Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-06-27 / 26. szám

Evangélikus Élet 1999. JUNIUS 27. 3. oldal Protestáns örökségünk Mindenért hálát adjatok (IThessz 5,18) Az évezred végéhez közeledve, mindenek előtt hálát szeretnék adni Istennek, aki vezette népünket, egyházainkat az elmúlt századokban. Hálával gondolunk a refor­mátorokra, akik hazánkba is elhozták a reformáció ajándékait és sokat tettek anya­nyelvűnkért, nemzeti kultúránkért, és követőikre, akik ezt az örökséget évszázadokon át ápolták. Meghajtjuk fejünket azok előtt, akik életüket adták vagy életüket kockáz­tatták hitükért, nemzetükért, a magyar szabadságért. Büszkék vagyunk azokra, akik a viharos évszázadokban is tovább adták hitüket és áldozatvállalásukkal templomo­kat, iskolákat, szeretetintézményeket hoztak létre és működtettek. Isten kegyelmében és segítségében reménykedve tekintünk az új évezred elé, „Mert nagy az Úr szeretete irántunk, és az Úr hűsége örökké tart’’ (Zsolt 117,2) Az Országos Protestáns Napok Szervező Bizottsága * A fenti közlemény kibocsátásával megkezdte a Szervező Bizottság idei munkáját. A Országos Protestáns Napokat 1999. október 22-31. között tartjuk meg. Néhány fontos feladatot már most el kell kezdeni valamennyi protestáns egyház­ban, hogy mindenek ékesen és jó rendben történjenek. Központi rendezvények idén is lesznek. A Protestáns Kulturális Est október 24- én este 6 órai kezdettel a Pesti Vigadóban lesz. Erre a rendezőség ingyenes jegyeket bocsát ki, mint az előző években is, ezek nélkül nem lehet belépni. A jegyeket előre kell igényelni az Ökumenikus Tanács Irodájától (1026 Budapest, Bimbó u. 127.) Az igénylést minél előbb kéri az iroda, de legkésőbb 1999. szeptember 3-ig! A központi rendezvények sorában a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyete­men rendezik meg az Egyháztörténeti Fórumot, október 27-én. Erre szabad a belé­pés mindenkinek. A központi Reformációi Emlékünnepélyt október 31-én, vasárnap este 6 órakor, a Metodista Egyház új központjában (1032 Budapest, Kiscelli u. 73.) tartják, ahol D. Szebik Imre evangélikus püspök, az Ökumenikus Tanács alelnöke, tart igehirdetést, és dr. Márkus Mihály református püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke, pedig elő­adással szolgál. Az Országos Protestáns Napok azonban nemcsak központi rendezvényeken zajla­nak. Ezúton is kéri a Szervező Bizottság, hogy gyülekezetekben, iskolákban, egyhá­zi intézményekben tartsanak megemlékezéseket. Ökumenikus istentiszteletek, zenei és kulturális események, sportvetélkedők, ifjúsági, énekkari találkozók különböző formákban alkalmasak lehetnek a testvéregyházak népének összegyűjtésére, közös ünneplésre. * FONTOS! Már most tervezzék meg gyülekezetek és intézmények a találkozók pon­tos idejét, témáját és mielőbb jelentsék be az Ökumenikus Tanács Irodájának a fenti címen. Ez évben is készítünk programfüzetet. Az lenne kívánatos, hogy ebbe az egész ország területén megrendezésre kerülő alkalmak mind belekerülhetnének. Ezért a kérés, hogy a rendezvény helyét, időpontját, témáját 1999. szeptember 3- ig jelentsék toe az irodába. Eddig az időpontig lehet jegyeket igényelni és a rendez­vények hírét beküldeni! * Tóth-Szöllős Mihály a szervezőbizottság elnöke Gandhi levele Hitlernek 1978-ban Madrasban a kormányzati levéltárban egy porlepte levélre buk­kantak. Mahatma Gandhi irta Hitler­nek 1940-ben. A német diktátor ugyanis