Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-05-23 / 21. szám

1999. MÁJUS 23. 3. oldal Evangélikus Élet Harminckét oktatási intézményt - óvodákat, álta­lános iskolákat, gimnáziumokat - működtet a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház. Az óvodáknál, ál­talános iskoláknál a helyi gyülekezet, míg a közép­fokú tanintézeteknél az Országos Egyház gyakorol­ja az iskolafenntartó jogait és kötelességeit. Kívülálló szakértők is elismerik egyházi oktatási törvényünk jó minőségét, különösen sikeresnek íté­lik az iskolafenntartó feladatait ténylegesen megva­lósító Igazgató Tanács létrehozását, működtetését. A keretek tehát adottak. A kilencvenes évek egy­házának egyik legfontosabb szolgálati ágává vált az iskolaügy. A tanuló- és a pedagóguslétszámot te­kintve, hétezer főt érint közvetlenül egyházi iskolá­ink élete, közvetve a családokat, a szűkebb baráti köröket is figyelembe véve, több tízezer ember ke­rül iskoláink révén kapcsolatba egyházunkkal, alkot valamilyen képet tevékenységünkről. Sajátos kihívást jelent - túl a mélyebb, az egyház alapküldetését, a missziót érintő kihíváson - iskola­ügyünk számára a kedvezőtlenül alakuló demográ­fiai helyzet. Negyedszázad alatt drámaian csökkent hazánkban a születések száma, százötvenezerről százezer alá csökkent az évenkénti újszülöttek száma. A hullám elérte az iskolás korosztályokat, ezért kerültek napi­rendre sok helyen önkormányzati iskolabezárások. Közben az egyházi iskolák iránt változatlanul jelen­tős az érdeklődés. Sőt, ennek most jelentkezik egy igazán nem kívánatos, de emberileg elérhető formá­ja. Bezárásra ítélt önkormányzati iskolák esetében olykor a pedagógusok és a szülők a menekülés egyik útvonalának azt tekintik, hogy egyházi iskolá­Iskoláinkról Pünkösdkor vá válnak. Ezt a törvények - vélem helyesen - csak meghatározott feltételek között engedik meg, éppen azért, hogy a puszta cégtáblacserét kizárják, hiszen ettől nem lesz valódi igény az iskola, különösen az egyházi iskola iránt. Ez a kérdés jelzi, mennyire összetett ma az iskola­ügy az egyházban is, a valódi gondok azonban mé­lyebbek. Közismert, hogy az egyházi iskolák fenn­tartásának a költségeit is csaknem kizárólag - a szektorsemlegesség jegyében - az állami költségve­tés fedezi. Legalább hosszú távon készülnünk kell arra, hogy iskolafenntartó szerepünket anyagiakban is kifeje­zésre juttassuk. Nem azért, hogy az állami szerep- vállalást csökkentsük, hanem hogy az iskolai mun­ka minőségi feltételeit - beleértve pedagógusaink bérezését - javítsuk. Az igazi kérdés, hogyan gyakoroljuk ma az isko­lafenntartó feladatot. Mennyire vagyunk alkalma­sak erre? Pünkösdkor különös hangsúlyt kap ez a kérdés. Húsvét, a feltámadás csodája, üdvösségünk záloga. Pünkösd, a Szentlélek Úristen megjelenése, küldetésünk a szolgálatba. Pünkösd, a tanév végé­nek közeledte, sajátos számvetésre késztet. A sok­szor feltett kérdés újragondolására: mitől egyházi az egyházi iskola. A pünkösdi válasz: attól, hogy hi­tünk szerint a Szentlélek Úristen munkálkodik ben­ne. Már az is csoda, ha nem akadályozzuk a munká- ját. Minden iskolánk külön világ és őszinte öröm, a gondok ellenére, hogy működnek iskoláink. Sok volt a harminchét év, amíg nem voltak iskoláink, de már nem hivatkozhatunk a tapasztalatok hiányára. Inkább arra, hogy hiányoznak a felkészült, az egy­házi iskolában munkát vállaló evangélikus pedagó­gus nemzedékek. Hiányoznak, de lassan már jelent­keznek. A Fasorban már tanítanak olyan fiatal taná­rok, akik a kilencvenes évek elején ott érettségiztek. Igen, a Fasor, a legtöbb