Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-06-20 / 25. szám
Evangélikus Elet 1999. JÚNIUS 20. 5. oldal on Lfvajdnló m Mfiiii u ^ Elkészült a Gyermekprogram 1999! Az Evangélikus Egyház Gyer- pM mekbizottsága által kiadott 3. * programfüzet idén egy gyermektábor anyagát tartalmazza. József történetét dolgozhatjuk fel hét napon keresztül sokszor sajátos módon. Beszerezhető a Gyermekbizottság címén Galgóczi Mariamtól (1085, Budapest Üllői út 24.) Jó táborozást kívánunk! FIATALOKNAK Élünk, de hogyan? A művészetekről valami nagyon lélekemelő, szép dolog jut az eszünkbe. Ami már nem mindennapi, hanem valami különleges adottság kell a műveléséhez, amit úgy hívunk: tehetség. Ez lehet velünk született, de ez csak keveseknek adatik meg, vagy lehet az idők folyamán kifejlesztett, tökéletesített dolog. Mégis erről a szóról nagyon sok embernek valami elvont, megfoghatatlan dolog jut csak eszébe. Talán a színház, amit szeretünk megcsodálni, de mindig elérhetetlen maradt nekünk, az „egyszerű” embereknek. Szeretjük nézni, ahogy a színészek belebújnak különböző jelmezekbe, és életekbe, s mindegyikben valahol ott látjuk magúnkat is. Mert színház az egész világ - szoktuk mondani -, minden ami körülvesz minket, s a mi életünk sem mentes ettől. De nem mindegy, hogyan alakítjuk az általunk felvett szerepek sorsát, s azokét, akik benne vannak a mi kis játékunkban. Miért nagyon jó sokszor a szerelmes Don Jüant adni. Néha sajnáltatni is szeretjük magunkat, mint ahogy Quasimodo, amikor a templom erkélyéről bámulta az ünneplő tömeget, s mindaz, aki ezt a jelenetet látja, megsajnálja. A rosszul alakított szerep azonban nemcsak a darabot csapja agyon, hanem mindazoknak a belefektetett energiáját is, akik ezt komolyan gondolták. S itt van a presztízsveszteség, amit mi szenvedünk ezáltal. Mert bárhogy is tagadjuk, mi is sérülünk egy rossz befejezéssel. Élni tudni kell! Szerepekbe bújva, vagy éppen lerázva a felvett álarcokat. Szeretni tudni kell, sőt sírni is, olyanokká kell legyünk, mint Pieró, a bohóc, aki sír és nevet, de ezzel a két arcával lesz egységes, s teljes. Szeretni tudni kell, még ha szenvedésekkel is jár maga a kapcsolat, vagy a kapcsolat befejezése. Nem mindegy, hogy miként ér véget ugyanis egy szerelem. Mert a rossz befejezésnél mindkét fél sérülhet, bár mindig csak az egyik szokott, de az nagyon! Nem kellenek nagy drámai befejezések, halál előtti monológok, hanem csak őszinte tiszta szavak. Bár ezek sem varázsszerek, mégis könnyebbé teszik azt, ami úgysem az! De ne legyünk olyanok, mint bizonyos drámahősök, akik nem halnak meg a darabban, csak kilépnek a szerepből, felégetnek minden addigi kapcsolatot, s mint a kámfor, eltűnnek. Ez valahol nagyon gátlástalan és személytelen megoldás, mert ezzel a cselekedettel pont az addigi lényünket nem merjük felvállalni. Eldobni valakit nem lehet úgy, mint egy újra felhasználható zacskót, hogy majd csak jön valaki, aki felveszi, és talán újra hasznosítja. Lelkünk van, s ezért ezek a cselekedetek a lélek megtiprása, s önmagunk egyenes megtagadása. Színházban élünk. Nemcsak jó darab kell, de kell a jó és praktikus befejezés. Lehet, hogy akkor sem tapsol mindenki, de legalább emelt fővel mehetünk a közönség elé, akik itt nem mások, mint a minket körbevevő barátok és ismerősök, ha tapsot nem, de megértést biztosan kaphatunk. Érdemes nekünk eljátszani egy-két meggondolatlan cselekedettel a hitelünket? S mások életét? Jéckel Gábor Kedves Gyerekek! A Gyermekbizottság idén versírópályázatot hirdetett, melyre 74 pályamű érkezett. A mai alkalommal az első helyezett pályázók műveiből olvashattok. A pályázatról részletesebben a legközelebbi számban írunk. Szeretettel: Pötty bohóc Barátaim Van a kerületben egy ember, S bár szakálla nem kender Legjobb barátom 0. Ő a legkomikusabb köztünk, De elveszi minden viccünk. Tóth Dávid a harmadik. Nevét nem feledik, Mert ebédnél sokat rosszalkodik. így vagyunk mi négyen, A bolondos társulat, rajtunk az osztály Kacag, nevet, mulat. Lénárt Attila 11 éves, Miskolc Leidgeb Ákos a neve, A szerelés az életeleme, Ha ez nem lenne, O sem lenne; S lehet, hogy másik barátom lenne. Van a kerületben egy másik ember, S bár szakálla nem kender így vélekedik írásaimról is: „Csak észszel! ” Ilyenkor öntöm le vízzel. Persze O sem anonim, Hanem az én Képes Zolim. Hűvös hó havazik Hűvös hó havazik, Fáznak a gyerekek. Ijabátot húz mindenki, sapka a fejeken. Hűvös hó havazik, Jönnek a rokonok, A karácsonyt ünneplik, Mosoly az arcukon. Hűvös hó havazik, Már mindenki alszik. Az angyalok megnézik: A karácsonyfa fénylik! Koczor Márta 6 éves, Gyón „Kis” kérdések Elképzellek téged, Drága Istenem! Milyen lehetsz, olyan, amilyennek mesélnek? Elképzelem, hogy öreg vagy és hosszú szakállad. Milyen lehetsz? Nem tudom, mert nem látlak. Elképzelem, hogy angyalok vannak körüled. Milyen lehet az, aki mennybe megy? Olyan, mint én? Olyan vagy? Milyen lehet, ha ott vagyok magammal? Rapcsák Viktória 14 éves, Gyón Újabb faragott magyar címer a Széchenyi Könyvtár tanácstermének falán Alig egy esztendeje, hogy a székelyszentistváni tanító fia - a régi nagy magyarok példáját követve - mecénás lett. A könyvtáralapító gróf Széchenyi Ferenc emlékére elkészítette a család címerét és a művészi faragványt az Országos Széchenyi Könyvtárnak ajándékozta. A körtefából faragott mű az I. Lipót által adományozott címert ábrázolja, közepén a szívpajzs. Az írásszalagon a „Si Deus pro nobis quis contra nos” jelmondattal, azaz „Ha Isten velünk, ki ellenünk”. A pajzs hátlapján az alkotó, Sándor János ajánlása: „Készült Gr. Széchenyi Ferenc, a bőkezű adakozó és páratlan nagylelkű ember emlékének kegyelettel. Isten áldását kérem a magyarság nevében az általa alapított könyvtár tevékenységére.” A székelyszentistváni tanító fia mesterségbeli tudását nagyapjától örökölte, aki mindennapi használati tárgyakat faragott, mint oly sok földije tette, csakhogy őt, a fiát már a művészi dísztárgyak vonzották. Egyházi, bibliai jeleneteket, nemesi és másféle címereket készített, virágos életfás kompozíciókban találta örömét. Szabadtéri munkáit, míves kopjafáit megtaláljuk a nagycenki Széchenyi Mauzóleumban éppen úgy, mint Budapesten, Szegeden, Miskolcon, Makkfalván. Székelykapui Szová- tán, Szegeden és számos helyen az országban hirdetői a székely művészetnek s erre hívják fel figyelmünket emlékezetes kiállításai Hármasfalutól Győrig. Az OSZK tanácstermében a közelmúltban leplezték le újabban faragott címerét. A Széchenyi Könyvtár felkérésére, megbízásából elkészítette a koronás magyar címert. Ugyancsak körtefából, amit ismét földije, az erdélyi Csont Gyula adományozott művészi munkájához, mely közel három és fél hónap alatt, napi 14 óra munkával készült el. Schelken Pálma A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban jártunk A múlt század második felében Euró- pa-szerte felismerték a nemzeti kultúra értékét, és lépéseket tettek ennek védelmében. A polgárosodás során kialakított ízlésvilág, az újonnan feltalált eszközök, melyek előbb-utóbb megjelentek a mindennapi életben, lassan kezdték átformálni a falusi élet mindennapjait is. Szükségessé vált a népzene, a népi építészet, a népviselet és díszítések, motívumok megörökítése, és átmentése az utókor számára. Ilyen gyűjtőmunkát végzett - ez volt talán a leghíresebb - Finnországban Elias Lönnrot, aki 1828-tól 1844-ig folyamatosan gyűjtötte, és nemzeti eposszá fűzte össze a szájhagyományok útjain terjedő rúnókat. Évente másfélezer kilométert tett meg gyalog, sítalpon, csónakkal, szánon és hajóval. Bartók és Kodály is felismerte a népzenében az örökérvényű motívumokat és népdalgyűjtő útjaik során jegyezték fel őket - mielőtt még végképp eltűntek volna. A népi építészet, a tárgyi kultúra, a bútorok és használati tárgyak megőrzésére és bemutatására a nagyközönségnek egy népi múzeumfalu létrehozása volt a legegyszerűbb megoldás. Először 1891-ben Svédországban nyílt meg skanzen, melyen Európa-szerte követtek a falumúzeumok. Magyarországon a pénzhiány, majd a háború késleltette egy ilyen múzeum létrehozását, de végül 1967-ben Szentendre mellett a Staravoda patak forrásánál, 46 hektár területen megnyílt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Ide indultunk - a Rózsák téri Evangélikus Kollégium lakói - az áprilisi bent- maradós hétvégén. Hév-vei mentünk ki Szentendrére, majd onnan busszal tovább, magunk után hagyva a várost, egészen a Skanzenig. A Múzeum Magyarország fő tájegységeire jellemző településformákat és épületegyütteseket mutat be, melyekhez egy körbefutó úton jutottunk el. Ez a betonút a bejárattól indul, majd földúttá válik az Alföldi útszakasznál. A hosszú lakóházak között fazekas-, tímár- és kékfestőműhely épült teljes berendezéssel és munkaeszközökkel. Mindegyik egy-egy alföldi ház tökéletes mása. Ezzel szemben egy tanyaudvar, az összes hozzátartozó épülettel, gémeskúttal. Bizonyára sokan tudják, mi volt a kékfestés! Az indigóval festett és viasszal mintázott vászon, de azt kevesen sejtik, hogyan simították ezeket ki. A kékfestőműhelyben lévő mángorlóval. Ezt az óriási faládát kővel megpakolva egy körben járó ló hozta mozgásba oda-vissza. Ezt követi egy kisebb kisalföldi falu fogadalmi kápolnával, működőképes kovácsműhellyel, és egy taposómalommal, mely az egyetlen megmaradt példány ebből a típusból, ezért mint technika-történeti kuriózumot működőképes állapotba hozták. A taposómalom közepén áll a ferde helyzetű taposókorong, amire az állatokat léptették fel'(ökröt vagy lovat), majd a fék kioldása után ez forgásba jött, és ahogy az állat gyalogolt, forgásba hozta a korong főtengelyére - a bálványfára - merőlegesen fekvő tengelyt, ami áttételesen keresztül forgatta a malomkövet. Az eredeti fogadalmi kápolna 1842- ben épült közadakozásból, a 11 évvel azelőtti kolerajárvány emlékére. Az oltár Szent Annát ábrázolja, akihez neve napján a régiek esőért, egészségért és gyermekáldásért imádkoztak. Elhagyva a kis települést, a Skanzen „sarkában” az eredeti zalai és őrségi tájakat idézve, dombos, erdőszéli környezetben, jellegzetes nyugat-dunántúli faluba érkeztünk. A faépületek faragott tölgyfa talpakon állnak, talpazatuk faragott fenyőbordákból készült. A borda-közöket agyagos, szalmás sárral, majd híg mésszel vonták be. A falu közepén álló fa toronyláb és a köré csoportosuló házak a Zalai településekre hasonlítanak. A dombokon lévő magányos házak és szőlők az egymástól távol lévő őrségi szerek hangulatát idézik. A domb tetején áll az utolsó kerített füstösház a szalafői felsőszerről. A berendezési tárgyak foként fából készültek, hiszen ez volt a legtöbb és legkönnyebben beszerezhető anyag a környéken. A helyiség központja a kemence és a körülötte lévő padok. A kemencének nem volt kéménye, a füst csak a koromfalba vágott ablakon tudott távozni, kenyérsütésnél például nem lehetett megmaradni a házban. Kicsit lejjebb helyezkedik el az 1860- as években még működő iskola és tanítólakás. A berendezések az 1868-as népoktatási törvényben előírt elvárásoknak megfelelő hosszú padok, rajtuk palatáblák spon- gyával és íróvesszővel. Innen gyalogúton lehet a felduzzasztott patak mellett egy római villa maradványaihoz jutni, ahol egyesek sikeresen próbálták a békák kedvét elvenni a boldognak hitt skanzenbeli élettől. Végül a réten túl terült el az utolsó teljesen felépült felső-tiszavidéki múzeumfalu. A házakat vastag szalmaréteg fedi és tölgyfagerendákon nyugszanak. Ebbe csapolják a falak a gerendavázát, amit vesszőfonással töltöttek ki és sárral tapasztottak be. A falu közepén emelkedik a református, barokkos stílusban épült „Istenháza”, a magyar festett templomok egyik legértékesebb alkotása. Lassan körbesétáltunk, majd visszaérkeztünk a bejárathoz. Sajnáltuk, hogy a bemutatott életmód végérvényesen el fog tűnni. A Skanzen rengeteg érdekes dolgot mutatott be, de hiányérzetet is keltett. Hiányt az egyediért, a szépért és a természetesért a mindennapi életben. Ezt a kirándulást mindenkinek ajánlom. Azoknak főleg, akik érdeklődnek a népművészet iránt, akik pedig végképp urbanizálódtak már, legalább kirándulnak egy jót. ( Egyházunk Női Missziói Osztálya > szeretettel hívja és várja az egyedülálló asszonyokat és gyermekeiket révfülöpi konferenciájára 1999. július 25-31 közt. A már második alkalommal megrendezésre kerülő konferencia a délelőttök és esték tematikus programjain túl, lehetőséget kíván adni arra, hogy a szűkösebb anyagi körülmények közt élő egyedülállók gyermekeikkel együtt eltölthessenek egy olyan nyári hetet, mely alkalmas a kikapcsolódásra és az Isten előtti el- csendesedésre is. A konferenciára 1999 június 20-ig kérjük a jelentkezéseket a következő címre elküldeni: Brebovszkyné Pintér Márta, Női Misszió Osztálya 1095 Budapest, t Üllői út 24. ) Schneller Gábor kollégista, fasori diák J Teljes napfogyatkozás Kiskőrösön! V 1999. augusztus 11-én, a déli órákban (12.50- 12.53-ig) teljes napfogyatkozás lesz Magyarországon. Kiskőrös is abba a sávba esik, ahonnan a jelenség a leghosszabb ideig- 2 perc 22 másodpercig lesz megfigyelhető. (Budapesten, Győrött vagy Miskolcon a jelenség már nem lesz látható, ott csak részleges napfogyatkozás lesz). Tekintettel a várható érdeklődésre, a Kiskőrösi Evangélikus Egyház- község és a Kiskőrösi Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KKIE) egész napos, szabadtéri NAPFOGYI SHOW-t szervez. Várjuk gyülekezeti és ifjúsági csoportok jelentkezését! Fellépési lehetőséget biztosítunk énekkaroknak, zenekaroknak, színjátszó csoportoknak. Szakszerű vezetést, valamint térítés ellenében egyszerű ebédet biztosítunk. Ne feledje, teljes napfogyatkozás Magyarországon csak mintegy száz év múlva lesz! Jelentkezés, érdeklődés: Evangélikus Egyházközség és KKIE, Kiskőrös, Luther tér 3. 6200. Tel: 78/311-724, Tel/fax: 78/413-693 ^ I » 4 i