rá akarta Gandhit venni arra, hogy segítsen neki Anglia megdöntésé­ben. Ez a levél - melyet soha nem kéz­besítettek - nyilván válasz volt Hitler felhivására. A levél így kezdődik: „Kedves Barátom! „Az, hogy barátomnak szólítom Önt, nem formalitás. Nekem nincsenek ellen­ségeim. Életcélom az volt a legutóbbi 33 évben, hogy az egész emberiség barátsá­gát megnyerjem azáltal, hogy tisztelem az embereket, függetlenül fajtól, bőrük színétől vagy vallásuktól." Gandhi a maga jellegzetes stílusában kifejti véleményét Hitler tetteiről: „Remélem, van ideje arra, hogy meg­tudja, hogy az emberiség nagy része, amely az egyetemes barátság tanítása szerint él, hogyan nézi az Ön szörnyű tet­teit: Csehszlovákia megalázását, a Len­gyelország elleni erőszakot és Dánia el­foglalását. Meg vagyok győződve arról, hogy az Ön életfelfogása az ilyen dúlá- sokat erkölcsös cselekedeteknek látja. Minket viszont gyermekkorunktól fogva arra tanítottak, hogy ezeket, mint embert Csendben a munkaév kezdetén 1999. augusztus 30., hétfő 12 órá­tól kedd estig munkaterv-készítő elcsendesedésre hívjuk a lelkésze­ket és a gyülekezeti munkatársakat a Révfülöpi Oktatási Központba. Jelentkezési határidő: 1999. június 30. Cím: 8253 Révfülöp, Pf. 31. Részvételi díj: 2.800 Ft, kérjük a gyülekezeteket, támogassák a résztvevőket. Az érdeklődőknek részletes prog­ramot küldünk. Mindenkit szeretettel várunk! megvető tetteket lássuk. Ezért lehetetlen az, hogy az Ön céljaihoz eredményt kí­vánjak. Tudjuk, hogy a brit elnyomás nekünk és a világ nem-európai fajainak mit jelent. De soha nem kívánnánk azt, hogy a brit uralomnak német segítséggel vessünk véget. Sajátos helyzetben vagyunk. A brit imperializmusnak éppúgy ellene va­gyunk, mint a nácizmusnak. Az emberiség nevében apellálok Ön­höz: fejezze be a háborút. Semmit nem fog veszteni, ha az Ön és Anglia közötti minden vitás pontot egy nemzetközi bíró­ság elé utalja. Ha Ön sikeres a háború­ban, ez csak azt mutatja, hogy a rombo­lóerejük nagyobb. ” Ez után egy prófétai figyelmeztetés kö­vetkezik: „Ha nem a brit, akkor egy másik hata­lom fogja felülmúlni az Ón módszerét és saját fegyverével fogja legyőzni. Népének nem fog olyan örökséget hátrahagyni, amire büszke lehetne. Amikor Európa népeinek szíve a béke után sóvárog, túl sok lenne Öntől azt kérni, hogy a békéért fáradozzon. ” így fejeződik be a levél: „Igaz barátja vagyok, M.K. Gandhi. ” (A fordító megjegyzése: Érdemes len­ne keresztyén embereknek, államférfiak­nak a jelentéktelen külsejű kis hindutól tanulni, aki gyakorlatilag jár Jézus út­ján.) George G. Joseph, a manchesteri egye­tem professzorának írását/ordította Magdalene Roth-Harkort. Közreadja: Görög Zoltán 2001 Az 1999-es év derekán már látható kö­zelségbe kerül a 2001-es esztendő. Ek­kor tér át egyházunk a háromkerületes szervezeti modellre. Az egyház egészét tekintve igen szerény változás ez, alig érinti a gyülekezeteket és egyházmegyé­ket, amiben igen, az remélhetőleg kedve­ző, serkentő hatású lesz. Amúgy is min­denki rendre hangoztatja, hogy nem a struktúra az elsődleges, mégis ahogy kö­zeledik a változás ideje, megkezdődnek a konkrét előkészületek, ismét felerősöd­nek a változást elutasító hangok. Egyhá­zi sajátság a kegyes forma, ami olyan fordulatokban nyilvánul meg, hogy a szervezeti kérdések, az „áldatlan zsinati küzdelmek” helyett a szolgálatra kellene összpontosítani, a szekularizáció és a szektásodás, a két