Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-11-02 / 44. szám

Evangélikus Élet 1997. november 2. Búcsú Peter Schellenbergtől A Martin-Luther- Bund központjá­ban, Erlangenben 1974 óta töltötte be a főtitkári tisztet. Szibériától Brazí­liáig sokfelé ismer­ték az evangélikus egyházakban és gyülekezetekben. S ő is ismerte az egy­házakat és gyüleke­zeteket, a vezető­ket, a lelkészeket, az egyházi intézmé­nyek javát és sok-sok épület gondját is. Legtöbb ba­rátja és ismerőse számára váratlanul, rövid, súlyos be­tegség után hunyt el 1997 szeptemberének végén. Peter Schellenberg 1935-ben született Hamburg­ban, ahol teológiai tanulmányait is végezte. Tízévi hamburgi lelkészi szolgálat után lett a németországi evangélikus egyházak említett segélyszervének a ve­zetője. Testére szabott munkakör volt, valósággal összenőtt a tisztével. Az Erlangenben tanuló, ösz­töndíjas diákok otthonának vezetője, a hallgatók barátja, atyja, lelkigondozója és közben az egyre te­rebélyesedő szórványmunka fáradhatatlan munká­sa. Számtalan gyülekezetben fordult meg, hogy is­merkedjék az építési gondokkal, tanácsokat adott a teológiai tanulmányokra nézve, szívből jövő derűvel és meleg szeretettel fogadta az Erlangenbe érkezőket és nyújtott segítséget testvéri szívvel, nem úgy, mint aki alamizsnát oszt. A Martin-Luther-Bund mindenese volt a szó szoros értelmében. Ha kellett, teherautóra való rakodásban vett részt, ha kellett, egyházfőkkel folytatott diplomáciai tárgyalást. Közbenjárt lelké­szekért és püspökökért a nehéz időkben, fantázia­dúsan kereste a segítés legmegfelelőbb módjait a rendszerváltás előtti és utáni világban. Nem sopán­kodott, nem reklamált: dolgozott. Szolgált: énekes­könyvek kiadásával, az Ágostai Hitvallás és Luther Kiskátéja oroszra fordíttatásával és kiadásával, teo­lógiai konferenciák és német nyelvtanfolyamok szervezésével. Szolgált igével és gyógyszerrel, temp­lomépítéssel és renoválással. Thlálóan mondta Claus- Jürgen Roepke müncheni egyházfőtanácsos, hogy püspöki munkát végzett egy gyülekezeti lelkész lelküle- tével. Valóban, még akkor is, amikor nagyon elfog­lalt volt, szakított időt látogatóira, a vele találkozni kívánókra. Hordozható számítógépét, amelyen le­veleit írta, magával vitte nyaralásába, és bekérte még az utolsó napokban is kórházi ágyához. Tiszteletbeli teológiai doktori címmel tüntette ki a kolozsvári protestáns, a budapesti és a pozsonyi evan­gélikus Teológia. Október 7-én, az Erlangenben tartott gyászisten­tiszteleten - amelyen Gerhard Müller ny. püspök hir­dette az igét, Roepke egyházfőtanácsos a német, Christoph Klein erdélyi szász püspök a szórvány evan­gélikus egyházak nevében szólt - hetven Luther-kabá- tos lelkész volt jelen, a németek mellett valamennyi eu­rópai szórványegyház képviseletében Lengyelország­tól és Romániától kezdve Szlovákián, Magyarorszá­gon, Olaszországon, Ausztrián, Svájcon át Franciaor­szágig és Hollandiáig. Személyében odaadó és hűséges barátunkat szólította el az Úr. S egyelőre senki sem lát olyan személyt, aki ezt a szolgálatot ilyen hozzáértéssel és ilyen szívvel tudná vé­gezni. Dr. Reuss András JARHATO UT - MEGFOGODZNI ISTENBEN Rákospalotán a gyülekezet 125 évére emlékeztek Budapest peremvárosa volt ré­gen, ma egyik peremkerülete: Rá­kospalota. Benne evangélikusok éltek már a reformáció elterjedése idején az egyházközség jegyző­könyveinek adatai alapján. Eleinte mint leánygyülekezet a környék­beli anyagyülekezetekhez tarto­zott, Csömörről, Fótról majd Cin- kotáról jártak át a lelkészek, és gondozták az itt élő evangélikuso­kat. A településen szlovák földmű­vesek alakították az egyházközsé­get, és most 125 éve, 1872-ben vál­tak el Cinkotától, és alakítottak presbitériumot. Cinkotához hiva­talosan 1774-ben kapcsolódott a leányegyház, és már 1855-ben ál­lott a „kistemplom” (mai Juhos ut­cában), mely majdnem száz évig gyűjtötte magába a gyülekezetét. 1941-ben épült fel a Régifóti úton a „nagytemplom”, majd 1993-ban elkészült mellette az új lelkészla­kás is. 1995-ben újabb nagy mun­kába kezdtek: szeretetotthont épí­tenek. A 125 évre emlékező gyüleke­zetei dr. Harmati Béla püspök szeptember 28-án látogatta meg, amikor is hálaadó istentiszteletet tartottak. A gyülekezetben jelen­leg is szolgáló két lelkész: Veperdi Zoltán és Szabó István volt segítő­je a liturgiában. A 46. zsoltár 2. verse adott igei tartalmat az ün­neplésnek. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segít­ség a nyomorúságban. ” Az egyház- község mindenkor Isten oltalmá­nak és erősségének helye volt e hosszú idő alatt. Sok történelmi esemény, vihar és próba ellenére is a gyülekezet megmaradt! Mert olyan emberek voltak itt, akik keresték az igaz Istent, mert középpontban volt Isten, és első helyen Jézus. Két templomot is használ a gyüleke­zet, hogy az itt hirdetett ige segít­sen legyőzni minden veszélyt, fő­ként azt a belső veszélyt, melyet a bűn miatt magunkban hordozunk. Bebizonyosodott, hogy az a járha­tó út, ha megfogódzunk Istenben. A benne való hitben győzhetjük le a világot, és adhatunk példát em­bertársainknak. Az istentisztelet folyamán a templompadok mellett népviselet­be öltözött ifjak és leányok álltak sorfalat, felelevenítve a gyülekeze­ti hagyományt. Elmélyítette az is­tentisztelet áhítatát a gyülekezet énekkarának szolgálata. Ünnepi közgyűlésen először Veperdi Zoltán lelkész szólt a gyü­lekezet múltjának és jelenének összekapcsolódásáról. A régi anya­könyvek neveit olvasva ma is isme­rős és „élő” nevekkel találkozha­tunk, és ez mutatja, hogy mennyire megmaradt egyenes vonalban az itt élő családok közössége. 170 évvel később a leszármazottak ma is itt él­nek. Egyének és a közösség szereti Istenét és vallják, hogy nekik „jó itt lenni”. Fiatal presbiter, Molnár László „ásta bele” magát a gyülekezet történetébe, és adta elő mindazt, amit a bevezetőben leírtam. Tőle vet­tem. Hálával emlé­kezett meg a gyüle­kezet volt lelkészei­ről is. A volt lelkészek közül Bolla Árpád ny. esperes-lelkész jött el, és mondott születésnapi kö­szöntőt, hogy Isten éltesse az itt élőket „az emberi kor leg­végső határáig!” Bátovszky János cinkotai felügyelő - a lelkész ott­honi szolgálata miatt nem jöhetett - a kibocsátó anyagyülekezet ne­vében szólt, megemlítve, hogy az itt élők annak idején 8-10 km-re jártak az anyagyülekezetbe templomba, úr­vacsoravételre. Bizony példát adnak a ma élőknek, akiknek jóval kisebb távolságot kell megtenni a templo­mig. Bohus Imre a fótiak nevében arról beszélt, hogy a gyülekezet vi­gyázó közösség, és vigyázni nem lehet egyedül, csak együtt! A Rá­kospalotáról származó Sikter János porrogszentkirályi lelkész, a test­vérgyülekezet küldöttségével együtt üdvözölt a zsoltár szavaival: taná­csoddal vezetsz engem, és végül di­csőségedbe fogadsz. Pintér Győző egyházmegyei felügyelő azzal tol­dotta meg volt esperestársa jókí­vánságát, hogy „az emberi kor örök életig tartó határáig” éltesse Isten őket. A gyülekezet emlékezésében az ökumené is részt vett. Simonfy Sán dór református lelkész és Márton Mihály katolikus plébános is meleg szavakkal köszöntötte az ünneplő két. Harmati püspök arról számolt be, hogy rákospalotaiak gyökerei messzire nyúlnak, Clevelandban is találkozott elszármazottakkal, akik büszkén hivatkoztak palotai szárma zásukra. A gyülekezet magatartása ma is szép példa másoknak Az istentisztelet után a templom kertjében a fiatalok népi tánca közben a nézőket frissítővel és sü teményekkel kínálták. tszm Luther kedves igéi „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” (Zsoltár 46,2) Nem lehet véletlen, hogy Lu­ther élete mottójául választotta ezt a zsoltárt. Vagy talán a zsoltár, Isten igéje őt. Isten ereje, lendüle­te, igazsága, szeretete lüktet a sza­vakban. A szép és jól ismert kez­dés („Erős vár a mi Istenünk.”) után félelmetes kaotikus képekkel ír a világ, a teremtettség, a népek „megindulásáról”, „háborgásá­ról”, „összeomlásáról”. Egyes írásmagyarázatok szerint itt a gyülekezet vallást tesz Isten ol­talmába vetett bizalmáról, „arra az esetre, ha a teremtett vüág káoszba süllyedne”. Úgy gondolom, hogy a káoszban kevésnek bizonyul a leg­kegyesebb bizalom is. Ez a zsoltár is ISTEN IGÉJE, KIJELENTÉ­SE. Itt nem vallásos reményekről van szó, hanem Isten ígéretéről, Lélekről, Életről és Igazságról. Számunkra ez annyit jelent­het, hogy Isten legbelsőbb sze­retetteljes energiái kiöntetnek, kitöltetnek a káosztól megingó, megremegő egyházba, hívő em­berbe. Amikor hitvallásként ki­mondjuk, hogy „Erős vár a mi Istenünk!”, tudjuk, hogy a kriti­kus helyzetekben mi is elbizony­talanodunk, és CSAK az tart meg minket, hogy Ő ERŐS VÁRRÁ TEHETI A GYENGE, CSERÉPEDÉNY LÉTÜNKET. A „nem hagy titeket erőtökön felül kísértetni” kijelentés csak úgy lehet igaz, ha az élő Istennel élő, személyes, valóságos kap­csolatot, egységet élhetünk meg. Gyászban, kórházi ágyon, szerel­mi, házassági krízisekben, em­berségünkben, becsületünkben megsértve, a „miért hagytál el” és a „kezedbe teszem lelkemet” fe­szültségével és feloldódásával. Újra és újra hangsúlyozni kell, hogy az Istennel való kö­zösség nem ment meg a nyomo­rúságoktól, sőt Jézus szavai sze­rint, ha őt igazán követjük, „nyomorúságotok lesz”. De az feltétlenül benne van a fenti igé­ben, hogy Ő „segítség a nyomo­rúságban”! Titkos, belső erőforrás. Nem akármüyen nyomorúságról, szen­vedésről van szó, hanem a VELE EGYÜTT VALÓ szenvedésről. Az 0 Leikével „látom”, érzéke­lem a dolgok, folyamatok valósá­gát, mert „elvezet minden igazság­ra”. Ezért nem félünk, mert tudjuk, hogy a káosz felé tartó, megingó vi­lágot is betölti az Úr kegyelme, irgal­mas jósága, és mi az Ő megsebzett tenyerében tudhatjuk magunkat. Ámen! Szeverényi János Reformációi elmélkedés A reformáció történelmet fordí­tó jelentősége érthetővé teszi az évenkénti megemlékezést 1517. október 31-ről és az ezt a napot követő máig ható eseményekről. Az egyházon belül azonban sa­játos kihívást jelent a lutheri tett. Szellemisége nem az akkori dol­gokra, hanem a mára kívánja fi­gyelmünket ráirányítani. Refor­mációban él-e a mai egyház? Van­nak-e jelei a megújulásnak? Teret kapnak-e az új teológiai gondola­tok, új irányzatok és az új nemze­dékek? Egyházunkban időszerű a kér­dés: mi a helyzet a Zsinat után? Az új törvények, az új rend kialakítása érezhető-e a működés megújulásá­ban? A Zsinat hat éve is jelezte, az egyházban is tovább tart az átme­neti korszak, mint talán ezt 1989-90-ben, a rendszerváltozás mámorában véltük. Pedig az egy­házban is egyértelmű a demokrati­kus átalakulás alapvető eleme, az 3 önszerveződés lehetősége. Nem­sának a lehetőségével, megvalósít­va azt a programpontot, hogy a népegyházi értékeket megőrző szabadegyházi modellt kell megcé­lozni. Az iskolák, a kollégiumok nemcsak értékőrzést, hanem értékte­remtést jelentenek, ébresztik a re­ményt, hogy ismét lesz a társada­lomban, a közéletben súllyal bíró, mértékadó lutheránus értelmiség. A jövő presbiterei, egyháztagjai tanul­nak iskoláinkban, melyek így, alap- rendeltetésükön túl, saját eszközeik­kel járulnak hozzá a jövő egyháza építéséhez. A más felekezetekhez tartozók számára is életre szólóan meghatározó a megismerkedés a nyitott, toleráns, evangélikus szelle­miséggel Egyházunkban nemcsak sajáto­san fontos, hanem érzékeny terü­let is az iskolaügy. Jelentősek a ha­gyományok, volt olyan történelmi időszak, amikor a hazánkban mű­ködő iskolák többségét az evangé­likus egyház tartotta fenn. Jövőre lesz ötven esztendeje Ordass Lajos ;püspök perének, ellen kívánt állni tSákRíéitett *fiégjívefl‘€v,j hanem ä"1'1 ä£ iskolák' államosításának. Ennél közben a nyugati világban is vég­bement változások magyarázzák, hogy lassabban és nehezebben újul meg a működés, fejlődnek a helyi közösségek, szerveződnek konfe­renciák, mint azt reméltük. Nem baj, ha igényesek vagyunk, és nem értékelünk túl eredményeket, de baj, ha türelmetlenné válunk. Hi­szen alakultak egyházi egyesületek, tanúi lehetünk értékes kezdeménye­zéseknek, műhelymunkának, gyüle­kezeti és regionális sajtótermékek­nek örülhetünk, többszínű az orszá­gos sajtó is..., mégis sokan úgy ér­zik, hogy még tart az átmenet, az igazi áttörés várat magára. Imponálóan, de mértéktartóan élt az egyház az iskolák újraindítá­A Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház, a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szö­vetsége KÖZÖS ÁLLÁSFOGLALÁSA a 2138/1997. (V. 28.) kormányhatározat alapján készített 1997. szeptember 11-én kelt törvényjavaslatról és törvénymódosításokról Üdvözöljük a Kormánynak azt a szándékát, hogy az egyházak finanszírozá­sát a napi politikától függetlenné, hosszú távon tervezhetővé, törvényekkel szabályozottá kívánja tenni. Ugyanakkor nem tudjuk elfogadni, hogy- elvi jelentőségű észrevételeink, javaslataink döntő többségét nem vették figyelembe,- már elfogadott javaslatainkat a végső változat nem tartalmazza,- a jelenlegi törvénycsomag olyan, számunkra hátrányos, új elemeket tar­talmaz, amelyek a különböző szintű előkészítő megbeszéléseken és szövegvál­tozatokban nem szerepeltek,- a kormány-előteijesztés legutolsó változata is tartalmaz olyan rendelke­zéseket, amelyek a Magyar Köztársaság szavahihetőségét veszélyeztető mó­don ellentétesek az Apostoli Szentszékkel kötött Megállapodással, miközben kimaradt belőle néhány olyan juttatás, amelyet a Kormány e Megállapodás­ban vállalt. A leglényegesebb területek: Az egyházak által végzett közszolgálati tevékenység átvállalt állami feladat, így annak finanszírozása nem tekinthető egyházi támogatásnak. A hitoktatás önálló költségvetési címként való normatív támogatását ismé­telten, nyomatékosan kérjük. A hét évvel ezelőtt megszerzett és azóta folyam­atosan gyakorolt jog elveszítése visszalépés lenne. Egyúttal negatív üzenet az iskoláknak és a szülőknek: a Kormány nem tekinti egyenértékűnek a hit- és erkölcstant a többi szabadon választható tantárggyal. Leszögezzük, hogy a személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlásából nem lehet következtemi az egyes egyházak tényleges létszámára, hiszen a nyugdí­jasok, a diákok, a munkanélküliek, a pályakezdők és a földművesek nem, vagy alig fizetnek jövedelemadót. Jogértelmezésünk szerint a Kormány, illetve az önkormányzatok és az iskolafenntartó egyházak vezetői által aláüt közokta­tási megállapodásokat, mint polgári jogi szerződéseket bármely egyház eseté­ben csak mindkét fél hozzájárulásával lehet megszüntetni, illetve felfüggesz­teni. Törvényi garanciát kérünk arra, hogy az egyházakkal kötött (kötendő) megállapodásokat minden kormányzati szerv maradéktalanul végrehajtja. Ismételten és nyomatékosan kérjük, hogy a kormányzati és a parlamenti sza­kaszban az egyházak törvényekben biztosított autonómiáját tiszteletben tartó, az általános polgári jogi szabályoknak megfelelő, a nemzetközi szerződésekből következő és ezért számunkra is elfogadható jogszabályok szülessenek. Budapest, 1997. szeptember 18. is bonyolultabb volt a képlet. Jól tudta, a feltétel nélküli behódolás- ban nincs megállás, ezért kell az el­ső súlyos jogsértés ellen felemelni a szavunkat. Jelképes jelentőségű is, hogy második, fájdalmasan rövid valóságos püspöki szolgálati idejé­nek egyik kiemelkedő eseménye volt 1956. október 31 -i igehirdetése. Nem becsülhetjük meg eléggé iskoláink újraindításának a lehető­ségét, folyamatos feladatunk, hogy mielőbb érjük el a korábbi színvo­nalat, de óvakodnunk kell a túlbe­csüléstől is. Sikereink az iskola­ügyben nem fedhetik el az egyházi élet egyéb területeinek a gondjait. Ezért is kíséri fokozott figyelem idén a zsinati munka folytatását. A jelenleg zajló egyházmegyei köz­gyűlések fontos feladata az új zsi­nati küldöttek megválasztása. Is­meretes, hogy a decentralizációs gondolkodás következményeként az új Zsinat derékhadát a tizenhat egyházmegye hatvannégy küldötte alkotja majd. A törvényhozás ily módon is közelebb került a gyüle­kezetekhez. A választások célja jó minőségű, az egyházat szerető és ismerő embe­rekből álló Zsinat kialakítása. Mi­nél inkább reprezentálja a Zsinat egyházunkat, annál hatékonyabb le­het a munka. Ha nemcsak területi reprezentáció van, hanem a külön­böző korosztályok, nemek, egyházi csoportok, irányzatok megfelelő képviselethez jutnak. A Zsinat hatéves munkájának nagy eredménye volt, hogy min­denki tapasztalhatta a döntések súlyát, megszületésük korrekt, de­mokratikus folyamatát. Az is jó volt, hogy a Zsinat sajátos fórumot jelentett az egyházon belüli dialógus számára. Persze örvendetes lenne, ha a párbeszéd - nemzedékek, egye­sületek, kegyességi irányok..., között- nemcsak és talán nem is elsősor­ban a Zsinaton jönne létre, de leg­alább ott valósuljon meg. A Zsinat utáni kételyeket is el­sősorban a Zsinat oszlathatja el. A törvényeket be kell tartani. Azért születtek meg. Ismeretes, hogy az állam és az egyház szétválasztása után az egyházi törvények betartá­sát csak a közakarat garantálja. Az új Zsinat leckéje lesz megtalálni a módját annak, milyen eszközökkel lehet érvényt szerezni az egyházi tör­vényeknek, amikor valaki vagy vala­kik ennek ellene szegülnek A mű­ködést veszélyezteti, jogbizonyta­lanságot eredményez, ha a törvé­nyek elfogadása viszonylagossá vá­lik, ezeket lehet minősíteni, a ne­künk nem tetszőket elutasítani. Ide tartozik az a vélekedés is, hogy az új Zsinat majd kijavítja a korábbi hibáit. Az új Zsinatnak amennyiben összehívják tovább kell haladni az egyházi jogalkotás útján. Elképzelhető természete­sen, hogy korábbi törvények mó­dosításra szorulnak, például az ál­lami törvényekkel szükséges jog­harmonizáció érdekében (közok­tatási, felsőoktatási törvény stb.). Ezért is kell, hogy mindig legyen választott, összehívható Zsinat. De ismét csak jogbizonytalanságot szülne, egyfelől az anarchia, más­felől a nem kizárólag törvényes alapon gyakorolt egyházkormány­zás veszélye jelentkezne, ha bárki megkérdőjelezné a törvényeket, il­letve azok megváltoztatását vetíte­né előre. Különösen veszélyes ez a 2001-ben bevezetendő háromkerü- letes új struktúrával kapcsolatban. Ennek szakszerű előkészítése nem lehetséges bizonytalanságban. El­képzelhető, hogy bár a Zsinat min­den egyházmegyével is egyeztette az új struktúrát, van, akinek ez nem tetszik. Nyilván itt is lesz le­hetőség finomításra, de ez nem érintheti a lényeget. Hiszen a mű­ködés megújulása is igényli a struktúra szilárdságát, átgondolt­ságát. Sajátos veszély az egyházban, a reformáció ürügyén is jelentkezik, hogy kegyes mázba, a lelki meg­újulás igényébe bujtatva valójában politikai bírálat és célok fogalma­zódnak meg. A reformáció a tarta­lomra, a tanítás tisztaságára, az evangélium üzenetének a kor nyel­vén való megszólaltatására irányítja figyelmünket. Hogy Isten igéje eljus­son mindenkihez Életet teremtve. Túlpolitizált világunkban érthető, hogy nagyobb jelentőséget tulaj­donítunk az egyházban is a szerve­zeti és személyi kérdéseknek, mint amilyenekkel - nem vitatható fon­tosságuk ellenére - valójában bír­nak. Az a baj, ha csak ezeket tart­juk fontosnak, ha elvész a valódi cél, amiért Jézus Krisztus a tanít­ványait elküldte, és amiért az egy­kori szerzetes a wittenbergi vár­templomra tételeit kiszegezte. Frenkl Róbert Ünnepi istentisztelet a Budapest-Fasori templomban 1997. november 2-án, de. 11 órakor templomszentelési évforduló és a rekonstruált Róth Miksa ólomüveg-ablakok avatása alkalmából. Igét hirdet: D. dr. HARMATI BÉLA püspök Cím: Budapest VII., Városligeti fasor 17.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom