Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-01-18 / 3. szám

4.oldal 1998. JANUÁR 18. Evangélikus Elet A bizonvságtevők fellege Gáncs Aladárról ismét „Bétöltsük reménységgel a világot” Beszélgetés Udvaros Bélával „Most értesültem Gáncs Aladár halálá­ról. Igen megrendített. Messze távol megsirattam hulló könnyeimmel. Most látom csak, milyen kevesen vannak olya­nok, kiket lélekben úgy megszerettem, mint őt. A szíve ölte meg, az a szív, amit teljesen szétosztogatott köztünk s ezzel tulajdonképpen az Istennek adta oda. Fia­talon halt meg. Mindösszesen 44 éves volt, telve álmokkal, tervekkel, munka- vállalással -kedvvel és -végzéssel! Apró gyermekeket hagy itt és fiatal feleséget. Borzalmas az emberi szív számára. De az én hitem nem rendül meg. Ez az em­ber elvégezte azt, amit az Isten rábízott. S mivel sokat bízott rá, azért volt néki minden mindig ily nagyon sürgős! Utol­jára, emlékszem, a Deák-téri falépcső­kön találkoztunk, elutazásom előtt né­hány nappal (1935 október vége felé). Kilépek az ajtón. O vánszorog fel las- san-lassan. Mi az -kérdem- ilyen lassan? Mosolygó bólintás volt a felelet. Én úgy képzelem el, hogy ezzel a mosollyal aludt is el örökre.” Berlini naplómból valók az idézett so­rok. Ösztöndíjasként tartózkodtam ott. Magamak írtam a naplót, nem gondol­tam arra, hogy valaha is mások előtt idé­zek belőle. 1935 december közepén ért hozzám a hír Gáncs Aladár dec. 11 -én be­következett haláláról. Valóban megindí­tott. Mindössze néhány évnyi ismeret­ség kötött vele össze. Kezdődött még teo­lógus koromban, azután pályám elején folytatódott. Itt-ott segítségül fogadott bennünket fiatalokat, engem is, de fő­képpen mi fogadtuk el szeretetét. Halálának huszadik évfordulóján több gyülekezetben megemlékeztem róla elő­adásban s felidéztem naplóbeli soraimat. Azóta újabb jó négy évtized telt el s is­mét emlékezünk róla mint az ébredés előfutárára egyházunkban. Egyre keve­sebb azok száma, akik még személyesen ismerhették. Méltó hát ismét emlékezni róla. * Semmi sem jellemzőbb pályafutására, mint egyházunk lelki ébredésének kívá­nása és munkálása. Ismerjük ezt a fogal­mat németből, finnből is, de Gáncs Ala­dár ajkán ezüstösen csengett. Erre hiva­tott el. Lehetett volna filozófus, eleinte volt is hajlama rá: lehetett volna szépíró, kitűnő stílusa volt. De a Szentlélek az ébredés útjára sodorta. Kialakult körötte a Baráti Mozgalom s következtek a kon­ferenciák, evangélizációk, missziók szó­ban, levelezésekben. Ne essünk az emlé­kezésnek gyakran szépítő csapdájába, de ne is hallgassunk el a valóságot, igazsá­got: sok szív vitetett azokban az áldott években Krisztushoz, joggal tekinthe­tünk vissza egyházunknak arra a szaka­szára, mint az egyház tavaszára! Sokakat hívott el az Úr erre a szolgálat­ra. Hogy maga Gáncs Aladár mennyit munkálkodott benne? Nehéz volna leír­ni. Lényéből sugárzott Krisztus szerete- te. Már említett emlékező beszédemben három szóval festettem meg ezt a sugár­zó szeretetét: „alászálló, gyűjtögető és egyengető” Isten-szolgája volt. Igazán alázatos, szerény, szolidlelkű Krisztushí­vő. A legeltérőbb típusú embereket tudta egymáshoz közel hozni. A felnőttek mel­lett foglalkozott a gyermekekkel, egyen­ként pásztoréit betegeket és foglyokat, nemcsak a szószéken vagy előadóasztal mellett magyarázta az igét, az evangéliu­mot, hanem óriási levelezésében. A család és a Magyarhoni Evangélikus Misszióegyesület kérésére hátramaradt kézirataiból annakidején kiválogattam és egybeszerkeszthettem egy Gáncs-kötetet „Serkenj föl, aki aluszol” címen (1939). Másképpen már vele nem találkozha­tunk, csak őt olvasva. Hallottam arról a szándékáról, hogy újra szeretnénk kiad­ni. Bárcsak megtörténnék. Akkor „is­mét” örvendezhetnénk neki s ővele „az Úrban”! (Fii,4,4.) Scholcz László 55 Kiváló nyelvészünk, Lőrincze Lajo's mondta el egyszer, hogy gyerek korában egy rokonnal ülvén le elfogyasztani a na­gyon szerény vacsorát, számára termé­szetesen az ismert „Jövel Jézus”-sal akarta kezdeni. A felnőtt férfi azonban - talán mert rosszkor jött meg a vicces kedve - ellen­vetéssel élt: „Ilyen hitvány vacsorához vendéget hívni?!” A legénykétől persze nemigen lehetett olyan választ várni, hogy a mi Jézusunknak sokszor még olyan sem jutott, hiszen akárhányszor fe­jét sem volt hová lehajtania, és hogy őt nem is étkezni, hanem áldani hívjuk. Hi­szen tudhatjuk, tapasztalhatjuk: Amiből kimarad az áldás, az minden lehet, csak igazán jó nem. A legkényel­mesebb expresszre sem tanácsos fel­szállni, ha rossz felé megy. A szerzés LÉGY VENDEGÜNK” mohó ördöge s a bármi nemű egyéb ön­zés elidegenít Istentől, embertársunktól, sőt legbensőbb, rendeltetésszerű önma­gunktól is. Pál apostol jegyezte meg, hogy egyaránt tud szűkölködni és bővölködni, mindkettőbe be van avatva. Utóbbi sem egyszerű „művészet”: ha fö- dologgá növi ki magát és / vagy öntúlbe­csüléssé, akkor megront. Egy igen mesz- sze élő presbiter, aki sokszor gyűjti be az offertóriumot, mondta keserűen, hogy jó néhány tehetős ember arcpirítóan keve­sebbet ad, mint amennyi tőle megközelí­tőleg sem volna áldozat. „Aki a legdrá­gább autón jön, az a legzsugoribb.” Per­sze kivétel is akad. Természetesen nem kell megvetnünk, ha többre telik a leg­szükségesebbnél, de akkor se feledjük: a Miatyánkban sem mindennapi kalácsot, hanem kenyeret kérünk. Kemény körül­mények közt tanulhatjuk meg például azt, hogy ételben nem válogatunk. Az el- kényeztetettség viszont kész átok min­den tekintetben. „Jaj, nem tudunk élni, nyavalyások" - sóhajtotta József Attila. Naponként rátalálni küldetésünk útjára, legszemélyesebb „megbízatásunk” sze­rint: ez egyedi mint az ujjlenyomatunk. Istentől kapott céladomány az életünk, terheivel együtt. Ehhez nem is lehet na­gyobb ajándék, mint az Elet Kenyere: Jé­zus. Dr. Bodrog Miklós Az Evangélium Színháznak otthont adó Duna Palota második emeleti, kel­lemes társalgójában ülünk. Bent, a színpadon ezekben a percekben kez­dődik a Különc második felvonása. Lassan elül a zsongás, a nézők már be­mentek. A színház több mint 6 éves múltjáról, sikereiről, jövőbeli tervek­ről beszélgetünk.- Rendező úr, Tamási Áron fenti szép gondolata - s hadd idézzem a folyta­tást is: „...amely minden percében a kezdet és a vég” - akár a színház ars poeticájának is nevezhető?- Igen, pontos és költői kifejezése ez annak a törekvésnek, amely a kilencve­nes évek elején életre hívta az Evangéli­um - azaz ÖRÖMHÍR-hozó - Színházat. A név önmagáért beszél: a színház fenn­állása óta minden előadásában az igaz szó, a tiszta gondolat hirdetésére és a művészet örömhírének továbbadására vállalkozott. A „kezdetben vala' az Ige” jegyében született magyar, protestáns, ökumenikus színházunk.- A szándék a darabválasztásban kö­vetkezetesen megnyilvánul. Felidézve a korábbi bemutatókat, sorolva a szerző­ket - Tamási Áron, Németh László, Márai Sándor, Illyés Gyula - valami közöset vélek felfedezni. Tévedek?- Nem, valóban erről van szó: a szín­padra állított művek több közös vonással is bírnak. Egyrészt olyan irodalmi érté­kű, veretes nyelven íródtak, amelynek már pusztán a hallgatása is élmény, más­részt olyan, többé-kevésbé elfeledett, mellőzött személyiségeket idéznek meg, akik méltatlanul szorultak a perifériára. Kovách Aladár Téli zsoltárának hőse például Apáczai Csere János, tudós, pe­dagógus, a híres Magyar Enciklopédia - az első, magyar nyelvű tudománytár - szerzője. A bibliafordító Károli Gáspár nevét mindenki ismeri, Apáczaié azon­ban nincs benne olyan mértékben a köz­tudatban, ahogyan megérdemelné. Vagy vegyük a Különcöt, Széki Teleki Lászlót. Példakép ő is, emberi nagysága, elvhű­sége Széchenyiéhez mérhető: Teleki is mindig nemzetben gondolkodott. Össze­foglalva azt mondhatnám: a színház a nagy, magyar, tudományos értékeket kí­vánja rehabilitálni, visszahozni a társa­dalom élményanyagába, s méltó rangra emelni a közérdeklődésben kultúránk, 1100 éves történelmünk nagyjait.- Hogyan választja ki a színészeket?- Vallom, hogy a színház Thália temp­loma, és a színészek Thália papjai. Szí­nészi és emberi értékeket keresek a válo­gatásnál, s ilyen értelemben ember- és „színészhalász” vagyok. Meggyőződé­sem, hogy szellem kell az evangéliumi szellem hiteles megteremtéséhez. Illyés Gyulát idézve: „Aki a színpadon hazu­dik, az az életben is hazudik... ” Kiváló színészkollégákkal dolgozom együtt.- Különleges karácsonyi ajándékkal készültek az idén...- Az ádventi pásztorjátékoknak nagy hagyományai vannak. Társulatunk ezévben az ünnep hetében egy a múlt századból származó, eredetileg paraszt­fiúk által előadott betlehemi történet színpadi adaptációját mutatta be. A misz­tériumjáték a Pozsonytól fél órányira fekvő Főrév nevű kis faluban született. Később Berlinben, majd Svájcban is be­mutatásra került. Ezzel a darabbal kíván­tuk emlékezetessé tenni Szent Kará­csony ünnepét.- Mit láthatunk jövőre?- Terveink szerint tavasszal, egy feszti­vál keretében négy korábbi darabunkat láthatja újra a közönség. Az igen nehéz anyagi helyzet ellenére reménykedünk abban, hogy tovább szolgálhatjuk az evangéliumra szomjazó színházlátoga­tók táborát. Hiszen fennmaradásunk el­sősorban e közönség érdeklődő szerete- tétől függ. Kőháti Dorottya Érintés „Mert ki ismerheti meg az emberek dal? válaszol a szemem. Aztán nézem Az Evangélikus Nyugdíjosztály Tanácsa 1997. november 26-án ülést tartott. Határozata értelmében 1997. december 30- án a következő lelkészek mennek nyugdíjba: Csizmazia Sándor 71 éves Budai Szeretetott­honok vezetője Havasi Kálmán 64 éves Bp.- pestszentlőrinci lelkész Dr. Rédey Pál 74 éves Bp.-ferencvárosi lelkész Táborszky László 70 éves békéscsabai lelkész esperes Trajtler Gábor 68 éves, Országos zenei igaz­gató Völgyes Pál 67 éves ikladi lelkész Varga György 69 éves pápai lelkész esperes Szentpéteri Péter 76 éves szentendrei lelkész Közülük többen tovább szolgálnak. Istennek legyen hála életükért, munkájukért, szolgálatukért. Isten tartsa meg őket közöttünk, és áldja meg a pihenés éveit. Nem a ruha tesz szabaddá, avagy mi az, ami szárnyakat ad? közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik.” (lKor 2,11) Megyek a 17-es villamoson. Délidő van. Nincsen sok utas. De azért az ülőhe­lyek foglaltak. Főleg idősebbek közle­kednek ilyenkor. Akad azonban néhány fiatal is köztük. Megállók az egyik ülő­hely mellett, a kapaszkodót markolom. Mindjárt jön a kanyar. Mellettem fiatal lány ül, vele szemben egy középkorú férfi. Nem nézek rájuk, nehogy azt higgyék, a helyükre pályá­zom. Nézem Óbuda lepusztult házait. A szemetet a falak mentén. Nem okoz örö­met a látvány. Az egyik megállónál le­száll a középkorú úr. Megüresedett helye csábít a leülésre. A fiatal lány rámnéz. Hosszú lábait kinyújtja a felszabadult ülés alá, megnehezítve ezzel helyfogla­lási szándékomat. Leülök. Lábaimat ki- tekeredett derékkal oldalt fordítom. A kislány kihívóan néz rám. Csaknem el­lenségesen. Szemeink között megindul a néma párbeszéd: „Mit keres ez az öregasszony a villa­moson, ahelyett, hogy otthon ülne ol­vasom ki a tekintetéből. -„Nem szeretem ezt a sok idős embert. Tele van velük a város.”- mondja a két gyönyörű kék szem. Állom a tekintetét. „Haszontalan kölyök. Neked nincs nagyanyád? Nem ringatott, nem mesélt neked csodaszép történeteket? Jóságról és szerétéiről? Mit szólnál hozzá, ha az én unokám viselkedne így a te nagyid­a szép fiatal arcot. A pici, fitos orrocskát. A hosszú hajat, mely félig belelóg a ra­gyogó szemekbe. A fiatal bőr bársonyos simaságát, ahogyan ki-kibukkan az elő- rebomló sörényből. „Az én unokám is lehetne ez a lány”-dobban meg a szívem hirtelen. Nézem-nézem durcás kis arcot. Enyhe érintést érzek a szívem táján. El­mosolyodom. Milyen helyes kislány! Vajon ki lehet? Mit csinálhat? Kik a szü­lei? Miért morcos, ha idős embert lát? Oka lehet ellenséges érzéseinek? Bántot­ta valaki egyszer közülünk? Talán éppen a nagymama tegnapi dorgálása juthatott az eszébe rólam? Szeretet fog el. Nézem, meleg tekintettel, simogatom mosolygó szemekkel. A kislány néz. Mereven. Az­tán elmosolyodik. A hosszú lábak lassan visszahúzódnak természetes helyzetük­be. Én is kiegyenesedem. A villamos to- vasiklik a Bécsi úton. Mi ülünk egymás­sal szemben, megbékélve. Mosolygó arccal engesztelődünk egymás ellen el nem követett vétkeinkért. A kislány le­szálláshoz készülődik. Táskája hanyagul lapul mellette a pádon. Hosszú szíja le­lóg a földre. Ahogy felemeli, a csat bele­akad az ülés szélébe. Hirtelen mozdulat­tal odanyúlok, kiszabadítom. A lány megköszöni. „Mindig beakad”-mondja. „Hát bizony, a táskák már csak ilyenek.”-felelem én. „Kezét csókolom”- köszön és leszáll. A járdaszigeten meg­áll. Felnéz rám és integet. Visszaintege­tek. Szememet elönti a könny. Hiába, már öreg vagyok. Lenhardtné Bertalan Emma No, igen. Már megint a reklámok. Las­san divat lesz ostorozni a naponta ránk zúduló reklámtömeget. A nyelvészek a magyartalan, kifacsart mondatok, szlo­genek ellen tiltakoznak, az egyik reklá­mozó a másik őt károsító, etikátlan hir­detése miatt emel szót. Úgy tűnik, hiába. Pedig ezeket a problémákat még vi­szonylag egyszerű orvosolni. Most már van reklámtörvény, amelyben leírták - ugyan elég körülményesen, tehát többfé­leképpen értelmezhetően - a nyelvi és etikai követelményeket is, „csupán” azokhoz kellene mérni a reklámokat. Ám nemcsak ezeken a területeken van kifogásolnivaló! Ha tudatosan és higgad­tan végignézzük a televízióban a reklá­mokat, megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy azok valami egészen más világot, bátran kimondhatjuk: sokszor emberte­len és kegyetlen világot ábrázolnak, per­sze vidám és vigyorgó álarc mögött. Ebben a világban a legeslegföbb érték a szabadság. Mégpedig az a szabadság, amelyet ruha nélkül és jéghideg „kokakólát” nyeldesve érezhet az ember. A „redbul” is a vágyott szabadságot adja meg - a börtönben sínylődő raboknak legalábbis. De minő balszerencse! Az ör­dögből is szárnyas angyalkát varázsol! És ezt talán még mulatságosnak is talál­nánk, ha nem tudnánk, hogy a „redbul”- tól nem ártatlan angyalszárnyakat kap az ember - mint ahogyan azt a reklámban láthatjuk -, hanem olyan csalókát, ami­lyeneket Ikarus erősített vállaira. Ez az ártatlannak bemutatott ital ugyanis - a hi­vatalos szakértői vélemény szerint - egy­fajta kábítószer, vagyis tényleg alkalmas arra, hogy a lebegés illúzióját keltse, de a „kijózanodás” is felér egy alapos zuha­nással. Az italt betiltották, a „redbul” reklámfilmjeit végre nem sugározzák. De helyreigazítás vagy az igazság ki­mondása nem történt meg... Más reklámokban az „ideális” családi életbe kaphatunk bepillantást. Ez a köve­tendő példa, így élnek az emberek a fo­gyasztói társadalomban. Ám a jóérzésü és „normális” (és akkor még a keresz- tyény jelzőt nem is említettem) erkölcsi érzékű családtagok riadtan kapják föl a fejüket ezen ostobaságok láttán. Egy bi­zonyos mosogatószert hirdető reklámbe­li jelenet például teljes joggal kelthet megrökönyödést a gondolkodó és érző szemlélőből: Apuka gyermekeivel meg akarja lepni Anyukát. Bár valószínűleg utálnak mosogatni, gyakorlatlanok is benne, mégis hozzálátnak, mert Anyuka biztosan nagyon fog örülni, hogy ma ki­vételesen nem neki kell, és egy jó család a mosogatásból is tud közös szórakozást csinálni. De Anyuka egyáltalán nem ér­tékeli az igyekezetét. Nem veszi észre az igazi szándékot, a szeretet szándékát, nem fogja föl, hogy neki akartak segíte­ni, amire valószínűleg naponta figyel­mezteti is kis családját. Ő csak azt látja, hogy túl sok mosogatószert használtak el. Pedig abból a bizonyos szerből egy csepp is elég. És Anyuka csak akkor ol­dódik föl egy kicsit, amikor bemutathat­ja, hogy egy csepptől tényleg elszalad az összes zsír a mosogatóié tetejéről. Ugye, nem ilyenek az igazi anyukák? És azt sem akarjuk, hogy ilyenek legyenek?! Na és a kávé! Aki akár csak egyet is kortyol ebből a nedűből, rögtön extázis­ba kerül: szeme fölakad, megszűnik a vi­lág körülötte, csak a kávé illata és íze lé­tezik számára - legalábbis a reklám szerint... Most Apuka a főszereplő, aki gyermekei unszolására sem kel föl az ágyból, hogy focizzon velük egyet, de amikor megérzi a frissen főzött kávé illa­tát, rögtön talpra ugrik, és rohan megíz­lelni eme csodálatos italt. S ha már föl­kelt, a gyerekekkel is játszik. Ám így már nem is olyan értékes az egész,.. Lehetne még sorolni a példákat, ame­lyek mind azt mutatják, hogy valami egészen félrecsúszott értékrendet akar­nak példaképül elénk állítani, amely­ben az élet apró kis használati tárgyai központi helyet és fontosságot akarnak kierőszakolni maguknak. Mondhatnánk, hogy ez nem veszélyes, de sajnos nem így van. Egyre általánosabbá válik, hogy az emberek értékrendje fölborul, értékte­len dolgokat tartanak fontosnak, s az iga­zán értékeseket eldobják. Ezért van az, hogy sokszor már az emberi élet sem ér­ték: egyre gyakrabban ölnek fillérekért vagy szórakozásból, egyre gyakrabban ölnek tizenévesek különös kegyetlenség­gel, s talán föl sem fogják, mit tettek. Nem, tényleg nem akarunk ilyen világot, de az csendesen és észrevétlenül bekú­szik otthonunkba... Sánta Anikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom