Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-04-19 / 16. szám
1998. ÁPRILIS 19. 3.oldal Evangélikus Élet Mády Zoltán és az egyházi ébredés Hilscher Rezső német munkásember Morvaországból vándorolt Budapestre, s feleségül vette a református lelkészlányt, Mády Gizellát. Második fiuk, Zoltán 1898-ban született. Iskoláit elvégezve, 1921-ben szerezte meg magyar-latin- német szakos tanári oklevelét, s doktori címét. Kelta filológiával kezdett foglalkozni, miközben lekötötte a szociográfia, szegényügy, társadalompolitikai kutatás. A korszellemből adódott, hogy a közalkalmazottak nevüket magyarosították. így lett a 30-as években Hilscher Zoltánból - anyja neve után - Mády Zoltán. Jellegzetes, sok irodalmi, közéleti személyt megmozgató, kultúrtörténeti jelentőségű hullám volt a 30-as években a falukutatás. A 312-es számú Erő cserkészcsapat - nagyrészt Mády Zoltán vezetésével, a Pro Christo Diákszövetség keretében - kezdeményezte 1935-36- ban. A korszakindító könyv címe: Elsüllyedt falu a Dunántúlon, Kemse község élete. Cserkésztábor keretében szervezték meg a munkát. A feladat az volt, hogy egy község - a Dél-dunántúli Kemse - példáján keresztül a magyar falu életét, néprajzát, szokásait feltérképezzék, a gondokra orvosságot keressenek. Egy részlet gróf Teleki Pálnak a könyvhöz írt előszavából: „Felkértek, hogy néhány bevezető mondatot írjak ehhez a könyvhöz -pedig semmi szükség rá, mert a könyv önmagáért tanúskodik. Sőt talán az ilyen ún. tekintély-bevezetés nem is használ neki az ifjúság körében, amely pedig a legtöbbet tanulhat belőle... ” A munka lényegi kutatási területe az ún. „egyke” jelenségnek, illetve társadalmi felépítésre, szokásokra, lelki életre gyakorolt hatásának vizsgálata. Részletesen elemzi az idegen faluból származó szegény vők sanyarú sorsát, szemben pl. a lányos házbeli anyósok hatalmi helyzetével. Jellegzetes mondás a környékről: „Ne menj vőnek, mert megőnek!" A kutatásnál mindig az egyént, illetve a legkissebb társadalmi egységet, a családot vették alapul. Minden adatot csak annyiban értékeltek, amennyiben azt emberhez, családokhoz vagy a falu más közösségi egységéhez tudták kapcsolni. Ebben az időszakban Mády Zoltán tanári munkája is ehhez kapcsolódott: szociográfiát, társadalomismeretet adott elő, s vezető munkatársa volt a Táj- és Népkutató Intézetnek. Ehhez a szociális érzékenységhez kapcsolódott a protestáns népfőiskolái munka megindítása is. Századunknak egyik legjelentősebb kulturális, nemzetnevelési, evangéliumhirdetési fórumai voltak a parasztságot a tudatlanságból és öntudatlanságból kiemelni szándékozó népfőiskolák. Elsősorban egyházi keretekben működtek, s e korszak egyesületi mozgalmainak, éb- redési törekvéseinek és szociális kezdeményezéseinek legjelentősebb gyakorlati megnyilvánulásai voltak. A legszélesebb pálya, ahol a szolgálni tudó és akaró emberek mozoghattak. Veöreös Imre szavai 1942-ben, a Keresztyén Igazságban megjelent cikkéből: „A népfőiskola az egyház ifjúsági munkájának a koronája. ” A magyar népfőiskola tulajdonképpeni előzménye az északi népfőiskola mozgalma: Gruntvig dán lelkész kezdeményezése. Gruntvig a népnevelő munkát azzal a felismeréssel indította meg, hogy népe számára csak az Evangélium hozhatja el a felemelkedést. Racionalista körökben botrányt keltő híres prédikációja: „Miért tűnt el Isten igéje a templomokból?" Főnökei prédikációinak előzetes bemutatására kötelezték, ő azonban kilépett, s szolgálata nyomán ébredés fakadt. Népfőiskolái munkájának alapelvei: ke- resztyénség, népiség, gyakorlatiasság, életszerűség. 1937-ben finn és észt lelkészek népes csoportja látogatott Magyarországra, tanulmányi körútra. Elsősorban ez volt az az alkalom, amikor elhozták hozzánk a népfőiskola gondolatát. De nemcsak az ötletet adták, hanem segítséget is: Sztehlo Gábor nagytarcsai lelkészt, aki buzgó híve volt a népművelésnek, meghívták Finnországba, hogy ott gyűjtsön egy magyar népfőiskola számára. A kezdeményezés nem váratott sokáig a gyümölcsére. A Misszióegyesület szervezésével, s a finnországi gyűjtésből Nagytarcsán megindult 1937-38- ban az evangélikus népfőiskola. Ünnepélyes alapkőletételekor ezek a szavak hangzottak el: „Legyen ez az intézmény eszköz az örökkévaló kezében, hogy épüljön általa a Krisztus Teste Anya- szentegyházunk..." Egy 1938. március 3-án kelt a nagytarcsai népfőiskolái bizottság üléséről készült jegyzőkönyv beszámol a kezdéskor felmerülő problémákról, megoldásra váró feladatokról: Jelen voltak ezen az ülésen: Danhauser László, Hilscher Zoltán, Schulek Tibor, Sztehlo Gábor, Turóczy Zoltán, Urbán Ernő, Zászkaliczky Pál. A népfőiskola gondolata elsősorban egyházi gondolat volt, az ébredés egyik megnyilvánulása. De forrása, az igény mely létrehozta, nem annyira a korabeli protestáns ébredésben keresendő, hanem sokkal inkább a szociális, népművelési törekvésekben. Éppen ezért nem is csupán az egyházi mozgalmak sajátja volt ez, hanem társadalmi szervezetek, sőt az állam részéről is történtek kezdeményezések. Ennek ellenére sokaknak elve az maradt, hogy a népfőiskola nem képzelhető el szekuláris formában, s a gyakorlatban is a megvalósult népfőiskolák legnagyobb része valamilyen keresztyén egyházi mozgalom kezelésében volt: KÁLÓT Érd központtal: KALASZ (Bodajkon); Nagytarcsán Tessedik Népfőiskola majd külön leánynépföiskola; Veszprémi református népfőiskola; Orosházi KJE népfőiskola; Gyenesdiási fiú- és lánytanfolyamok; Fébé lánytanfolyam stb. „Grófi kastélytól a parasztházig” találtak otthonra. 1941 körül évi 460 fiú és 180 leány végzett összesen ezekben. Az oktatás és nevelés munkája az evangélizációk áldásos hatására épült. Cél az újjászületett ember nevelése. Nem elsősorban konkrét információhalmaz átadására törekedtek, hanem inkább a tudásvágy felébresztésére, s útmutatásra, hogy e vágy hogyan valósulhat meg. A Népfőiskolái Ankéton felszólaló Mády Zoltán hangsúlyozta: „ ez a munka nem a sikert kell, hogy nézze, hanem a missziót. ” Shermanné Szász Emőke Egyházak a kissebbségek közösségéért A második kárpát-medencei egyházi konferenciát tartották Budapesten április első napjaiban. Magyarországon kívül nyolc országból jöttek el mintegy 150-en a különböző egyházak, felekezetek papjai és püspökei: Romániából, Szlovákiából, Ukrajnából, Jugoszláviából, Horvátországból, Szlovéniából, Ausztriából és Németországból. A kétnapos ülést Mózes Árpád kolozsvári evangélikus püspök nyitotta meg és vezette üléseit. 1997-ben tartották az első ilyen konferenciát, akkor is, most is a Miniszterelnöki Hivatal és a Határon Túli Magyarok Hivatala rendezte és szervezte. Az első évben alapvetést végeztek, melynek eredménye volt az a megállapítás, hogy az egyház sajátos, evangélizáló, üdvösséget hirdető munkája mellett természetesen jelenik meg közösséget építő feladata is. Most a gyakorlati kérdések kerültek napirendre. A gondolatok gazdagsága mellett a gyakorlati eredményekről szóltak a példák és a modellek. Tabajdy Csaba államtitkár így foglalta össze az eredményt: „Ezeket a kérdéseket fenn kell tartani, egyetlen kormány sem kerülheti meg, és ezt a kapcsolat- rendszert a jövőben is folytatni kell. ” Csiha Kálmán kolozsvári református püspök szerint ez a két nap a kissebbsé- gi sorsban élők műhelye volt, baráti találkozás, bensőséges beszélgetések alkalma. Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész előrelépést látott a konferencián, perspektivikus gondolkodás mutatkozott meg, betekintést adtak a maguk munkájába a bázisokat építő közösségek. A nyugaton élő magyarság is részt vállal ebből. Göncz Árpád köztársasági elnök fogadást adott tiszteletükre és ott mondotta el: „Azé a jövő, aki meleg emberi közösséget tud létrehozni. Ehhez közvetlenség és szeretet kell. Krisztust mindenekelőtt saját magunkban kell megtalálnunk. " Törzsök Erika, a HTMH elnöke azt tartotta lényegesnek, hogy e két napon az ember volt a fontos, a középpont. Nekik kell mindezt létrehozni, ami említést kapott. Az is jellemző volt, hogy a legtöbbet azoktól kaptuk, akik viszonylag a legszegényebbek, Kárpátaljáról, Erdélyből és a Vajdaságból. A továbbiakban is közösen kell biztosítanunk a feltétel- rendszert. T A gyülekezet, mint megtartó erő Gyökerezzen életetek Krisztusban A Mihályi csendesnapon résztvevők. Fotó:Kiss Miklós A falusi gyülekezetek presbiterei számára szerveztek csendesnapot a Győr- Soproni Egyházmegyében. A vendéglátó Mihályi Egyházközség temploma megtelt az érdeklődő gyülekezeti tisztségviselőkkel, akik a falusi gyülekezetek múltjáról, jelenéről és jövőjéről hallgattak meg előadásokat, majd mondták el többnyire aggódó, féltő véleményüket, gondolataikat. A nyitó áhítatot Makov- nikné Hüffner Györgyi tartotta, aki arra irányította a megjelent küldöttek figyelmét, hogy Krisztus mindig, mindenütt jelen van, O az igazi örökkévalóság, aki nélkülözhetetlen személyes életünkben, de gyülekezeteink életében is. Szabó György egyházmegyei felügyelő köszöntésében előrebocsátotta, hogy sok olyan dolgot lehet és kell megbeszélni a rendelkezésre álló időben, amelyek minden gyülekezet közös gondjai és örömei. Az első előadó Jankovits Béla esperes volt, aki a statisztikai számadatok tükrében tekintette át az egyházmegye gyülekezetei helyzetének alakulását. Az elmúlt fél évszázad a nagy változások és vér- veszteségek időszaka volt. A háború utáni kitelepedés sok gyülekezetei szinte lefejezett. Sopron környékéről például kilencezer, Mosonmagyaróvár környékéről pedig mintegy négyezer, zömében evangélikus hívő távozott. Ez olyan mértékű fogyás, amelyet azóta sem sikerült kiheverni. A falusi gyülekezeteket elsorvasztó másik jelenség a faluról városba költözők nagy száma volt. Ezzel egyrészt elöregedtek és elnéptelenedtek falvaink, másrészt pedig a városba költöző evangélikusok eltűntek és nem épültek be új lakóhelyük gyülekezetébe. Napjainkra a helyzét kétségbeejtővé vált. Vészesen és látszólag megállíthatatlanul fogy az evangélikusság. Szinte minden gyülekezetben lényegesen több a temetés, mint a keresztelés. Ez a tendencia nem új keletű, de mintha kissé felgyorsult volna az utóbbi időben. Az esperes után szóló előadók azt vizsgálták, hogy mi lehet az a megtartó erő, ami a gyülekezetben és Krisztus közelében tarthatja az embert. Gülch Csaba, az egyházmegye jegyzője úgy vélekedett, a nyájnak is és a pásztornak is feladata az, hogy a gyülekezet megtartó erővé váljon. A gazda, Krisztus figyel, aki előtt a csendes bűnbánat és a cselekvő szeretet a legfontosabb. Nagy Ernő Miklós győri presbiter megrendítő- en szép önvallomással tett bizonyságot arról, hogy aki erős szálakkal kötődik Krisztushoz, az bárhova kerülhet, akkor sem szakad el tőle. Csak a Krisztusban gyökerező mély hit tesz képessé arra bárkit is, hogy városba kerülve ne leépüljön, hanem beépüljön a gyülekezetbe. Az előadások után a küldöttek számoltak be sorjában gyülekezeteik életéről. A beszámolókban közös volt, hogy szinte mindenhol úgyanazokkal a problémákkal - fogyó gyülekezet, meg nem becsült gyülekezeti alkalmak, egyre gyengülő anyagi teherbírás - küzdenek. Ám közös volt az is, ahogy a hozzászólásokból kicsengett az egyházért érzett aggódás. A Mihályi csendesnap Kiss Miklós mosonmagyaróvári lelkész úrvacsorái istentiszteletével fejeződött be. Kiss Miklós Az egyházmegyei elnökség: Jankovics Béla és Szabó György. Fotó: Kiss Miklós Ifjúi hév vagy bármi túlfűtöttség köny- nyen dobálózik nagy szavakkal, anélkül, hogy igazán fel tudná fogni az adott kifejezés súlyát és lehetséges következményeit, mert „repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg” mondjuk, egy veszedelmesen szigorú, „szent” követelmény formájában. Az ifjúkor azonban egyszersmind kiszolgáltatottabb is a nagy garral s tekintélyigénnyel ágáló „tankszemélyiségek” lélekhódító, olykor szellemi-lelki leigázó rohamaival szemben. (Áldottak viszont az avatott alázatosak, az Úr szerény megragadottjai.) Lélekvadászok áldozatai elsősorban zaklatott, zilált múltú, szeretethiányban szenvedő, vagy egész másképp sérült fiatalok lehetnek, mert pl. az agyondédelge- tés szinte lenyeli a gyereket, a fülledt túl- szeretés akadályozza fokozatos önállósulását. Persze hogy könnyebben vehetik le őket a lábukról. A szektás vagy szek- toid térítő szándék nagyon megejtően is hangozhat, ám lassacskán kiderül: igénye totális, azaz 100 %-os - tehát uniformizál. Olyan ez, mintha bibliai mondásokkal ékesített kényszerzubbonyba bújtatnák „híveiket”. Kísérőjelensége ennek a személyi kultusz, élén egy „Szent bá- csival/nénivel”. Előtte nincs magánszféra, párválasztási ügyekbe is beleszólhat, miközben néha mintha ő volna a boldog- talanítás angyala. Szinte mindenkin uralkodik, de náluk ezt szentségtörés észrevenni. Specialitása a szapora tiltás, no meg a gyanakvás, valamint a tudomány- és művészetellenesség. Elet- és agybeszűkítő ennek a hatása, kegyességi kalodába szorít. Komolyan kellene számolnia azzal, hogy gyermek- és ifjúkora sebző s máig feldolgozatlan élményeire vezethetők vissza furcsaságai. Ha ezekkel szembe tudna nézni, sokkal emberségesebb és ál- dottabb lenne. Kényszeresen 100 %-os akar lenni, és másokból is ilyesmit próbál kipréselni, holott ez földi embernek lehetetlen. Ilyet „ igazolni ” csak célzatosan kiválogatott bibliai idézeteket egyoldalúan értelmezve lehet. Ugyanakkor s ugyanő nagyon sok jót is cselekedhet, ám a tények kínos és ezért szőnyeg alá söpört része szükségképpen megbosszulja magát: mikor hogy, titkon beleront az illető gondolkozási és érzelmi világába, ám átszivárog lelkigondozói s igehirdetői tevékenységébe is, ami az érintetteknek éppoly komolyan árthat, mint a csecsemőnek az, ha mérgező anyag került az anyatejbe. Nemrég olvastam egy kegyességi cikkben - megszívlelendő sorok után - hogy 100 %-osan kell átad100 % a hit dolgaiban? nunk magunkat Jézus Krisztusnak, s akkor kapunk hatalmat „a félelem és a depresszió felett” is. Lehet, hogy ez gyönyörűen hangzik, de a 100 % fenyegetően közel van a perfekcionizmus = a büntetlenséggel egyértelmű tökéletesség oly csábító szakadékához, amelybe az egyháztörténet során ismételten belezuhanhattak némelyek, esetleg másokat is magukkal rántva. Például: evangélizátomak neveztek egy lehengerlő stílusú személyt, aki maga volt a megtestesült szigor és fenyegetés - volt hozzá „szerencsém”, bár ne lett volna. Kiválóan alkalmas volt félelem s vele könnyen depresszió keltésére is. Évekig nyomasztottak ennek energiarabló következményei. Sokkal később, amint hallottam, mások teljes meghasonlásbán kötöttek ki, nem egy esetben öngyilkossággal, akadt köztük lelkész is. Kimondottan beteg lelkű térítők is vannak - olyan ez, mintha egy fertőző tüdőbajos orvos gyógyítana buzgón sok beteget, sokan dicsérnék, letorkolva azokat, akik megmondanák: tőle lettem még betegebb. Vallásilag azonban még ennél is döbbenetesebb a helyzet: a spirituálisán megtiprottak többnyire szégyellnek panaszkodni lelki megerőszakolóikra, bár pszichiátriai kezelésre szorulnak, vagy idegösszeroppanás fenyegeti őket stb. Többen a „befogottak” közül nem merik észrevenni, hogy lelki terror foglyai, hiszen pokollal fenyegetik őket, ha nem engedelmeskednek mindenben (100 %!) „ az Úrnak”, de pontosan úgy, ahogy azt Lánglelkű Vezérük előírja - aki talán már maga is rabja saját túl fennkölt szerepének és hiúságának. A félelem és a depresszió az említett cikk szerint annak a jele, hogy az ebben szenvedő nem adta át magát egészen az Úrnak. (EÉ, 1998.2.15. 6.o.) És mit olvasunk Mk 14,33-tól Jézusról? Azt, hogy elfogatása előtt „rettegni és gyötrődni kezdett,” és halálosan szomorúnak mondta magát. Ő talán nem adta át magát igazán Istennek?! Hiszen amit itt Márk leír, az több félelemnél, és depressziónak is nevezheti, akinek erre nincs pontosabb kifejezése. Ehhez képest apróság Pál nyíltan őszinte bevallása magáról és társairól (2Kor 7,5): „Mindenféleképpen gyötrődtünk: kívül harcok, belül félelmek. ” Ők is olyanok lettek volna, akik még nem tértek meg igazán? Az élő hit kétségtelenül segít félelmeink, netalán levertségünk oszlatásában, de azt nem zárja ki. Kétségbeesésbe is lehet kergetni valakit azzal, hogy ha a félelem megvan benne, akkor ő talán nem is igazán Krisztusé, hiszen híja van a 100 %- nak! Egyébként éppen a hit útján döbbenünk rá idővel, hogy mennyire tökéletlenek vagyunk Isten színe előtt, mikor milyen tekintetben! Önámításban, kegyességi gőgben sokkal könnyebb megközelíteni a 100 %-ot, mint Jézus Krisztus hű követésében. Különben az említett cikk írójának aligha van reális fogalma arról, hogy a félelemnek és szorongásnak hányféle oka és formája lehet, a depresz- sziót illetően pedig rendkívül tájékozatlannak látszik, de azért nyilatkozik róla, mégpedig oktatólag, s ebből „repül a nehéz kő”. Itt persze nem egyetlen ember, hanem egy nagyon kegyes irányzat öntúlbecsülése lehet az értelmi szerző. S minő „véletlen”: e sorok írása közben kapom meg egy nagyon tapasztalt lelkésztársam másfél éve esedékes levelét ennek a problematikának a lényegéről, s ennek közlöm tömörítve pár mondatát: Bizonyos egyházon belüli közösségek jól indulnak, van evangéliumi ébredés. Idővel azonban kimagaslik egy-egy vezér- egyéniség, aki lehet nő is. O külön nagyságnak képzeli magát, fölébe akar emelkedni mindenkinek - s önkényesen alkot szabályokat. Nincs ezekkel baj, amíg szűk keretek közt maradnak, nagyon is van viszont akkor, ha a szabályok elsodorják az evangéliumot, teljesen aránytalan fontosságra tesznek szert, vadhajtásokat növesztenek, s az uralmi vágy révén beteg diktatúrává fajul az egész. Nincs kedvünk ítélkezni, sem általánosítani. Igen nagy áldás lenne azonban, ha a szóban forgó lelki vezetők és alvezéreik egyszer ráérnének önmaguknak hirdetni megtérést: felfuvalkodottságukból. „Mi többiek" is, ki-ki a saját speciális öncsalásából stb. Már az első pár lépés gyógyhatású lehet. Dr. Bodrog Miklós Az Evangélikus Értelmiségi Műhelyben április 22-én este 6 órai kezdettel Bácskai Károly és Mihályi Zoltán, a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség lelkésze és presbitere tart előadást Királyi papság, vagy papi királyság? címmel. Az előadáson és az azt követő beszélgetésen a gyülekezet nem-lelkészi tagjainak szolgálatáról lesz szó. Igemagyarázattal szolgál Kertész Géza. Helyszín: a Deák téri Evangélikus Gimnázium díszterme. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