szélsőséges veszély ellen küzdeni. Mintha a szervezeti meg­újulás - legyen bármilyen szerény is - nem éppen ezt, a hatékonyabb szolgála­tot kívánná elérni. Mintha a Zsinat nem az egyházat reprezentálná, nem a legjob­bat akarná. Már csak az utókor miatt is, hogy ne lássanak még rosszabbnak minket, mint a valóság, ismételten le kell szögezni, tisztában vagyunk azzal, szomorú, hogy nem tudtuk korábban átalakítani azt az abszurd, két kerületes modellt, amit a diktatúra nyilvánvalóan egyházkorláto­zási céllal erőltetett ránk. Nem arról van szó, hogy ebben a struk­túrában, hála az Úristennek, köszönhető- leg elkötelezett lelkészek és nem­lelkészek szolgálatának, nem születtek értékek, de a szervezet nem katalizálta, jó esetben nem gátolta ezeket. Magam, a korábbi Zsinat kisebbségé­vel együtt, szívesebben láttam volna egy gyökeresebb, a ma realitásainak jobban megfelelő átalakítást, lényegében egy re­gionális struktúrát, ahol a szervezet élén egy püspök és felügyelő áll, irányítják az országos egyházat, míg az egyedüli köz­bülső szint - a gyülekezetek és az orszá­gos egyház között - föegyházmegyéket - élükön foesperesekkel - jelent. Felte­hetőleg hét foegyházmegyét lehetett vol­na kialakítani. A Zsinat többsége túl gyorsnak és nagymérvűnek ítélte ezt a változást, így került sor végül a három kerület melletti döntésre. A lényegben ugyanis nem volt kétség. A korábbi Zsi­nati tagság nyolcvan százaléka is szüksé­gesnek tartotta, mind az említett történel­mi okból, mind szakmailag, a jobb mű­ködés érdekében a változtatást. Miért várható a háromkerületes szerve­zettől tartalmi előbbrelépés? A Dunántúl, a Tiszántúl és Dél-Magyarország, vala­mint a főváros és észak, észak-kelet ­kb. így jellemezhető az elnevezésük sze­rint Nyugati, Déli és Északi Egyházkerü­let - azt ígéri, hogy az új kerületek veze­tői képesek lehetnek, lesznek különböző alkalmak szervezésével, testvéregyházi, ökumenikus kapcsolatok élénkítésével, a regionális civil szervezetekkel is együtt­működve, segíteni a gyülekezeti és egy­házmegyei életet, szolgálatot. Jobban je­len lehet az egyház az új kerületek révén is a társadalomban, mint ahogy most va­gyunk. Több energia jut majd a kerüle­tekben működő iskolákra, intézmények­re. Az országos intézmények esetében is kitüntetett a területi püspök és felügyelő, természetesen az egyházmegye és a he­lyi gyülekezet felelőssége is. A három püspök és három felügyelő által alkotott jövőbeni elnökség nem je­lent olyan létszámot, amely gátolná az operativitást, sőt az informáltságot és a demokratikus döntési mechanizmust te­kintve, optimálisnak tekinthető (öt-hét fo a szervezetfejlesztők szerint az ideális). Természetesen együtt a korszerűen meg­szervezett országos irodával. Ezért sem jogos aggály, hogy nő az ad­minisztráció, a harmadik püspöki hivatal csak szerény irodát jelent, kiépített admi­nisztráció csak országos szinten műkö­dik. Az egyház anyagi helyzetének a megerősödésével a korábban hangozta­tott, akkor sem jogos ellenvetés, hogy drága a harmadik kerület kialakítása, el­halkult. Ha a szerény decentralizáció, az ' elmozdulás a regionalitás irányában, tar­talmilag meghozza a remélt fejlődést, akkor igen jó befektetésnek minősül majd a három kerület létrehozása. ■Egy kérdéssel kell még tisztességesen megbirkózni. A jelenlegi elképzelésben a Zsinat visszatért a korábbi Zsinat által elfogadott, közben módosított szervezet­hez, melynek lényeges eleme, hogy a fő­város két egyházmegyéje (Budai és Pes­ti Egyházmegyék) egy kerülethez tartoz­nak, így a jövőben csak egy püspöki székhely lehet a fővárosban. A gondot itt az is okozza, hogy a szakmai vitát aktu­ális személyi szempontok terhelik. Ma­gam is javasoltam, hogy szakértői bizott­ság vizsgálja meg egyfelől az arányosság szempontjából a javasolt kerületi struk­túrát, másfelől azt a kérdést, hogy a szol­gálatot tekintve mi látszik előnyösebb­nek, hogy a főváros egy kerülethez tar­tozzon, vagy két kerületben érvényesül­jenek a központi humán erőforrások. A Zsinat azzal, hogy nem elégedett meg a hatvanéves életkori határon átlé­pett püspökök válaszhatóságának a dek­larálásával, hanem kimondta valamely új kerületben működésük jogfolytonossá­gát, egyháztörténelmileg is maradandó­an tett bizonyságot arról, hogy szereti vezetőit, a szükséges változtatás közben is gondoskodik róluk, hátralévő szolgá­lati idejükről. A kompromisszumok mindig kölcsö­nös együttműködési készséget igényel­nek. Ezért sem közelíthető meg a főváros hovatartozása a püspöki székhelyek ol­daláról, hiszen, ha maradna is a jelenlegi helyzet, a konkrét püspöki szolgálatra, székhelyre több áthidaló megoldás is kí­nálkozik. 2001 üzenete a jövő üzenete. Annak az igénynek a megfogalmazása, hogy gyü­lekezetekben, közegyházban, iskolák­ban, intézményekben növekedjék a sze­repe az új nemzedékeknek, közte immár azoknak is, akik a kilencvenes években végezték tanulmányaikat, akiknek a zsi- gereiben nem munkálnak a diktatúra év­tizedei, akik képesek új módon végezni az ősi szolgálatot, elérve az evangélium­mal a jövő század emberét is. Akkor lesz lehetséges értékelni a mi szolgálatunkat is, akik 1989 és 2001 kö­zött, a régi struktúrában, az átmeneti idő­szakban, de élve a visszanyert szabadság lehetőségeivel, új módon próbáltunk meg dolgozni, elősegítve a minél gyor­sabb és teljesebb regenerációt. Tapasz­talva a szabadulást követő pusztai ván­dorlás ellenmondásait, kínjait. Immár nem a Kánaán - ezt munkáljuk utódaink­nak - hanem az örök élet reménységével. Frenkl Róbert Emberség az embertelenségben Levelet kaptam Izraelből. írója megne­vezte magát, így én sem titkolom el ne­vét: Albert Mihály, aki 18 éves koráig Békéscsabán nőtt fel, az Evangélikus Fiúgimnáziumban érettségizett 1951- ben és 1961-ben kivándorolt Izraelbe. Levelében kedvesen emlékezik egyik volt tanáráról, akinek emlékét szeretné megőrizni az utókor számára. Vajda Aurél volt az a tanár, akinek em­lékét őrzi, mert tanára - mint írja - „egy kegyetlen és embertelen korszakban em­berséget sugárzott és emberségre ne­velt. ” Vajda Aurélt az idősebb korosztály azon a vidéken még emlékeiből bizonyá­ra ismeri. A Tolna-megyei Alsónánán született 1915-ben, édesapja lelkész volt ott. Középiskoláját a Bonyhádi Evangé­likus Gimnáziumban végezte, azután a soproni Teológiai Fakultáson indult a lel- készi pályára. Egy év németországi ösz­töndíj után ifjúsági lelkészként a KIE- ben szolgált. 1941-ben a Szegedi Tudományegye­tem Bölcsészkarán magyar-történelem szakon tanári diplomát is szerzett. Egyik kiemelkedő tagja volt annak a korosz­tálynak, mely a harmincas-negyvenes években a lelkész-tanári hivatást válasz­totta. 1944-ben előbb óraadó, azután megválasztott rendes tanár lett a Békés­csabai Evangélikus Fiúgimnáziumban. 1945-ben „lefokozták”, mert „klerikális X. Nyári hitoktató-továbbképző tanfoiyamot 1999. július 19-24-ig tartjuk az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) illetve a Teológus Otthonban. A tanfolyam július 19-én, hétfőn reggel 10 órakor kezdődik, és július 24-én, szombaton ebéd után fejeződik be. Július 22-én, csütörtökön ÓVODAI napot tartunk. Részvételi díj: étkezés és szállás napi 1.200 Ft/fö. Az ellátás költségeihez az Országos Egyházi is hozzájárul. Jelentkezés: 1999. június 15-ig Dr. Muntag Andorné fasori lelkésznél. 1071 Budapest, Damjanich u. 28/b Tel/fax: 322-28-06 • A jelentkezőknek részletes programot küldünk. kapcsolatai” nem tették alkalmassá a kö­zépiskolai munkára. Az I. sz. Általános Iskolába került, majd kis idő múlva visz- szakerült a gimnáziumba. 1952-ben családi okok miatt Szarvasra kérte áthelyezését, ahol előbb a Vajda Péter Gimnáziumban, majd a Tanítókép­zőben, végül a Felsőfokú Óvónőképző­ben tanított 1975-ben történt nyugdíjaz­tatásáig. Mint lelkész, és mint tanár is hivatás­szerűen ifjúsággal foglalkozott. Szerette a fiatalokat, minden igyekezete az volt azokban a próbás időkben, hogy igaz embereket faragjon belőlük. Szarvason a város irodalmi életét szervezte, pedagó­giai, esztétikai tanulmányokat írt. A gyermekirodalom módszertani írásait Ja­pánban is megjelentették. Szlovákiai óvónőkkel is szoros szakmai kapcsolatot tartott fenn. „Mondd csak, apu!” címmel apák, szülők számára az apa-gyermek kapcsolatot bemutató vers-, mese- és el­beszélés gyűjteményt adott ki. Lapunk­ban is jelentek meg cikkei. Nyugdíjas éveiben Budapesten élt, 10 évig volt még óraadó tanár az Óvónő­képző Intézetben. Élete utolsó napjaiban is tankönyvet írt és tele volt még tervek­kel. 1986-ban hunyt el. Személyes ismeretségünk még diákko­runkban a Tahi-táborokban kezdődött. Azután csak cikkeiből ismertem gondo­latait. Annál jobban esett, hogy most a messzi távolból, egy ismeretlen levélíró újra ráirányította figyelmemet. Tőle tu­dom azt is, hogy azokban a nagyon ne­héz időkben, amikor a zsidó törvények végrehajtása sokakból az embertelen in­dulatokat váltotta ki, Vajda Aurél, a lel­kész-tanár igaz emberséget tanúsított. Osztályában három fiúnak kellett a „sárga csillagot” viselni. Ő felkereste a családokat és megbeszélte velük, hogy gyermekeik ezzel a megbélyegző jellel ne jöjjenek be az iskolába, majd ő megy el hozzájuk és tanítja őket. Sajnos nem sokáig tehette, mert gettóba zárták, majd elszállították őket. Hármójuk kö­zül egyedül a levél írója menekült meg. Ő pedig megtisztelő kötelességének érezte, hogy tanára emlékét megörökít­se. Itthon kárpótlási jegyeket kapott álla­munktól szabadságvesztése miatt. Eze­ket küldte meg az iskolának, hogy abból egy Vajda Aurél Alapítványt létesítse­nek. Ebből az alapítványból „Vajda Au­rél ösztöndíjat” állítsanak fel, melynek kamataiból olyan tanulót jutalmazhat­nának, aki humán tárgyakból (főként nyelvi-irodalmi vonalon) kitűnő ered­ményt ért el. Ugyancsak kéri az alapít- ványozó, hogy a gimnázium előcsarno­kában emléktábla örökítse meg Vajda Aurél lelkész-tanár emlékét, munkássá­gát. A gimnáziumban a közelmúltban le­zajlott vezetői válság miatt megakadt ennek véghezvitele, de reméljük, hogy a helyzet konszolidálásával megtalálják a módot, hogy - míg nem késő - csele­kedjenek az alapítvány dolgában. Vajda Aurél lelkész-tanárunk emlékét, emberségét és hűséges munkáját addig is örökítse meg e néhány sor emlékezés. tszm

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom