Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-12-20 - 1998-12-27 / 51-52. szám
Evangélikus Elet 1998. DECEMBER 20-27. ö.oldal Az álom teljesülésének küszöbén... Letették a Budapest-hegyvidéki templom alapkövét Több, mint egy évtizedes álom teljesedik be Isten segítségével a Budahegyvi- déki gyülekezet életében. A főváros budai oldalának egyetlen gyülekezete, melynek nincs tempjoma. Régtől fogva egy kertes családi házban van a gyülekezet központja, az istentiszteleteket három összenyitott szobában tartják. Kedves ugyan ez a hely is számukra, hiszen emlékeztet azokra, akik e falak között hirdették Isten igéjét, tartották a közösséget Istennel és egymással. Danhauser László, Ruttkay Elemér, Csengődy László, és itt élt a gyülekezet közösségében Ordass Lajos, a „félreállított” püspök is. De a gyülekezet mindig is vágyott a templomra, olyan Isten házára, ahol fiatalok és idősek istentiszteleten és külön- külön alkalmakon találkozhatnak, úgy, ahogyan ezt a főváros több gyülekezetében is teszik. 1998. november 21-én érkezett el az álom beteljesülésének kezdete. Előzménye ennek egy hosszú tárgyalási és egyezkedési időszak, amikor is a XII. kerület önkormányzatának, polgármestereinek megértése, jóindulata következtében a Kékgolyó u. 17. szám alatt telket jelöltek ki, ahol felépülhet a templom. Az alapkőletétel alkalmával tartott istentiszteleten D. Szebik Imre püspök 2Krón 2,3 alapján szólt: „Lásd, én meg templomot akarok építeni az én Dram, Istenem neve tiszteletére, és azt neki szentelem Nem önmagunknak építjük a templomot, hanem az Úrnak, neve dicsőségére. Egy anyagi gondokkal küszködő országban szabad-e templomot építeni? Meggyőződésem, hogy nemcsak szabad, - mert ehhez polgárjogunk van - de szükséges is, mert minden nyomorúságunknak alapvető oka, hogy e nemzet elvesztette belső erkölcsi tartását. Azt szeretnénk, hogyha a felépülő templomban közösséget találna mindenki, aki ezen a városrészénél és megérezné ebben a közösségben azt a melegséget, amiért Isten ide küldte ebbe a világba Fiát, hogy tiszta emberségévélyizere- tfetével, jóságával és bűnbocsánatával megajándékozzon mindenkit kivétel nélkül. Minden evangélikusnak építjük e templomot, de természetesen bárki, aki betér ide, csendet találhat, igét hallgathat, találkozhat a mi Istenünkkel. Azért építjük e templomot, hogy a Krisztust meghirdessük... az ige hirdetése által támad a hit, a közösség. Áldja meg Isten a gyülekezet, de egész egyházunk erőfeszítését, hogy ebben a kerületben is állhasson a templom az ő dicsőségére! Müller Miklós felügyelő olvasta fel azt az okiratot, melyet az alapkőbe helyeztek el. Ebből tudtuk meg, hogy 65 évvel ezelőtt már tervezték templom építését, de közbejöttek háborús és más politikai események, melyek meghiúsították azt. Az 1989-90-es rendszerváltozás hozta meg a lehetőséget, hogy a FEBE diakonissza egyesület Márvány utcai épületéért kapott kárpótlás fejében ezt a telket az egyházközség örökös tulajdonába adta, hogy azon az egyházközség templomot és gyülekezeti házat építsen. Az alapkőletétel idején 206 család szerepel a gyülekezet nyilvántartásában és közel ötven éve használják a Tarcsay Vilmos utcai gyülekezeti házat. Abban a reménységben épül a templom, hogy annak kisugárzó ereje lesz spirituális, szellemis karitatív és kulturális téren az egész kerület lakosságára. Sokan köszöntötték az ünnepi alkalomból a gyülekezetét. Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő arról szólt, hogy ahol templomot építenek, ott hit és remény uralkodik, hogy az evangéliumnak lesz üzenete a jövő századokban is. Dr. Mitnyán György polgármester a kerület önkormányzatának segítségét továbbra is ígérte. Szeverényi János esperes arra figyelmeztetett, hogy a szeretet kötőanyagával épülhet a templom. Sakari Vuorinen a tuusulai (finn) gyülekezet nevében köszöntött, Hans Joachim Pittius a schrobenhauseni (bajor) gyülekezet köszöntését hozta. A két külföldi testvérgyülekezet együtt örül, együtt érez és imádkozó figyelemmel kíséri a budahegyvidékiek templomépítő munkáját. Benczúr László, a leendő templom tervezője - Ybl-díjas építész - helyezte el az alapkőben az urnát, melyben az okirat mellett napjaink, korunk emlékeiből is helyeztek el emlékeket. A jövendő tervezésről elmondta, hogy a telken álló épületet, mint műemlék jellegű épületet felújítják, benne lesz a lelkész-lakás, a hivatali szobák, gondnoklakás és vendégszobák. A templomot két szintesre tervezik, az istentiszteleti hely kialakítása mellett az alagsorban gondolnak elhelyezni gyermek- ifjúsági, énekkari és más munkaágak számára helyiségeket. A jövő év tavaszán szeretnék elkezdeni a munkát és reménység szerint két-három év alatt felépülhetne a templom. Adja Isten, - úgy legyen! T. r „Az ember igazi tökéletessége, hogy Istenre szorul ” ^ Sörén Kierkegaard Csak tiszta forrásból... Nem megalázó, hanem emberi méltóságunk jele, hogy Istenre szorulunk. Nélküle teljes, emberhez méltó életet nem élhetünk. Isten nélkül meghatározhatatlan az ember, mindig csak részleteiben kifejezhető, akár természettudományosán, akár a szellemtudományok oldaláról közelítjük. Csak Isten kinyilatkoztatásából ismerjük meg, kik vagyunk: csodálatosan megkülönböztetett teremtményei, Isten gyermekei és ezért egymás testvérei. Tudatosan vagy tudatlanul ezért vágyódunk rá, szomjazzuk Őt és nélküle mindig hiányérzetünk van. Vele viszont teljes, bővölködő életünk lehet. Hogy mi emberek rászorulunk a teremtett világra, saját tapasztalatunkból tudjuk: ásványok nélkül, víz nélkül, napsugár nélkül, növények és állatok nélkül sem élelmünk, sem ruházatunk nem volna, de még testünk sem épülhetett volna fel. Hogy egymásra szorulunk mi emberek, azt is tapasztalatból tudjuk. A Robinson-féle élet csak regényekben fordul elő. Kenyerünket asztalunkra, ivóvizünket poharunkba, ruhánkat testünkre, újságainkat kezünkbe, a rádió és TV hírközléseit mások munkájából kapjuk, mint ahogyan mi is hozzájárulunk mások életéhez, akarva-akaratlanul. Egymásra vagyunk utalva, egymásra szorulunk családban, társadalomban, országszerte, sőt világméretekben is. Még a múltban élt elődeinkre is rászorulunk: mi történne, ha mindent elölről kellene kezdeni, ha könyveinkben, a történelemben felhalmozódott tudás és ismeretanyag eltűnnék. Technikai, társadalmi, irodalmi értékeink, orvosi, lélektani ismereteink nagy része, a művészetek kincsei már elment nemzedékek alkotása. Ezek nélkül szegények lennénk, egyházi életünkben is gyökértelenek, mindig csak kezdők volnánk, szinte meztelenül állnánk e világban. Még a jövőben megjelenő, új nemzedék tagjaira is rá vagyunk utalva: ők folytatják, amit mi átörökítünk, nekik talán sikerül az, amit mi még csak álmodtunk, de valóra váltani nem tudtunk. Hogy mindezek birtokában még mindig hiányzik valami, Valaki az életünkből, ez is tapasztalatunk. Van, aki azt hiszi, ez a valami, Valaki nincs sehol (mint a költő Váci Mihály), van, aki folyton keresi (mint a nyugtalan József Attila), s van, aki feladta, azt hiszi sivatagba kivetett emberek vagyunk és legfeljebb tragikus heroizmussal éljük abszurd életünket (Camus, Sartre). Esetleg abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy „ha már meghalt az Isten”, mi magunk leszünk istenné, ember-hatvánnyá (Übermensch vagy superman formájában), s így válunk utódokká Isten örökén (Nietzsche, Juhász Gyula). Mi keresztyének abban vagyunk bizonyosak, hogy ez a hiány „Isten-hiány”, az Ő közelségére vágyunk és csak az Ö tiszta forrásából merítve múlik el a szomjunk. Örömünk, hogy ezt Ő is tudja, ezért minket megelőzve közelít, élénkbe fűt, s teszi teljessé, bővölködővé életünket. Aki az Ő forrásából iszik, többé már meg nem szomjazik. Nélküli „szűkölködünk nagymértékben” bárkik is legyünk. Ebben nincs különbség öreg és fiatal, gazdag és szegény, müveit és tanulatlan ember között. Isten-hiányban pedig sorvad, kiszikkad, tönkremegy az életünk. Az ember ilyen értelemben „hiány-lény”. Isten nélkül mindig hiányérzete van, ezért boldogtalan. Jól ábrázolja ezt a művész Barlach, amikor névtelen emberét letakart arcú, kinyújtott tenyerű koldusként ábrázolja. Valójában ugyanezt vallotta az egykor kolduló ágostonrendi Márton barát, aki élete utolsó mondatát így írta le: „koldusok vagyunk, ez az igazság!” Jézus is ilyennek látta az embert, ezért adott a Miatyánkban csupa kérést ajkunkra, mert nekünk mindig hiányzik valami és Valaki, akitől bizalommal kérhetünk mindent. Az Atya nélkülinek mondott mai világban is tartalmas napi imádság a Miatyánk: mindennapi kenyerünket és bocsánatunkat add meg ma is... Vitaminhiányban, fehérjehiányban pusztul testi életünk, sőt ki sem fejlődhet. Fényhiányban sorvad, fonnyad a virág is, minden növény. Visszhang hiányában írók, költők, lelkészek szenvednek. Isten-hiányban mindnyájan elveszünk, éhen- és szomjan halunk. Mi Istenre szorulunk. Szégyen ez? Emberségünkre megalázó? Nem! Éppen ez méltóságunk jele: Istenhez tartozunk óhatatlanul. Ha vannak is korszakok, amiket napfogyatkozáshoz hasonlítanak, amikor közénk és a nap közé valami beáll és eltakarja éltető fényforrásunkat, ez csak rövid ideig tarthat, egy szempillantásnyi idő, ahogy a Szentírás mondja. Isten nem feledkezik meg a nélküle szűkölködő emberről. Ő maga keres fel, elénk jön, tékozló gyermeke Atyjaként. A keresztyének Urukban nem a naplementét, hanem a napkeltét ünnepelték mindig, és minden rossz tapasztalat ellenére bizalommal hitték: „már múlik a sötét”. Kierkegaard idézettel kezdtük, fejezzük be egy mély imádságával. Bíztató, valódi Istenismeretet sugárzó szavak ezek: „Istenem, Te nemcsak olyan forrás vagy, aki engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, aki elindul megkeresni a szomjazókat". Mit jelent ez a mondat? Képzavar? Hiszen ilyen forrás nincs, nem is lehet. Ilyen forrás mégis van: Ő, aki eljött, hogy életünk legyen. Tudta, hogy nélküle szomjan halunk, és a szomjazóknak felkínálta az élő vizet. Csak tiszta forrásból olthatjuk Isten-szomjunkat! Dr. Hafenscher Károly S ok szó esik mostanában is a Zsinat munkájáról. Különböző vélemények csapnak össze. Vannak, akik az egyház törvényalkotó testületének szereptévesztését kifogásolják, vannak olyanok, akik az elvégzett munka szükségességét és jogosságát védelmezik. Az eddigi pár ülés és az azt követő viták azonban jól mutatják számomra azokat a töréspontokat, amelyek mentén egyházunk közvéleménye ma megoszlik. A Zsinat nem lehet se jobb, se rosszabb, mint egyházunk mai közállapota, mert nem különálló egyház az egyházban, hanem az egyházmegyék által megválasztott egyháztagok testületé. Tehát működési zavarai, hibás döntései ugyanúgy részei az egyház életének, mint bármely gyülekezet presbitériuma, vagy a püspökök vezette kerületek és az Országos Egyház. Ezek jó vagy rossz döntései ugyanúgy az egyházunk egészére hatnak vissza. Ezért elhibázott- nak tartok minden olyan véleményt, amely a Zsinatot, mint az egyháztól független testületet akarja látni. Jelentkezzen ez a Zsinatot bíráló vagy a Zsinat önállóságát féltő véleményben. A szabó is hozott anyagból dolgozik... Vannak „strukturalisták", akik abban az illúzióban élnek, hogy az egyház megújulásához elegendő a jelenlegi szerkezet átalakítása. Ők elkötelezett hívei az egy, vagy több püspökös modellnek és minden más, az övéktől eltérő álláspontot az egyház megrontásának vélnek. Vannak „tradicionalisták", akik abban a hiszem- ben élnek, hogy lehet szinte ott folytatni, ahol több évtizede kényszerűen, de megszakadtak a dolgok. Vannak „pozicionalisták”, akik csak a saját valós vagy vélt egyházi pozíciójuk megőrzésével képesek a változásról gondolkodni. Vannak a törvény bűvöletében élők, akik azt gondolják, hogy a megújuláshoz elegendő a törvények megváltoztatása. A jelenlegi helyzetben a különböző vélemények és érdekek ütközésének vagyunk tanúi. Ez a Zsinat és az egyházi vezetés közötti konfliktus, a különböző csoportérdekek azzal a veszéllyel járnak, hogy végképp tönkre teszik egyházunk közéletének légkörét, és csak sebesültek maradnak a végére és elvész az egyház valódi küldetése: hogyan tudjuk a Krisztustól kapott evangéliumot az ezredvég Magyarországának megszólaltatni! Fel kell tenni a kérdést: mitől van az, hogy a többség a változást akarja, mégis a süketek párbeszéde Beteg egyház sokszor az egyházi közélet? Itt kísért a múlt fel nem dolgozott szelleme. A szocializmus egyházi felügyelete minden eszközt megragadott arra, hogy az egyházban élőket is elszigetelje és egymás iránti bizalmatlanságot gerjesszen. Márpedig a „szentek közösségéhez” az is hozzátartozik, hogy tudtak egymással kommunikálni. Úgy vagyunk talán sokszor, mint Berkely hasonlatának figurája: ülünk saját tapasztalatunk kútjának mélyén és meg vagyunk róla győződve, hogy a teljes (egyházi) valóságot látjuk. Pedig csak egy szeletet érzékelünk. A kialakult helyzetre nagyon sok rossz válasz is adható. Sok lelkészben és gyülekezeti vezetőben is megfogalmazódik a patópáli életérzés: „nem törődöm a világgal, a világnak száz bajával...” Itt kísért a „nem látok, nem hallok, nem beszélek” tünete is. Kényelmesebb úgy csinálni, mintha mindig minden a legnagyobb rendben történne. Fontosnak tartom a lelkiség, a lelkűiét megváltozását is. Ezzel kapcsolatosan fel kell tenni a kérdést: miért választunk püspököt? Nem tudom más miért, de én azért „emelek fel” szavazatommal szívesen másokat, mert úgy hiszem, hogy magasabbról messzebbre látni. Ezért én azt várom el a vezetőktől, hogy ma, amikor annyi minden bizonytalanság vesz minket körül, irányokat, folyamatokat látva és elemezve, inspirálják a rájuk bízottakat. A lelki hatalom az egyházban olyan valóság, amit a Szentlélek munkálhat. A világi hatalom forrásai és ismertető jegyei: gazdasági potenciál és érdekek, erő(szak), jogrend, információ, kultúra. Sokszor a hatalom démoni karakterei jelentkeznek: „alávető leigázás” (Foucault), a változtathatatlanság hirdetése, a kontrolnélküliség igénye, a látszat illúziója. Az egyházi hatalom ezzel szemben krisztusi vonásokat hordoz: „közöttetek azonban nem ez a rend... mert akire több bízatott, attól többet kémek számon... Megkerülhetetlen a megújulás folyamán az anyagi javakkal való sáfárkodás tisztasága is. Félreértés ne essék, nem azt gondolom, hogy az egyházban bárki is „saját zsebre dolgozik”, de azt igen is igénylem, hogy az anyagi javak mindenki által láthatóan, világos feltételek és szempontok szerint kerüljenek felbeteg zsinata? osztásra. Csak egy példa: a lelkészek, az egyházi alkalmazottak (nem értendők ide a tanárok!!) fizetése körüli óriási különbségek olyan feszültségeket generálhatnak, amik a sokat emlegetett fratemitást is veszélyeztetik. Ezért fontosnak tartom pl. azt, hogy törvény szabályozza az egyházi alkalmazottak bérezésének a kérdését. Oktatási intézményeinkben ezt egyetlen mondat szabályozza a törvényben: VIII. törvény 35. §. „Az evangélikus közoktatási intézményekben működő pedagógusok illetménye nem lehet kevesebb a közalkalmazotti törvényben előírt juttatásoknál.” Ez azt jelenti, hogy nem kell minden évben elölről kezdeni a „bér-alkut”, mert mindenki számára világos az előmenetel lehetősége és mértéke. így nem az igazgató kénye-kedvének van kiszolgáltatva a pedagógus, hanem a törvény előírásainak. Ez mégis csak méltányosabb helyzet. Valami hasonlót vagy éppen ezt a szabályozást kéne átvenni az egyházi alkalmazottak esetében is. Beteg az egyházunk? Igen, beteg! Mégis a legrosz- szabbat tennénk, ha ránk is igaz lenne az a mondat, amit a gályarabokat kiszabadító Reuter admirális mondott a még mindig egymással vitatkozó prédikátoroknak: „Amíg egymást ölitek és marjátok, nem veszitek észre, hogy egy még nagyobb ellenség felfal titeket! ” Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy újra megtanuljuk a párbeszéd értelmét. Érvek és ellenérvek, állítások és cáfolatok ellentétei között juthatunk el a megegyezésig, a senkit meg nem alázó kompromisszumokig. Mert nem az a zsinati jogalkotás, a három vagy négyszintű egyházmodell kialakítása, a területrendezés végső tétje, hogy kik lesznek a nyertesek és kik a vesztesek, kik maradnak az új struktúra felszínén. Ha ebben gondolkodunk, jobb, ha nem csinálunk semmit, vagy szépen bezárjuk a „boltot”. Az egyház új modellje a tét, hogy egy rohamosan egyháztalanodó magyar társadalomban megtaláljuk-e a missziói parancs végrehajtásához szükséges legjobb formákat. Erről kellene vitatkoznunk, beszélgetnünk nagyon sokat, tapasztalatainkat, sikereinket és kudarcainkat megosztani egymással. Ezért azt javaslom, hogy a Zsinat „bújjon el” legalább két napra olyan helyre, ahol testvéri légkörben folyhat a párbeszéd vezetők és vezetők, vezetők és vezetettek, idősek és fiatalok között. Csökönyösen hiszek abban, hogy ha el merünk kezdeni beszélgetni, akkor előbb-utóbb a testvérre és ezen keresztül az Istenre találunk. Jobban mondva, Ő talál ránk. Laborczi Géza m • a r • r a r \ •• rr \ r Tisztújító közgyűlés a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsánál A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 1998. november 30-án tartotta évi rendes közgyűlését. Az elnöki és főtitkári beszámolók alapján áttekintette az elmúlt hét esztendőben végzett munkát. A jövő terveit illetően különös figyelmet szentelt a Millenneium közeledtére, amely hármas jelentéssel bír: nevezetesen a keresztyénség kétezer éves, a magyar keresztyénség ezeréves és a magyar államiság ezeréves történetének tanúságával és tanulságával. Köszönetét mondott az elmúlt két ciklusban végzett tevékenységéért D. dr. Harmati Béla evangélikus püspöknek, mint leköszönő elnöknek, és dr. Bóna Zoltán református lelkésznek, mint leköszönő főtitkárnak. Dr. Márkus Mihály református püspök személyében megválasztotta az immáron 56 esztendejébe lépő Ökumenikus Tanács új elnökét, és dr. Görög Tibor evangélikus lelkész személyében a szervezet új főtitkárát. Köszönetét mondott továbbá tagegyházainak, tagszervezeteinek, minden adakozó gyülekezetnek és magán- személynek, akik a tiszai árvíz kárpátaljai, vagy magyarországi károsultjainak megsegítésére áldozatot hoztak. Szeretetteljes bizalommal ajánlja továbbra is a kárpátaljai falvak lakóinak sorsát a gyülekezetek, segély- szervezetek, vállalkozások és magánszemélyek segítőkész figyelmébe. Bár a természeti katasztrófa hírértéke csökken, nyilvánvaló, hogy a károsultak veszteségeinek pótlása, sebeinek gyógyulása éveket, sőt évtizedeket vesz igénybe. Szükség van még hosszú időn keresztül az imádságra, az adományokra, munkaerő felajánlására, az együttérzés hatékony kifejezésére. A szeretet ünnepe is erre buzdítson mindannyiunkat.