vitát kiváltott és kiváltó is­kola. Amekkora örömünk volt a 89-es újraindítás és hogy a régi tanárok viszonylag szép számmal tudtak még részt venni az iskola újjászervezésében, annyi­ra fájdalmasak a nemzedékváltás kínjai. A mai gon­dok zömmel ide vezethetők vissza. Minden társada­lom, minden intézmény próbája, hogyan bánik öregjeivel, hogyan becsüli meg őket, akkor, amikor szükségszerűen már a jövőre kell irányítsuk tekinte­tünket. Olykor megbukunk iskolaügyben. Nem öröm ez, de nem szégyen bevallani. Nem hivatkozhatunk egyházi érdekre, a tanulók, vagy a családok, a taná­rok érdekére, a vezetés és az iskolafenntartás művé­szete, hogy a különböző érdekek harmonizáljanak, a közös ügyért. Nem minden vagyunk sikeresek. Öt középiskolánkban kerül sor a következő tanév­től új igazgató kinevezésére, ami nem mindig jelent valóban újat, hiszen a hatéves ciklus lezáródása után újra benyújthatja pályázatát a korábbi igazgató. Er­re és új jelöltek jelentkezésére is van több példa. Szerény a merítési lehetőség, kevés a pályázó. Ke­vesen vállalják a nem könnyű feladatot, a terhek je­lentős része az igazgatóra hárul. Ugyanakkor nehe­zen kezelhető konfliktusok is kísérnek egyes pályá­zati folyamatokat. Nem alakult még ki igazi kon­szenzus a követelmények terén. A törvény e tekin­tetben is csak keretet nyújt, a tartalmat a nevelő tes­tület, az Igazgató Tanács, az Országos Presbitérium véleménye minősíti. Ezek nem mindig esnek egybe és nem is mindig elég türelmesek egymás nézete iránt. A türelmetlenség nem jó tanácsadó. Jó lenne, ha erősödő egyházi oktató munkánk vál­lalná a pünkösdi üzenet közvetítését iskoláinkban. Ha megtartva eddigi igényességünket, azt a felfo­gást, hogy az egyházi iskola minőségi iskola kell le­gyen, erősítenénk a szolgáló karaktert. Erősítenénk az etikai szilárdságot és a szeretetet, azt a példát, hogy aki közületek első akar lenni, legyen a ti szol­gátok. Más lenne az egyház, más lenne az egyházi iskola is, ha lenne Pünkösdünk. Frenkl Róbert 10 BUDAPESTI V BACH HÉT 1999. június 4-13 között a Deák téri evangé­likus templomban. Június 4-én este 7 órakor Prőhle Gergely NKÖM közigazgatási államtitkára Johannes Giffels a Németországi Szövetségi Köztársaság Nagykövetségének kultúrattaséja nyitja meg. Igét hirdet: D. dr. Harmati Béla a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke. A Lélek a családban Sok szép kifejezést megőriztünk, s őri­zünk ma is féltve, szeretve, olykor szinte rejtegetve nyelvünkben. Nemzet, hit, er­kölcs... „LELEK” - ez a szó is közéjük tartozik. Emlékszem még azokra az időkre, amikor tiltólistán volt, vagy leg­alábbis megmosolyogták, gyanúsan fi­gyelték használóját. Szeretem ezt a szót, inert sokat mond, sokfélét jelent. Egyfaj­ta minősítés is. Szoktuk mondani: lelket­len ember, lélektelen kor, vagy akár egy tárgyra is vonatkoztathatjuk: ennek a va­laminek lelke van. Különösen vonatkoz­hat ez utóbbi intézményre vagy közös­ségre-,! ahol emberek élnek, dolgoznak, szolgálnak együtt. S íme, elérkeztünk az iskolához. Van-e az iskolában lélek, van-e lélek az iskolá­inkban? Még a fenti, világi értelemben véve is azt kell mondanunk, szükséges, hogy legyen. A lélektelen oktatás-neve­lés következményei letagadhatatlanok napjaink társadalmában. Talán ezzel is magyarázható, hogy kétségbeesett, kap­kodó intézkedések jellemezték az előző években egész iskolarendszerünket. In­novatív törekvések a kiút keresésére, ön­megvalósítás, agykontroll, alternatív pe­dagógia. Érthető a kapkodás, az állandó változtatás igénye, hiszen gyermekeink, fiataljaink körében egyre riasztóbb tüne­teket észlelhetünk, sürgetve a változta­tást. Mi pedagógusok sokszor úgy érez­tük, hogy az intézkedések bevezetésének egyetlen célja: tanítsunk, neveljünk más­képpen, csak úgy ne, mint eddig. Valóban változtassunk, ha eddig még nem tettük meg. Egyszerű a megoldás: legyen Lélek az iskolában! így, ahogyan most olvassuk, nagy kezdőbetűvel. Lé­lek, azaz Szentlélek. Annál is inkább, mert - tisztelet a kivételnek - ez a leg­több iskolás gyermek otthonából is hi­ányzik. Valahol meg kell, hogy találják gyermekeink! Meggyőződésem, hogy úgy, ahogy nemzetünket, iskoláinkat is csak a Szentlélek ereje mentheti meg. Adjunk esélyt, adjunk helyet, készítsünk helyet számára! Kérdezheted kedves pe­dagógus vagy szülő testvérem, hogy na és a világi iskolák, hiszen - minden el­lenkező híresztelés ellenére - oly elenyé­sző az egyházi iskolák száma. Ott is, a világi iskolákban is szükség van a Lélek jelenlétére. „Az Úr csodásán működik”, hogy kit használ fel, az az O titka. Lehet az egy hitvalló pedagógus, egy hívő szü­lő, egy imára kulcsolt kezű nagymama, egy lelkes hitoktató, vagy éppen egy bi­zonyságtevő iskolás gyermek. Mindany­Lélek az iskolában nyian, akik Jézus Krisztus egyházához tartozunk, küldetést kaptunk: Tudjuk, hogy nem tőlünk függ, s milyen jó, hogy nem tőlünk függ, hogy ki, mikor és mi­lyen módon jut hitre. Még saját gyerme­keink életét sem tudjuk így befolyásolni. A mi embervoltunk erre nem alkalmas, de arra igen, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy neveltjeink Isten megismerésével esélyt kapjanak a meg­térésre. Erre parancsot is kaptunk magá­tól Jézus Krisztustól. Tegyük fel ma­gunknak a kérdést: valóban mindent megteszünk? Készítsünk helyet a Szent­iéleknek az iskolában! Néhány gondolat az egyházi iskolákról. Először is le kell írjak égy személyes val­lomást. Kimondhatatlan hálát érzek, és Is­tennek életem legnagyobb ajándékai kö­zött tartom számon, hogy egyházi, evan­gélikus iskolában szolgálhatok. Ezt azok a pedagógus testvérek tudják velem együtt átérezni, akik évtizedekig az isten- telenség szorításában dolgoztak. Ezért, ami ezután következik, az nem lesz sem elfogulatlan, sem érzelmektől mentes. Egyházi iskola Lélek nélkül elképzel­hetetlen. Az elnevezés, a működés mi­kéntje magában hordja a Szentlélek je­lenlétét. Egyházi iskola Lélek nélkül? Az egésznek nincs értelme, akkor nem egy­házi az az iskola, bármi van is a homlok­zatára írva. Ott, akkor Pünkösdkor Jézus Krisztusnak nem csak az első egyháza, de első egyházi iskolája is megszületett. Mindegy hogyan nevezzük az intéz­ményt, ha az a hívő emberek közössége, és az abban lévők arra törekszenek, hogy az is legyen. Meglátszik-e egy iskolán a Szentlélek jelenléte? Meg kell, hogy látsszon, de ha csodás jelekben akarjuk felfedezni, csa­lódni fogunk. Egyik kollégánk feje fölött sem jelenik meg az írás szerinti láng­nyelv. Vegyük észre a mindennapok kis csodáit, lássuk meg munkatársunk sze­mében azt az élő tűzet, melyet ma már nem lángnyelvek alakjában láthatunk. Vegyük észre a nehezen nevelhető és szerethető gyermekben azt a jót, amit ne­künk kell továbbfejleszteni. Ha alázattal és Isten bűnbocsátó kegyelmére szorít­kozva szolgálunk hivatásunkban, nem­csak rajtunk, hanem a minket körülvevő gyermek- és felnőttközösségen is meg fog látszani. Nevelői szobánk falán van egy írás: „Krisztus a gazdája ennek a háznak..." 0 a fenntartó, 0 az irányító, O a legfőbb tanító. Vele minden mun­kánk könnyű, nélküle nem működik az iskola. „Jövel, Szentlélek, Úristen!" NAT, közoktatási törvény, rendezett is­kolaépület, anyagi fedezet a működés­hez. Mindezekre szükségük van az isko­láknak, de a legnagyobb segítségünk a Szentlélek naponta megújító, vigasztaló erejében van. Kívánom, hogy egyházunk valamennyi oktatási intézményében megérkezzen Is­tennek ez a csodálatos mennyei külde­ménye. A bábeli torony egyre magasodik, csú­csa majdnem a felhőket éri. Látványos alkotás, de az építkezés mozgatórugója az önzés és erőszak. A torony építői így fogalmazzák meg céljukat: „Szerezzünk hírnevet magunknak!" (lMóz 11,4) A büntetés nem marad el, s egymás ellen fordulva rontják le önnön kezük művét. Isten elvette nyelvükről a szót és szívük­ből a békességet. Ahol emberek ma is gőgből, dicsőség­vágyból és önzésből Bábel-tomyot épí­tenek, ott nem marad el a büntetés: a to­ronyépítők szívéből elvétetik a békesség. A karrier Bábel-tornyát építők között ma sem lehet békesség és megértés. Családi életük sem mentes sokszor a toronyépítéstől. Szülők, gyermekek, testvérek magukra mutatnak: „Szerez­zünk hírnevet magunknak!” A büntetés nem marad el: beszélünk ugyan egymás­hoz, de nem értjük egymás szavát. Sze­retnénk, hogy ránk figyeljenek, de nem hallgatjuk meg a másikat. Isten elveszi nyelvünkről a szót és szívünkből a bé­kességet. Testvérem, vizsgáld meg szívedet! Hol tartasz a toronyépítésben? A köveket ra­kosgatod még egymásra, vagy a már le­dőlt falak omladékain állva keseregsz? Ha szívedet az ige mérlegére teszed, megtudod, mi lakik benned, és mi az oka körülötted a békétlenségnek. A világban az első Pünkösd óta jelen van a Szentlélek, Akit Jézus küldött el hozzánk, és Aki képes újra megteremte­ni bennünk és körülöttünk a békességet. Olyan békességet, amely pszichológiai módszerekkel kikutathatatlan, lélektani­lag érthetetlen, emberileg megmagyaráz­hatatlan. Mert ezt a békességet nem em­berek jóakarata, nem külső körülmények és nem fondorlatos lelki fortélyok terem­tik meg, hanem Isten Szentlelke. „Bé­kességet hagyok nektek: az én békessé­gemet adom nektek. ” - mondta Jézus, amikor a Szentlélek eljövetelét ígérte. (Jn 14,27) A Szentírásban olvashatunk arról, ho­gyan éltek az első keresztyének: kitartó­an részt vettek a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban, min­denük közös volt, egy lélekkel voltak a templomban. Békesség volt a szívükben, dicsérték az Istent és kedvelte őket az egész nép. (Csel 2,42-47) Komolyan vették és megélték az Úr Jézus szavát: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. ” (Jn 13,35) A Szentlélek békességet teremtő erejé­vel megvalósulhat ez a mi családunk éle­tében is. Egy szívvel és egy lélekkel le­szünk együtt a templomban, kitartóan részt veszünk a gyülekezet életében és alkalomról alkalomra megújul életünk az Úr szent vacsorájában. S akkor eljön majd az a pillanat, amikor a mi csalá­dunk békességét és örömét látva, csodál­kozással vegyes örömmel mutat ránk a békétlen, toronyépítő világ: nézzétek, ezek mennyire szeretik egymást! Erről fogják megtudni, hogy nem a világ fiai, hanem Jézus tanítványai vagyunk. Ezért a pillanatért imádkozik így a ke­resztyének nagy családja Pünkösd ünne­pén: „Jövel, Teremtő Szentlélek!” Tamásy Tamás Jantos Istvánná „Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív Amíg ver, mindörökre nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis békessége van. Nyugalma nincs, de békessége van. Békesség Istentől. Meghívó az evangélikus tanárok V éves konferenciájára, melyet ebben az évben június 27. és 30. között tartunk Budapesten a Luther Szövetség, a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház Oktatási és Iskolai Osztálya, a Magyarországi Evangélikus Egyház Budapesti Kollégiumai és a Deák téri Evangélikus Gimnázium rendezésében. A programban 29-én, kedden, szakmai nap lesz. . Várunk minden érdeklődőt, nemcsak az intézményeinkben dolgozókat! A jelentkezéseket kérjük leadni június 10-ig a Deák téri Gimnázium titkárságán. „Békesség néktek! 