Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-04-20 / 16. szám

Evangélikus Élet 1997. április 20. Nők Világimanapja Kissomlyón FOLD: VÉGÁLLOMÁS? REMÉNYIK SÁNDOR: Egy lélek állt... Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a „miért”, Mikor az Isten intett neki: „Készülj! Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bora kelyhet, ámpolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!" S szólt a lélek: „Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, Sfelöltenem a gyötrő Nessus-inget, A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!” És szólt az Isten szigorún: „Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!” S az Ige alatt meggömyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: „Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-leiket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot. ’ S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod. ” Hisz^ta'lgjK^ifft :ei?’ mióta.viTáé megszületik? váratlanul belecsöppen égy vadonatúj, az addig ismert és élvezett létezési formájától idegen, merőben más, mondhatni ellenséges dimenzióba, rá­adásul egyedül érkezik meg ebbe a hideg és kíváncsi valóságba, ahol milliószámra nyüzsögnek kicsik és na­gyok, a korábban befutottak. Azok, akiknek „Lélek- szállítás születendő testbe - expresszjárat” feliratú tá­volságijárműve már célba ért, és a mennyei kalauz el­kiáltotta magát: „Helyközi megálló: Föld! Kiszállás! Minden utas köteles elhagyni a szerelvényt!" Itt vagyunk tehát, a nagy lehetőségek és a még na­gyobb képtelenségek bolygóján, s tétován körbetekin­tünk: merre tovább? Vajon melyik úton induljunk el? Az útjelző táblák erdejében, azaz: a sikeres, boldog, harmonikus életet ígérő filozófiák, az önmegvalósí­tást hirdető, legtitkosabb vágyainkat kezünkbe adó életvezetési elméletek rengetegében oly nehéz eliga­zodni. Térkép vagy útikönyv nélkül lehetetlen. De ne szaporítsuk a szót, vannak dolgok, amelye­ken úgysem lehet változtatni. Aki egyszer megkapta az értesítőjét, hogy másnap indul a járata, s kezében ott szorongatja már a menetjegyet: „Földi élet - a szelvény egyszeri alkalomra érvényes! A lenn tartóz­kodás időtartamát kizárólag az Igazgatóság hivatott eldönteni! Visszahívás esetén fellebbezésnek helye nincs! A jegy retúr, a visszaút alkalmával kéretik fel­mutatni!” - annak bizony mennie kell. Lesz, ami lesz. A kockázat persze óriási. És a siker sem garantált. Túl sok a véletlen, a spontán, a nem-várt, a rögtönzés. Képzeljünk csak el például egy turistát, aki egy messzi országba kerül, hogy felfedezze, megcsodálja, magáévá tegye, elvégezze kitűzött feladatát, de mind­eközben azt sem sejti szegény, hogy expedíciója med­dig tart: ma, holnap, két hónap vagy tíz év múlva ér-e véget az út? S ha turistánk józan ésszel van megáldva, akkor maga is tudja, hogy ez ügyben semmit, de sem­mit nem tehet, azon kívül, hogy éberen és féltékenyen markába szorítja retúrjegyét. Jó, ha kéznél van. Hi­szen bármikor kérhetik. Az akkreditáció idejére ugyanis ez az összekötő ka­pocs az „Ott” és az „Itt” között. S egyben a hamisítá­sok ellen az Igazgatóság teljes tekintélyével védett, speciális márkajelzéssel ellátott beszállókártya. De van itt még valami, amit szintén érdemes figye­lemmel kísérni. „Helyközi megálló!” Úgy bizony. A kedves utas kiszáll, egy kicsit körülnéz, tesz-vesz, té- kozol, látszat-kincseinek egyre gyarapodó gyűjtemé­nyéről időnként lefújja a port, s már várja is őt az ér­ték- és vámvizsgálat egyszeri, de - garantáltan - annál alaposabb szertartása. S hogy mire jó ez az utazás? Az lenne tán a célja, hogy világot lássunk? Hogy szélesebb látókörrel bír­junk? Hogy begyűjtsünk és elraktározzunk mindent, mi élményt, hangulatot, vágyat, álmot, könnyet és ka­cagást ember csak birtokolni képes? Hogy magunk gazdagodva, de mást nem gazdagítva egykor elége­detten, de a nagy rohanástól, hajszától kissé kifullad­va célhoz érjünk? A, dehogy. Felesleges erőfeszítés lenne. A „régiek” még tudták azt, amit mi már kezdünk felejteni: a min- denség benne rejlik a legparányibb harmatcseppben is, a teljesség ott van a szivárvány egyetlen színében, a teremtettség titka a legapróbb élőlény szívdobbanásá­ban is a miénk. Utaznunk, azért kell, hogy végre megvilágosodjon: hol a mi igazi otthonunk. Mert aki megtér egy fárasz­tó, ■veszélyes;-kalandos útról, az értékéi! csak igazán, mit is jelent ez a szó: haza. Otthon. Bölcsen tudja ezt az Igazgatóság. Ezért ültet fel a Lélekszállítás gyorsjáratára. De a jegyet, a visszaútra szólót, gondosan a kezünkbe nyomja. Mert visszavár. Mióta világ a világ. KSháti Dóra Érezzétek és lássátok, hogy jó az Űr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül (Zsolt 34,9) Az Úr jóságát nap mint nap ér­zi az ember, s percről percre tuda­tosodik a keresztyén emberben. Még inkább így van ez egy házas­sági évfordulón, s főként, ha már az ötvenedik az. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, mikor január 25-én, egy téli szombat délután megszó­laltak a- harangok a bokodi evan­gélikus templom tornyában, és e rendkívüli időpontban sokan igye­keztek a templom felé. Barátok, rokonok, kortársak, gyerekek, unokák népes serege jött. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, amikor rátekintettünk szüléinkre, Szabó Mihályra és Barabás Ételre, akik 50 évi szeretetet, reményt, hitet, har­cot, hűséget vittek az oltár elé. Az 50 évvel ezelőtti áldóige szavaival tett bizonyságot Simonfay Ferenc. Elmondta, hogy ebből az 50 évből 23-nak ő is részese lehetett, mint gyülekezeti lelkész. Munkatársak­ként dolgoztak hosszú éveken ke­resztül édesapával, aki gondnoka volt a gyülekezetnek. Anyja és ap­ja lettek szüléink ennek a közös­ségnek, így emlékezett Feri bácsi az együttszolgálásra. De elmondta azt is, hogy a nagycsalád és a gyü­lekezet szolgálatát sok viharban csak úgy lehetett győzni, hogy az Úrhoz menekültek mindig... Csonkáné Szabó Magdával, a helyi lelkésszel együtt kérték Isten ál­dását a még hátralévő évekre. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, amikor abban a kegyelemben le­hetett részünk, hogy az ország több pontján élő öt testvér együtt térdelt az úrvacsorái oltárhoz a szülőkkel. Itt kaptuk mind a ke- resztség szentségét, és itt részesül­tünk a konfirmáció áldásában. Egy kis hittanos fiú, az utcabeli Oberling Ákos köszöntötte kedves verssel édesanyát és édesapát a gyülekezet nevében. Barátok, ro­konok s a család egy kis uzsonna mellett folytatta az ünnepet, be­A Vas megyei Kissomlyón lázas készülődéssel és meleg szeretettel várták érkezésünket erre az alka­lomra testvéreink: a lelkészcsalád és a kis gyülekezet tagjai. A nagy és szép templomban csa­ládi hangulatú, ökumenikus alka­lom került megrendezésre. A be­vezető ének: „ Terjeszd e földön, Jé­zus, országodat...” után a lelkész felesége, Cserági Istvánná nagy sze­retettel köszöntötte az imanap al­kalmán megjelent testvéreket, majd ismertette Korea történel­mét, múltját, jelenét. Korea ketté­szakadt ország - ahol a nők teljes szívükből vágyódnak a békesség után. „Kérjük együtt Istent, hogy or­száguk ismét eggyé lehessen. Azért imádkozzunk, hogy Isten békessége eggyé teremtse országukat, és adjon békét mindenütt a világon...” - hangzott az imára való felhívás. Ezután ismertetést hallottunk Ko­rea vallási helyzetéről, a keresz- tyénség elterjedéséről. A 16. sz.- ban megjelenő és később elterjedő keresztyénség segítette a koreai­akban a nemzeti öntudat létrejöt­tét és megerősödését. Az elmúlt évtizedekben sok keresztyén test­vérünk sínylődött börtönben és adta életét Krisztusért. Sajnos, meghívott koreai asszonytestvé­reink nem tudtak eljönni imanapi istentiszteletünkre. A szabadulá­sért, az egységért, a békéért: „Sze­rető Istenünk, jöjj! A Tfe békéd egyesít. Adj gyógyulást Északnak Az embernek adatott a beszéd mél­tósága és felelőssége. Ahogyan élünk vele, az emberségünk fokmérője. Már az is csaknem művészet - gyar­lóságunk miatt -, hogy egyáltalán tudjuk akkor nyitni ki a szánkat s akkor csukni be, amikor az helyén­való. „Óvj meg zuhatag-szájú embe­rektől” - fohászkodott Aprily Lajos. Mást meg arra kellene noszogatni, hogy ugyan bökjön ki már néha pár elismerő, jó szót, ne legyen néma kőszobor, mondjuk, gyermekével szemben. Nem mintha az oktalan agyondicsérés jóra vezetne. „Meg­van az ideje a hallgatásnak, és meg­van az ideje a beszédnek” - olvassuk a Prédikátor könyvében. „Egy szó megváltoztathatja körü­szélgetve, emlékeket idézve. Vil­mos bátyám 5 történetet tett az asztalra. Az utolsó így szólt: Né­hány évvel ezelőtt egy családi ün­nepen egy ismerős így szólt: állja­tok már egymás mellé öten, ti Sza­bó testvérek, hadd lássalak benne­teket, mert már annyi jót hallot­tam rólatok. Hát álljunk még so­káig egymás mellett, és halljanak rólunk jót - fejezte be Vilmos. Mert valóban, élete alkonyán járó szülőknek gyerekek nem adhat­nak többet, nagyobbat, minthogy szeretik, segítik, óvják egymást, egymás mellett állnak. S édesanya is ezt helyezte a szívünkre Jézus szavaival: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást... ” (Jn 13,34) Bencéné Szabó Márta és Délnek. Gyermekeidként hadd tehessünk valamit sok sebből vér­ző Földünkön!” - hangzott a szív­ből jövő imádság a kissomlyói asszonykor testvéreinek közvetíté­sével, melyet megerősített a fiata­lok lelkes éneklése: „Tégy eggyé, Urunk...” - Imádságok hangoztak el, hogy saját magunk és családunk gondjai-bajai mellett észrevegyük, meglássuk mások, a reánk bízot­taknak is a szenvedéseit, tudjunk kereszthordozásukban részt vállal­ni segítőkész, testvéri szeretettel. Ezt a gondolatot erősítette meg az igehirdetés is: Márk 4,2-9 alapján. SZAVAINK lőttünk a világot” - úja Proust. Mi­ért? Mert belül, bennünk megvál­tozott tőle valami, s ezért egysze­rűen másképp látjuk a „külsőt”. Nyilvánvaló ebből: szellemisé­günk, lelkiállapotunk szemüvegén vagy szűrőjén át ítéljük meg azt, amit úgy-ahogy látunk. Tehát: ren­geteg függ attól, mi tölti ki, mi fog­lalkoztatja bensőnket, mi a szív­ügye, bánata vagy öröme, keserű­sége vagy fölemelője. Ezért embe­rekről alkotott vélemények is gya­korta jobban ráillenek az „ítélke­zőre”, mint a megcélzott személy­re. S ugyanez kisebb-nagyobb kö­zösségekre is érvényes! Hiszen sokféle indulataink észrevétlenül vetülnek ki, mikor mire s kire, s ez verődik vissza hozzánk: a kibocsá­tóhoz, keveredve a „megvilágított” tárgy valós jellegzetességeivel. Szavaink szerepe mindebben igen nagy, sokszor döntő. „Élet és halál van a nyelv hatalmában, ki mint használja, úgy eszi gyümölcsét”, „legdrágább kincs az okosan beszélő száj” - tanít a Példabeszédek könyve, ellenkező esetben pedig a spanyol közmondás igazolódik be: „Szájába hal bele a hal.” Fenn­akadhatunk saját szavaink horgán. Nehéz „műfaj” ez, Jakab apostol is elismeri: „Ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét”. Mitől függ az, hogy amit kimon­dunk, a szóártalomhoz lesz-e kö­zelebb, vagy inkább gyógyír? Jézus Krisztus rendkívül szemlé­letes képpel él:,Amivel csordultig a szív, azt szólja a száj.” Vegyük ezt halálosan - vagy inkább „életesen” Isten gazdag bőkezűséggel veti, szórja az Ige drága magját. Nem mindegy, hogy milyen talajba hul­lik: útfélre, sziklás, tövises útra - ahol nincs esélye a kikelésre -, vagy pedig jó földbe - amelyet maga a „Gazda”, Isten készít elő - sokszor a szenvedések, nyomorúságok „mélyszántásaival”. De a cél a lé­nyeges: a többszörös termés: Isten dicsőségére és testvéreink javára. Isten áldásával indultunk haza, szívünkben visszhangozva:,„Adjon békességet neked...” - nekünk mindannyiunknak az egész Földön. Gulácsiné Fabulya Hilda- komolyan: mi lenne, ha egy isteni hatalom csak egy napunk mondata­it, megjegyzéseit „világítaná át”, cá- folhatatlanul kimutatva igazi moz­gatórugóikat, a hang színezetéből érezhető hatásukat, a beismerhe- tetlen szándékot, tendenciát, nem a jól hangzót, hanem az igazit? Ha már „kibuggyant” a számon valami, legalább azt ismerjem el, hogy igen­is az fortyogott vagy hullámzott bensőm nyugtalan vizeinek tetején, különben nem csurrant volna ki!» Lobbanjon fény a sötétre! Legyen egyértelműen világos, hogy a mocskos beszéd szóbeli ön­rongálás. Legbiztosabban magun­kat piszkítjuk be vele, de általa szenny kerül a mások leikébe is - közreműködésünkkel. Az ellen­szer nem holmi finomkodás vagy szenteskedés, hanem a világos, tiszta szó, mely a hitelességét a hangjában, a harmóniájában hord­ja. Ami csak afféle „szöveg”, s nem áll mögötte személyiség, az inkább lehúz. Főként gyerekek érzik meg, ha a szó hamis, és szenvednek tőle. A beszédet ugyanis a „melódiája”, a csengése minősíti, teszi építővé vagy zavaróvá. Egy darabka eletet vagy romlást sugároz. Azt, amivel épp csordultig van a szívünk. Szavainknak is legyen meg a böjt­jük, gondozzuk, tartsuk mederben őket, el ne áradjanak Hívjuk segít­ségül gátőrnek naponta életünk Urát, hogy „Krisztus tanítása éljen bennünk elevenen ”. Jöjj, lakozzál bennem, lelkem Jézusa, hogy jelenlétedben neve­lődjenek szavaim! Dr. Bodrog Miklós ALLASPALYAZAT A gyűri Evangélikus Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda (9025 Győr, Péterfy Sándor u. 2. Tel.: 329-987) pályázatot hirdet az 1997/98. tanévre az alábbi álláshelyekre: Egy fő matematika-fizika szakos középiskolai tanár. Egy fő magyar-történelem vagy magyar-bármely szakos középiskolai tanár. Egy fő könyvtáros végzettségű tanár. Egy fő óvodapedagógus. Egy fő gazdasági ügyintéző (költségvetési és számítógépes feldolgozási gyakorlattal). A pályázat beadási határideje: 1997. április 20. Pályázatot nyújthat be a kiírt álláshelyekre: az a (lehetőleg) evangélikus vallású pedagógus, aki elfogadja és magáénak érzi az egyházi iskola ke­resztyén alapokon nyugvó értékrendjét, magánélete rendezett, és rendelke­zik az állás elfoglalásához szükséges pedagógus végzettséggel. A pályázathoz csatolni kell:- Részletes önéletrajzot, a felekezeti hovatartozás megjelölésével és ed­digi munkásságának ismertetésével.- Rövid pedagógiai elképzelést a pályázott munkával kapcsolatban.- Az iskolai végzettséget (esetleg nyelvvizsgát) igazoló oklevél másolatát (végzős hallgatóknál az utolsó félév eredményeit igazoló másolatot). „...Szebb arcot ölt a föld kies határa... ”- Kis hazai korrajz a XIX. század első harmadából ­z önálló nemzeti törekvések már II. József és II. Lipót uralkodása alatt egyre határozottabban megmutatkoz­tak A reformokat óhajtó magyar középnemesség és a kislétszámú polgárság hátterét a bécsi kormánykörök lát­szatintézkedései és a magyar főnemesség - kevés kivételtől eltekintve - változatlan Habsburg-barát magatartása jelen­tették A XVIII. sz. második felében uralkodóvá vált az ún. „majorsági gazdálkodás”, a jobbágyság viszont még mindig a Mária Terézia-féle urbárium szerint adózott! A földesurak a többtermelésre törekedtek ezért a jobbágytelkeket gyakran kicserélték vagy megcsonkították így elaprózódtak a job­bágytelkek parcellái. Már a XVIII. sz. végére a jobbágyok 1/3-a zsellérré lett. A válság erőteljesen megmutatkozott abban, hogy a föl­desúri birtokokon lett volna munka, de a földesurak a na­póleoni háborúk gabonakonjunktúrája, illetve a devalváció miatt pénztelenek voltak Mi lett volna a megoldás? A job­bágyok számára az úrbéri szolgáltatások eltörlése, a zsellé­rek számára a földosztás, a cselédek számára pedig a mun­kával egyenértékű díjazás! A városlakók száma alig érte el a 400 ezret. A nemességet érzékenyen érintette a devalváció. 1811-ben jövedelmük holdanként kb. 3 váltóforintra csökkent. A polgárság fejletlen volt. Számuk a falusi lakossághoz viszonyítva lassabban növekedett. A főnemesség hazafias gondolkodását csak kévéi ese­mény jelezte, pl: a Georgikon felállítása Keszthelyen (1797), Széchényi Ferenc gazdag gyűjteményével megalapí­totta a Magyar Nemzeti Múzeumot (1802), később fia, Szé­chenyi István pedig birtokainak egy évi jövedelmét ajánlotta fel a magyar tudományos élet megszervezésére és fellendíté­sére (kb. 60 ezer váltóforintot; 1825). A főnemességet és a kisszámú polgárságot kiegészítette az értelmiség: ügyvédek, jurátusok, nevelők a kúriákban, gaz­datisztek, tisztviselők, diákok, hazafias érzésű protestáns lel­készek, írók, művészek, tudósok. Sokan csatlakoztak közü­lük a szabadkőművességhez (pl: Kazinczy, Berzeviczy). A nemzeti egységért és a polgári átalakulásért folytatott küzdelem legmarkánsabban az országgyűléseken és az iro­dalmi életben mutatkozott meg. * 1811-ben a kormányzat az országgyűlés kérését - hogy a pesti színházban felváltva legyenek magyar és német nyelvű előadások - válaszra sem méltatta. Az első, tkp. „ reform-or­szággyűlés "-tői (1825/27) kezdve az országgyűlések állandó tárgysorozati pontjaként szerepelt a protestantizmus helyze­tének és az egyházi problémáknak a megvitatása. Az 1830-i országgyűlésen Beöthy Ödön bihari követ határozott fellépé­se ellenére még nem született érdemleges határozat, de az 1832-36. évi országgyűlésen az alsó tábla elfogadta a vallás szabad gyakorlását, és ezzel együtt néhány - a protestánsok helyzetén könnyítő - intézkedést tett. Egyre nagyobb szerepet vállalt az országgyűlések munkájában Kossuth, Kölcsey, Wesselényi A nép, mint irodalmi téma, Fazekas Mihály „Ludas Matyi”-jában (1804) jelentkezett: a népi hős szembeszáll! a feudális rend erkölcsiségével, és népi leleményessége először győzött! Egy évvel később Bessenyei György „ Tarimenes uta­zása” című utópikus-kritikai regénye bírálta a társadalmi vi­szonyokat. Kulcsár István „Hazai és külföldi Tudósítások” cí­men indított újságot. Az „Erdélyi Museum” Kolozsvárt, 1815- ben jelent meg. Kölcsey „Himnusz”-át 1823-ban írta. Az „Élet és Literatúra” című esztétikai és kritikai folyóiratot Köl­csey Ferenc Szemere Pállal szerkesztette, és 1826-ban indult meg. Figyelemre méltó volt a debreceni írók csoportosulása. A nyelvújítási mozgalom érdekes kiadványa volt a „Mondolat”. Megjelent „Dicshalomban" (= Veszprém), 1813-ban; Kazinczy nyelvújító epigrammáira írt gúnyos vá­lasz * Egyre erőteljesebben jelentkezett a józan realitás hangja a haladás- és magyarellenes irányzatokkal szemben. A romanticizmus a protestáns egyházakban is elősegítet­te a vallási megújulást. A bécsi kongresszuson létrejött Szent Szövetség tkp. a sza­badelvűség és a népek alkotmányos szabadsága ellen szólt (1814/15). A nemzetiségi probléma alakulásához tartozott az 1821. évi egyetemes gyűlésünk határozata: egyházi javadalomban csak azt részesítették, aki 5 év múlva a magyar nyelvben kel­lő jártasságot tudott felmutatni. A nemzeti és a vallásszabadság ügye szorosan összekap­csolódott. 1825-ben az egyházi ágensek összegyűjtötték a pro­testánsok újabb sérelmeit, de ezeket nem az országgyűlés elé terjesztették, hanem a szabadelvű katolikus követek között osztogatták Ide ugyan még nem kerültek vallásügyi javasla­tok, de a közhangulat kedvező volt a protestánsokra nézve. Az 1832/36. évi országgyűlés Beöthy Ödön erélyes felszó­lalására vallásügyi javaslatot készített ugyan, de a felső táb­la többszöri tárgyalás után elvetette. A felvilágosodás hatá­sára a régi, konfesszionális ortodoxiával szemben nálunk is tért hódított a racionalizmus; ezt az irányt nálunk is a szigo­rúbb és inkább negatív jellegű bibliakritika, az ún. szimboli­kus könyvek mellőzése, egyes fontos hitigazságok elhallgatá­sa vagy tagadása, a dogmatikának az etika által történt visszaszorítása, a vallási türelem, az uniós törekvések és a szószéken a moralizálás jellemezte. A hazai viszonyokat figyelembe véve, jött létre 1830-ban a kéri és 1833-ban a geresdi egyezség. Bibliafordításaink közül a Károlyi-féle jelent meg több­ször. Gödör József szendi lelkész figyelemre méltó munkás­ságot fejtett ki. Kis János szerkesztésében jelent meg az ún. „Nagy-Győri énekeskönyv" (1811). * Az eddigiekből is kiderül, hogy egyházunk és népünk éle­tében egyaránt jelentős ez az időszak, mert szereplői és ese­ményei az eljövendő nagy események felé mutattak. A költő vallomása nemcsak a reformkor emberének je­lentett bátorítást: „...szebb arcot ölt a föld kies határa, hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép!” Kölcsey: „Zrínyi második éneke” B. B.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom