Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-08-16 / 33. szám
Evangélikus ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP rA TARTALOMBOL-i „Elfogadtál és elhívtál” A bizonyságtevők fellege: Danhauser László A két Balczó András Élet 63. ÉVFOLYAM J 3fc. SZÁM 1998. AUGUSZTUS 16. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN TIZEDIK VASÁRNAP Fáradságot és időt nem kímélve kezünkbe kell vennünk a nevelést. Luther ARA: 48 FT A nyár legnagyobb eseménye egyházunkban SZÉLRÓZSA IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ 1998. július 22-25. A Bakony kezdeténél, Bodajk és Balinka között, ahol a Gaja-völgy indul, egy júliusi hétvégén több, mint ezer fiatal táborozott a Tölgyes-turistaházban és környékén. Színes sátortábor, központi nagy sátrak és egy-két személyes egyéni „lakóhelyek” tarkállottak az erdő szélén hívogatóan. A „stáb” már a hét elején leköltözött ide, mire az érdeklődő fiatalok megérkeztek, már minden a helyén volt. A nagyszínpad a közös nagy összejövetelekre, a több kisebb sátor, színpad, zenélésre alkalmas emelvény a szabad ég alatt, sporteszközök készen várták a vendégeket. Volt csendsátor és színjátszó- ház, előadósátor és komolyzenei ház és egy különösen hangzó előadói hely, a „hal helyett hálót” elnevezéssel, ahol munka-kérdést, munkanélküliséget, a fiatalok elhelyezkedési, pályakezdési problémáit vitatták. Szerdán este a nagyszínpadnál a megnyitóra gyülekeztek. D. Szebik Imre püspök meleg szavakkal köszöntötte az egybegyűlteket, akik „képviselik, az egész magyar evangélikus ifjúságot”. Emlékezett az első Szélrózsa találkozóra és a folytatást így látta: „ Váralján valakit kerestünk. Talán sokan meg is találták azt a Jézust, akit kerestünk". Most eljöttünk ide, hogy bizonyságot tegyünk arról, „ mi nem a meghátrálás emberei vagyunk... ” Most is keressük Jézust, hogy vele életünk, jövő életünk, boldog életünk, örök »mariéi Szélrózsa' életünk legyen. Felidézte a manapság gyakran hallható hírt, hogy egy gyermek, egy fiatal, valaki elveszett és keresik. A testi, fizikai elveszettség is borzadd rükverc rákok - azaz Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk! (Szabálytalan beszámoló a Szélrózsa Ifjúsági Találkozóról) Begördül a szerelvény Csókakő pályaudvarára: Ez egy olyan egy-vágányos, bakterház nélküli - nem éppen világvárosi pályaudvar. Szaknyelven inkább megállóhelynek nevezik a betonperont. De mos mégis valami megmozdult itt, mintha a Déli pu. forgalmát irányították volna ide, pedig már elmúlt dél. Több száz fiatal, csővázas hátizsákokkal, sátrakkal és matracokkal ott tolong a peronon. S aztán elindul a menet Bodajk felé. Hosszú, tömött sorban tikkadva, izzadva gyalogolnak az elszánt, meghátrálni nem akaró fiatalok. Bámulom őket! Nekem könnyű, mert a kocsim ablakán becsap a szél, de ők mennek, mikor a nap a legperzselőbben éget. Mi vonzza őket? Mi válj a őket? A Szélrózsa, II. Országos Ifjúsági Találkozó. S nemcsak vonattal, hanem autókkal, busszal és kerékpáron is érkeznek az érdeklődők. A legkisebb talán néhány hónapos, a legidősebb több évtizedes. Július 22én délután benépesül a sokszor oly csendes Gaja-völgy. Hisz itt, - ahol a Gaja-szurdok kezdődik, Bodajk és Balinka között a Tölgyes-Turistaközpontban - itt talált otthonra a Szélrózsa. A készülődés természetesen sokkal előbb kezdődött. S most jó lenne leírni mindazoknak a nevét, akik az előkészítésben nem tétlenkedtek, de sokfelé ágazó feladatokban - rengetegen vállaltak rész-munkákat, s talán nincs senki, aki a segítőket név szerint maradéktalanul fel tudná sorolni. De meg kell említenem azt a szalmakalapos oroszlánvadász- alakot: Ő végzi a munkák oroszlánrészét. Marton Tamás szerénysége miatt a nevét most nem említem! Bámulom a munkabírását, azt, hogy képes átlátni egy ekkora szervezést. A program elindul. A sport és a játék már szerdán délután. A megnyitó áhítat és köszöntő után pedig a nagyszínpad vonzza még a hallgatókat. Koncerttől hangos a völgy, a szúnyogok zümmögésükkel most nem érvényesülnek, csak a csípésükkel tudnak hatást elérni, mégsem tántorodunk meg. Van itt minden, mint a búcsúban - mondja valaki: S tényleg: A lehetőségek piacán a lehetőségek piaca működik. A színjátszóházban a színjátszók, a komolyzenei teremben a komolyzenészek, (olykor persze nem ilyen egyértelmű a helyzet.) Előadások, fórumok, beszélgetések, s a csendsátor csendje, s a lelkigondozók figyelő szolgálata, a „Hal helyett hálót” címet viselő foglalkoz- tatás-ügyi konferencia, s a két színpad szinte folyamatos műsora bőséges választékot nyújt a jelenlévő több, mint 1000 fiatalnak. S közben működik az egészség- ügyi sátor is, hisz rekkenő a hőség és kemények a mécsesek. A „Pipec” - az országos ping-pong bajnokság meccsei is sokakat érintettek. S amikor az este hűvösebb szellőket hozott, a teaházakban - hangulatos zene mellett beszélgethetett mindenki kedvére, vagy a videó-klubban nézhetett meg egy tartalmas filmet. S az „Erdő csendje” címen meghirdetett program résztvevői pedig az esti erdőben meditálhattak, mécsesek mellett zsoltárverseket hallgatva. A napokat közös áhítattal kezdtük és zártuk. S a nagy játék — két és félnapos vetélkedő - a spontán alakult csapatok erejét tette próbára. E csapatok egyike választotta a címben is említett nevet: „Rükverc rákok” - a mottóul választott igeversre gondolva: „Nem a meghátrálás emberei vagyunk!” Ez a gondolat - sokféle megközelítésben került elő a Szélrózsa alatt. A csüggedésre vagy feladásra, megalkuvásra vagy közönyre hajlamos ember rászorul a meg nem hátrálók példájára, a bátorításra, és az erőt kérő imádságra. Ezért a záró úrvacsorái istentisztelet üzenete egy felszólítás volt: Nézz Jézusra! S így indultunk tovább: Szívünkbe zárva a táj szépségét, s az előadók és igehirdetők tartalmas szavait, az énekek és a színdarabok üzeneteit, a mozgás és a vetélkedő talentumokat próbáló lendületét, a közösség örömét és jókedvű zsivaját, s tudtuk azt, hogy közöttünk volt Ő: a kenyér és bor jegyében táplált, megáldotta ezt a fesztivál jellegű nagy találkozót. Most mindennek vége! Harminchat órával a találkozó után már másra figyel a tekintetem, de a szívem a felkészülésben és találkozóban kapott ajándékokat befogadva már váija: Legyen folytatás, legyen III. Szélrózsa... Bence Imre lom, még fájdalmasabb, ha valaki lelkileg is elveszett, Isten számára elveszett. Ezért keresünk titeket, maga Isten keres és mi Istenhez akarunk „oda-keresni” titeket. Nehéz a keresés, könnyebb meghátrálni. Aki meghátrál, nem bízik önmagában, barátjában és Istenben sem. Élnünk kell a lehetőséggel! Ha nem szabad meghátrálnunk, akkor hitben kell járnunk. Szabad hinnünk, Isten akarta, hogy megszülessünk és ő értelmet is adott életünknek. Itt az alkalom megtöl- tekezni, tovább élni és igaz életet élni! A találkozó házigazdája Bence Imre bakonycsemyei lelkész volt, aki miután bemutatkozott, bemutatkozásra késztette a jelenlévőket. Megindult az ismerkedés, boldogan ismerték fel egymást az első találkozó résztvevői és ismerősökké váltak az újonnan jöttek. Kezdett „összeforrni” a találkozó. Különösen jó volt látni a hallgatóság soraiban a tolószékeseket, akik sokak segítségét tapasztalhatták meg és nem valamiféle szánakozásban, hanem testvéri befogadásban volt részük. A házigazda is ebben jelölte meg az együttlét örömét: „Szükségünk van a találkozásra. A találkozó örömöt és erősítést adhat. ” Általában kisebbségi létben élünk, de itt most közösségben vagyunk. „A legfontosabb, hogy találkozhatunk az Úr Jézus Krisztussal. ” Ne „nagy buli” legyen ez a pár nap, hanem kapjunk ajándékot Jézustól. A hallgatás, beszélgetés, meditáció, játék és sport, - mind lehet ajándék és Jézussal találkozás. Figyeljünk egymásra, legyen jó hangulat és sokaknak lelki gazdagodás! A táborozás egész ideje alatt az énekléstől és az ifjúsági könnyűzenétől visszhangzott az erdő. Ez mindjárt az első estén elkezdődött a nagyszínpadon, ahol az egyházunkban közismert együttesek sorra felléptek és bemutatták zenéjüket. T. A z alcím a Székely himnuszból való és kifejezése egyrészt annak a fájó ténynek, ami az erdélyi magyarság erőtlenedését jelezte, másrészt világossá teszi azt, hogy itt szikláról van szó, mely nem egykönnyen „porlik”. Évszázadokon át küzdött a fennmaradásáért és ma is ezt teszi. Erről a kettősségről szerezhettünk élményeket, amikor autóbusszal bejártuk 48-an Erdély tájait június 30-július 10 között. Varázslatos természeti szépségek tárultak fel előttünk. Vannak esetek, amikor Reményik Sándor verssora valósággá válik: „Hidegen hagy az elhagyott táj”. (Mi mindig búcsúzunk), de Erdély tájait nem lehet hűvös közömbösséggel szemlélni, mert Isten teremtett világának egy tündérkertje, az „Édenkertnek” egy része, melyben a zsoltárossal vallhatjuk: „Nemzedékről nemzedékre dicsérik műveidet, hirdetik hatalmas tetteidet.” (Zsolt 145,4). A .ordái hasadékban, mely a monda szerint az Ő szabadító szeretetét nyújtotta. A Békás-szorosban, melynek égbenyúló sziklái között az „Oltárkő a kereszttel” akkor is lelki szemeink elé rajzolódott, amikor vasárnap a buszban tartottuk a rendhagyó istentiszteletet. A Gyilkos-tó zavaros vize és a felhőkbe borult Hargita nem nyújthatták a tiszta látványt, mégis mindez „Hirdeti nagy kezed alkotásit” (Berzsenyi: Fohászkodás). Az Ojtózi-szoroson áthaladva a folyóba dobott koszorúval emlékeztünk azokra, akiket megyénkből a világháború során halálos sebükkel a szoros magába fogadott. Csodálatos építészeti műemlékek kápráztattak el bennünket. Lehetetlen ezeket mind felsorolni. A szász vártemplomok, melyek általában a 13. század építészeti csodái, átéltek tatár és török pusztítást, de mindig „lábra álltak” és felújításuk most is folyamatosan történik. A brassói fekete templom és a vajdahunyadi kastély, benne a szépülő kápolnával, az erdélyi építészet gyöngyszemei. Déva vára a magasban állt előttünk és az „életáldozattal” építő Kőmíves Kelement juttatta eszünkbe. Az egyházaknál az élni akarás jeleivel találkoztunk. A magyar evangélikus egyház centrumában Kolozsvárott meleg testEgy erdélyi körút tapasztalatai. „Porlik, mint a szikla...”? véri szeretettel fogadott Mózes Árpád püspök feleségével és munkatársaival. Miután templomában megtartottuk reggeli áhítatunkat, beszámolt egyháza életéről. Örömmel közölte, hogy 90 év után most épül először új magyar evangélikus templom Erdélyben, Sepsiszentgyör- gyön. A kolozsvári gyülekezetben élt és viselt tisztséget Reményik Sándor költő, melyet emléktábla is megörökít a templomban is. Itt pihen a házsongárdi temetőben. Egyik útitársunk főijének síija előtt is megilletődve álltunk meg. A hétfalu magyar evangélikus gyülekezetei közül a türkösi templomot néztük meg, melyet a budapesti Hittudományi Egyetemünkön tanuló „papfi” nyitott ki. Ebben a templomban eskettem két éve a soproni egyetemen végzett ifjú párt. A szász evangélikusok egykor virágzó gyülekezeti életét most már csak hatalmas vártemplomaik jelzik. Sajnos, a szász egyház Erdélyben „porlik, mint a szikla” az ismert okoknál fogva. Helyzetük a mi kitelepített német ajkú gyülekezeteinkhez hasonló. A református egyház élete Nagyváradon tárult először elénk. Tőkés László püspök templomában lelkésztársa ízes magyarsággal szólt hozzánk és megerősödtünk abban, hogy „nyelvében él a nemzet”. Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony úrasztali térítőt adományozott, szobrát is felállították. Sajnos a Bibliát, amit kezében tartott, ellopták és most úgy áll üresen maradt kézzel, mintha koldulna. Nagyenyed régi templomával, neves Bethlen Gábor kollégiumával, 65.000 kötetes könyvtárával tárta fel szellemi kincstárát. Csomakőrös református templomában a fiatal lelkész a falu nagy szülöttéről, Körösi Csorna Sándorról beszélt, aki a magyarság őshazáját akarta felkutatni. Medgyesen a református testvérek erősödő gyülekezeti életükről azzal is tanúskodtak, hogy meleg családi légkört nyújtottak az éjszakai elszállásolásuk során. Medgyes egyébként Sopron testvérvárosa. Legyenek továbbra is a „hűség városai” a maguk sajátos helyzetében. Látogatásunkkal ezt a városi szinten való kapcsolatot az egyházak ökumenikus szintjén szerettük volna mélyíteni. A római katolikus egyház életébe Szentegyházán kaptunk bepillantást, amikor a hat gyermekes kántorcsalád feltárta székely-szívű vendégszeretetét. Ezt kaptuk Rétyen is, ezért volt számunkra a szokatlan puliszka is finom. Itt tapasztaltuk meg azt a kemény küzdelmet, melyet Erdélyben a magyarságnak naponta kell megélnie holnapjáért. A megmaradásért való küzdelemnek egyik erős pillére az összetartozás a gondokban. Szentegyházán az érkezésünk előtti napokban égett le egyik éjjel négy családi ház. Amikor meglátogattuk a hajlék nélkül maradt családokat kis adománynyal, láttuk az összefogást a segítésben. Valaki mondta: ősszel, a tél előtt új házakban lakhatnak. „O, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek.” (Zsolt 133,1). A bajban is. A másik tartó pillér a népi kultúrához való ragaszkodás. Felejthetetlen élmény volt vasárnap az „Ezer Székely Leány Talákozó Csíksomlyón”, mely hagyománnyá vált. A „Hargita Népe” című közéleti Napilap hírt adott erről. A kegytemplomban kezdődött az ünnep, ahol Budapestről „László atya” (vasárnap reggeli szolgálatairól ismert) is szólt a székely lányokhoz, hogy legyenek majd hűséges magyar anyák... Ezután a templom előtt Domokos Pál Péter szobrának avatására került sor, aki 1931-ben felhívással fordult népéhez: A székely nép öltözzön fel szépen, vegye fel hagyományos viseletét, és öltöztesse fel lelkét ünneplőbe. Mi ’’porlik, mint a szikla”? Az, ami, aki felhagyott a küzdelemmel: a népi kultúráért, a hagyományokért, az anyanyelvért „templomban és iskolában”. (Folytatás a 3. oldalon) J é 1
