Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-05-24 / 21. szám
Evangélikus Élet 1998. MÁJUS 24. 3.oldal Murmann Sámuel hősies példája D. Szebik Imre püspök avatóbeszéde emléktáblájánál Murmann Sámuel emléktábláját avatjuk 1998. március idusán, 150 évvel az 1848-as szabadságharc múltán. Kutas László remekművéről tiszteletet parancsoló tekintettel néz reánk, késői utódokra. Magas boltozatú homloka, értelmet sugárzó szeme, magyaros bajusza, Kossuthhoz hasonló szakálla, hozzá hasonlító fejformája 150 év múltán is szimpatikus szabadságharcos őrnagy benyomását kelti 1817-ben látta meg a napvilágot, itt Sopronban. Június 3-án keresztelték templomukban. Édesapja: Christoph Murmann szűcsmester, édesanyja Elisabeth von Halasy. Sámuel, polgári származású családban, a német anyanyelvet sajátította el elsőként. Lyceumunk diákja 1830-32 között. Majd a bécsi műszaki főiskolán szerez oklevelet. 1835-től közvitéz, 1846-ban már főhadnagy a második hannoveri huszárezrednél. 1848-ban ideiglenesen nyugalmazzák. 1848. július 9-től viszont Sopronban Calm főparancsnok helyettese, főhadnagyi rangban. Amikor Calm főparancsnok távozik a városból, átveszi hivatalát. 1848. november 4.-én ugyan lemond tisztéről, de december 2.-ig mégis gyakorolja azt. Sopronból távozva Arad megye és városa nemzetőr őrnagyaként szolgál. Résztvesz a bánáti harcokban. A császáriak 1849. augusztus 9-én, a temesvári csata után elfogják, majd augusztus 25-én rögtönítélő bíróság elé állítják és még aznap kivégzik. Murmann Sámuel, a fiatal 32 éves őrnagy az 1848-49-es szabadságharc egyik első mártírja. Életét áldozta a magyar nép szabadságáért és vérével pecsételte meg a soproniak hűségét. Az 1921-es népszavazás eredménye mögött, mely által Sopron elnyerte a „civitas fidelissima” kitüntető címet, Murmann Sámuel hősies példája is ott rejtőzik. Legyen áldott emléke! E tábla pedig hirdesse az itt tanuló késői nemzedékek számára a hazáért életét is odaáldozni kész szeretet hősies példáját. Méltán vetődik fel a kérdés, revolúcióval, forradalommal vagy lépcsőzetes fejlődéssel megy előre a világ sora és irányítja Isten a történelem folyását? Otto von Bismarck, a nagy német kancellár mondotta: aki 40 éves kora előtt nem forradalmár, az nem igazán fiatal. Aki 40 éves kora után nem konzervatív, annak nem nőtt még be a fejelágya. Ha érdemben akarjuk a kérdést megválaszolni, akkor a revolúció, és evolúció közé nem „vagy” szócskát kell tennünk, hanem „és” kötőszót. Vannak a történelemnek olyan helyzetei, amikor csak az ifjúság radikalizmusával lehet kimozdítani a holtpontról az eseményeket. Petőfi ezért íija: „Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének any- nyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. ” Ezért szabad a soproni lyceum egykori diákjaira 1848- ban tisztelettel gondolnunk. Az a tény, hogy a nemzetőrség Pest-Budával egy napon megalakult, hogy a lyceumi VII. századot már március 26.-án megválasztották, mutatja a szabadság iránti olt- hatatlan vágyat, a protestáns vallásszabadság utáni jogos elkötelezettséget, de mindenek fölött a haza, a független Magyarország eszméjének szeretetét. Valószínű az adott helyzet lokális viszonyai is hagytak kívánnivalót maguk után a lyceumban. Példájuk lelkesítsen a szabadság és a haza áldozatkész szeretetére! Másfelől igaz, hogy a történelem évszázadai a csendes folyamok nyugalmával haladnak előre. Az evolúció törvényszerűsége a gazdasági életben, a társadalmi folyamatok változásaiban tettenérhető. Sokszor a revolúció ütötte sebeket az evolúció higgadt időszaka kötözi be. Ha a fejlődés boldog időszakának nem halmozódnának fel jóvátehetetlen igazságtalanságai, nem is lenne szükség forradalomra. Személyesen vallom, hogy Isten, a történelem Ura, két síkon irányítja a világ jelenét. Az egyik, az immanens sík, amit mi észlelhetünk magunk körül. Ebben használ fel embereket, bennünket is felelős döntéseink útján. A másik, a láthatatlan sík, a transzcendens, amely rejtett és üdvösséges. Végül is Isten a rosszat, a Gonoszt is javunkra fordítja. Általa is előre viszi akaratát, s boldogítani, üdvözíteni akarja a világot. A szabadságharc elbukott, de 1867, a kiegyezés elképzelhetetlen lett volna 1848 nélkül. Csak áldozatok árán sarjad élet. Az 1956-os hősi forradalom példája is ezt mutatja. Spirituális síkon pedig méltán mondhatjuk, hogy a böjti keresztúton induló és életét áldozó Messiás nélkül nem lett volna megváltásunk. A keresztből az élet rózsája nyílik, hogy illatozzék tiszta embersége és Isten megváltó akarata az idők végezetéig. Ha pedig e jeles napon azt kérdezné valaki, mit tegyünk ma a hazáért, kettős választ adhatunk. Az egyik, hogy boldogan vállaljuk az élet tovább plántálását, még zordon viszonyok ellenére is. Nemzetünk fogyását meg kell állítani, s ezért olyan felelős kormányra van szükség, amely kész a család fészekrakásának gondján enyhíteni, amely kész a család kohéziós erejét szem előtt tartva, erkölcsi és financiális bázist biztosítani az ifjú nemzedéknek. A másik válaszunk: a magyar kultúra elsajátítása és továbbadása nemzetmegtartó erőt jelent. Nem a parttalan kozmopolitizmus, hanem az egészséges patriotizmus adja a személyiség és a nemzet önazonosságának harmonikus egységet jelentő tartalmát. Tanárok és tanulók! Idősek és ifjak! Legyünk készek a magyar kultúra kincseinek közzétételére, s ezt követeljük a tömegtájékoztató eszközök, rádió és televízió műsorpolitikájának meghatározásánál is. Áldja meg Isten hazánkat és elhatározásunkat ezen a helyen! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Hitoktatók találkozója A Magyarországi Evangélikus Egyház Katechetikai és Hitoktatási Bizottsága szervezésében tartották a Fasori Evangélikus Gimnáziumban a Hitoktatók VI. országos találkozóját. E fenti sorokat olvashatnánk akár a „Hírek egy mondatban” rovatban is, de bevallom nem tudtam olyan szárazán és egyszerűen fogalmazni, hogy benne ne legyen az örömhír, miszerint ez már a hatodik alkalom volt. Tulajdonképpen már várom is így húsvét és pünkösd között a meghívó-levelet, amely évek óta a megszokott időben rendre megérkezik. Mindig ugyanaz a kedves hívo- gatás, részletes program, hogy ne érjen az ottlét váratlanul, hogy készülhessek. Tájékoztatás a nyári továbbképzés időpontjáról, hogy legyen időm rá. Mindig néhány kedves sor, amely különböző megfogalmazásban, de évenként az éppen aktuális örömeinkről, gondjainkról, segítségről és bátorításról, egyszóval: közösségünkről szól. Istennek hála munkaközösséggé lettünk, s talán már félszavakból is értjük egymást, szokássá váltak együtfiéteink is. És még egy megszokott dolog - két aláírás a levél végén: Missura Tibor és Muntagné Bartucz Judit, akik neve már szintén azt jelenti számunkra, hogy itthon vagyunk. Lehet akár esős-borongós idő, mégis mindig nagy örömmel üdvözöljük egymást a régiekkel, és együtt örülünk az újaknak. A találkozó programjában a délelőtti közös áhítatot Sárkányáé Horváth Erzsébet tartotta 2 Kir 6 alapján. Ezután két előadást hallgattunk meg: Krámer György: Lelkigondozás a hitoktatásban és dr. Szabóné Mátrai Mariann: Módszertani segítség a hitoktatáshoz. Ebéd után pedig két csoportban folytattuk a munkát, részben az előadások fonalán elindulva, részben pedig mindenki a saját tapasztalatai alapján próbálta megfogalmazni legfontosabb teendőinket, nehézségeinket és örömeinket. A köztes időben sokat énekeltünk. Néhány gondolatot szeretnék kiemelni, amelyek még ottlétünk után néhány nappal is foglalkoztattak. Valószínűnek tartom, hogy nincs benne a köztudatban a hitoktatás és a hitoktató szavaink valódi jelentése. A szótári alakot még többé-kevésbé ismerjük, az első jelentést is gyorsan sikerül megfogalmazni, de hogy munkánk időben, térben, személyi feltételeiben mennyire heterogén, azt még elképzelni is nehéz. Tanítunk gyerekeket óvodástól ifj ókorig, a hitoktatók lehetnek lelkészek, tanárok, óvónők, vagy egyszerűen csak segítő gyülekezeti tagok. Egy részük átesett ilyen irányú képzésen, mások nem. Ezen kívül ott van még az örök kérdés, hogy a lelkész nem pedagógus - a tanár viszont nem teológus, pedig mindkettő egyformán fontos lenne. Azután vannak nagy és kis gyülekezetek, nagyvárosok és szórványhelyek, tanítunk egyházi és I világi iskolában, gyülekezetekben, hétköznap, vagy vasárnap. Mindennek hát- ! terében pedig egy minden szinten értékvesztett társadalom, széteső országré- j szék, közösségek, családok, széthulló kultúra, oktatás, ahol a legnagyobb vesztesek a gyerekek. Ezzel azonnal szembe kell állítanunk az elvárást. Ha jobban belegondolunk, a léc elég magasan van. Azt minden keresztyén ember tudja, hogy a gyermek Isten ajándéka, kincs. A szülő, nevelő Istentől elrendelt feladata a reá bízott talentum kamatoztatása, amely esetünkben annyit jelent, hogy felnőtt korára megtanítjuk hívő emberként élni, családban, munkában, gyülekezetben. így tekinti majd saját gyermekét kincsnek, saját szülői szerepét pedig hivatásnak. S így válhatnak a továbbadott értékek hagyománnyá. A fentieket csak színesíti az a,környezet, ami a mai gyerekeket körülveszi, és igazán távol van a keresztyén nevelési modelltől. Ezek után mindenkiben megfogalmazódhatott a kérdés: Mit tehetünk a hittanórán heti 1-2-szer 45 percben? Hogyan váljék az oktatás, a nevelés, és a lelkigondozás egyformán hangsúlyossá, a hittanóra, a templomba járás, a Biblia olvasása, az imádság és az éneklés szokássá, a krisztusi életforma pedig lelki kényszerré? Pontosan kell tudnunk, hogy mit akarunk megtanítani és hogyan, mikor és mennyi háttéranyaggal dolgozunk - egyszóval: készüljünk az óráinkra. Ezen kívül ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat, azután nagyon alaposan ismeijük meg a gyerekcsoportunkat és tanuljuk meg elfogadni őket Váljék közösséggé a közösség, amelyben nagy segítségünkre lehet a szokások kialakítása. Sokat beszélgessünk egymással és Istennel közös és egyéni imádsá- gainkban. Ne szégyelljünk útmutatást kérni akár magunk, akár mások számára! Imádkozzunk sokszor Elizeussal: „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson!” 2Kir 6,17 Végezetül szeretném minden résztvevő nevében megköszönni a szervezőknek a rendszeres találkozásokat, ahol töltekezni tudunk szakmai, lelki téren egyaránt, ahol mindannyian újra és újra megtapasztalhatjuk a közösség megtartó erejét, Isten jelenlétét életünkben, munkánkban. Kívánok minden hitoktató társamnak sok energiát, kitartást, jó ötleteket a munkához, sok türelmet és mosolyt a gyerekekhez és minél többünknek lehetőséget arra, hogy a nyári továbbképzésen újra együtt lehessünk. Katzenbach Zita Máglyák Firenzében- Savonarola halálának 500. évfordulójára Kisebb-nagyobb „durranások” mozdították meg a középkori egyház épülete masszívnak vélt „eresztékeit”. íme, egy a sok közül: Savonarola esete. F irenze politikai rendszere a 15. században egyre inkább monarchikus jellegűvé vált. Az uralom fokozatosan a Mediciek, a legnagyobb bankárcsalád kezébe került. Rendkívül fontos szerepük volt Firenze politikai irányításában. Nagy építkezésekbe kezdtek, és ezek kereseti lehetőségeket jelentettek a néptömegeknek. Ezen alapult népszerűségük. Fényűző udvart tartottak, és a művészetek mecénásai voltak. Uralmuk idején Firenze Itália művészeti és szellemi életének a központja lett; idejöttek a legkiválóbb építőművészek, a híres festők és a legnagyobb írók. Ebben az időszakban Firenze hatalmának csúcspontján állt, a Mediciek - különösen Lorenzo il Magnifico - pedig koronázatlan királyai voltak. Lorenzónak bankja volt Itália és Európa minden fontos városában. Uralma idejére esik a kultúra virágzása. A gazdagok erkölcsi romlottsága és fényűzése váltotta ki a széles néptömegek elkeseredettségét és elégedetlenségét. Ilyen körülmények között lépett fel Savonarola. Girolamo Savonarola (Savonarola Jeromos, Fra Girolamo) dominikánus szerzetes 1452. szeptember 24-én (vagy: szeptember 21-én?), Ferrarában született. 1475-ben lépett be a rendbe; Bolognában működött, majd pedig 1491-ben a firenzei San Marco kolostor perjele lett. Tevékenységével, prédikációival kikelt a gazdagok és a főpapság túlzott vagyonszerzése, fényűzése és erkölcstelen mulatozásai, szórakozásai ellen. Amikor a népi felkelés 1494-ben elűzte a Me- dicieket, és Firenzében visszaállították a köztársasági intézményeket, népszerűsége miatt, a tényleges hatalom tulajdonképpen Savonarola kezébe került. Szigorú rendszabályokat hoztak az uzsorások ellen, és a nagy földbirtokok adójának emelésére. Savonarola indítványára Krisztust kikiáltották a firenzei állam „királyává”. Az események hevében és sodrásában nem figyeltek arra, hogy Krisztus uralkodik, de uralkodását most még csak a „hit szeme” látja, az egyház pedig nem uralkodásra rendeltetett! A mintegy 3 évig tartó „aszketikus keresztyén demokrácia” sajátosan keveredett a teokráciá- val, naiv kegyességgel, lendületes fanatizmussal. Hatalmának csúcspontján - miután több, Rómába szóló idézésnek nem tett eleget, és a felkínált bíbo- rosi kalapot is elutasította -, Savonarolát egyházi átokkal sújtotta VI. Sándor pápa. A franciskánusok által felizgatott tömeg közben Savonarola ellen fordult, de ő még nagyobb lendülettel szónokolt a pápa és a firenzei gazdagok ellen; ezért magára vonta a gazdag polgárok haragját, de nem tudta tartósan megnyerni a szegény tömegek támogatását. Rendtársai - azért, hogy bebizonyítsák isteni küldetését - a magisztrátus engedélyével „istenítéletet” ajánlottak a franciskánusoknak, de a kitűzött napon, 1498. április 7-én ennek megtartását „eltaktikáz- ták”, a nép előtt pedig elveszítette hitelét és népszerűségét a „vezérprédikátor”. Ügye vesztésre állt. Másnap, a pápa és a Mediciek támogatásával az ellene fellépő erők utcai összecsapásban elfogták, a magisztrátus pedig olyan rendkívüli bíróság elé állíttatta, amelyben a pápa két kiküldötte vitte a főszerepet. Hosszú eljárás és kínvallatás után Savonarolát, mint „eretneket és lázítót”, két dominikánus társával együtt, máglyahalálra ítélték, de előbb - „kegyelemből” - megfojtották, majd holttestét égették el; hamvait pedig az Amo folyóba szórták, 1498. májusában; valószínűleg 23-án. Savonarola csak az egyházat tekintette „csalatkozhatatlannak”, a pápát nem. Egyes személyeket támadott, és erkölcsi megújulást követelt. Inkább egyházpolitikai és társadalmi téren lépett fel, mint dogmatikai téren - bizonyos mértékben a reformátort irányba. Egyházi beszédeit még életében kiadták. Az 51. zsoltárról, fogságában írt elmélkedését, a hit általi megigazulásra emlékeztető tartalmáért, Luther kiadta (1523). Főleg ezért szokták „előreformátomak” tekinteni. Említésre méltó, hogy 1875-ben Ferrarában, 1881- ben Firenzében emlékére szobrot állítottak, Somló Sándor 1895-ben tragédiát, Barabás Tibor pedig 1960-ban regényt írt róla. A wormsi Luther - emlékműnek ő az egyik mellékalakja. Gondoljunk Jézus szavaira is: „ ... az én országom nem e világból való ...”. (Jn 18,36/a). B.B. Savonarola máglyahalála Firenze piacterén. (Fra Bartolommeo képe)