5? Reggel mondd, délben mondd és este mondd A Feltámadott első, szép szavát. És ragyogóbbá lesz a reggeled És csillaghímesebb az éjszakád. És békességesebb az éjszakád. Békesség Istentől. ” Ez a gyönyörű Reményik-vers a feltámadt Krisztus szavait idézi. Amikor a tanítványok előtt először megje­lenve, így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!" A tanítványokban akkor nem volt békesség. Bezár­kóztak félelmükben, mert elveszettnek hitték támaszu­kat, a Mestert. Félelmeik között lépett be hozzájuk a 1999 pünkösdjére Megváltó és köszöntésével feloldódott bennük a szo­rongás. „ Békesség néktek! ” Hányszor hangzott már el az évszázadok alatt ez az üdvözlő áldás! Templomainkban és otthonainkban. Ün­nepeink feloldó szertartásaiban: ádventek csendjében, karácsonyok örömében, nagypéntekek gyászában és a húsvéti Megváltás megkönnyebbüléseiben? Pünkösd varázslatos vidámságában szól hozzánk újra az üzenet: „Békesség néktek!” De bennünk nincs béke. Köztünk nincs békesség. És körülöttünk sincsen nyugalom. Háború dúl déli határa­inkon túl. Félelem és szorongás él bennünk a pusztítás láttán és hallatán. Vágynánk a békességre. Amely csak reménynek tűnik. Otthonaikból elűzött emberek töme­gét mutatják naponként a híradók. Gyermekeiket el­vesztett szülőket. Árvákat és meggyötört, éhező felnőt­teket. Hogy kapnak békét ők? A bombázógépek ricsaját hallók közül ki találhatja meg a békességet? Gyarló emberi mivoltunkban képesek vagyunk-e a lé­lek békéjének elnyerésére a test békéje nélkül? Ez csak Isten kiválasztottjai számára elérhető! Lehet-e békesség bennünk, magunkban, a szörnyű képsorok láttán? Lelkiismeretfurdalás nélkül? Még ha nem is vagyunk okozói a rémségeknek? Lehet-e békesség bennünk, magunkban, a mindennap­jaink zaklatottságában? Egymással szemben érzett gyű­lölködéseink között? Vagy a közöny mélységeiben? A saját lelkünk viharaiban? Kempis Tamás írja a „Krisztus követése” című művében: „Előbb legyen meg benned a béke, akkor mások között is békességet szerezhetsz. " Ez a belső béke csak Isten-hittel lehetséges. Ez a béke csak úgy lehet meg bennünk, ahogy annak idején a ta­nítványokban megszületett: Krisztus belépett hozzájuk. Félelmükben való elzártságukat átlépve, megjelent előt­tük és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!" Pünkösd van! Pünkösd ünnepére készítjük fel szívün­ket. Isten békéjére vágyunk. Melyet csak úgy kapha­tunk meg, ha Krisztus belép az életünkbe. Áttörve félel­meink falát, hitet ad nekünk és lelki békét. „Ne féljetek!" - szól felénk, ahogy az üres sír mellett álló asszonyoknak szólt egykor az Úr angyala: „Ti ne fél­jetek!” Nem félünk. Hiszen békességünk van Istentől. „Békesség Istentől: mi így köszönjünk, Hogy köszöntésünkben lélek legyen - Vihar tépett fák - ágainkon mégis Vadgalamb búg és Békesség terem. Békesség: köszöntésünk ez legyen. Békesség Istentől." (Reményik Sándor: Békesség Istentől) Lenhardtné Bertalan Emma 1999. május 24-én, Pünkösd hétfőn este 6 órakor a Bécsi kapu téri evangélikus templomban ökumenikus vesperás-zsoltárénekes isten­tiszteletet tartunk református, római katolikus és görög katoli­kus testvéreink résztvételével. Minden érdeklődőt szeretettel hívunk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom