte a magiszteri fokozatot, mely fel­jogosította arra, hogy az ún. felsőbb ka­rokon: a teológiai, a jogi vagy az orvosi karon folytathassa tovább tanulmányait. Még a magiszteri fokozat megszerzése előtt (1518 ősze) történt az az esemény, amely meghatározta egész életének to­vábbi irányát. 1518 áprilisában került sor ugyanis a híres Heidelbergi Disputára, melynek keretében (az Ágostonos-rend jóvoltából), az akkor már tételei által hí­ressé vált wittenbergi professzort, Luther Mártont hívták meg nyilvános vitára. Ennek témája, 40 tételbe foglalva, az ember és Isten viszonyának kérdése volt. Luther hangsúlyozta, hogy az ember tel­jesen Istenre van utalva, s Isten kegyel­Johannes Brenz (1499-1570) mét csak, mint aján­dékot fogadhatja el. Itt beszélt először nyilvánosan két fon­tos teológiai meglátá­sáról: a theologia crucis-rői és a deus absconditus-ró\. A di­ákokban nagy tet­szést és visszhangot váltott ki Luthernek a Római levélen alapu­ló teológiai gondolat­sora. A hallgatóság sorai között, Brenzen kívül, néhány később reformátorként híres­sé vált diák is ült, mint például Martin Bucer (Straßburg) Schnepf (Marburg, Fő műve az 1528-ban, Lutherrel egy időben szerkesztett Kátéja, valamint az 1559-ben megjelent Nagy Egyházrend­je. Az előbbit 1535-ben átdolgozott formában újra megjelentette, amelyet Luther Kis- és Nagy Kátéja mellett más német tartományokban is használ­tak, s több nyelvre lefordítottak. Egy­házrendje ugyanakkor Württemberg- ben - az egyház, iskola, esketés és szo­ciális munka kérdéseivel kapcsolatban - egészen a XIX. századig érvényben volt. Blázy Árpád A191.ENEK Amikor végre hazaért, úgy érezte, le kell ülnie, különben elájul. Reszketve te­lepedett le egy közeli székre és az aszta­lon lévő kancsóból vizet töltött magá­nak. Komótosan, aprókat kortyolgatva ivott, aztán kezébe temette az arcát. Las­san sikerült megnyugodnia. Mélyet só­hajtott és megpróbálta átgondolni, mi is történt. Nem volt nehéz dolga, egyetlen szóba sűríthetett mindent: elbocsátás. Harminc éve dolgozott már ugyanannál a vállalatnál és ma, kevéssel az ötvenedik születésnapja után - leépítésre hivatkozva - elküldték. Tulajdonképpen nem érte vá­ratlanul a dolog. Erezte, hogy történni fog valami. Amikor először vette észre, hogy megszakad a beszélgetés a kollégái közt, ha belép a szobába, és össze-összesúgnak a háta mögött, - azóta állandó készenlét­ben volt, amennyire lehet, igyekezett fel­készülni arra, ami rá várt. De amikor a fő­nöke belekezdett a „Nagyon sajnálom, de kénytelen vagyok ...” - kezdetű mondat­ba, az mégis szíven ütötte. Most, ahogy itt ült az asztalnál, most érezte csak igazán, mennyire fáradt. Az elmúlt év során meghalt az, édesapja, el­hagyta a férje, a lánya elnyert egy külföl­di ösztöndíjat. Ma pedig elbocsátották. Teljesen egyedül maradt. Ahogy ezt vé­giggondolta, úgy érezte, elhagyta min­den ereje, nem tud és nem is akar tenni semmit. Mélyet sóhajtott, aztán - mint akinek minden mindegy - bement a szo­bába és ruhástul végigdőlt az ágyon. Rövid, zaklatott álma volt. Mély, sötét verembe esett, és hiába akart, nem tudott megkapaszkodni semmiben. Amikor már nem is remélte, hogy ennek egyszer vége lesz, akkor ért a verem aljára. Min­den nyirkos volt és hideg. A torka elszo­rult és úgy érezte, a szíve megszűnt do­bogni. Félelme és fájdalma a végsőkig fokozódott. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a távolból valami fényt és nyugalmat árasztó dolog közeledik felé és közben egy régi, elfeledettnek hitt dallam hallat­szik: „Jézus, add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek!" Szívét öröm és békesség töltötte el - és felébredt. Felkelt, a könyvespolchoz lépett és - hosszú idő után először - újra kézbe vet­te az énekeskönyvet. Konfirmációdra szeretettel Anya és Apa Könnyes lett a szeme, amint elolvasta ezeket a sorokat. Hálás szívvel gondolt a szüleire, úgy érezte, mintha neki üzenné­nek. Elmosolyodott és elhatározta, hogy a hétvégét édesanyjánál, a szülőfalujá­ban tölti. Együtt meglátogatják az apja sírját, és elmennek az istentiszteletre is. Talán a templomban felhangzik majd a 191-es ének... Jézus, világ Megváltója, Üdvösségem megadója, Megfeszített Isten Fia, Bűnömnek fán függő díja: Jézus, add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek! Szent kereszteden kereslek, szomorú szívvel szemléllek, Mert így gyógyulást reményiek. Moss meg szent véredben, s élek. Jézus, add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek! Engem ily nagy szerelmedből, Végy hozzád szent kegyelmedből! Vegyek erőt keresztedből, És végbúcsút bűneimtől! Jézus, add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek! Engem, bűnöst, kérlek, ne hagyj, Halál rabját kínra ne adj, Sőt, ha eljő majd halálom, Szent jobbodra engedj állnom! Jézus, add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek! (ÉK. 191. ének) Gazdag Zsuzsanna „Az én házam” társalgó?! Számos évvel ezelőtt éppen felénk járt vasárnap délelőtt egy kedves főrabbi isme­rősöm, s bekukkantott a lelkészi hivatalba, megkérdezvén: beülhetne-e ő is a kánto­rával istentiszteletünkre? Persze örömmel mondtam igent. Utána hangsúlyosan meg­dicsérte a gyülekezetei: itt tisztelik a szent hely csöndjét, semmi cseverészés-társal- gás, arra figyelnek, amiért ide jöttek! Annál visszásabb, ha némelykor azt tapasztaljuk egy-egy istentiszteleten, hogy a korábban érkező nem imádkozhat magában zavartalanul a kezdésig, mert a közelé­ben jól hallhatóan pusmognak. Amikor pedig megszólal az orgona, aminek segítenie kellene ráhangolódnunk a lényegre, akkor a csevegés még bátrabb lesz. Csakhogy a hangszerek királynőjének első megszólalása, a preludium nem háttérzene kötetlen párbeszédeinkhez, hanem az áhitat szava! Tiszteletben tartása kötelező, vagy inkább magától értetődő. Ha még ilyenkor sem tudunk parancsolni a nyelvünknek... - ak­kor elkelne egy kis figyelmeztetés. Olykor talán azt hiszik a beszélgetők, hogy ők senkit sem zavarnak. Talán egy eligazító felirat a templom bejáratánál csökkentené a bármilyen tekintetben bárdolatlan viselkedés veszélyét. Mert például esketés vagy keresztelés alkalmával néha botrányos magatartást engednek meg maguknak vélhe­tően olyanok, akik számára a templom csak a „társadalmi esemény” színhelye. (Kü­lön probléma, hogy a fényképezők egy-egy alkalommal mit meg nem engednek ma­guknak, ami rendkívül zavarhatja a szent cselekmény áhítatát.) Nem akarok túl szigorú lenni. Ha valamit okvetlen közölnünk kell a mellettünk ülő­vel, azt fülbe lehet súgni. „Az én házam imádság háza” - figyelmeztet életünk Ura. Úgy menjünk oda, mint akik Isten fogadóórájára mennek. Dr. Bodrog Miklós vagy Erhard Tübingen, Jena). Tanulmányai befejeztével a birodalmi város, Schwäbisch Hali atyái - hallván reformpártiságáról - meghívták a 23 éves fiatalembert a Michaelkirche prédi­kátorául. A reformáció bevezetését a pré­dikációkon keresztül indította meg. Az első evangélikus úrvacsoraosztásra 1526-ban került sor. Az 1530-as Ágostai Birodalmi Gyűlésen Melanchton mellett ő volt a legmeghatározóbb evangélikus teológus. Részt vett, a Simon Gtynaeus és Ambrosius Blarer által elindított re­form folytatójaként, a tübingeni egyetem megreformálásában. Mivel nem értett egyet az 1548-as un. Regensburgi Interim végső határozatá­val, mely szerint az evangélikussá lett tartományi egyházakat rekatolizálni kell, a császár parancsára felmentették Schwäbisch Hall-i állásából. Ezt követő­en Württembergi Ulrich herceg (+1550), majd utódja, Christoph herceg karolta fel Brenzet. 1553-tól egészen 1570. szeptember 11 -ei haláláig, mint a Würtenbergi Tartományi Egyház vezető­je, a stuttgarti Stiftskirche lelkészeként végezte hűséges szolgálatát. DESIDERATA A baltimoore-i életszabály Frederick W. Kates, aki 1956-tól pár éven át a baltimoore-i Szent Pál katedrális lelkésze volt, minden vasárnap az isten­tiszteletek előtt rövid idézeteket, szép gondolatokat, irodalmi szövegeket tett ki a templompadokra, hátha a gyülekezet tagja­it is megérintik az üzenetek, és elkísérik őket egy-egy héten át. így tett a DESIDERATA-val is, amelyet Max Ehrmann 1927-ben írt. Ő német kivándorlók unokájaként jogot, majd filozófiát tanult, és bár jogászként kereste kenyerét, sok szép vers, próza látott napvilágot tollából. Az „életszabály” egyszerű és világos mondatai mély igazsá­gokat tárnak elénk. Méltán érte el sok ember szívét akkor is, és azóta már ezrek és ezrek olvasták, adták tovább kézrői- kézre. Talán vannak még, akik eddig olvasóink közül nem ta­lálkoztak vele, nekik szeretnénk most örömöt szerezni ezzel a néhány gondolattal. Járj utadon nyugodt szívvel a világ lármás zűrzavara kö­zepette, és őrizd meg a békességet, amely a csendben lakik. Törekedj elviselni minden embert, amennyire tőled telik, anélkül, hogy önmagadat feladnád. Amit igaznak, helyesnek ismertél fel, mondd ki nyugodtan és nyíltan, és hallgass meg másokat, - az unalmas és tudat­lan embereket is mert nekik is van mondanivalójuk. Óvakodj az erőszakos és agresszív emberektől, mert meg- sebzik a lelket. Ne hasonlítsd magad másokhoz, hogy ne válj önteltté vagy keserűvé. Mindig vannak és lesznek náladnál erősebb és gyengébb emberek. Örülj annak, amit már elértél - és a terveidnek is! Hivatásodban való előbbrejutásodat vedd komolyan, akár­milyen szerény is az: értékes tulajdonod ez a változó időben. Légy óvatos üzleti ügyeidben, mert a világ hamissággal teli! Ne legyen általa vakká a szemed, amikor az erényt kere­sed! Sok embernek vannak magas ideáljai, és ha jól körülnézel, felismerheted, hogy számtalan hősies dolog történik a világban. Légy önmagad, és ami egészen fontos: ne színleld érzései- det! Őrizkedj attól, hogy a szeretetet cinikusan fogadd: minden aszály-időszak, csalódottság ellenére állhatatos az, mint a mező füve. Fogadd örömmel a tanácsokat, melyeket életed évei nyúj­tanak neked, és hagyd hátra méltósággal mindazt, ami fiatal­ságod idejére tartozik. Törekedj lelked erősítésére, hogy megvédjen, ha sorscsa­pás ér. Tartsd féken fantáziádat, nehogy gondot okozzon ne­ked. A kimerültségben, egyedüllétben sok félelem gyökerezik. Gyakorolj egészséges önkritikát, de mindenekelőtt légy jó önmagadhoz! A Mindenség gyermeke vagy - semmivel sem csekélyebb, mint a fák és a csillagok: jogod van a létezéshez. Ha hiszed, ha nem: a világmindenség egészen biztosan úgy bontakozik ki, amint az számára rendeltetett. Élj azért békességben Istennel, bármilyennek is képzeled el Őt. És miközben küzdesz az élet lármás kavalkádja közepette, légy tisztában önmagaddal. Minden csalás, vesződség és minden összetört álom elle­nére a világ gyönyörű. Légy vidám szívű! Törekedj arra, hogy igazán boldog légy!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom