Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-07-12 / 28. szám

1998. JÚLIUS 12. 3.oldal Evangélikus Élet Riport Bojtos László tiszteletbeli konzullal Clevelandban él Bojtos László, ha­zánk az USA Ohio állambeli tiszte­letbeli konzulja, építészmérnök. Amerikában egy építésziroda tulaj­donosa. Szívéhez legközelebb álló munkáiként a templomépítészetet említi, köztük több evangélikust. Mióta él Amerikában? 1956-ban jöttem a tengeren túlra. Or­vos szerettem volna lenni, de mivel édes­apám vadosfai lelkészként az akkori sop­roni alsó egyházmegye esperese is volt, az „egyéb” társadalmi besorolás elzárta előlem az egyetemi lehetőséget. Segéd­munkásként helyezkedtem el. így eltöl­tött év után kerültem be a Budapesti Mű­szaki Egyetem Építészmérnöki Karára. Milyen indíttatásokat kapott az evangé­likus papi házban? Édesanyám meleg szeretete elkísér éle­tem végéig. Emlékszem milyen könnyes szemmel indított útnak a soproni evangé­likus lyceumba, mindössze 10 és fél éve­sen. Ettől az időtől már csak vendégként jártam a vadosfai otthonunkban. Édes­apám nagy-tehetségű ember volt. Két szembetűnő tulajdonsága különösen megragadó. Az egyik boldogsága és megelégedettsége a falusi paróhcia csendjében, pedig városi emberek között is megállta volna a helyét, a másik köz­vetlensége és kapcsolatteremtő készsége hívei kövében. Az az erénye, hogy a leg­kisebbet (tárgyi vagy személyi) ugyan­olyan figyelemmel és hűséggel kezelte, mint a legnagyobbat, példaként áll előt­tem életem folyamán. Hűséges hivatás­teljesítése ismert volt egész egyházunk­ban. Hite és szeretete kisugárzott gyüle­kezete határain túlra is. Milyen hatással volt a soproni lyceum személyiség-fejlődésére? Gyermekként kerültem a nagy múltú iskola falai közé. Tudós tanárok vezettek be a szellemtudományok gazdag tárhá­zába. A hitbeli nevelés is része volt a sze­mélyiség formálódásának. Tanáraim döntését, az iskola célkitűzéseit diákként nem mindig értettem, csak felnőtt korban vált világossá elképzelésük. Általános műveltség, magasfokú szellemi képzés, egyházhoz kötődés és hazaszeretet sze­repelt vágyaik palettáján, amelyet átadni igyekeztek az ifjú nemzedéknek. Örülök, hogy 1948-ban érettségizhettem. Az öregdiákok mozgalmában magam is részt veszek. Örülök, hogy újra egyházi irányítás alatt végzi munkáját, bizonyos vagyok benne, egyházunk jövőjét, nem­zetünk holnapját építik, akik ebben a nagy kihívásban résztvesznek. Konzuli tevékenységéről mondana va­lamit az Evangélikus Elet olvasóinak? Jeszenszky Géza korábbi külügymi­niszter kért fel e megtisztelő megbízatás­ra, elsőként az USA-ban. Azóta létszá­munk hatra nőtt. Hazámat képviselhetem a világ legnagyobb tekintélyű országá­ban, annak Ohio államában, ahol 260 ezer magát magyar származásúnak tartó él. A legtöbb honfitársunk a nehézipará­ról ismert Clevelandben telepedett le már a század kezdetétől, s több hullámban ér­keztek az óhazából. Feladatom, hogy a két ország közti kapcsolatot ápoljam, ugyanakkor egyéni kérésekkel is fordul­nak hozzám, segítséget kérve sajátos helyzetük rendezésére. Nagy megbecsü­lés övez az amerikai állam részéről, ma­gyar honfitársainknak, országunk után érdeklődő amerikaiaknak, a tanácsadást természetesnek tartom. Évente - olykor többször is - hazalátogatok rokonaim­hoz, barátaimhoz és nem utolsó sorban, hogy az egyetemes magyar lét egy-egy rendezvényén részt vegyek. Mindig örü­lök, ha otthonunkban fogadhatom a Ma­gyarországról érkezett vendégeket. A Cleveland nyugati evangélikus gyü­lekezet aktív tagja. Hogyan látja az egy­ház szolgálatát? Nagyon örülök annak, hogy Tamásy Zoltán és felesége, Molnár Éva szemé­lyében fiatal lelkészházaspár érkezett hozzánk 3 éves szolgálatra. Ily módon is érzi a gyülekezet a Magyarországi Evan­gélikus Egyház gondoskodását és szere- tetét. Tamásyék hűségesen végzik szol­gálatukat. A gyülekezet befogadta és kedveli személyüket. Zoltán lelkész jó igehirdető, otthonos az angol nyelvben, Éva asszony pedig nagyon közvetlen a hívek közötti forgolódásban, gondozza a torontói szórványgyülekezetet. Gyülekezetünk intellektuális beállított­ságú hívekből verbuválódott. Ma már többségükben idősebb emberek alkotják a gyülekezet gerincét, de vannak fiatalok is, akik már itt születtek vagy később ér­keztek Amerikába. Magam és családom szívesen veszünk részt a gyülekezet éle­tében. Kettős feladatot tölt be az egyház- község az igen sajátos szolgálatával. Hir­deti Isten igéjét, s általa hitet ébreszt, bíztat és'bátorít. Ugyankkor a távolban élő magyarság részére az anyanyelv ápo­lásának, testvéri magyar szívek egymás­ra találásának is otthont ad. Mind a kettő rendkívül fontos. Örültünk Pünkösd másnapján Szebik Imre püspök látogatá­sának és köztünk végzett szolgálatának, amely az óhazával és a Magyarországi Evangélikus Egyház egyik képviselőjé­vel való találkozás szép alkalma volt. Erőt, kitartó, hűséges munkát kívánok a hazai egyház életére és minden munkájá­ra, melyet honfitársaiért végez. Hadd idézzünk egyik cikkéből, amely a Bojtos László elnöksége alatt álló szervezet, a Magyar Baráti Közösség 25. évfordulója alkalmával a Hitel című folyóirat 1997. augusztusi számában jelent meg: „Szel­lemiségünk a régi: vállaljuk a szétszórt­sági sorsot, közösségünket a világon élő összmagyarság szerves részének tekint­jük, nem kötelezzük el magunkat semmi­féle politikai ideológiának, mert állam­határokat akarunk áthidalni, hogy né­pünk szolidaritását, összetartozását se­gítsük. Mindenkit tisztelünk, de a ma­gyarság érdekében végzett közösségi munkát tartjuk mértékadónak. Az évfor­dulóra választott alapgondolatunk, az »új magyar honalapítás a harmadik évezred küszöbén« szellemében a lelki, szellemi nagy-Magyarországot kell megvalósíta­nunk, melynek nem a határait, hanem az emberek gondolkodásmódját kell meg­változtatni. Ez látszik egyedüli lehetősé­günknek. Szétszórtsági létünkben minket a jóhiszeműség, a tolerancia, a megértés és elsősorban egymás elviselésének a tu­data tartott meg. Ezt kell elsősorban to­vábbmentenünk. A reménység-tavi tá- bortűzhöz vissza kéne hívnunk mindazo­kat, akik évekkel ezelőtt egymás mellett, velünk álmodták a jövőt, de most egy­mástól eltávolodtak, sokszor egymással szembefordultak. Csak az egymásra ta­Múlt és jöv Nagyon örültem, hogy ott lehettem az Evangélikus Hittudományi Egyetem év­záróján. Érzelmek és hangulatok teszik emberivé életünket. Szép volt az ünnep­ség. Lehet, jó dolog, hogy 1998-ban már természetesnek tartjuk - ahogy erről a rektor gondolatgazdag expozéjában szo­lid büszkeséggel beszámolt, - hogy egyetemünk teljes jogú tagja a magyar felsőoktatásnak és minden remény meg - van arra, hogy az is marad, elnyeri a szükséges akkreditációt a törvény alap­ján. Mégsem természetes ez. Hiszen az évtizedeken át tartó másodrendű állam­polgár helyzetnek, amiben az egyház élt, a Teológiai Akadémia volt az egyik meg­testesítője. Megengedték, megtartották, de takarékra állították. Professzorai öre­gedtek, hallgatói megritkultak, kötelező volt számára a diakóniai teológia dicsőí­tése. Milyen gyorsan változik a világ. Ma, amikor növekszik a szegénység, polari­zálódik a társadalom, szembesülünk a kapitalizmus árnyaival, egész más hang­súlyt kap a diakónia és annak teológiai háttere. De a legfontosabb, hogy ma az egye­temnek nemcsak lehetősége, hanem kö­telessége az oktatás mellett a tudomány Tágölelésű jubileum Hetvenöt éves a vecsési gyülekezet Kicsiny gyülekezet a főváros határa mentén: Vecsés. A vidékről Budapesten munkát talált emberek egyik megállapo­dási helye, a végállomás: itt lehet meg­vetni alapjait lakásnak, háznak, ez még­sem a csupa tégla és beton város. Kertes családi házak övezete. Szomszédságában van a világ országútjainak egyik nagy ál­lomása: Ferihegy, a repülőtérrel. Itt él egy „fiatal gyülekezetünk”, mely most ünnepelte 75. születésnapját. Kuthy Dezső, a későbbi balassagyar­mati püspök vetette meg alapjait 1923- ban és már 1932-ben első templomukat szentelte fel Raffay Sándor püspök. 1936-tól anyagyülekezetté lett a missziói és szórványgyülekezet. Helle Ferenc és Hegedűs Lajos voltak a lelkészei. A II. világháború törte meg a gyülekezet fej­lődését, a visszavonuló német csapatok felrobbantották kis templomukat. Svájci­ak adományából kaptak egy fatemplo­mot, itt talált otthont a gyülekezet addig, míg Marschalkó Gyula lelkipásztori munkája és vezetése nyomán 1971-ben harmadik templomukat felszentelhette Káldy Zoltán püspök. Hetvenöt év alatt három templom! Nem volt könnyű fel­adat, de a gyülekezet élni akar és él is, - erről tette bizonyságot június 6-7-én, amikor is két napon át ünnepeltek és ad­tak hálát Istennek megtartó szeretetéért. Az ünnepség már szombaton elkezdő­dött, amikor is a felsőtelepi katolikus templomban tartottak zenés áhítatot - mert a nagytarcsai Jubilate Énekkar és zenekar hangversenyére kicsiny lett vol­na a saját templom. Szigetvári Imre plé­bános nyitottan és szeretettel fogadta be a testvéregyházat erre az alkalomra és szükség is volt a nagyobb befogadó tér­re. Bálint József karnagy vezetésével Arcadelt, Lassus, Lotti, Schütz, Haydn és J.S. Bach műveket, a második részben pedig magyar szerzők műveit: Halmos, Rezessy László, Sulyok és Szokolay mű­0 veket adtak elő. Orgonáit Hollóné Kovács Márta. Vasárnap reggel 9 órakor kezdődött a hálaadó úrvacso- rás istentisztelet, erre az alkalomra kívül-belül megújí­tott templomukban. A gyülekezet lelké­sze, Rezessy Miklós és elődje Mar­schalkó Gyula vé­gezték a liturgikus szolgálatot. A vasárnap textusa alapján Rezessy Miklós hirdette az igét. Pünkösd után, a Szentháromságot ünneplő vasár­napon az igehirdetés az újjászületés jé- zusi kívánságát tárta a gyülekezet elé, a Szentiéleknek a szél mindenen át­ható erejével együtt járó éltető erejét kérte a gyü­lekezet további életére, hogy az a Lélektől született, Lélektől áthatott legyen. Délután folyta­tódott az ünneplés gyülekezeti szere- tetvendégségen. Itt látogatta meg a gyülekezetei az egyházmegye esperese, Koczor Tamás is, aki a 62. zsoltár verseivel biztatta a gyülekezetei az Isten előtti megállásra és a Krisztusban való megmaradásra. Marschalkó Gyula, a lelkészelőd, aki 1955-től 1990-ig, - nyugdíjba menetelé­ig - gondozta a gyülekezetei, harmincöt évre emlékezve, felidézett sok régi emlé­ket, arcokat, presbitereket és felügyelő­ket, akik már előre mentek, de a köszö­net szava hangzott a még most is szolgá­lók felé, így Szabó Dénesné felé, aki kö­zel 20 éve hűséges felügyelője a gyüle­kezetnek. Az emlékezés egészen családi­assá tette a szeretetvendégséget, hiszen a jelenlévők mind személyesen ismerték a régieket, egyesek még ma is ott voltak a gyülekezet soraiban. Kicsiny gyülekezet nagy dolgokról tett tanúbizonyságot e két napon. Arról, hogy élnek és befogadták családias lég­körükbe Gyál és Üllő evangélikusait is. Arról, hogy ökumenikusán nyitottak, mert szombaton este befogadta őket egy hangversenyre a katolikus templom és a vasárnapi mindkét eseményen együtt ün­nepelt velük a református gyülekezetei is Pap András lelkész és Szigetvári Imre plébános vezetésével. És arról is bizony­ságot nyertünk, hogy nyitottak a község társadalma, egésze felé is, mert eljött Molnár Imre polgármester is, köszöntöt­te a gyülekezet és a Vecsési Falusi Isko­la igazgatójának dr. Patkós Józsefnek sa­ját festményeiből összeállított kiállítását is elhelyezték termeikben, sőt abból töb­ben vásároltak is. A gyülekezet jó bizonyságot adott hité­ről, családias szeretetéről, nyitottságáról, ökumenicitásáról. Kísérje őket Isten ál­dása, hogy az évszázados jubileumon is ilyen örömmel és felszabadultan tudja­nak majd hálát adni! Lelkészavatások r _ az Északi Egyházkerületben Az Északi Egyházkerület végzett teológusait az alábbi helyeken és időpontban avatja lelkésszé D. Szebik Imre püspök. Farkas Ervin: Pápa 1998. július 19-én 17 óra Gabnai Sándor: Pápa 1998. július 19-én 17 óra Lénárt Viktor: Bp-Budavár 1998. augusztus 8-án 11 óra Solymár Péter: Bp-Budavár 1998. augusztus 8-án 11 óra Garas Krisztina: Celldömölk 1998. augusztus 9-én 16 óra Percze Sándor: Celldömölk 1998. augusztus 9-én 16 óra Takács Eszter: Celldömölk 1998. augusztus 9-én 16 óra Iáit lelkek formálhatják ki a derűs, opti­mista, jövőt építő magyar embertípust.” Mi pedig áldást kérünk erről a helyről is a clevelandi evangélikus gyülekezet éle­tére, minden szolgálatára. Bojtos László konzul, hittestvérünk életét pedig áldja meg Isten gazdagon szerettei körében éppúgy, mint az amerikai magyarságért és evangélikus testvéreinkért végzett gyakran sok türelmet igénylő minden munkájában. Mindig nyitott szívvel és tárt ajtókkal várjuk hazánkban s egyhá­zunkban. D. Szebik Imre ) találkozása magas szintű művelése. A teológiai tudo­mányok teljes akadémiai elismertetése is küszöbön áll, valójában meg is történt, a gond most már a hirtelen megnyílt lehe­tőségek megtöltése tartalommal. Egyelőre az is öröm, hogy az egyetem képes volt megfelelni a korszerű, új fel­sőoktatási törvény igényeinek, no meg a kitűnő munkát végzett rektor mandátu­mának lejártával a fiatalabb nemzedék­ből új rektort választani, aki frappáns igehirdetéssel mutatkozik be. Őrá vár az egyetem további korszerűsítése, a fiatal nemzedékek legjobbjainak bekapcsolása a Hittudományi Egyetem munkájába. Bizony az Úristen mindig megszégye­nít minket. 1987 októberében, a Déli Egyházkerület új elnökségének a beikta­tása után, első hivatalos szereplésem a Teológiai Akadémia új épületének alap- kő-letételi ünnepségén volt. Akkor, min­den optimizmusom ellenére - ne feled­jük, még a régi rendszerben született meg a döntés a fejlesztésről - nem gon­doltam volna, hogy alig egy évtizeddel később nagyszerű teológus évfolyam, nagyszerű hitoktató évfolyam tanévzáró ünnepségén vehetek részt. Ahol örömte­li és megrendítő hallani jól ismert lel­készcsaládok gyermekeinek és az egy­házhoz mindvégig hű, illetve visszatérő családok gyermekeinek a nevét, tapasz­talni, hogy lassan-lassan helyreáll a nor­mális élet az egyházban, természetessé válik, hogy tehetséges, hívő fiatalok az Úristen szolgálatának a legközvetlenebb formáját választják. Talán nem én voltam egyedül - és talán nem veszik ezt rossz néven a most indu­ló fiatalok -, akire a legmélyebb hatást mégis az 50, 60 illetve 65 éve végzett lelkészek köszöntése gyakorolta. A het- venharmadik, nyolcvanharmadik és nyolcvannyolcadik évét taposó három nemzedék. Azonos bennük, hogy lelké- szi pályájuk derékkorára esett a diktatú­ra négy évtizede. Biztos nem így képzel­ték, de hűségesek maradtak. Felcsattant a taps a zuglói templomban Böröcz Sán­dor, Csepregi Béla, Pusztai László..., a hatvan éve végzettek üdvözlésekor. Ez csak az egyházban lehetséges, ezt csak az Úristen rendezheti el, gondol­tam, amikor megláttam egymás mellett ülni békességben, szeretetben a hatvanöt éve végzett‘évfolyam két egyháztörté­nelmi formátumú egyéniségét, Prőhle Károlyt és Scholz Lászlót. Elhangzott, hogy talán hat kivétellel minden ma szolgáló evangélikus lelkészt tanított, az aktív oktatástól csak most búcsút vevő Prőhle professzor, ami azt is jelenti, hogy a legnehezebb időkben is konszen­zusban kellett legyen az állammal. És láttam Scholz Lászlót - akinek lelkészi és költői életműve is önálló érték -, akit elűztek templomából, akit hitvalló ma­gatartásáért meghurcoltak, aki példát mutatott erkölcsi nagyságból is és aki meghatottan egyházunk gyöngysze­mének nevezte a Hittudományi Egyete­met, köszönetét mondva a régi diákok nevében. Prőhle Károly és Scholz László egy­más mellett a zuglói templom padjában, az Evangélikus Hittudományi Egyetem évzáróján, 1998-ban, megbékélve, szere­tetben. Talán mégis más az egyház, mint a békétlen társadalom. Lehetséges sorsunk megtagadása, elve­ink feladása nélkül a mai egyházban az Isten ügyének, a valódi rendszerválto­zásnak, megújulásnak a szolgálata. T. Frenkl Róbert

Next

/
Oldalképek
Tartalom