Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-11-01 / 44. szám

1998. NOVEMBER 1. 3.oldal Evangélikus Élet Végső szakaszához érkeztek a tárgyalások a Magyar Köztársaság Kormánya, valamint a Ma­gyarországi Református Egyház és a Magyaror­szági Evangélikus Egyház közötti megállapodás előkészítésére. Erről beszélgettünk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában a szaktár­ca vezetőjével. Hogyan és miért kerültek az egyházi ügyek a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához, hi­szen ezelőtt a Miniszterelnöki Hivatal foglalkozott velük. Korábban meg a Művelődésügyi Minisztéri­um. Mi a filozófiája ennek az áthelyezésnek? A filozófiája az, hogy a miniszterelnökség egészen más konstrukciót képzel el és alakít ki, mint ahogy az előző kormányok. Kancellári típusú szervezet alakult ki, amelynek következtében a miniszterelnö­ki feladatokhoz nem közvetlenül kapcsolódó tevé­kenységek átkerültek olyan minisztériumokhoz, ahol ezekkel sokkal hatékonyabban tudnak foglal­kozni. így került át például a Határon Túli Magya­rok Hivatala a Külügyminisztériumhoz, az ifjúság­gal kapcsolatos feladatokat a Sport- és Ifjúsági Mi­nisztérium fogja gondozni. A vallási ügyek valami­kor a Vallási - és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartoztak. Ennek tehát történelmi hagyományai van­nak. A fő indokot mégis a következőkben látom. Az oktatás mellett ez az a szféra, ahol az egyházak a hitéleten túlmenően rendkívüli módon gazdagítot­ták és gazdagítják ma is a magyar kultúrát, ezer év­re visszamenően, azaz a kulturális hozzájárulás okán. Aztán a műemlékek miatt, melyeknek jelentős része egyházi kezelésben, illetve tulajdonban van. A műemlékvédelem végre-valahára megfelelő helyé­re, a kulturális tárcához került. Itt is van tehát kap­csolódási pont. Ugyanakkor azt is jelezni szeretném, hogy más tárcák is foglalkoznak egyházi ügyekkel, így például az Oktatásügyhöz tartoznak továbbra is az egyházi iskolák, főiskolák és egyetemek, de a Honvédelmi Minisztériumnak is van egyházi részle­ge. A nálunk kialakított konstrukcióban Semjén Zsolt vezetésével létrejött egy egyházi ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkárság.. Jelenleg nem államtitkári szinten vannak képviselve az egyházi ügyek a kormány előtt, mint ahogy ez az elmúlt érá­ban volt, hanem személyemben miniszter látja el, tehát az egyházi ügyek legmagasabb szintű képvise­letet kaptak. Miniszter Úr! A történelmi egyházaknak, így a re­formátus és az evangélikus egyháznak is eredeti és változatlan feladata az evangélium hirdetése. Ezt templomokban végzik, de szolgálatuk kiterjed isko­lákra és karitatív intézményekre is. Mennyire érzéke­li, hogy elsőrendű feladataik ellátása érdekében igen nagy szükségük van az egyházaknak az elmúlt negy­ven évben megsemmisített anyagi bázisok újjáterem- tésére, s ehhez kormányzati segítség szükséges? Teljes mértékben átérez- zük. Remélhetőleg a szük­ség kielégítést is fog nyerni, legalábbis nagyobb részt. Miről is van szó? A történel­mi egyházak ingatlan va­gyonát államosították 1948- ban. Gyakran még az ingót is. Ebbe beleértendő ajelen- tős egyházi iskolai hálózat, amit ugyancsak elvettek tő­lük. Ezért született meg 1991- ben az Antall-kormány alatt az a törvény, ami rendelke­zik az ingatlanvisszaadás módozatairól, méghozzá olyan értelemben, hogy egy részét megváltják. Olyano­kat, amiket nem lehet már visszaadni, mert a negyven év során módosultak a funk­ciói az épületnek, vagy éppenséggel az egyház most nem tart valamelyikre igényt. Vagy igényt tart, de az önkormányzatok használják. Ezeket átvállalja az ál­lam, olyen értelemben, hogy az önkormányzatokat kompenzálja érte. Jelezném, hogy erre négymilliárd forintot írt elő az Antall-féle költségvetés 1993-tól. Ami a Horn-kormány alatt is négy milliárd maradt, tehát értékéből rendkívüli módon veszített. Ráadá­sul ez az összeg az elmúlt négy évben áfával együtt volt ennyi, így igazából nem volt több három milli- árdnál. A következő évre ezért ennél jóval nagyobb összeget tervezünk a költségvetésbe, hogy legkésőbb 2011-ig az ingatlanproblémát ténylegesen megold­hassuk. Van egy más, kiegészítő módszer is, ez a járadékolás. Amit az Antall-féle koncepcióban is rögzítettek, de csak 1997-ben került rá sor, s az elő­ző kormány a vatikáni szerződéssel kapcsolatosan visszatért erre a lehetőségre. Eszerint az egyházak lemondanak bizonyos ingat­lan vagyonról, s ezért évi járadékban részesednek. A katolikus egyházzal ez a szerződés már áprilisban megszületett. Az Olvasóra lehet bízni annak megíté­lését, miért éppen a katolikus egyházzal kötötte meg a Horn-kormány ezt a megállapodást elsőként. Nyil­vánvalóan ennek hátterében taktikai-politikai meg­fontolások voltak. Már most szeretném jelezni, hogy a jelenlegi kormány semmiféle ilyen diszkrimi­nációt nem ismer el, tehát a négy történelmi egyház teljes egyenjogúsága alapján kötjük meg ezeket a szerződéseket. A Zsidó Hit­községek Szövetségével ok­tóber 1-vel aláírták már a megegyezést. Némileg komplikáltabb a helyzet a két protestáns egyházzal, hi­szen a gyülekezetek vagyo­náról van szó, nem a refor­mátus egyház vagy az evan­gélikus egyház vagyonáról. Méltányos és megfelelő já­radékot tervezünk kidolgoz­ni a két protestáns egyház számára is. Milyen szempontok sze­rint történik ennek a jára­déknak a megállapítása? Feladatot támogatnak, vagy bizonyos arányokat vesznek tekintetbe? A mérlegelés elsősorban a törvényhez kapcsolódóan az ingatlanvagyon után járó járadék, ami nagyon konk­rét és számszerűsíthető. Felmértük és aszerint adjuk meg. Ezen túlmenően azt is figyelembe kell venni, hogy a református vagy az evangélikus egyházaknál ez az ingatlanvagyon jóval kisebb mértékű, mint a katolikus egyháznál, ugyanakkor a közszolgálati feladatokból - arányaiban - nagyobb mértékben ve­szi ki részét ez a két egyház. Ezt is beépítjük ebbe a szerződésbe s így alakulnak ki azok az összegek, amelyek évről-évre járadék formájában az egyhá­zakhoz kerülnek. A közszolgálati feladatok fogalmán mit ért Mi­niszter Úr? Közszolgálati feladatok alatt értem természetesen az oktatást, ami rendkívül fontos. Egyaránt fontos a szociális intézmények fenntartása, hiszen ennek a terhét ma sokszor az egyházak viselik. Az öreggon­dozást, a drogosok kezelését és visszasegítéset a tár­sadalomba, a börtönmíssziót. Tehát ez jelentős súly- lyal van jelen az egyházak szolgálataiban. Ez bi­zony közszolgálat, mégpedig annak a legnemesebb formája. Miniszter Úr ismeretei szerint mikor lesz aláírha­tó állapotban a két egyházzal kötendő megállapo­dás? Semjén Zsolt helyettes államtitkár úr tájékoztatása szerint ez két-három héten belül a kormány elé fog kerülni, s ezt követően újabb egy-két héten belül az aláírásra is sor kerülhet. Jelezném azonban, hogy at­tól függetlenül, hogy novemberben kerül aláírásra a megállapodás, a járadék visszamenőlegesen egész évre szól, tehát ezt ki fogja fizetni a kormány. Külföldi egyházi konferenciákon már egy ideje foglalkoznak az európai integráció következtében az egyházakra háruló feladatokkal. Önök miben várják az egyházak segítségét ezen a fontos terüle­ten? Voltam néhány hete egy konferencián Linzben, ahol az európai kultuszminiszterek értekezletét tar­tották, s a társult tagok miniszterei is ott voltak. Tisztáztuk, mi a kultúra, s ezen belül mi lehet az egyházak hozzájárulása ahhoz, hogy fölkészítsék ezeket az országokat arra a szintre, amit elvár az Unió. Ugyanis az EU nem a gyorséttermek számát kéri számon, hanem elsősorban azt, hogy az egyes országoknak milyen a kultúrális identitása, Ebbe az identitásba az egyházak abszolút módon beletartoz­nak. Hogyan működnek az egyházak, s hogyan tart­ják a kapcsolatot a már tagországokká váltak egyhá­zaival, például az evangélikusok Skandinávia, Né­metország egyházaival, a reformátusok pedig Hol­landia, Skócia, Svájc reformátusaival. Azt hiszem, nagy szolgálatot tehetnének az ország belépésének, ha ezeket az egyház-egyház közötti kapcsolatokat nemzetközi szinten tovább erősítenék. Egyházainknak nagyon sajátos helyzete van az európai integráció szempontjából. Határainkon túl több millió magyar él. A mi belépésünk az Unióba egy bizonyos határt fog jelenteni, aminek a túlol­dalán esetleg nem várt feszültségek gerjedhetnek. Az egyházaknak mindkét oldalon feszültséget eny­hítő szerepre is fel kel! készülniük. Igen, azt hiszem, ez a szerep erősödni fog, bármi­lyen megoldást is találjunk a schengeni egyezmény kikötéseivel, feltételeivel kapcsolatban. Remélem, ki fog alakulni egy optimális megoldás, tehát nem lesz olyan határ, amit mostanában sokan elképzel­nek. Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi helyzetben élők számára az egyik legfontosabb intézményrendszert az egyházak jelentik majd. Az, hogy az ottani ma­gyar kisebbségek megtartották magyar identitásu­kat, kultúrálisan és anyanyelvben, ez igen nagy mértékben az egyházaknak köszönhető. Nagyon szeretném remélni, hogy ez tovább fog erősödni. El­sősorban az anyanyelv fogja meghatározni azt, hogy ki hová tartozik. Itt külön szeretném kérni az egyhá­zakat arra, hogy próbáljanak meg nagyon határo­zottan kiállni amellett, hogy a magyar nyelv tiszta­sága megőrződjék ezekben a közösségekben. Ugyanakkor rendkívül fontos az egyházak szerepe a kisebbségben élők egyéni és közösségi tartásának megőrzésében, abban, hogy hinni tudjanak.egy op­timálisabb jövőben. Békefy Lajos-Tóth Szöllős Mihály Méltányos kapcsolatok az egyházakkal Interjú dr. Hámori József miniszterrel Sztárai Mihály máig ható szolgálata „Sztárai Mihály csaknem végigélte a 16. századot, részt vett a nem­zeti élet legnagyobb eseményeiben. Mohácsnál megmenekült, s később az ország három különböző vidékén fejtett ki a nemzeti irodalom és a reformáció szolgálatában oly tevékenységet, amelynek - nehéz meg­mondani - vajon kezdeténél tanúsított-e nagyobb bátorságot, vagy folytatása közben szívósabb kitartást, avagy vége felé bámulandóbb lelkesedést. Ha annak az útnak V-betűvel leírható alakját tekintjük, amelyen ő Zemplénből a Dráva mellékeire, onnan fel Pápára, Sopron­nak tartott: akaratlanul is a költöző madarak vándorútja jut eszünkbe. Ezeknél az önfenntartási ösztön műve ez, míg neki ama »kegyes ösz­tön« adatott, mely Pál apostolnak is, akivel elmondhatá, »semmivel sem gondolok, az én életem is nékem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat« ”. - Szilárdy Áron irodalomtörténész ösz- szefoglalása ez reformátorunkról. Egy rövid emlékezésben kalandos, izgalmas életéről nem tudunk kü­lön emlékezni. Csak érdekességként említhetjük: ő volt az a reformá­torunk, aki nem találkozott Lutherrel, nem járt Wittenbergben, mégis halálig hűséges lutheránus evangéliumhirdető volt. Miben volt szolgá­lata kiemelkedő, hatása máig ható? Evangélikus egyházunk szervezésében, alakításában. - „Kedves Miklós, hét éve múlt már, hogy én Isten akaratából a török uralma alatt álló alsó Baranyában - mint első és egyedülálló - Laskó városá­ban az Úr igéjét hirdetni kezdtem és már innen és túl a Dunán és Drá­ván, a többi testvérekkel... s a Szentlélek segítségével 120 egyházat építettem... ” E sorokat 1551. június 20-án Tétényi Miklós barátjának írta. Kereken 19 esztepdőt töltött itt életéből - Sárospatakiról indulva, ahol Kopácsi Istvánnal a mai kollégium alapjait vetették meg. Van, aki Baranyába költözését menekülésnek véli, más szerint talán honvágya vitte oda. De nem másról, többről szól-e az előbbi néhány sor? 120 gyülekezet alapítása óriási szolgálat lehetett, ugyan mennyi utazással és igehirdetéssel járt ez? Ha mai szóval kellene jellemeznem, azt mondanám „missziói lel­kész” volt Sztárai a javából. S ehhez hozzá kell tenni, hogy a 120 gyü­lekezet mellett iskolát is alapított és vezetett, ahol nemcsak gyermeke­ket tanítottak, hanem ahol lelkészképzés is folyt! A maga korának ta­nítója, sőt püspöki joggal élő és azt gyakorló egyházi vezetője is volt Sztárai, hiszen lelkészeket ordinált és küldött szolgálatba. Kétségtelen, hogy szolgálata egyházunk arculatának kiábrázolódásához máig ható­an hozzájárult. De hatott lutheránus hite őrzésében és továbbadásában is. Szenczi Molnár Albert írja róla: „Sztárai Mihály, az mely sok ekklézsiákat reformált, prédikátorokat ordinált, postillát (prédikációs könyvet) irt eleikbe, az szakramentumok kiszolgáltatásának formáját (Agendát) is leírta nekik. "Jól mondta róla Skaricza Máté, egy másik életrajzírója: „korszakunk valóban nagy teológusa... ” volt. S hitének tartalmát most énekeiből szeretném megmutatni. Hiszen zsoltárokat fordított, énekeket írt fáradhatatlanul, s Laskóban esténként hegedűjá­tékával kísérve tanította azokat a gyülekezeteknek. „Semmiből teremté az Úristen az embert, De megváltó tulajdon ő magával, Kik hisznek az ő nevében. ” Az embernek Pál hitvallása jut eszébe: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot.” Vagy: „Jézus Krisztus úgymond csak a mi közbenjárónk, Igazságunk, Urunk és mi életünk, Valakik őbenne hiszünk. Ne bízzunk emberbe, érdemünkbe, téteményünkbe, Mert nem megyünk bé az örök életbe, Ha nem bízunk Istenbe. ” Nem a reformáció üzenetének szíve ez? S lehetne még idézni, de elég ennyi is. Talán csak azt tehetjük ehhez hozzá, hogy küzdelme „kétfrontos” volt, egyszerre küzdött a „pápista” és a „helvét” front el­len is. Az a Sztárai, akiről előbbi életrajzírója elmondja, hogy Paduában olvasta Luther írásait, itteni tanulmányai során ismerkedett meg a reformáció üzenetével. Énekeiből sajnos csak egyet találunk je­lenlegi énekeskönyvünkben, de úgy gondolom, ma is szívesen énekel­jük vele: „Mely igen jó az Úristent dicsérni. ” Ennél is kiemelkedőbb hatása nemzeti- és drámairodalmunk fej­lődésében. Van irodalomtörténész, aki „drámairodalmunk atyjának” nevezi őt. Már előbb említett énekeiről is elmondták, hogy a kor leg­kitűnőbb alkotásai, énekei tiszta magyar ütemekből állanak, ezt nem kisebb valaki, mint Arany János írta róla. Az eredeti magyar nyelvű dráma pedig Sztárai műveivel született meg. Két ilyen írását ismerjük: „Az igaz papság tüköré” az egyik, és a „Papok házasságáról" szóló a másik. Drámái nem misztérium- vagy passiójátékok, mint amik addig és akkor Európában elterjedtek, hanem hitvitázó művek. Mintha saját, templomban, utcán lefolytatott vitáit tette volna papírra, szólaltatta volna meg a szereplőkkel: a papokkal, bírókkal és polgárokkal. És így lett Sztárai Nemeskürty István szavaival: „ a magyar reneszánsz líra vi­rágba borulásának egyik nagy előkészítője”. Nagy témája: hol van az igazi papság? S a válasz mai szavakkal: a hívő és becsületes életű ige­hirdetőknél. Az igaz, hogy „nehéz ám prédikálannyi!” - De aki nem tud, az menjen el „kapálni”! S miközben ezekkel - és talán más drá­mával is? - az igaz hitet szolgálja, drámairodalmunk előkészítője is lesz, irodalomtörténetet neve említése nélkül ma sem lehet művelni. Végső hatása a Mohács utáni országunk szolgálata volt. Egy „ap­róságnak” tűnő utalás egyik versében: „Az ezer és ötszáz ötvenkét esztendőben, Az Sztárai Mihály ezt rendelő énekben, Az nagy Úristennek csodatételével Való emlékezőtbe. Amen. ” 1552 az újabb nagy török támadásnak éve volt. Sok várunk elesett. Achmed Észak-Magyarország „kulcsa”, Eger felé fordult. De még ez esztendő októberében elvonul Eger alól! Nem a magyar nép újjáéledő reményét írja meg Sztárai? S nem ezt erősíti-e „magyarjainál” egész életében: Van, aki azt állítja, Baranya talán elnéptelenedett volna az ő és társai szolgálata nélkül. Ha ez túlzásnak is tűnik, azt azért el kell mondani, hogy Sztárai Mihály szolgálata nemzeti és társadalmi szol­gálat is volt. Sírját sajnos nem látogathatjuk. Nem tudjuk, pontosan hol nyugszik. Reformáció hetében azonban legalább gondolatban álljunk meg emlé­ke előtt, s köszönjük meg Istennek máig is ható szolgáját. Keveházi László Hit és haza oltalmazója Magyari István az író-reformátorok jeles képviselője, akiről elsősorban az terjedt el, hogy hitvitázó volt a maga korában. Én akkor inkább apologétának' - hitvédőnek monda­nám. És hozzáfűzném: a haza szerelmese! Mert nemcsak a nevében volt Magyari, ha­nem a szíve is népéért dobogott. Dunántúli kisváros - Sárvár - prédikátora­ként írta le megszívlelendő hadászati elgon­dolásait és tanácsait 1602-ben. Ebben tárta fel „országa romlásának okait”, és olthatatlan vá­gyát, hogy népét Istenhez térítse, s így meg­szabadulhasson a dúló török vasigájától. így bátorított: „Ne félj tehát édes nemzetem, te magyar nép! Veled leszen Isten, noha erős és számos ellenséggel vagyon ügyed. Hanem bé- kéljél meg Isteneddel, s könnyű leszen az el­lenséget megrontanod! ” Jól látta, hogy az egész népnek Istenével kell elsősorban megbékülnie, vagyis a po­gányságból, bálványimádásból, hamis hitből megtérnie, s erkölcsileg is megújulnia. Magyari ugyanis Isten ítéletének, büntető os­torának tartotta a török veszedelmet, s hazánk szétszakadozottságának minden nyomorúsá­gát, így sóhajtott: „Szívem fáj rajta, mely nagy éktelenséget tesznek némely Istentől sza­Magyari István kadtak. Ez a keresztyéni vitézség? így kell-e a keresztyénséget oltalmazni? Magunk is el­pusztítjuk így magunkat. ” Majd ezzel folytat­ta: „Mi magunk rontjuk magunkat. Az ellen­ség ellen erős férfiak kellenek. Talán az ide­gen nemzet szerez nekünk országot? Mert az embert felmészárolni nem nagy dolog, azt a pók is megcselekedheti, de életet adni - csak Isten tud! ” „Mi voltál szegény Magyarország, s mivé lettél? - és avagy csak ebben maradhattál meg immár! De nagy jele a te jövendő na­gyobb romlásodnak, ha gondot magadra nem viselsz!" - figyelmeztette népét - „Bárcsak használhatnék édes hazámnak és nemzetem­nek! ” Magyari István nemcsak hazáját-népét fél­tette, hanem evangéliumi hitét, a reformátori egyházat is védte. Szót emelt ennek oltalma­zójaként a rágalmazásokkal, gúnyolódásokkal és vádakkal szemben. A római egyház nem nézhette a reformáció hatalmas térnyerését öl­be tett kézzel. Gondoljuk csak meg: az ország lakosainak 90 százaléka már a reformáció eszméit fogadta el a 16. század végső évtize­deire! A tridenti restaurációs zsinat szervezett küzdelmet indított a rekatolizáció sikeréért. Legjobb erőiket, a jezsuita rendet is csatasor­ba állították. Teológiai-bibliai érvelésekkel, máskor nevetségessé tétellel, olykor pedig csúnya ócsárlással igyekeztek megtörni a re­formáció terjedését, visszaszerezni régi hívei­ket. Egyik érvük pl. az volt, hogy „Luther az oka Isten ostorának, a töröknek.” Magyari higgadtan és bölcsen védte ki a támadást, mondván: Luther fellépése előtt is üldözte a pogányság a keresztyéneket, ami pedig „Lu­ther hitét és tudományát illeti, hamis az, hogy Luther születése előtt az nem lett volna ”, hi­szen az egész Szentírás az egy közbenjáró Jé­zus Krisztusban való hit által való üdvösség­ről beszél, s arról, hogy az ősi atyák, az apos­tolok mind kegyelemből nyerték el az örök életet. Luther Márton nem új hitet hozott, ha­nem az írás tiszta és igaz üzenetét élte és hir­dette. Szerinte erre van szüksége az egész magyar­ságnak: az evangéliumi hit megélésére, va­gyis teljes megújulásra, megtérésre. És ezzel Magyari a mi nemzedékünket is joggal szólít­ja meg. Bizony aktuális, „korszerű” ma is mondanivalója. Lesz-e, aki meghallja és meg­érti, ugyan lesz-e valaki? Bencze Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom