Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-11-01 / 44. szám
4.oldal 1998. NOVEMBER 1. Evangélikus Élet Történelmi vágyakozás Az ünnepek hiányérzetet is támasztanak. Különösen a történelmi évfordulók. Vágyakozva, akár irigykedve gondolunk arra, milyen jó lehetett akkor, ott élni, benne lenni az események sodrában. Almélkodva, némi szorongással, vagy éppen ellenséges indulattal nézni, ahogy egy szerzetes kiszegezi Witten- bergben, a Vártemplom kapujára kilencvenöt tételét. Az én nemzedékemnek osztályrészül jutott benne lenni több történelmi eseményben. A legemlékezetesebb az 1956-os forradalom volt. Akkor a reformáció ünnepét is a forradalom viharában ünnepeltük. Azóta kapcsolódik ösz- sze, vélem nemcsak az én gondolkodásomban, a reformáció és a forradalom, különösen és elszakadva immár a dátumoktól a lutheri reformáció magyarországi hatása és az ötvenhatos, világtörténelmet befolyásoló magyar forradalom hazai utóélete. > A reformáció is egyfajta forradalmat jelent, amennyiben gyökeres változásokhoz vezet, a másik oldalon a forradalom is az általa kiváltott reformokban, megújulásban teljesíti be hivatását. Jó lenne, ha csak vértelen forradalmak lennének, szép lenne, ha a szükségszerű, a valódi fejlődést szolgáló reformok előbb-utóbb mindig megvalósulnának. Jó és szép lenne mindez, az emberi természet, a bűn miatt azonban nincsen így, ez rejtőzik minden történelmi, tudományos magyarázat mélyén. Jó lenne arra gondolni, hogy a reformáció ünnepén csak a tételek kiszögezé- séhez használt kalapács jelentett fegyvert és az sem ártott senkinek, de jól tudjuk, hogy bár az igazi változást előidéző, mozgósító erejű gondolatoknál nincs hatalmasabb fegyver, mégis bármilyen szomorú, azt is tudjuk, hogy a minden oldalról Jézus nevében vívott vallásháborúk mennyi ártatlan áldozatot kívántak. Akárcsak a forradalmak. Amelyek rö- videbb-hosszabb idő után látszólag mindig elbuknak, de hosszabb távon mindig győznek, mert törvényszerűen bekövetkeznek azok a változások, amelyekért emberek az életüket adták. Fájdalmas az emlékezés történelmi korokra, mert nem felejthetők az áldozatok. Jó dolog történelmi korban élni, mert felértékelődnek az eszmék, pontosabban fogalmazva eszmék, valódi értékek kerülnek a középpontba. Csak eszmék jegyében, eszmékért érdemes élni. Eszmehiányos korokban kínzóvá válik a céltalanság, az üresség. Pótcselekvések, a pénz szerelme, az olcsó örömök kergetése, az ösztönélet veszi át a valódi értékek szerepét. Nemzedékek élete jut zsákutcába. A lelki egészség zavara, az öngyilkosságok magas száma, az alkoholizmus és a drogfogyasztás terjedése durván jelzi ezt ma hazánkban. A rendszerváltozáskor magasba szökkent a remény. A forradalom emléke helyreállt az értékrendben, tartalmat adott a társadalmi-politikai megújulásnak. A korlátozástól megszabadult egyház szabadon, a maga teljességében ünnepelhette az európai történelmet is meghatározó reformációt. A reformokat igénylő társadalom nagy várakozással fordult az egyházakhoz. Sokan ismerték föl, hogy a gazdasági fellendülés csak a humán értékek, a morál megújulásával, a közjó szolgálatának a természetességével teremthet egészséges, boldog társadalmat. Közel egy évtizede vajúdik társadalom és egyház. Nem becsülhetők le a kilencvenes évek tanulságai, értékei, ma is jelentősek az esélyek. A történelmi évfordulóknak van egy felszólító jellege. Nemzedékem „forradalmi” emlékei közt szerepel a háborút követően a protestáns egyházakon végigzúgó ébredés. Érthető a vágyakozásunk, jöjjön Isten Szent Lelke, hassa át ismét a gyülekezeteket, az ifjúságot, a középnemzedéket, az időseket, küldjön evangelizálni lelkészeket és gyülekezeti munkásokat, lobogjon a láng. Pozitív járvány az ébredés. Úgy veszi birtokba futótűzként terjedve a lelkeket, ahogy a fertőző ragály rohamosan megbetegíti a testet. Akik megmaradtak egy-egy nagy pestisjárvány után, azok ellenállóvá váltak, így csak egy-egy úgynevezett sporadikus, elszigetelt eset tartotta fenn a kórokozót, hogy amikorra felnőnek az új, nem immunis generációk, újra kezdődjék a járvány. Ma ez a feladatunk, gyülekezeteknek, közösségeknek, a reformáció, a megújulás, az ébredés „kórokozójának” a fenntartása, a láng ápolása. Mert ahogy nehéz választ adni sok-sok epidemiológiai ismeret ellenére, arra a kérdésre, hogy miért éppen ott és éppen akkor lobbant fel egy járvány, éppúgy - sok-sok hitbeli tapasztalat ellenére - nehéz megmondani, hogyan keletkezik és terjed az ébredés. Csak azt tudjuk, hogy vágyunk a megújulásra, vágyunk arra, hogy az evangélium jusson el minél többek szívéhez, változtassa meg életüket, a gyülekezetek közössége váljon élővé, segítővé, ahol a tagok kérdéseikre választ kapnak, ahol az eddigi üresség helyét tartalom tölti meg. Lehet érdekesebb, izgalmasabb dolog történelmi korban élni. De nagy szó spórának is lenni, amely tovább élteti a fertőzést. A század végéhez közeledve, különösen csodálattal, hálával szemléltethetjük az Úristen munkáját. Aki a negyvenes évek ébredésével létrehozta azokat a spórákat, amelyek megőrizték fél évszázadon át is az élő evangéliumot, szívünkben, életünkben. Ezért is hihetjük, remélhetjük, hogy az új évszázadban, évezredben is lesz reformáció, lesz ébredés. Frenkl Róbert A reformátor tevékenységéről többször írtunk, most jelentős irodalmi munkásságát mutatjuk be. Bornemisza Péter, a magyarországi reformáció egyik legmarkánsabb egyénisége ifjú korában Bécsben tanult, Georgius Tannemek, a klasszikus ókori drámák kitűnő ismerőjének volt tanítványa. Tanára biztatására magyarította Sophoklésnek, az athéni demokrácia virágkora nagy drámaírójának Élektra című tragédiáját. A görög mitológiában egy kissé jártas olvasó bizonyára tudja, hogy Agamemnon, Mükéné királya a Tróját ostromló görögök fővezére volt. Őt - miután a trójai háborúból hazatért, felesége Klütai- mésztra és annak szeretője, Aigiszthosz meggyilkolta. A történtek után Agamemnon és Klütaimésztra leánya, Elektra, kis öccsét, Oresztészt egy nevelő kíséretében idegenbe menekítette. Oresztész évek múltán, felnőttként nevelője társaságában hazatért, és nővérének, Élektrá- nak segítségével megölte anyjukat és annak szeretőjét. Sophoklés tragédiájában Oresztész hazatérését és bosszúállását dolgozza fel, Bornemisza Magyar Elektra című tragédiájában nagyjából klasszikus elődjét követi az események ábrázolásában. Mindkét műben nagy hangsúlyt kap Élektra szomorú sorsa, atyja utáni bánata, mindkét szerző megrázó, panaA MAGYARORSZÁGI EGYHÁZAK ÖKUMENIKUS TANÁCSÁNAK FELHÍVÁSA Tartassanak könyörgések A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Elnöksége - a református, evangélikus, baptista, metodista és ortodox egyházak képviseletében - 1998. október 13-i ülésén mély részvéttel és testvéri aggodalommal emlékezett meg a koszovói vérengzésekről, és az ebből származó, Jugoszláviát, a középeurópai térséget, sőt egész Európát érintő vészterhes feszültségről. Az Elnökség testvéri bizalommal közbenjáró imádságra kéri fel tagegyházainak gyülekezeteit, híveit és minden imádkozó lelket azért, hogy a mindenség Urának békességet teremtő kegyelme igazgassa mindazok szívét és gondolatát, akiknek hatalma van az igazságosságra épülő nyugalom és béke megteremtésére. Imádkozzunk minden emberért, hittestvéreinkért, a térségben lévő magyar testvéreinkért, hogy ne legyenek az igazságtalanság és pusztítás áldozatai, hanem Krisztus áldozatának áldása teremje meg a békesség és igazságosság gyümölcseit bennük és közöttük. „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat esede- zéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes kegyességben és tisztességben. ” (1 Tim 2, 1-2.) Testvéri bizalommal: D. dr. Harmati Béla evangélikus püspök. Dr. Bóna Zoltán református lelkész, a Magyarországi Egyházak a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke Ökumenikus Tanácsának főtitkára Sokféle háttér - egy közös akcentus Rendhagyó érzések egy vajdasági lelkészavatás napján Sokat le lehet olvasni az arcokról. Még a legnagyobb tömegeket megmozgató ünnepeken is. Egy lelkészavatásnál az oltár előtt álló lelkészjelölt arcán hálaadás, izgalom és valami titkos reménység tükröződik. A közvetlen családtagok szemében az elért eredmény fölötti boldogság és a kisgyerekkortól mind a mai napig tartó út képei peregnek le villámgyorsan. Öröm árad a gyülekezet lelkészeinek arcáról is. Nem csoda, hisz átélik annak a nagyságát, hogy valaki éppen az ő szolgálatuk során indult a lelkészi pályára. A helyi, „otthoni” gyülekezeti közösség tagjain pedig a megújulás ereje rajzolódik ki a fiatal, induló lelkészjelölt avatási ünnepén. Aki sohasem vett még részt lelkészavatáson, az is érezhette volna azt a belső örömöt, ami szerteáradt 1998. október 4- én a szabadkai evangélikus templomban. Makán Hargita avatása egy a többi avatási istentisztelet közül, valahol mégis egészen egyedi alkalom. Nehéz lenne megmondani, hány településről és milyen sokféle háttérből érkeztek a templomba az ünneplők. Engem megragadott már az avatás előestje is a bajsai otthonokban. A lelkészcsalád - Dolinszky Arpádék - vendégfogadása, a hívek készülődése és „Piroska néni” otthona, amelynek vendége voltam s amely az anyaországi lelkészek és teológushallgatók előtt jól ismert, hiszen vendégszeretetét sokan élvezték már. Első estém volt ez a Vajdaságban. Egyet rögtön megtanultam: a törődés, a beszélgetés és a közös, nagy ügy szolgálata sem határokat, sem korlátokat nem ismer. Megszégyenítő volt hallgatni egy idősebb asszonytestvérünk éjféli kérdéseit az „odaáti” egyházi és közéletről. Mi mindent tudott, hallgatott meg, olvasott rólunk! Az est méltó folytatása volt a kora reggel is, amikor bajsai kicsik és nagyok lelkes készülődéssel érkeztek a parókiához, hogy együtt, autóbusszal menjenek át Szabadkára, a templomba. Húsz éve volt utoljára lelkészavatás itt, amikor Dolinszkyné Báthory Márta indult a szos monológot ad szájába. A tragédiák közös jellemzője még, hogy a hazatérő Oresztész megbízza nevelőjét, keltse holt hírét, mondja azt, hogy a kocsiversenyen lovai megbokrosodtak és a kocsiból kiesve szörnyethalt. Az álhír után Oresztész is színre lép, azt hazudja, hogy ő hozza Oresztész hamvait, e csellel álcázva kilétét, könnyedén végrehajthatja már régen tervezett bosszúját. Egyedül nővére, Élektra ismeri fel, és az ő biztatására még jobban felbátorodva, megöli anyjukat és az akkor éppen távollévő, majd később hazatérő szeretőt Aigiszt- hoszt is. Sophoklés és Bornemisza tragédiájában egyaránt szerepel még Élektra és Oresztész húga, Krüszothemisz, ő alkalmazkodó típus, nővérével ellentétben jó viszonyt tart fenn anyjukkal és Aigiszthosszal. Élektra egészen Oresztész felismeréséig könyörög húgának, hogy segítsen neki bosszút állni anyjukon és szeretőjén, de az adott helyzetbe belenyugvó leány ezt elutasítja. A klasszikus görög drámáknak állandó kelléke az úgynevezett kar. Ennek tagjai egyszerre beszélnek, azonos szöveget mondanak, szerepük rendszerint az események kommentálása. Kar (chorus) Bornemiszánál is szerepel, ennek kiléte problémákat vet fel. A chorus ugyanis hol egyes számban, hol többes számban beszél magáról, a szereplők is hol egyes, hol többes számban szólítják meg. Móricz Zsigmond véleménye szerint a chorus egy, Élektra körül sürgölődő öregasszony, ezzel viszont nincs megoldva a többes számú megszólítás problémája, elképzelhető, hogy valóban egy öregasz- szonyról van szó és amennyiben a tragédia színpadra kerül, körülötte még néhány szolgálólány áll. Bornemisza egyéni megoldása az úgynevezett parasitus (ingyenélő) szerepeltetése. E szereplő nem más, mint Aigiszthosz hízelgő, kapzsi, köpönyegforgató udvaronca. Először mindenben ura kedvét keresi, miután látja gazdája szorult helyzetét - még a gyilkosságban is segít Oresztésznek. Parasitus figurája nemcsak Sophoklésnél hiányzik, egyáltalán nem szerepel klasszikus görög tragédiákban, csak későbbi görög és római komédiákban. A fiatal Bornemisza célja, szolgálatra. Ma pedig Makán Hargita áll az oltár előtt, és majd őt áldhatja igével a két évtizede avatott lelkésznő. D.dr. Harmati Béla püspök prédikációjából érezhetően kicseng a távol és közel feloldhatatlan feszültsége. A történelem viharai és a jelen nehéz eseményei egészen egyedi fényt adnak az alapige üzenetének: „Ezért tehát testvéreim, álljatok szilárdan és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok." (2Thessz 2,15) Hatalmas kihívás eleget tenni a páli felszólításnak. Pedig a szabadkai evangélikus templom mai ünnepe azt jelzi, hogy sokan és kegyetlenül nehéz időkben is tanultak, ragaszkodtak és szilárdak voltak. Aki ma indul, és nem akárhogy, hanem ezzel a hatalmas kísérő háttérrel, amely körülöleli a tele templomban, reménységgel és hittel indulhat, ugyanúgy, mint elődei. Az igehirdetés alatt azon kapom magam, hogy történelmi és mai kérdések életre kelnek a gondolataimban. A rádió igen sokszor ismételgette az óvást: senki ne utazzon Jugoszláviába. Újabb szörnyű képsorok peregnek a képernyőkön, a nemzetközi beavatkozás lehetősége lebeg felettünk - és valahol egy kisváros teli templomában egy induló lelkészi pálya kapja Isten áldását és erejét. A következő pillanat, ami „más, mint máskor”, a kézrátétel és az igei áldások eseménye. A szolgálatvégzőkön kívül - Harmati Béla, Dolinszky Árpád, Szabó Lajos - és két lelkésznő mond még igét: Dolinszkyné Báthory Márta és Holecska Anikó kiskunhalasi segédlelkész. „Megható volt az ősi Confirma éneklése” - szoktuk írni a jól ismert nyelvi fordulatot. Itt most néhány szolgálatvégző és két kisbusznyi teológushallgató és budapesti ifjúsági képviselő közös énekeként csendült fel. A „tradícióban”, azaz a zsoltáréneklésben segítő fiatal hangok későbbi lelkes éneke, köszöntése alaposan megmozgatta érzelmeinket. Érezhetővé vált, hogy aki látszólag egyedül áll az oltár előtt, mégsem egyedül indul átlagosnak egyáltalán nem mondható szolhogy lerántsa a leplet saját korának „para- situsairól”, tragédiájában nem jelöli meg a helyszínt, ahol a darab játszódik, sem a cselekmény pontos idejét. A darabban Aigiszthosz és Parasitus hosszan beszélgetnek, az előbbi úgy beszél magáról, mindha 16. századi gazdag föúr lenne; elmondja, hogy vannak várai, gazdag vadászó helyei, kincsei, sok alattvalója, ezek megszerzéséért nem sokat fáradt, Agamemnónét rabolta el, Parasitus élénken helyesel ura szavaira. Bornemisza művét a hazai társadalom viszonylag széles rétegeinek szánta, ezt bizonyítja, hogy a Sophoklés művében gyakran előforduló pogány istenek nevét és az ógörög mitológiára történő bonyolult utalásokat elhagyja. A görög szereplők nevének latin változatát használja, ez teljesen megegyezik a kor szokásával. Míg Sophoklésnél a szereplők különböző istenekhez fohászkodnak, addig Bornemiszánál Istenhez szólnak, hozzá intézik kéréseiket, neki adnak hálát. Bornemisza tragédiája elé magyar nyelvű ajánlást és elöljáró beszédet írt. Kifejti, hogy művét Bécsben élő magyar tanulótársai kérésére írta, az ajánlásból megtudjuk, hogy a mű 1558-ban Bécsben jelent meg nyomtatásban. Közli, hogy művével hallgatóságát oktatni és figyelmeztetni akarja arra, hogy a bűnöket Isten nem hagyja megtorlatlanul. Ezek után még egy summa (összefoglalás) következik, amelyben összefoglalja a mű megértéséhez szükséges előzményeket, majd következik a tragédia. A tragédia befejezése után magyar nyelvű intés és hálaadás található, ezt követi egy igényes latin nyelvű utószó. Az intés és hálaadás című részben megköszöni a hallgatóság figyelmét, tudatosítja, hogy a keresztyén ember pogány példákból is okulhat: „mert Isten a pogányok között is szerencsésebbé teszi azokat, akik szépen élnek”. A latin nyelvű utószóban elmondja, hogy tanárának, Tannemek bíztatására fogott műve megírásához, itt is hangsúlyozza, hogy az elkövetett bűnöket büntetés követi; figyelmeztetni akarja az embereket, hogy kerüljék a bűnt, nemcsak újszövetségi igékkel int (Máté 26,52), szép számmal fordulnak elő pogány klasszikusoktól vett idézetek, közülük leghíresebb Vergilius sokat idézett gálati helyzetébe. A kortársak tudnak valódi társak lenni. Távolról is, közelről is. Hiszen a budapestiek énekét a helyi fiatalok ifjúsági éneke követte. A krónikából már csak két epizódot jegyzek fel. Az avatás délutánján tartotta ünnepét a szabadkai német kisebbség Németország újraegyesülésének emlékére a „Népkör” nagytermében. Több százan vettek részt ezen az ünnepen, hivatalos vendégek és helyiek egyaránt. Harmati Béla püspök felszólalásában rámutatott arra, hogy csak egymás megértésén, elfogadásán és őszinte értékelésén keresztül újulhat meg nép, ország, Európa. A sok eltérő hagyomány, a többféle kultúra lehet a gazdagabb jövő alapja. Kasza József szabadkai polgármester boldog és lélekben gazdag vasárnapnak nevezte ezt az október 4-ét. Ő is részt vett a délelőtti istentiszteleten, és mindkét helyen rövid, erőt adó mondatokkal hiteles üzenetet tolmácsolt. Különösen egy mondata fogott meg: „sokféle kisebbség ünnepelt itt ma este együtt, németül beszéltek sokan, de egy közös volt mindenkiben, a vajdsági akcentus.” Hazafelé az úton rakosgattam az élményeket, a képeket, a beszédeket, a terített asztalokat. Izek, illatok és színek tömegét élvezhettem és tapasztalhattam. A maradandó mégis leginkább az arcok világa. A Makán család szeretetének kifejezése volt a minden vendéget bőségesen ellátó fogadás a bajsai vadászotthonban. A felejthetetlen számomra az marad, amikor a felavatott lelkésznő édesanyjának, édesapjának, nagyanyjának és a hitben elindító keresztmamának arcán felfedezhettem egy közös vonást. Egy álom valóra válásáért történő hálaadást. A sokféleség egysége és az arcok közössége békét sugárzott ezen a napon Európa e feszültségteli szögletében. Bizonyságtétel volt ez a nap mindannyiunk számára. „De jó, hogy jöttek, jöjjenek máskor is!” - ez az elköszönés reménységet hirdet. Bárcsak a szemek mélyén meghúzódó feszültség is megszűnhetne egyszer! Szabó Lajos mondata: „Tanuljatok igazságosságot az intésből és ne vessétek meg az isteneket.” A különféle klasszikusoktól vett idézetek mellett Sophoklés eredeti görög szövegéből is találunk idézeteket, többek között ez támasztja alá, hogy Bornemisza Sophoklés művét vette alapul és nem valamely közkézen forgó latin nyelvű változatot, ő maga is ezt állítja a már említett magyar nyelvű ajánlásban. Azt persze sehol sem mondja, hogy szó szerint fordított: „Az játéknak szebb voltáért” néhány dolgot másképpen „rendelt”. A latin nyelvű utószóban Bornemisza ismételten kidomborítja (jobban, mint a tragédiában) Élektrának és az adott helyzethez alkalmazkodó húgának jellembeli különbözőségét, kettőjük magatartásának elemzése során felveti a kérdést, hogy: „szolgai elnyomás idején” fegyverrel kell-e a zsarnoknak ellenállni, vagy várni kell, amíg a körülmények idő múltán jobbra fordulnak. Érthető, hogy leginkább ez a kérdés foglalkoztatta Bornemiszát, hiszen három részre szakadt hazája sorsán aggódott. A latin nyelvű utószót Bornemisza európai humanista tudóstársainak szánta, egyrészt megcsillogtatta előttük imponáló humanista műveltségét, másrészt így közölhette velük, hogy már néhány éve létezik magyar nyelvű irodalom, és az ő célja is az, hogy anyanyelvét ápolja és az irodalom művelésére még alkalmasabbá tegye. Bornemisza görög tanára, Tanner 1546 novemberében fejezte be wittenbergi tanulmányait, itt Melanchthon tanítványa volt, aki az előző évben a klasszikus görög drámákról tartott előadásokat. Tanner hazatérése után a bécsi egyetemen Melanchthon szellemében oktatta tanítványait - köztük Bornemiszát is -, így a wittenbergi mester közvetett hatása nyomon követhető a latin nyelvű utószóban. Külföldi tanulmányai végeztével Bornemisza hazatért, nem maradt meg kizárólag humanista tudósnak, a lelkészi hivatás mellett döntött. Prédikációiban is szépen nyomon követhető humanista iskolázottsága, korai igehirdetéseiben kevésbé, később azonban ismét megsokasodnak a klasszikus ókori példák, ezekkel prédikátorként is figyelmeztetni és oktatni akarta híveit. Nyomtatásban ránk maradt prédikációinak klasszikus vonatkozásait egy következő cikk feladata lenne tisztázni. Bódi Emese Bornemisza Péter, a humanista „ Tanuljatok igazságosságot az intésből és ne vessétek meg az isteneket ” (Vergilius)
